Kirakatüveg

Kiszállok a kocsiból, rángatom magammal a kutyát, hideg van, szeretnék minél hamarabb hazaérni. Ilyenkor nem vagyok valami türelmes, értem én, hogy minden fát meg kell szagolni, értem én, hogy bele kell túrni az avar mélyére is, értem én, hogy a mogyorófa lehullott termésével kell focizni, ahányszor csak szembejön egy, de mindennek van határa, pláne télen; amíg a kutya az én kenyeremet eszi, addig az van, amit én mondok - megyünk.

Már messziről látom a hajléktalan nőt közeledni. Két szatyrot cipel, mindig ugyanaz a két szatyor van nála, fogalmam sincs, mi lehet benne. Nem nézek rá, nem nézek senkire, jó messze találtam csak helyet a kaputól, fázom, haza akarok érni, ennek ellenére már előre tudom, mi lesz: a kutya, aki bármikor eladna engem egy mosolyért, ki fog harcolni az asszonytól egy "jajdeszépapofádegyelekmeg"-et vagy vigyorgást, vagy egy kedves pillantást, amit nem kap meg tőlem, mert én csak húzom magam után könyörtelenül, mert elég a télből, majd pont ő fog dirigálni, hogy van ez elképzelve...

Bosszúságomra a hajléktalan nő megáll. Megnézi magát a kirakatüvegben. Szakadt sapka van rajta, őszülő haja rendezetlenül lóg ki alóla. Bámulja a tükörképét, elégedetlen. Megigazítja a sapkát, betűri alá a szabálytalanul lengedező tincseket. Bosszús vagyok, mert a kutya győzött,  látom előre a színjátékot, amit majd levág, hogy végül a nőből önkéntelenül is kitörjön a "milyenszépkisarcocskádvannekedtedrága", én meg mosolygok idétlenül, elvégre egy hajléktalanra senki nem néz olyan szeretettel, mint a kutyám, szólni meg mégsem illik, hogy nem igaz az egész, manipulál a kis dög. 

Hazaérünk, leveszem a kutyáról a hámot, mehet az ágyba aludni. Elolvasom a vírusról szóló újabb híreket. Illetve nem. Nem olvasok semmit, csupán látom a szavakat: koronavírus, karantén, vesztegzár, védőmaszk, világvége. Százalékok. Hol mennyien halnak meg. Érintve vagyok-e, ha elmúltam negyven, de rendszeresen járok edzésre? Grafikonok, görbék, vészjósló tekintetű tudósok, politikusok, már ennyien vesztették életüket, két hét múlva még ennyien fertőződnek meg, aki nem marad otthon, mindannyiunkat veszélyezteti, bezár a bolt, bezár a konditerem, bezár a mozi, a bazár, színház már régen nincs, ha kimész, másokat is megölsz, kibírjukotthon, ne magadért, anyádért, fiatal vagyok, nem kell a pénz, nem maradsz otthon, gyilkos vagy, bár a kutya hova kakiljon, kérdem tisztelettel, de nem kérdem, ő alszik az ágyban, a hajléktalan néni meg járja az utcákat. Megjárja. 

Másnap reggel újragondolom az életemet. Elmagyarázom a kutyának, hogy ez most nem úgy van, ahogy ő gondolja, nincsen Gellérthegy, nincsen szétrágható labda, nincsen bot, nincsen rohangálás, most tél van, és csend, és hó, és talán az egésznek vége lesz egyszer, nemsoká, de addig te az ágyból fekszel a kanapéra, a kanapéról az ágyba, aztán cserélünk. Eltelnek a napok. 

Egyre jobb az idő. Karantén ide vagy oda, a kutyát le kell vinni, a kutyának sétálnia kell, nekem is, menőség ugyan otthon maradni, pláne kiírni mindenhova, hogy otthon maradtam, de a valóság az, hogy nem olyan könnyű ezt betartani, ha az embernek van egy állata, akivel kell sétálni egy kört, sőt, azt hiszem, ez meg is van engedve, hatóságilag.

