Tuesday, March 17, 2020

Kirakatüveg

Kiszállok a kocsiból, rángatom magammal a kutyát, hideg van, szeretnék minél hamarabb hazaérni. Ilyenkor nem vagyok valami türelmes, értem én, hogy minden fát meg kell szagolni, értem én, hogy bele kell túrni az avar mélyére is, értem én, hogy a mogyorófa lehullott termésével kell focizni, ahányszor csak szembejön egy, de mindennek van határa, pláne télen; amíg a kutya az én kenyeremet eszi, addig az van, amit én mondok - megyünk.

Már messziről látom a hajléktalan nőt közeledni. Két szatyrot cipel, mindig ugyanaz a két szatyor van nála, fogalmam sincs, mi lehet benne. Nem nézek rá, nem nézek senkire, jó messze találtam csak helyet a kaputól, fázom, haza akarok érni, ennek ellenére már előre tudom, mi lesz: a kutya, aki bármikor eladna engem egy mosolyért, ki fog harcolni az asszonytól egy "jajdeszépapofádegyelekmeg"-et vagy vigyorgást, vagy egy kedves pillantást, amit nem kap meg tőlem, mert én csak húzom magam után könyörtelenül, mert elég a télből, majd pont ő fog dirigálni, hogy van ez elképzelve...

Bosszúságomra a hajléktalan nő megáll. Megnézi magát a kirakatüvegben. Szakadt sapka van rajta, őszülő haja rendezetlenül lóg ki alóla. Bámulja a tükörképét, elégedetlen. Megigazítja a sapkát, betűri alá a szabálytalanul lengedező tincseket. Bosszús vagyok, mert a kutya győzött,  látom előre a színjátékot, amit majd levág, hogy végül a nőből önkéntelenül is kitörjön a "milyenszépkisarcocskádvannekedtedrága", én meg mosolygok idétlenül, elvégre egy hajléktalanra senki nem néz olyan szeretettel, mint a kutyám, szólni meg mégsem illik, hogy nem igaz az egész, manipulál a kis dög. 

Hazaérünk, leveszem a kutyáról a hámot, mehet az ágyba aludni. Elolvasom a vírusról szóló újabb híreket. Illetve nem. Nem olvasok semmit, csupán látom a szavakat: koronavírus, karantén, vesztegzár, védőmaszk, világvége. Százalékok. Hol mennyien halnak meg. Érintve vagyok-e, ha elmúltam negyven, de rendszeresen járok edzésre? Grafikonok, görbék, vészjósló tekintetű tudósok, politikusok, már ennyien vesztették életüket, két hét múlva még ennyien fertőződnek meg, aki nem marad otthon, mindannyiunkat veszélyezteti, bezár a bolt, bezár a konditerem, bezár a mozi, a bazár, színház már régen nincs, ha kimész, másokat is megölsz, kibírjukotthon, ne magadért, anyádért, fiatal vagyok, nem kell a pénz, nem maradsz otthon, gyilkos vagy, bár a kutya hova kakiljon, kérdem tisztelettel, de nem kérdem, ő alszik az ágyban, a hajléktalan néni meg járja az utcákat. Megjárja. 

Másnap reggel újragondolom az életemet. Elmagyarázom a kutyának, hogy ez most nem úgy van, ahogy ő gondolja, nincsen Gellérthegy, nincsen szétrágható labda, nincsen bot, nincsen rohangálás, most tél van, és csend, és hó, és talán az egésznek vége lesz egyszer, nemsoká, de addig te az ágyból fekszel a kanapéra, a kanapéról az ágyba, aztán cserélünk. Eltelnek a napok. 

Egyre jobb az idő. Karantén ide vagy oda, a kutyát le kell vinni, a kutyának sétálnia kell, nekem is, menőség ugyan otthon maradni, pláne kiírni mindenhova, hogy otthon maradtam, de a valóság az, hogy nem olyan könnyű ezt betartani, ha az embernek van egy állata, akivel kell sétálni egy kört, sőt, azt hiszem, ez meg is van engedve, hatóságilag.

Maradjotthon. Jó. Megtudjukcsinálni. Jó. Csakaközértmegagyógyszertár. Jó. Nenézzélsenkire. Jó. Nefogjálkezet. Jó. Törődjazöregekkel. Jó. Értünkmentekaháborúba. Jó. Akkormaradjálaseggeden. Jó. 

Onlinejóga. Onlineedzés. Onlinekurzus. Onlineszínház. Onlinekoncert. Onlineképtár.

Lemerészkedek a kutyával. Kihalt az utca. A világ minden utcája kihalt, ezt tudom a hírekből. Megvárom, amíg pisil, és már megyek is fel, eskü, otthon vár a frissen felszerelt húzódzkodó, edzés ne maradjon el, mert azért ne már, lesz még nyár, lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér, lesz még beach body, csak legyen vége már.

És megint jön a hajléktalan asszony. Ugyanaz a sapka a fején. Majd kikerüljük a kutyával.

Megáll a kirakatüvegnél. Leveszi a sapkát. Elteszi a zsebébe. Idén már nem kell. Megigazítja a haját a kirakatüvegben, nézi benne az arcát. Végre szép. Most jól áll. Elmosolyodik. Mindenki otthon. Ő is. 

Kitavaszodott. 

Tuesday, February 11, 2020

A sörösdoboz


Szombat este kopognak az ajtómon. Kikapcsolom a Netflixen nézett tévésorozatot, kibattyogok az előszobába, ajtót nyitok. Feldúlt, vagy inkább amolyan karótnyelt, hogy úgy mondjam, "lány" áll az ajtóban, mert a picsa szót az ember valamelyest mégiscsak rangon alulinak érzi. - Most már jó lenne valamit ezzel kezdeni - esik nekem kerek-perec, hangjában méltatlankodás és felháborodás two in one. Hoppá. Udvariasan megkérdezem, mivel. - Hát a sörösdobozzal - hangzik a kurta válasz, a hölgy némiképp reménykedik, hogy érteni fogom, miről van szó, és ezzel a dolog el lesz intézve, de sajnos nem értem. Ez ki is ül az arcomra. - Ti raktátok le a sörösdobozt a lépcsőfordulóba, igaz?

A kutya, aki a világon mindenkit szeret, eddigre persze ott csóválja a farkát mellettem, elvégre jött valaki, izgalom keveredett a szomorú Netflix-estébe, sajnos ebben a lakásban a "Netflix and chill" tényleg azt jelenti, hogy "Netflix and chill. - Mi? - kérdezem a lánytól, mert ennél több nem szakad ki belőlem, próbálom összeszedni a gondolataimat, ezért hozzáteszem: - Mármint kire gondolsz? - Most ő rökönyödik meg. - Hát nálatok van buli, nem? - Értetlenül meredek a kutyára. A lány értetlenül mered rám. - Nem - felelem mosolyogva, várva, hogy mi lesz ebből. A szomszédasszony (picsa, picsa) most először összezavarodik. - Én itthon egyedül borozok, nem tudom, miről beszélsz, nincs nálam buli, de gyere be, ha nem hiszed - magyarázom.  - Látom, hogy a buta homlok mögött szakadékba zuhantak a gondolatok.  Átjön ide, becsöngetett, biztosra véve, hogy felelőssé tehet engem a "negyedikről a földszintre csorgó sörért", van egy kész mondókája is, miszerint most már ebből elég, itt a vége a prolizmusnak, folyik a sör a negyedikről lefele, ezért valaki felelni fog, ha más nem, hát te, az új lakó, erre azt a választ kapja, hogy "nem". 

Jófej vagyok, nem vágom rá az ajtót, nem mondom ki, amit gondolok, ha az ember nyomoz, nyomozzon tisztességgel Házmesterországban, vizsgáljuk meg ezt a bűntényt. Kimegyek vele a lifthez. Hirtelen megértem, mi a felháborodás tárgya. Miss Marple nem beszélt mellé, a korlátnak támasztva bizony lassan folyik a HB kifele a dobozból, lefele a lépcsőn, megzavarva a budai polgárok szombat esti nyugalmát. A lány érzi a helyzet kellemetlenségét, lassan felfogja, hogy Agatha Christie ennél egy picikét bonyolultabb bűncselekményeket rakott össze. Megereszt egy amúgy továbbra is méltatlankodó "jó, akkor bocs"-ot. - Akkor megyek a közös képviselőhöz - teszi hozzá egy kissé leverten, de azért dacosan, és megy a közös képviselőhöz. Rögtön együttérzek a közös képviselővel, aki szombat este a dühös negyedik emeleti szomszéd oknyomozó hadjáratának áldozata lehet, most találhat ki valamit arra, hogyan oldják meg ezt a kellemetlen helyzetet. 