Maradjotthon. Jó. Megtudjukcsinálni. Jó. Csakaközértmegagyógyszertár. Jó. Nenézzélsenkire. Jó. Nefogjálkezet. Jó. Törődjazöregekkel. Jó. Értünkmentekaháborúba. Jó. Akkormaradjálaseggeden. Jó. 

Onlinejóga. Onlineedzés. Onlinekurzus. Onlineszínház. Onlinekoncert. Onlineképtár.

Lemerészkedek a kutyával. Kihalt az utca. A világ minden utcája kihalt, ezt tudom a hírekből. Megvárom, amíg pisil, és már megyek is fel, eskü, otthon vár a frissen felszerelt húzódzkodó, edzés ne maradjon el, mert azért ne már, lesz még nyár, lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér, lesz még beach body, csak legyen vége már.

És megint jön a hajléktalan asszony. Ugyanaz a sapka a fején. Majd kikerüljük a kutyával.

Megáll a kirakatüvegnél. Leveszi a sapkát. Elteszi a zsebébe. Idén már nem kell. Megigazítja a haját a kirakatüvegben, nézi benne az arcát. Végre szép. Most jól áll. Elmosolyodik. Mindenki otthon. Ő is. 

Kitavaszodott. 

A sörösdoboz

Szombat este kopognak az ajtómon. Kikapcsolom a Netflixen nézett tévésorozatot, kibattyogok az előszobába, ajtót nyitok. Feldúlt, vagy inkább amolyan karótnyelt, hogy úgy mondjam, "lány" áll az ajtóban, mert a picsa szót az ember valamelyest mégiscsak rangon alulinak érzi. - Most már jó lenne valamit ezzel kezdeni - esik nekem kerek-perec, hangjában méltatlankodás és felháborodás two in one. Hoppá. Udvariasan megkérdezem, mivel. - Hát a sörösdobozzal - hangzik a kurta válasz, a hölgy némiképp reménykedik, hogy érteni fogom, miről van szó, és ezzel a dolog el lesz intézve, de sajnos nem értem. Ez ki is ül az arcomra. - Ti raktátok le a sörösdobozt a lépcsőfordulóba, igaz?

A kutya, aki a világon mindenkit szeret, eddigre persze ott csóválja a farkát mellettem, elvégre jött valaki, izgalom keveredett a szomorú Netflix-estébe, sajnos ebben a lakásban a "Netflix and chill" tényleg azt jelenti, hogy "Netflix and chill. - Mi? - kérdezem a lánytól, mert ennél több nem szakad ki belőlem, próbálom összeszedni a gondolataimat, ezért hozzáteszem: - Mármint kire gondolsz? - Most ő rökönyödik meg. - Hát nálatok van buli, nem? - Értetlenül meredek a kutyára. A lány értetlenül mered rám. - Nem - felelem mosolyogva, várva, hogy mi lesz ebből. A szomszédasszony (picsa, picsa) most először összezavarodik. - Én itthon egyedül borozok, nem tudom, miről beszélsz, nincs nálam buli, de gyere be, ha nem hiszed - magyarázom.  - Látom, hogy a buta homlok mögött szakadékba zuhantak a gondolatok.  Átjön ide, becsöngetett, biztosra véve, hogy felelőssé tehet engem a "negyedikről a földszintre csorgó sörért", van egy kész mondókája is, miszerint most már ebből elég, itt a vége a prolizmusnak, folyik a sör a negyedikről lefele, ezért valaki felelni fog, ha más nem, hát te, az új lakó, erre azt a választ kapja, hogy "nem". 