A lány nem kap választ a közös képviselőtől, ugyanis a közös képviselő nem tartózkodik a házban, tekintve, hogy neki ez a munkája, nem pedig az élete, és tekintve, a lányt kivéve senki nem él a nyolcvanas években. Dühöngve érkezik haza a lány, hiszen nem sikerült megoldani az eddigre kiürült sörösdoboz rejtélyét, az egyetlen gyanúsított, a "kutyás fasz", hát, nem bizonyult száz százalékig bűnösnek.  Márpedig valakinek felelnie kell, nem úgy van az, hogy büntetlenül sörözzük össze a tisztes budai lépcsőfordulót!

Ragad a padló, kifoly a HB, réztepsibe' sül a málé. Szomszédasszony továbbra sem jut eredményre: napokig dühöng, kérdezgeti a többi lakót, nem hagyja nyugodni a dolog, mindenáron ki akarja deríteni, ki hagyta ott a sört a lépcsőfordulóban azon az bizonyos szombat estén. Eszembe jut kisgyerekkorom kedvenc meséje: "Ki mondta, hogy miaúú?" A Bodri kutya tejét valamelyik háziállat megitta, aki mondjuk annyi bűnjelet hagyott maga után, hogy nyávogott egyet. Na most a Bodri kutya eszeveszett nyomozásba kezdett, végigkérdezte a környéken lakó állatokat, hogy ugyan melyikőjük itta a meg a tejet, mire rájött, hogy az csak a cica lehetett. Itt tart a magában mormogó szomszédasszony is: ki rakta oda készakarva azt a doboz sört a negyedik és a harmadik között, ráadásul ki hagyta szétfolyni, hogy aztán essen el rajta a gyanútlan vasárnapi koránkelő, meg aztán hétfőn, meg kedden, vagy a következő szombaton, botrány az egész, finom, úri házban a ser az nem kóser. 

Ettől még a sörösdoboz továbbra is a padlón marad. Valaki lerúgja az elsőre. Nem szedi fel a takarító, nem szedi fel a közös képviselő, nem szedi fel a dühöngő Miss Marple sem.

Napok múlva is belebotlok, meg a kutya is. Az istennek nem oldódik meg a sörösdoboz rejtélye. Senki nem kapja fel, mert senki sara. Ott marad a földön, a szomszédasszony glóriával átallépi azt, gurul a doboz lefelé, ki tudja, hol áll meg.

Megáll végül a földszinten. Két hét elteltével begurul a sarokba. Nehogy már a szomszédasszony lehajoljon érte és kidobja a kukába. Nem lehet mindenki a Greta Thunberg. Budai úrinők is vannak a világon.

Panasznak helye nincs


A budapesti járatot valamivel éjfél előtt törlik, ami azt jelenti, hogy hosszú éjszakának nézek elébe a lisszaboni reptéren. Az utasok eleinte gyanakodva, majd méltatlankodva, aztán bosszúsan, végül dühöngve figyelik a monitort, amely ellentmondást nem tűrően jelzi, hogy itt bizony nincs gép Budapestre, jó éjszakát kívánunk! Az is kiderül, hogy a portugálok ezzel a problémával aznap már nem óhajtanak foglalkozni, az iroda, amelyen keresztül a hazautat kell intézni, másnap reggel hatkor nyit, addig semmilyen információval nem tudnak szolgálni. Az a helyzet, hogy erre a gépre már nem jutott személyzet, és pont – szól a kurta magyarázat.

A felháborodott tömeget egy alkalmazott azzal próbálja leszerelni, hogy egy kis cetlit osztogat, amin a panasztételhez szükséges adatok – emailcím, telefonszámok – szerepelnek, a légitársaság természetesen mindent visszafizet, állítja. Darálja a hasznos tudnivalókat: tessék csak foglalni hotelt, másik járatot, venni szendvicset, bármit, minden el lesz intézve, de meg kell érteni, hogy késő van, ő is fáradt, gyerekei vannak, menne már haza, ennél többet most nem tehet. A panasztétel lehetősége valamelyest lenyugtatja az angolul egyébként nem túl jól kommunikáló tömeget. Ettől még a padlón vagy a székeken próbálják megtalálni a lehető legkevésbé kényelmetlen pozíciót az alváshoz a kihalt lisszaboni reptéren, ahol éjjelre még a boltok és a vendéglátó egységek is bezárnak. Az éjjeli munkára fogott takarítógép flipperszerűen csapódik az emberi lábaknak és egyéb testrészeknek. Nekem is jut belőle egy jó kis bokaütés, majd a takarítógép eltűnik egy lengőajtó mögött. Elalszom. 

Másnap hajnalban én vagyok az utolsó, akit valamilyen csoda folytán felraknak egy müncheni járatra, a többiek még két napig élvezhetik a reptér vendégszeretetét. Majd’ harminc óra várakozás után végre megérkezem Budapestre.

Bízva a sikerben azonnal meg is teszem a panaszt.

Előkészítem az útlevelemet, a beszállókártyát, megnyitom az emailt a jegyfoglalásról, mert azt biztosra veszem, hogy a panasztételért keményen meg kell dolgozni; de rajtam nem fognak ki. Kitöltöm az adatokat, gondosan ügyelek, hogy ne tévesszem össze a foglalási számot a beszállókártya számával. A légitársaság négyszáz karaktert ad arra, hogy ecseteljem, mekkora trauma ért engem a törölt járat miatt; leírok mindent, ami az eszembe jut. Követelem vissza a teljes jegyárat, azonnal. Az adataim ellenőrzése után már csak a SEND-re kell kattintanom, és vége. Panasz beküldve, iktatva.

Lenne. 

Ehhez azonban először regisztrálnom kell a légitársaság honlapján, ahol be kell jelölnöm, kérek-e a jövőben hírleveleket tőlük. Természetesen nem kérek.

Ez rossz válasznak bizonyul, a rendszer addig nem enged tovább, amíg azt nem írom, hogy kérek. Nincs más mód, kénytelen vagyok elfogadni a kéretlen leveleket. Panasz ezúttal végre a rendszerben. Automatikus email (Kérjük, erre ne válaszoljon!) érkezik arról, hogy tudomásul vették a követelésemet.

Történni ettől még nem történik semmi.

Hetek múlva, egy spanyolországi nyaraláson eszembe jut, hogy most már azért illene legalább egy levelet kapnom, melyben sajnálattal közlik, hogy megértik a problémámat, de én meg azt értsem meg, hogy nem, nem az ő hibájuk, pénz az nincs, mindamellett remélik, szívesen látnak a jövőben is. Segítségemre siet az internet, amely elém sodor egy végrehajtó céget. Kompenzációt ígérnek éppen az enyémhez hasonló esetekre.

Most megfoglak benneteket, portugálok.

Újra előveszek mindent: útlevél, beszállókártya, online jegyfoglalás, bal felső sarokban elrejtett számok, az email alján apró betűvel található kódok. Ha nem ment szép szóval, majd megy jogi úton. Kitöltök, leírok, aláírok, beikszelek, rányomok a SEND-re; semmi. A rendszer az utazásom dátumát nem engedi beírni. Nem idegeskedem, elvégre nyaralok. Ahelyett, hogy gyönyörködnék a verandáról nyíló kilátásban, a spanyol domboldalakban, ahelyett, hogy a frissen szedett (lopott) narancsot szeletelném a sangríába, ahelyett, hogy a „csak most, csak Önöknek, soha többé az évszázadban” eper- vér- teli- nézdmárténylegeltűnik- holdat nézném, inkább a telefonomon levelezek a supporttal, aki szerint váltsak böngészőt, attól majd minden simán megy.