Jófej vagyok, nem vágom rá az ajtót, nem mondom ki, amit gondolok, ha az ember nyomoz, nyomozzon tisztességgel Házmesterországban, vizsgáljuk meg ezt a bűntényt. Kimegyek vele a lifthez. Hirtelen megértem, mi a felháborodás tárgya. Miss Marple nem beszélt mellé, a korlátnak támasztva bizony lassan folyik a HB kifele a dobozból, lefele a lépcsőn, megzavarva a budai polgárok szombat esti nyugalmát. A lány érzi a helyzet kellemetlenségét, lassan felfogja, hogy Agatha Christie ennél egy picikét bonyolultabb bűncselekményeket rakott össze. Megereszt egy amúgy továbbra is méltatlankodó "jó, akkor bocs"-ot. - Akkor megyek a közös képviselőhöz - teszi hozzá egy kissé leverten, de azért dacosan, és megy a közös képviselőhöz. Rögtön együttérzek a közös képviselővel, aki szombat este a dühös negyedik emeleti szomszéd oknyomozó hadjáratának áldozata lehet, most találhat ki valamit arra, hogyan oldják meg ezt a kellemetlen helyzetet. 

A lány nem kap választ a közös képviselőtől, ugyanis a közös képviselő nem tartózkodik a házban, tekintve, hogy neki ez a munkája, nem pedig az élete, és tekintve, a lányt kivéve senki nem él a nyolcvanas években. Dühöngve érkezik haza a lány, hiszen nem sikerült megoldani az eddigre kiürült sörösdoboz rejtélyét, az egyetlen gyanúsított, a "kutyás fasz", hát, nem bizonyult száz százalékig bűnösnek.  Márpedig valakinek felelnie kell, nem úgy van az, hogy büntetlenül sörözzük össze a tisztes budai lépcsőfordulót!

Ragad a padló, kifoly a HB, réztepsibe' sül a málé. Szomszédasszony továbbra sem jut eredményre: napokig dühöng, kérdezgeti a többi lakót, nem hagyja nyugodni a dolog, mindenáron ki akarja deríteni, ki hagyta ott a sört a lépcsőfordulóban azon az bizonyos szombat estén. Eszembe jut kisgyerekkorom kedvenc meséje: "Ki mondta, hogy miaúú?" A Bodri kutya tejét valamelyik háziállat megitta, aki mondjuk annyi bűnjelet hagyott maga után, hogy nyávogott egyet. Na most a Bodri kutya eszeveszett nyomozásba kezdett, végigkérdezte a környéken lakó állatokat, hogy ugyan melyikőjük itta a meg a tejet, mire rájött, hogy az csak a cica lehetett. Itt tart a magában mormogó szomszédasszony is: ki rakta oda készakarva azt a doboz sört a negyedik és a harmadik között, ráadásul ki hagyta szétfolyni, hogy aztán essen el rajta a gyanútlan vasárnapi koránkelő, meg aztán hétfőn, meg kedden, vagy a következő szombaton, botrány az egész, finom, úri házban a ser az nem kóser. 

Ettől még a sörösdoboz továbbra is a padlón marad. Valaki lerúgja az elsőre. Nem szedi fel a takarító, nem szedi fel a közös képviselő, nem szedi fel a dühöngő Miss Marple sem.

Napok múlva is belebotlok, meg a kutya is. Az istennek nem oldódik meg a sörösdoboz rejtélye. Senki nem kapja fel, mert senki sara. Ott marad a földön, a szomszédasszony glóriával átallépi azt, gurul a doboz lefelé, ki tudja, hol áll meg.

Megáll végül a földszinten. Két hét elteltével begurul a sarokba. Nehogy már a szomszédasszony lehajoljon érte és kidobja a kukába. Nem lehet mindenki a Greta Thunberg. Budai úrinők is vannak a világon.

Panasznak helye nincs

A budapesti járatot valamivel éjfél előtt törlik, ami azt jelenti, hogy hosszú éjszakának nézek elébe a lisszaboni reptéren. Az utasok eleinte gyanakodva, majd méltatlankodva, aztán bosszúsan, végül dühöngve figyelik a monitort, amely ellentmondást nem tűrően jelzi, hogy itt bizony nincs gép Budapestre, jó éjszakát kívánunk! Az is kiderül, hogy a portugálok ezzel a problémával aznap már nem óhajtanak foglalkozni, az iroda, amelyen keresztül a hazautat kell intézni, másnap reggel hatkor nyit, addig semmilyen információval nem tudnak szolgálni. Az a helyzet, hogy erre a gépre már nem jutott személyzet, és pont – szól a kurta magyarázat.