Böngészőt váltok, tényleg minden simán megy. Végre elfogadja a rendszer a dátumot, el is küldöm a követelésemet. Kedves lengyel nő reagál máris, hogy a követelésem beérkezett, azonnal intézkednek, fejben már költöm a jól megérdemelt hatszáz eurót, amit a weboldal ígért. A vérhold közben eltűnik, marad helyette az igazi, a sima fehér, nem értem ezt a nagy felhajtást. 

Másnap reggel örömhír a lengyel nőtől: követelésemet továbbították, pillanatok alatt kiderítik, mi is történt azon a lisszaboni reptéren, amelyen nem hagyott aludni a takarítógép. Egyre elégedettebben iszogatom a másnapi sangríát, elvégre mégiscsak működik valamiféle rendszer, az embernek joga van pénzt kapni az őt ért kellemetlenségért, Kafka túlzott.

Kafka nem túlzott, a lengyel nőtől másnap reggel kiábrándító email vár: sajnos aznap, amikor én szerettem volna hazajutni, épp Marseilles-ben sztrájkoltak a légiirányítók, az én gépem pedig arra ment volna, de nem tudott. Kompenzációnak helye nincs, részükről a fáklyás menet. Szerény ismereteim vannak a légiirányításról, azt azonban valahogy sejtem, hogy nem csak egy út vezet Pestre az égen, ha Marseilles sztrájkol, talán más irányba kellene megközelíteni a célállomást. Ezt ki is fejtem lengyel segítőmnek, aki kedvesen, ám egyre elutasítóbban szögezi le, hogy az ő tudománya eddig tartott, majd megkér, maradjak lelkes követőjük. 

A második kudarc után már nem szeretném feladni. Durva sérelem ért, ott hagytak egy reptéren, míg Lisszabon édes álmát aludta, engem a takarítógép rugdosott oldalba; ezért fizetni fognak, súlyos eurókat, de legalább a repülőjegyem árát. Dühösen keresek rá a következő behajtó cégre, rutinosan pötyögöm be a különböző adatokat és számokat, ezúttal rekordidő alatt nyomok a SEND-re.

Rekordidő alatt kapom meg a választ: aznap éjjel technikai problémák történtek a reptéren, kompenzációnak helye nincs.

Egyre ingerültebb és elszántabb levelezést folytatok az – ezúttal - litván alkalmazottal: döntsétek el már végre, hogy személyzet hiánya, sztrájk volt vagy technikai probléma történt, vagy írjátok meg, hogy aznap éjjel egész Európa vulkáni hamuba burkolózott, és felejtsük végre el egymást!

Elküldeni már nem tudom az utolsó üzenetet, mert érkezik az sms a mobilszolgáltatómtól: „Tisztelt ügyfelünk, 1GB eseti adatbővítőjét 100%-ban felhasználta.” Nagy levegőt veszek. Nem fogtok össze ellenem, kifizetem az újabb gigabájtot, ha arról van szó. Újabb pohár sangría, most már vodkával, újabb üzenet, ezúttal a mobilszolgáltatónak: adjál netet, te rohadék! 

Kérését nem sikerült aktiválnunk.

Kérését nem sikerült aktiválnunk.

Kérését nem sikerült aktiválnunk.

További jó nyaralást kívánunk!


Saturday, August 24, 2019

Hűtőmágnes



Egyedül utazik? – mér végig a check-in-ben a nő, és nem tudom eldönteni, lesajnáló-e a kérdés, vagy inkább gyanúsítgat, esetleg mindkettő. Aki egyedül utazik, az gyanús, mert az díler, vagy valami másféle bűnöző, nyilvánvalóan. Ki megy egyedül nyaralni, teszi fel magában a nő a kérdést, én meg legszívesebben azt válaszolnám, hogy az a hülye, aki észre sem vette, hogy mi zajlik már hónapok óta a háta mögött, sőt, tulajdonképpen a szeme előtt a konditeremben. Én vettem a Valentin napi akció keretében a páros bérletet, mert azt hittem, együtt edzeni is olyasmi, amit a párok csinálnak, és hogy az majd szépen helyrekalapálja a lassan unalomba fulladó kapcsolatot, ami nekibe is jött: Máltára utazik azzal a tahóval, én meg kereshetek másik edzőtermet. Azzal a tahóval, csak így emlegetem, de kétlem, hogy a check in-es nőt érdekelné, hogyan fizettem be eredetileg két főre ezt az utat, és hogyan kaptam az utazás előtti napon egy sms-t arról, hogy értsem meg, ez így nem megy tovább. – Igen, egyedül, vágom rá. Talán baj? A gép közepére ültet, a középső ülésre.

Reggel fél nyolc van. A Burger Kingben eszem egy duplahúsos menüt. Ezt a rituálét még együtt találtuk ki, az első közös úton sokat röhögtünk azon, hogy kora reggel hamburgert zabálunk sült krumplival, miután heti háromszor a teremben gyötörtük magunkat januártól júliusig, hogy ne úgy nézzünk ki a strandon, mint két partra vetett lamantin, hát, most egyél útban Málta felé hamburgert, kisszívem, bár gyanítom,hogy az a rövidlábú tahóegész nap tojásfehérjén és salátaleveleken él, uborkával és paradicsommal megbolondítva, és amikor nagyon kirúg a hámból, akkor legurít egy csokis proteinturmixot. Hogy lehettem ilyen vak? 

Nézegetem az embereket: egy anyuka méltatlankodik, hogy negyven perce áll a sorban. Hogy a gyerek meg ő még mindig nem kapták meg a hamburgert meg a csirkefalatokat. Azért nem méltatlankodik, hogy ettől a szar kajától a szegény gyerek úgy elhízik majd, hogy pár év múlva dietetikusnak kell helyrehoznia, amit anyuka elrontott, aztán belegondolok, hogy mi közöm hozzá, lehet, hogy ez náluk is afféle családi hagyomány. 

Egy fiatal pár egymásra sem nézve nyomkodja a telefonját, lassan ti is ott tartotok majd, ahol mi, gondolom, de csak szomorúan figyelem őket, nem vagyok kárörvendő. Éles fájdalom hasít a sarkamba: egy néni tolja nekem a kocsiját, az unokáit igyekszik követni, a fiatalok gyorsak, nem győzi tartani a tempót Elnézést kér valami általam fel nem ismert nyelven. Mosolygok. Nem történt semmi. Csak el ne hagyja őket!

Órák múlva egyedül érkezem a szállásra. Az olasz nő nem érti: úgy volt, hogy ketten megyünk, két személyre foglaltam le a lakást. Igen, úgy volt. Most meg nincs így, most Szicília van meg Málta. Angolul próbálom elmagyarázni neki, hogy végül csak alonevagyok, nagy nehezen megérti, hogy solo, aztán ezen gyorsan túllendülve elmagyarázza, hogy a színes, szelektívhulladék-gyűjtésre való kukák közül melyiket melyik napon kell levinnem az utcára. Jelzem neki, hogy megértettem. Két kulcscsomóval a kezében tétován toporog még egy darabig, ő arra készült, hogy kettőt kell átadnia. Végül egy kedvesnek szánt, ám inkább sajnálkozóra sikerült mosollyal zsebre vágja az egyiket. Köszön, távozik, többé nem látom.

Felfedezem a lakást. Tágas nappali, inkább hosszú, mint széles terasza, de ki lehet rá ülni, itt fogok reggel kávézni, este borozni. A hálóban két személyre gondosan megvetett ágy, a párnákra egy-egy szelet welcome-csoki van kikészítve. Megeszem mindkettőt, a hamburger után már mindegy. Különben is, kit érdekel majd a strandon, hogy nézek ki. Kinyitom a bőröndömet, kipakolok. Felsóhajtok, amikor meglátom azt az üveg spanyol bort, amit még meglepetésből vettem egy drága borkereskedésben, hogy majd itt isszuk meg együtt. Automatikusan csomagoltam be, mintha nem akartam volna tudomásul venni, hogy ez a dolog nincs többé, nincs többé közös Olaszország, közös nyaralás, közös cica, közös cigik az erkélyen, helyette Málta van, tetovált tahó, akinek ráadásul aránytalanul rövidek a lábai, amit nem is értek, de nem is az én dolgom. Ezt a bort már egyedül fogom meginni a hosszú teraszon, az első estémen.