A felháborodott tömeget egy alkalmazott azzal próbálja leszerelni, hogy egy kis cetlit osztogat, amin a panasztételhez szükséges adatok – emailcím, telefonszámok – szerepelnek, a légitársaság természetesen mindent visszafizet, állítja. Darálja a hasznos tudnivalókat: tessék csak foglalni hotelt, másik járatot, venni szendvicset, bármit, minden el lesz intézve, de meg kell érteni, hogy késő van, ő is fáradt, gyerekei vannak, menne már haza, ennél többet most nem tehet. A panasztétel lehetősége valamelyest lenyugtatja az angolul egyébként nem túl jól kommunikáló tömeget. Ettől még a padlón vagy a székeken próbálják megtalálni a lehető legkevésbé kényelmetlen pozíciót az alváshoz a kihalt lisszaboni reptéren, ahol éjjelre még a boltok és a vendéglátó egységek is bezárnak. Az éjjeli munkára fogott takarítógép flipperszerűen csapódik az emberi lábaknak és egyéb testrészeknek. Nekem is jut belőle egy jó kis bokaütés, majd a takarítógép eltűnik egy lengőajtó mögött. Elalszom. 

Másnap hajnalban én vagyok az utolsó, akit valamilyen csoda folytán felraknak egy müncheni járatra, a többiek még két napig élvezhetik a reptér vendégszeretetét. Majd’ harminc óra várakozás után végre megérkezem Budapestre.

Bízva a sikerben azonnal meg is teszem a panaszt.

Előkészítem az útlevelemet, a beszállókártyát, megnyitom az emailt a jegyfoglalásról, mert azt biztosra veszem, hogy a panasztételért keményen meg kell dolgozni; de rajtam nem fognak ki. Kitöltöm az adatokat, gondosan ügyelek, hogy ne tévesszem össze a foglalási számot a beszállókártya számával. A légitársaság négyszáz karaktert ad arra, hogy ecseteljem, mekkora trauma ért engem a törölt járat miatt; leírok mindent, ami az eszembe jut. Követelem vissza a teljes jegyárat, azonnal. Az adataim ellenőrzése után már csak a SEND-re kell kattintanom, és vége. Panasz beküldve, iktatva.

Lenne. 

Ehhez azonban először regisztrálnom kell a légitársaság honlapján, ahol be kell jelölnöm, kérek-e a jövőben hírleveleket tőlük. Természetesen nem kérek.

Ez rossz válasznak bizonyul, a rendszer addig nem enged tovább, amíg azt nem írom, hogy kérek. Nincs más mód, kénytelen vagyok elfogadni a kéretlen leveleket. Panasz ezúttal végre a rendszerben. Automatikus email (Kérjük, erre ne válaszoljon!) érkezik arról, hogy tudomásul vették a követelésemet.

Történni ettől még nem történik semmi.

Hetek múlva, egy spanyolországi nyaraláson eszembe jut, hogy most már azért illene legalább egy levelet kapnom, melyben sajnálattal közlik, hogy megértik a problémámat, de én meg azt értsem meg, hogy nem, nem az ő hibájuk, pénz az nincs, mindamellett remélik, szívesen látnak a jövőben is. Segítségemre siet az internet, amely elém sodor egy végrehajtó céget. Kompenzációt ígérnek éppen az enyémhez hasonló esetekre.

Most megfoglak benneteket, portugálok.