A bérelt autóval indulok arra a tengerpartra, amit még együtt néztünk ki. Jó játék volt: beírtuk a netes keresőbe, hogy „Szicília legszebb tengerpartjai”, majd csináltunk egy top tízes listát. Te is, én is. Aztán összesítettük és végül megegyeztünk a sorrendben. Málta nem volt a legjobb szicíliai strandok között. Vezetem a kis autót, fél szemmel figyelem a GPS-t, ebben is te segítettél eddig, forduljon balra, a következő lehetőségnél jobbra, mondom, a következőnél, mondom, balra, kétszáz méter múlva, nem azt mondtam, hogy most, nem figyelsz rám soha, morgolódtál. Nem igaz, hogy nem figyeltem. Kiskorom óta nem tutam megkülönböztetni a jobbot a baltól. 

Keresem a Fontane Bianchét, az győzött ugyanis. Komppal 4 óra 37 perc Valletta. Át is ugorhatnék hozzátok, megkérdezhetném, hogy vagy, milyen az új fickód, tényleg olyan tahó-e, amilyennek látszik, és igaz-e, hogy a napbarnított testen jobban érvényesül a törzsi teknőstetoválás. Törzsi teknős. Rákeresek, mit szimbolizál a teknős. Egészséget. Termékenységet. Békét, jólétet, pihenést. Beletrafált a kis tahó, nem nézem ki belőle, hogy tudta ezeket. Rohadjon meg. 

Az egyedül strandolásban van valami, ami szégyenérzetet kelt. Mintha rám lenne írva, hogy a nyaralás előtti utolsó pillanatban hagytak el. Tudják, gondolom. Tudják, hogy leléptél a rövidlábú tahóvaltudják, hogy hónapok óta tervezgetted, tudják, hogy minderről csak egy sms-t írtál, és tudják, hogy már akkor tudtad, hogy ez nem lesz, amikor lefoglaltam a repülőjegyeket, és megvettem azt a méregdrága spanyol bort. Aki egyedül fürdik a strandon, nem néz senkire. Persze, nem értem, mit szégyenkezem. Kinek tartozom magyarázattal? Elvégre a tenger az enyém is. Görögországban például senki nem sajátíthatja ki a tengerpartot, törvénybe van iktatva, hogy minden állampolgár kiköthet bárhol, a tengerpart közös. Finnországban az erdő közös, az erdőn bárki átmehet. Ez a tenger most csak az enyém, már nem a kettőnké, a kavicsok már csak az én lábamnak verődnek, a hullámok már csak engem sodornak el. 

Senki nem tehet róla. Így lett és kész.

A világon minden tengerparton vannak árusok. Megjelennek a vászonzsákjukkal, amit, ha kell, a négy sarka mentén összecsomóznak, hogy elfuthassanak a közelgő rendőr elől. 
Elképedek, mennyi mindent bír el egy ember, mármint fizikailag: tapossa a forró homokot a fekete öregember. A fején vagy nyolc szalmakalap tornyosul, egyik kezében egy táblára kirakott karkötők, nyakláncok, bokaláncok, gyűrűk, a másikban felfújt fehér hattyú, rózsaszín flamingó, egy zsákban focilabdák, röplabdák, a vállán strandtörölközők, töméntelen mennyiségű Sicilia feliratú baseball-sapka, és persze az elmaradhatatlan hűtőmágnesek. 

Nekünk is volt otthon jó pár: Róma, Párizs, Dubrovnik, Oslo, Stockholm, Moszkva, London, Madrid, és egy New York-i 5-ös metró. Emlékek városokból, ahol jártunk. Teleaggattuk a hűtőt, az volt a mániám, hogy a hűtőmágnesek elhelyezkedése tükrözze a valóságos földrajzi helyzetüket. Te ezt megmosolyogtad, de azért nem ellenkeztél. Másoktól kaptunk ajándékba Balit, Dublint, Kanári-szigeteket, Prágát, sőt, Buenos Aires-t jelképező mágneseket is, és ezeket is gondosan a képzeletbeli térképre illesztettem. Két dolgon tűnődtem: hogy bír egyensúlyozni ez a férfi ezzel a sok kacattal, és hogy hol gyártják ezeket a turistáknak kínált vacakokat. 

A férfi megállt, leterítette a portékáját. Kijöttem a vízből. Az árus, akit senki nem vesz észre, bár egész nap kiabál, meg én, akiről ismeretlenül is tudják, hogy mi történt vele. Bár ég a talpam alatt a homok, odasétálok. Mire jó a hűtőmágnes? Az ember gondosan elhelyezi a hűtőszekrényen, néha ránéz, eszébe jut az a pár, ott eltöltött nap, hét. Szép volt. Elmosolyodik, majd kiveszi a fagyasztóból a sajttal töltött csirkemellet, és berakja a mikróba. 

A kiterített lepedőn sorakoznak a mágnesek. Kiválaszok kettőt. Egyet magamnak, egyet neked. De nem fogom odaadni. Mindkettő az enyém lesz. Az egyik majd arra emlékeztet, hogy jártam Szicílián is. A másik arra, hogy nálad. Bekerülsz az amsterdami házikó és a Moulin Rouge szélmalma közé. Mindenhol elidőztem egy kicsit. 

Saturday, March 23, 2019

Duty free


Lali 8900 forintért vette meg a Wizzair-jegyet Tel Avivba. Az utat a Mátyásföldi Szent Antal plébánia szervezte, és úgy volt, hogy a felesége, Brigi is megy, de végül arra jutottak, Brigi maradjon itthon a gyerekekkel, Lalira meg ráfér már egy kis kikapcsolódás.

Lali futár volt egy ételszállító cégnél. Nem szerette, mert korán kellett kelni, hajnali ötre már meg kellett jelennie az elosztóállomáson. Négykor ébredt, már amikor egyáltalán tudott aludni a folyton bömbölő gyerek miatt, aki még csak öt hónapos volt. Lali nem akarta a harmadik gyereket, de amennyit az Isten ad, hát annyit ad. A védekezés nem jöhetett szóba, bár ha Lali belegondolt, Brigi legalább négy éve nem ivott az állandó terhességek miatt, ami mindenképp pozitívum. Titokban megörült, amikor kiderült, hogy nincs kire bízni a gyerekeket, így Lali egyedül fizetett be az útra. Legalább lesz egy kis nyugta, gondolta. 

A reptérre is korán kellett kiérni, de az utazás izgalma miatt ez most egyáltalán nem zavarta. Brigi még utánakiáltott az ajtóból. – Itt maradt a fényképezőgép! Tessék – nyújtotta át felesége az automata Canont. – Nem kell, van telefonom – válaszolta Lali, aki gondolatban már az első sört bontotta ki a repülőgépen. – Tedd csak el – kérte Brigi. – És fotózz le mindent. És hozzál nekem valami szépet. – Micsodát? – kérdezte Lali. – Valamit. A Szentföldről. Mindegy. – Hát persze, hogy hozok -, felelte Lali mosolyt erőltetve, mert az ilyen madárlátta ajándékokat fölösleges pénzkidobásnak ítélte, meg azt se nagyon tudta, minek örül egy nő. Az útikönyvben azt olvasta, Izraelben finom a datolya. Majd azt hoz. A kis fényképezőgépet azért elrakta, ne legyen vita. 

A reptéren kígyózó sor fogadta, úgy látszik, mindenki Wizzairrel utazott. Lali utálta a sorbanállást. Azt meg pláne nem értette, a légitársaság biztonsági szolgálata miért kérdez olyanokat, hogy kivel megy, meg ki csomagolta a bőröndjét, nem mindegy? A Brigi csomagolta, ki más? Na, erre ki kellett nyitnia. – Minek néz ez engem, arab terroristának? – gondolta Lali, de kimondani nem merte, ne adja már a lovat az őt vegzáló zsidó nő alá. Ki csomagolta, na, ki? Anyád csomagolta. Visszapakolnia már neki kellett, ez külön felbosszantotta. – Minek szeded szét? – tűnődött magában, - arra van az a szar átvilágító kapu, nem? Hogy nincs-e nálam bomba. Nincs nálam bomba, római katolikus vagyok. A plébánia által szervezett úton. 

Ismerőst keresett a szemével, de nem látott senkit. Csak a Józsit, aki két utcával arrébb lakott, volt egy péksége. Ő is hajnalban kelt, mint Lali, ezért Lali valami lelki közösséget érzett iránta. A kihallgatás véget ért, bár azt alaposan meg kellett magyaráznia, miért hagyja Lali magára a feleségét és a három gyerekét, de Lali megmondta a zsidó nőnek kerek-perec, hogy pihenésre van szüksége, azért. Átengedték.

A repülőn nem kapott sört, csak pénzért. Sebaj, volt félretett eurója, négyszáz. Egy sör már csak jár, gondolta, ki is fizetett mindjárt hármat. Ételre sajnálta a pénzt, azt nem vett. Majd Tel Avivban eszik. – Egyáltalán mit esznek azok ott? – Töprengett az úton. Zsidó kaját? Vagy arabot? Gyrost? A zsidókról nem sokat tudott, de nem szerette őket. Elvégre megölték Jézust. Az arabokat se szerette, mert mindenhol robbantanak. És tessék, a reptéren belőle is ezt nézték ki. 

A vécé előtt futott össze a Józsival. – Láttam, sörözöl – szólította le Józsi. – Én is felpattintottam már egyet, bár nem kéne. Rossz szokás. – Lali hümmögött, azt figyelte, hányan vannak még előtte. Majd’ behugyozott. – Volt alkoholista a családodban? – érdeklődött Józsi. – Nem – felelte kurtán Lali. – Nálunk volt – folytatta Józsi. Feleségem édesapja. Sokat ivott. Ne tudd meg. Verte is őket. Édesanyját is, meg az Ildit is. Piált, ütött, piált, ütött. – Végre kijött az a dagadt nő – gondolta Lali. – Legalább nem utána kell leülnöm a klotyóra. Még ez a szemüveges csávó, aztán én jövök. – De aztán megtért az Úrhoz – összegezte a családtörténetet Józsi. – Akkor jó – vágta rá Lali. Az a lényeg.

Végre bejutott a vécébe.

„Bibiliai túra a Szentföldön” – hirdette a plébánia szórólapja. Lali nem tudta ugyan biztosan, hogy Tel Aviv is része-e a Szentföldnek, de az határozottan tetszett neki, hogy meleg volt, amikor végre megérkeztek. Rögtön le is kapta a dzsekijét, micsoda idő! – örvendezett magában. Otthon április még hideg is tud lenni, itt meg egy szál pólóban lehet mászkálni. 

Tel Avivot furcsának találta. Nem is olyan koszos – gondolta. Nincs is büdös. Pedig a gyrososnál az arabokat rendszerint ápolatlannak látta, a zsidókról meg egyébként sem gondolt túl sok jót. De a város olyan volt, mint a filmekben az olasz kisvárások, ahol a Sophia Loren, vagy ki, biciklizik. Vagy spanyol film volt? És a Penelopé Cruz biciklizett? Ilyen város volt, mint ez, szögezte le magában végül Lali. - Mondjuk azért a Penelopé Cruzzal megismerkedtem volna. Jobb csaj, mint a Brigi – folytatta az eszmefuttatást.  

A szállodai szobája pici volt, de az ágy nagy, és Lalit csak ez érdekelte most. Végre aludhat, amennyit akar. Nem üvölti fel legszebb álmából egyetlen gyerek sem, nem kell az éjszaka közepén betakarni a nagyobbat, és nem kell a hajnalt az autóban töltenie, hogy százötven címre vigye ki az ételes dobozokat, mert ezeknek az irodistáknak még főzni sincs kedve. 

A bőröndből kidobálta a gondosan becsomagolt ruhákat, már amiket az a zsidó biztonsági kurva szét nem szedett a reptéren, ami azóta sem fért Lali fejbe. Terrorista az anyátok. Levette a cipőjét, a pólóját, bevágtatott a fürdőszobába, mert megint pisilnie kellett. A fürdőszobai tükör hatalmas volt, jóval nagyobb, mint az otthoni. Ebben nem csak az arcát látta, hanem az egész testét, és most egy kicsit megütközött a látványon. Jó, ittam pár sört a gépen, meg ettem is, ennyi – gondolta magában, majd legyintett, és a sörökből legalább egyet ki is eresztett magából. 

Aztán ledőlt az ágyra és elaludt. 

A reggeli benne volt az árban, ezért jócskán szedett mindenből. Hosszú az út Jeruzsálemig, gondolta. Amint megpakolta a tányérját, azon töpengett, hogy ezek nem is gyrost esznek. Volt itt kirakva croissant, tojás, kenyér, mindenféle zöldség, gyümölcs, joghurt. Egy jó téliszalámis szendvicset bevágott volna, de felvágottat egyáltalán nem talált. – Pedig vinnék az útra – gondolta. 

Egyedül ült le, Józsit szándékosan kerülte, nem szeretett korán reggel beszélgetni. Sokat evett, ki tudja, mit adnak Jeruzsálemben, nem árt jól belakni. Eszébe jutott, hogy Brigit elfelejtette felhívni. Gyorsan előkapta a telefonját, üzenetet kezdett írni rajta. Kitalálta, úgy fogja megírni az sms-t, mintha tegnap este pötyögte volna be, csak nem kézbesítették. „Jó éjszakát, kicsim” – zárta a rövidke üzentet, majd elégedetten bólintott. Így jó.

Jeruzsálembe busszal mentek, és Lalit meglepte, milyen közel van Tel Avivhoz. Mintha leugrana Budapestről a Balatonra, vagy talán még kevesebb idő. Jó meleg volt, a buszon az útikönyvet olvasgatta. Szent helyeket fog látni, gondolta, és ez jóleső érzéssel töltötte el. Megnézik Betlehemet, meg a Keresztutat, meg az Olajfák hegyét, Jézus sírját, Dávid király sírját. Nazarethben Mária kútját. Ahol Gábriel arkangyal megsúgta Máriának, hogy gyermeket vár, mégpedig az Isten fiát. Ezen Lali eltűnődött. Mária kiment a kútra vízért, majd hazaállított Józsefhez a hírrel. Hogy terhes. Lali arra gondolt, ha Brigi mondjuk lemegy a Sparba, aztán otthon közli vele, hogy másvalaki gyerekét hordja a szíve alatt, hát ő hülyére veri, az tuti. Még akkor is, ha magától az Istentől van az a gyerek. Lali arra jutott, hogy ez csak valami szimbólum lehet, elvégre a Biblia csak nem tanít olyat, hogy az ember kellemetlen helyzetbe hozzon vadidegen nőket egy kéretlen terhességgel, hogy aztán az asszony közölhesse a gyanútlan férjével, van egy jó meg egy rossz híre. 

A Brigitől kapott fényképezőt Lali szorgosan használta, egész belejött a fotózásba, igaz, a kis automata Canonnal nem volt olyan könnyű szelfizni, mint a mobillal. Alig egy óra elteltével megérkeztek Jeruzsálembe.

Lali áhítattal lépett be a Cion kapun. Végig fognak menni a Keresztút tizennégy stációján, onnantól kezdve, hogy Pilátus halálra ítéli Jézust, egészen odáig, ahol eltemették. A jeruzsálemi forgatag hirtelen magával ragadta, egymást érték az érkező turistacsoportok, zarándoklatok, nyugdíjasok, idegenvezetők mutatták az utat emberek százainak, és Lali már nem is érezte olyan különlegesnek magát. 