Újra előveszek mindent: útlevél, beszállókártya, online jegyfoglalás, bal felső sarokban elrejtett számok, az email alján apró betűvel található kódok. Ha nem ment szép szóval, majd megy jogi úton. Kitöltök, leírok, aláírok, beikszelek, rányomok a SEND-re; semmi. A rendszer az utazásom dátumát nem engedi beírni. Nem idegeskedem, elvégre nyaralok. Ahelyett, hogy gyönyörködnék a verandáról nyíló kilátásban, a spanyol domboldalakban, ahelyett, hogy a frissen szedett (lopott) narancsot szeletelném a sangríába, ahelyett, hogy a „csak most, csak Önöknek, soha többé az évszázadban” eper- vér- teli- nézdmárténylegeltűnik- holdat nézném, inkább a telefonomon levelezek a supporttal, aki szerint váltsak böngészőt, attól majd minden simán megy.

Böngészőt váltok, tényleg minden simán megy. Végre elfogadja a rendszer a dátumot, el is küldöm a követelésemet. Kedves lengyel nő reagál máris, hogy a követelésem beérkezett, azonnal intézkednek, fejben már költöm a jól megérdemelt hatszáz eurót, amit a weboldal ígért. A vérhold közben eltűnik, marad helyette az igazi, a sima fehér, nem értem ezt a nagy felhajtást. 

Másnap reggel örömhír a lengyel nőtől: követelésemet továbbították, pillanatok alatt kiderítik, mi is történt azon a lisszaboni reptéren, amelyen nem hagyott aludni a takarítógép. Egyre elégedettebben iszogatom a másnapi sangríát, elvégre mégiscsak működik valamiféle rendszer, az embernek joga van pénzt kapni az őt ért kellemetlenségért, Kafka túlzott.

Kafka nem túlzott, a lengyel nőtől másnap reggel kiábrándító email vár: sajnos aznap, amikor én szerettem volna hazajutni, épp Marseilles-ben sztrájkoltak a légiirányítók, az én gépem pedig arra ment volna, de nem tudott. Kompenzációnak helye nincs, részükről a fáklyás menet. Szerény ismereteim vannak a légiirányításról, azt azonban valahogy sejtem, hogy nem csak egy út vezet Pestre az égen, ha Marseilles sztrájkol, talán más irányba kellene megközelíteni a célállomást. Ezt ki is fejtem lengyel segítőmnek, aki kedvesen, ám egyre elutasítóbban szögezi le, hogy az ő tudománya eddig tartott, majd megkér, maradjak lelkes követőjük. 

A második kudarc után már nem szeretném feladni. Durva sérelem ért, ott hagytak egy reptéren, míg Lisszabon édes álmát aludta, engem a takarítógép rugdosott oldalba; ezért fizetni fognak, súlyos eurókat, de legalább a repülőjegyem árát. Dühösen keresek rá a következő behajtó cégre, rutinosan pötyögöm be a különböző adatokat és számokat, ezúttal rekordidő alatt nyomok a SEND-re.

Rekordidő alatt kapom meg a választ: aznap éjjel technikai problémák történtek a reptéren, kompenzációnak helye nincs.

Egyre ingerültebb és elszántabb levelezést folytatok az – ezúttal - litván alkalmazottal: döntsétek el már végre, hogy személyzet hiánya, sztrájk volt vagy technikai probléma történt, vagy írjátok meg, hogy aznap éjjel egész Európa vulkáni hamuba burkolózott, és felejtsük végre el egymást!

Elküldeni már nem tudom az utolsó üzenetet, mert érkezik az sms a mobilszolgáltatómtól: „Tisztelt ügyfelünk, 1GB eseti adatbővítőjét 100%-ban felhasználta.” Nagy levegőt veszek. Nem fogtok össze ellenem, kifizetem az újabb gigabájtot, ha arról van szó. Újabb pohár sangría, most már vodkával, újabb üzenet, ezúttal a mobilszolgáltatónak: adjál netet, te rohadék! 

Kérését nem sikerült aktiválnunk.

Kérését nem sikerült aktiválnunk.

Kérését nem sikerült aktiválnunk.

További jó nyaralást kívánunk!