Az is meglepte, hogy Jeruzsálem óvárosa gyakorlatilag egy hatalmas bazár. Azt se lehetett tudni, az ember mikor lép át a zsidó negyedből a keresztény negyedbe, onnan az arabba, hol a határ a három között. Se a zsidó, se az arab feliratokat nem tudta elolvasni, annak viszont megörült, hogy a Via Dolorosa magyarul is ki volt írva. Vagyis hát latin betűkkel. Jézus egy bazáron vitte végig a keresztet? – tűnődött magában Lali. Vagy a bazár később épült ide? Kezdte nem bírni az állandó kiabálást, az arab meg a zsidó hablatyolást, és nem értette, miért árulnak mindenhol vízipipát, ki vízipipázik ennyit? 

Megéhezett. Volt még egy csomó eurója, bolyongani kezdett a bazársorok közt, hogy valami ebédnek valót keressen. A gyümölcsöket nem kívánta, az ételek javarészéről nem tudta eldönteni, mik azok. A datolyákat, amiket Briginek akart vinni, túl nagynak és ráncosnak találta. Végül belefutott egy gyrososba, boldog volt, hogy azt felismerte. Angolul gagyogott valamicskét, azt el tudta magyarázni, hogy gyrost kér csirkéből, hagyma és csípős nélkül. Sört ivott mellé, egészen ízlett neki, még ha találomra választotta is ki a pultnál. 

Megnézték a Siratófalat is. Még egy biztonsági ellenőrzés, igaz, itt legalább nem kérdezgettek. Az ortodox zsidókat Lali egyáltalán nem értette. A férfiak fején kalap vagy hatalmas, malomkőszerű szőrkucsma. A kisgyerekek mind szemüvegesek, a fiúknak hosszúra növesztik a pajeszát, a nők parókát viselnek. Bizonytalanul ment a Siratófal felé, volt nála egy cetli, mert azt tudta, hogy a Siratófalba be kell dugni egy kívánságot, és akkor az teljesül. Lali már jó előre megírta a kívánságát, most a biztonság kedvéért újra átfutotta, remélve, hogy kellőképpen alaposan van megfogalmazva a Jóistenhez intézett kérés: „Szeretném megvenni azt a szürke Opel Corsát, amit kinéztem.” Oké. A fal előtt éneklő, hajlongó, imádkozó zsidók látványa kissé megijesztette. Abban sem volt biztos, egyáltalán ildomos-e római katolikusként itt lennie, imádkozhat-e ő jobb kocsiért itt velük, vajon az Isten meghallgatja-e őt is, vagy ez itt a zsidóknak fenntartott részleg, ahol ő csak egy idegen. Végül sebtében begyömöszölte a kívánságot a Siratófal egyik repedésébe, majd sietve távozott. 

A szállodában ez alkalommal időben írta meg Briginek az sms-t, hogy minden rendben.

Hamar eltelt a hét, vasárnap délután már alig várta, hogy beszállítsák a repülőbe, és végre hazaérhessen. A szabadáság utolsó söreit még kifizette, aztán hirtelen beléhasított a felismerés: elfelejtett ajándékot venni a feleségének. Kétségbeesve kezdte lapozgatni az előtte lévő ülés háttámlájának zsebébe helyezett Duty Free termékkatalógust. Megnyomta a stewardesshívó gombot, majd hibás angolsággal elmagyarázta, hogy egy nyakláncot szeretne. Nem is egyet, kettőt. Találomra rámutatott két ezüstnyakláncra, az egyik medálja egy Dávid-csillag volt, a másiké egy karikagyűrű. Hetven euróba került a kettő, Lali még kedvezményt is kapott. Két ezüstnyaklánc. Brigi valamelyiknek csak örül. 

Este érkezett haza. Brigi mindkét láncot ámulattal forgatta az ujjai között. – Nagyon sokba kerülhetett – mondta meghatottan. – Nem kellett volna ennyit költened rám. – Hiszen ajándékot kértél a Szentföldről – magyarázta Lali. – Szépek – vizsgálgatta Brigi a láncokat. – Van bennük valami... valami ősi – tette hozzá. – Érezni az energiát. – Azt tényleg érezni – hagyta rá Lali. – Most megyek, lefekszem. Holnap kelnem kell. 

Lali hullafáradtan zuhant az ágyra, amely sokkal kisebb volt, mint a tel avivi szállodájában lévő. Beállította a telefon ébresztőjét hajnali négy órára, majd az internetet kezdte böngészni. 

Egész jó áron voltak a használt Opel Corsák. Ezt jelnek vette. 


Monday, December 31, 2018

Becsekkol, kicsekkol

Reptér, becsekkolás. 

„Ne kiabáltassál már, négy szemed van, négyet látol, ne azt mondd, hogy becsekkol, azt mondd, ellenőriz.” – hangzik a mondat pár évvel ezelőttről, a Wizz Air London-Budapest járat 22A vagy 29B – ki emlékszik már?” – kapuja előtti sorban, az ünnepekre jöhettek haza, a férfi azért volt pipa a nőre, mert a nő tudott angolul, ezzel kiabáltatta. Az asszony szemüveges volt, ezért a négy szem, kis magyar családi vita kellős közepébe kerültem. 

Jutott eszembe Jakarta felé.

Elsővilágbeli probléma, hogy Jakarta szar. Nincs ott semmi érdekes. Turistákkal fotózkodnak a helyiek, először azt hittük, pénzért, aztán rájöttünk, csak mert európai emberek vagyunk.

Indonéziában szeretik az európai embert, itthon nem. 

Szilveszteri buli Lombokon. A helyi együttes elénekel egy számot, ami 2017-ben kezdődött, 2018-ban ért véget, táncol az egész sziget, 0.01-kor a bulinak vége, az együttes összecsomagol, mehetünk haza.

Napi túra az alkoholért. Csak sör van. Hajnali háromkor müezin, ima, lassan megszokom és fel sem ébredek. Lombok jó. Nevetek a cunami menekülési útvonalon. Ezen decemberben már nem nevetek.

Varázsgomba csempészet a fürdőnadrágban. A varázsgomba spagettival nem működik, lehet, hogy mezei hóvirágot adtak el nekünk sokér’. 

A tetkó miatt nem mehetek a tengerbe, még a nap sem érheti. Csináltunk „tettyűt”, tetoválásvédő kesztyűt, az van rajtam minden nap, a helyiek azt hiszik, bolond európai vagyok. Mekkorát tévednek.

Becsekkolás haza. 

Munka. Húsz éves a sorozat idén. „A” sorozat. Szülinapi buli. Mi legyen, mi legyen? Dolgozunk. 

Becsekkolás Parádfürdő.

97 oldalas dokumentumot írok „A” sorozatról. Még egyszer mondom: kilencvenhét. Jó, nem egyedül írom, csak összerakom. Akkor is 97. Ami sok, az sok. 

„Remek a kiszolgálás, remek minden, az étel, a szobák, a tisztaság.” Persze, ’90-ben, Balatonaligán. Amikor még nem voltak vegetáriánusok, gluténérzékenyek, laktózmentesek, paleósok. Amikor még kézzel is át lehetett nézni a zsömléket, hogy melyik a legpuhább, mint tette itt a vendég. Szegény vegetáriánusok, olajos tócsni a napi betevőjük. Meg úgynevezett vegyes saláta. 

Mennyi még a nyár? Sok. Ami az időjárást illeti, áprilistól nyár van és marad novemberig. Az mondjuk jó. Rövidnadrágban lehet dolgozni. 

Beszorulok a zuhanyzóba edzés után. Se telefon, se kilincs. Izzadok a párában, nem jutok ki a zuhanyzóból. Nézem a szellőzőaknát, mint Bruce Willis, hát, nem fogok kiférni rajta.

Nagy nehezen kiszabadulok, csuromvizesen, rövidnaci póló: éppen kiszállnak a liftből a német főnökök, pont sikerül összefutni. – Biciklivel jöttél? – kérdik. – Aha – vágom rá. – Kiváló! – ismerik el. 

Szerintem is kiváló. 

Becsekkolás. Gran Canaria. 

Kaptam egy hét szünetet a vezetőségtől. (Nem ajándékba, úgynevezett kiadott szabadság vagy mi ez...)

Még sose láttam a dűnéket a Kanári-szigeteken, tekintve, hogy sosem jártam még a Kanári-szigeteken. Díszlet-sivatag a József és a színes, szélesvásznú álomkabátból. Nem is ér ennél többet. Újabb elsővilág-beli probléma. A Kanári-szigeteket csak Tóth Krisztina novellákkal lehet túlélni. 

Hazafelé nincs becsekkolás, mert a TAP törli az utolsó járatot. Rohadék TAP. Kompenzálást senki nem KAP. A lábamnak ütődik a takarítógép a lisszaboni reptéren, ahol aludni próbálok pár órát. 

Nyugdíjascsoport reked ott két napra, én, nem kevés méltatlankodás és könyörgés árán hazajutok Münchenen keresztül. 600 eurós kompenzációt ígér több cég is, ezt azóta is üldözöm. 

Nyár. 7000 valahányszáz kilométer autóval és kutyával. A kutya idegen helyen fél a kennelben, a Prado kiesik miatta, felveri a szomszédokat. Barcelonában ás, Lisszabonban nézdegél a teraszról. Az utolsó magyar rendszámot valahol Madrid és Lisszabon között látjuk, jó érzés. Megint Európában vagyunk. 

Portugál Judi Dench Funky Chickenfarmja a legmenőbb szállás (nem is portugál, brit, de a brit Judi Dench az maga Judi Dench lenne...), vannak lovak, kutyák, kapunk tojást, citromot a kapufélfára téve.

3 teljes hét. A vége felé egyre jobbak a szállások, egyre kevesebb időt töltünk a helyeken. A kennelt már elő se vesszük, a kutya fél Európát felássa. 

Munka, hamarosan 20 éves buli. A bulira le kell fogyni. Új barátom a kalóriabázis. Segít a fogyásban, sikerül is a kitűzött cél. Kalóriát számlálni az ősz legnagyobb találmánya. 

Nincs több becsekkolás.

A nagyszülők döntenek csak úgy, hogy nem maradnak. Temetés a Dunán, az szép. Nem is tudtam, hogy van ilyen.

Az új lakás felé hajóztunk, mert minden vég kezdet is. Jövőre lesz kész. Majd kimegyek a Dunapartra, meglátogatni a nagymamát. 

Húszéves sorozat, húszéves buli. Rekordnézettség. Rekord mennyiségű alkohol. Eddigre lett vége a tilalomnak, 28 napra terveztem, 21 lett belőle, volt mit bepótolni. 

Szülinap, karácsony, szilveszter, ezek már olyan gyorsan jönnek egymás után.

Nem mintha az év lassan telt volna.

A kutya sokkal nagyobb lett, de még mindig pici. Szerintem. Az összes Tóth Krisztina könyv elolvasva. Majdnem. A Száz év magány ötödször. 

„Edu a boncsegéddel, ahogy mondani szokás, belefingott a nullás lisztbe” – az év mondata. Az irodalom nem szép szavak egymásutánja, hanem megfelelő helyzetben a pont megfelelő szavak egymásutánja. 

42. Kicsit sok. De még mindig csak két szemem van, mert nem kell szemüveg, ezért csak kettőt látok. 

Na ne kiabáltassál már. Azt mondjad, vége az évnek, ne azt, hogy kicsekkol.

De. 






Thursday, October 4, 2018

28 nappal később





Előre leszögezem: a következő 28 bejegyzés arról fog szólni, miként változik meg az életem attól, hogy egy csepp alkoholt sem iszom, mellette pedig durva diétába kezdek. Mielőtt bárki megijed, se alkoholista, se függő nem vagyok, ugyanakkor ez a naplóféleség a piára fókuszál, így értelemszerűen ebből az aspektusból szemlélem a változásokat. Nem a kétségbeesés, hanem a kíváncsiság miatt hoztam meg ezt a döntést. Nem kell megijedni, nincs baj. 


Day #1
Késő reggel ébredek másnaposan, miután előző éjszaka, dacolva a viharral, megvettem az utolsó üveg fehérbort. Elvégre egy 28 napig tartó nemivást lehet egy utolsó nagyonisivással kezdeni, legalábbis legyen meg az az élmény, hogy fröccsel a kezemben nézem az HBO-sorozatot, miközben kint ömlik az eső, menetrend szerint szeptember elsején bejelentkezik az ősz. A magamba döntött kávéktól lassan helyrejövök, csinálok egy félmeztelen fotót (a háttérből azért illett volna elpakolni a borosüvegeket, azért mégse tűnjek masszív alkoholistának), hogy lássam az előtte-utána közti különbséget. Valahányszor elhatároztam, hogy tartok egy „száraz” hónapot, vasárnaptól csütörtökig bírtam, aztán közbejött születésnap, karácsony, jó hír, rossz hír, szemét megjegyzés a főnöktől, vita, veszekedés, nyaralás, telelés, vagy szimplán a szokásos péntek esti ivászat a kollegákkal. Ennek most vége. Tényleg. Komolyan. 28 nap. Az kibírható. Kibírható?

Day #2
Ahhoz képest, hogy nem ittam egy kortyot se, nehezen aludtam el. Az járt a fejemben, hogy egy pohár vörösbor mennyire megkönnyítené a dolgomat, de mindjárt az első napon nem lehet megszegni egy fogadalmat, maradt a forgolódás. Rémálmok gyötörtek a készülő sztorikkal kapcsolatban, hajnalra átizzadtam minden fellelhető párnát. A hétórás edzésre pontosan olyan állapotban ébredtem, mint amikor az ember vasárnap este fröccsözik még egy utolsót, hogy megváltsa a világon mindazt, amit nem sikerült megváltani pénteken és szombaton, remélve, az alkohol is pontosan tudja, hogy másnap munkanap, nem kéne kiütni a fogyasztót.

Egynapos absztinenciámat a munkahelyen úgy hirdetem, mintha valami különös képességre tettem volna szert, amivel nem ajándékoznak meg akárkit, csakis azt, aki elszántan veszi fel a harcot az elementáris gonosszal. Földi halandó nem is alkalmas ilyesmire,  habár nincsen benne semmi titok, egyszerűen csak egy szép vasárnap reggelen le kell hozzá tenni a piát. Az első akadályokat tehát simán veszem, este azért kirakok a falra 27 Post-it-et, négy sorban, afféle helyre kis józansági kalendárium gyanánt. 27 az már kevesebb, mint a február. Még 27. 

Day #3
Az alkohol nem hiányzik, a tegnap elkezdett diétát nehezebben viselem. Leginkább az evések közti szünetek hossza bosszant, és a tény, hogy nem lehet nassolni semmit se. Fél éve hasonlóan nagy elánnal vetettem bele magam egy általam kigondolt fogyókúrába, aminek egyik alapvetőjeként a chia magot határoztam meg. Vettem is belőle egy zacskóval, amit az irodában kis tálkába öntöttem magam elé, és amihez azóta nem nyúltam. Aztán ma fedeztem fel újra a szuperélelmiszerként (bármit jelentsen is ez) elhíresült valamit. Úgy mártogattam bele az ujjamat, mintha kaviárt ennék, majd nem győztem kiszedni a fogamból a számban valamiféle kásává összeállt kicsi magocskákat, amikről meg kellett állapítanom, hogy nem pótolnak semmiféle édességet, de még az éhségérzetet sem csökkentik. És még csak nem is szuperek. 

A szervezetem érzékeli, hogy jóval kevesebb tápanyagot kap, mint szokott, ezt azzal kompenzálja, hogy az agyam minden (mind a három) étkezést fejedelmi lakomaként könyveli el magában. Keveset eszem, de azt a Four Seasonsben. Este elsétáltam pár kocsma mellett, ahol söröztek, boroztak, cigiztek, hamburgereztek a többiek, akik nem kezdtek eszetlen életmódváltásba, és akiknek minden kis maradék italát azonnal kiittam volna, tányérjukról pedig felkotortam volna az utolsó morzsákat is, csak érezzem, mi az, hogy szénhidrát.

Day #4
Jobban bírom az edzést, ez tény. Könnyebben ébredek, ez szomorú tény. Mármint az, hogy hatkor. Mivel elaludni egyébként nagyon korán alszom el, gyanítom, részben azért, mert addig sem gondolok semmiféle evésre-ivásra. Reggelire puffasztott rizs volt tonhalkrémmel és uborkával. Lassan, kimérten eszem, minél tovább tartson, messze még az ebéd. Az ebédes dobozt, ha lehet, még lassabban csomagolom ki, majd az utolsó csepp zsírig és salátaléig a tányérra öntöm a tartalmát, elvégre a diéta csak szénhidrátszegény, zsírt lehet enni, azt mondták. Ha pedig a napi adag ezer kalória, abba beleszámít minden, amit a dobozba raktak, nem dobok ki semmit. Lassan életmóddá válik ez a twist olivéri étkezés, ahol meg kell becsülni mindent, amit kimér valami rohadék napközis néni, aki gyűlöli az embereket. Az alkoholról való lemondás más, az feladat. A diéta nettó szemétség. 


Day #5
Alkoholt nem iszom, ezt mostanra mindenki tudja. Na de akkor mit iszom? Hiszen fogyókúra is zajlik, egyidejűleg az alkoholtilalommal. A kávéról például nem mondok le. Többnyire vizet iszom, amikor nagyon kirúgok a hámból, szódát. Hétfő csapvíz. Kedd csapvíz és munkahelyi ásványvíz. Szerda csapvíz, munkahelyi ásványvíz, szóda. Csütörtök csapvíz, munkahelyi ásványvíz, szóda citrommal. Péntek csapvíz, munkahelyi (lopott) ásványvíz citrommal, szóda sok citrommal és jéggel is. Elvégre péntek van. Szombaton nem tudom, mi lesz, talán felkerül az itallapra a zöld tea is.

Day #6
Most jön a neheze. Olyan már megtörtént a világon, hogy öt egymást követő napon nem töltöttem a szervezetembe alkoholt. Péntek-szombat ez alól eddig kivétel volt, most nem lesz. Eddigi megfigyeléseim ezen a rendkívül szomorú túrán (amilyennek az El Caminót gondolom, csak ha azon végigmennék, feltételezem, innék): 1.) Pia nélkül kiválóan elvagyok. 2.) Étel nélkül viszont nem. Kétségbeesve számolom a perceket az étkezések között. 3.) Következésképp mindent, amit végül megehetek, csodálatosnak érzek, karfiol nem ízlett még ennyire kiskorom óta, amikor rendre kihánytam. 4.) Korán lefekszem, hogy ne legyek már éhes. 5.) Korán felkelek, mert éhes vagyok. 6.) Ellenben az edzést csodálatosan jól bírom. 7.) Többet sétáltatom a kutyát, többet olvasok. 8.) Vágyakozva nézek mindenkit, aki pizzát, kakaóscsigát, almáspitét, pogácsát, szendvicset eszik, nem beszélve a kellemes, még meleg őszi estéken kedélyesen borozó, söröző ismeretleneket. 9.) Ha ezen ismeretlenek dagadtak és rondák, máris jóleső büszkeség tölt el, tessék, ennyit ti ki sem bírnátok, gondolom. 10.) Merthogy én máris fogytam 2 kilót, ami elég jelentős motiváció, pláne, ha a nyaralást veszem alapul, ahol én voltam ez a kedélyesen söröző-borozó-pizzázó-aperolozó ismeretlen. 11.) Lassú hónap lesz ez a szeptember. 

Day #7
Túl vagyok az első siralmas pénteken. Amikor kiskoromban beteg voltam, nem szabadott lemenni játszani az udvarra, hiába jöttek meg a többiek az iskolából. Szomorúan néztem a harmadik emeleti ablakból a többieket, akik persze ugyanazokat játszották, mint mindig, mégse lehettem közöttük, hogy ugyanazokat játsszam, mint mindig. Most ugyan le szabadott menni az udvarra, sőt, ki az utcára is, mi több, muszáj volt, pisiltetni kellett a kutyát, tehát nem csak az ablakból nézhettem a többieket.

A többieket, akik ezúttal vörösboros üvegekkel léptek ki a Spárból, mentek a dolgukra, értsd, szórakozni. A többieket, akik a haverjaikat várták a közért előtt, hogy meglegyen az esti bulira a kellő mennyiségű sör. A többieket, akik csak egy pohár fehérborral koccintottak egy elegánsabb étteremben. Meg azokat a többieket is, akik a talponállóban, a biliárdasztal mellett döntötték magukba a ki tudja, miből készült feleseket, és akiknek ez nem a péntek estéjük, hanem a minden estéjük. Erre az estére még közéjük is szívesen tartoztam volna. 

Bánatosan húzom magam után a kutyát, mint akit hazaparancsoltak, mert már így is túl sokat töltött odakint, pedig lefekvés előtt várja egy finom kis citromfű tea. 

Day #8
Eltelt több mint egy hét, de a világ mégse dőlt össze. Két kilót biztosan fogytam, ez mégiscsak valami bizonyíték arra, hogy ha az ember sanyargatja a testét, akkor annak van valami eredménye.

A diéta nullás lisztjébe anyuka vasárnapi ebédje fingott bele. 

Otthon mégse mondhatom, hogy drága édesanyám, számoltad a kalóriákat, ugye. Megszámoltad, ugye, hogy a sajtos csirke, amit elém teszel, az vajon annyi-e, amennyi elő van írva, mert ha több, akkor nem eszem. Enyhe bűntudattal eszem a felkarikázott mozzarellát, ezt okozzák ezek a gyűlöletes diéták, állandó bűntudatot. Előre kikötöttem ugyanis, hogy se krumpli, se rizs nem lehet a köret, és bár a mozzarella az se nem krumpli, se nem rizs, attól még finom, és minden, ami finom, az bűn.

Beszűkült a gondolkodásom. Kizárólag ételeken jár az agyam. Az utcán percekig bámulom a gyrosos reklámtábláját, a pékség falára kirakott hatalmas fotót az óriáscroissant—okról, kiflikről, pogácsákról. De haladok, már csak a szemem kívánja.

Day #9
A leszokóban lévő dohányosok előszeretettel ülnek le a cigizők mellé, hogy legalább a mások cigifüstjét beszívhassák egy pillanatra, ha már ők le is mondtak a cigarettáról. Nekik az öngyújtó kattanása is élvezetet okoz, vagy akár a cigizés imitálás a puszta levegő beszívásával-kifújásával egy valódi sör mellett. Na, én így szagolgatom a süteményeket. Valaki délelőtt bent hagyott egy fánkot a munkahelyi konyhában. Nem tudtam róla levenni a szemem. Elképzeltem, hogy beleharapok, éreztem a számban azt az émelyítő, túlzsíros, nehéz édes ízt, amiért tulajdonképpen nem is rajongok, de most azért egyben lenyeltem volna az egészet. Ha van nikotinéhség, akkor ez a szénhidrátéhség. Gyorsan főztem inkább egy zöld teát.

Az átalakulás azonban határozottan megkezdődött: már jól bírom az étkezések közt eltelő időt. Biztos, ami biztos, reggel azért kitomboltam magam a zöldségesnél. Vettem paradicsomot, paprikát, almát, uborkát, barackot (amit nem szabadna), gyömbért. Este még beugrottam a fitneszcuccokat áruló boltba, fehérjeporért. Az én megítélésem szerint a fehérjepor a megengedhető bűn, elvégre edzés után kifejezetten ajánlott inni egy turmixot. Szénhidrát csak nincs valamiben, amit úgy hívnak, fehérje. Az illúzió kedvéért mindjárt háromcsokisat kértem, bármiből készüljön is a háromcsoki. Nem érdekel. Most legalább van otthon legálisan ehető háromcsokim. 


Day #10
Több mint egy hete nem jártam közértben. Ennek egy feltétlen pozitív hatása mindenképp van, nem költöm a pénzt. Na már most, ha az ember tíz napon át masszívan és könyörtelenül vonja ki magát az élvezetek világából, beleértve ebbe a vásárlást, akkor eljön a pillanat, amikor úgy érzi, valami egyensúlynak mégiscsak lenni kell, az nem állapot, hogy csak adok, adok, adok, de nem kapok vissza semmit.

Az internet minduntalan feldobja nekem egy cég különféle borkínálatát, ezt jelnek veszem. Azon töprengek, hogy elvégre a diéta és az alkoholnélküli élet előbb-utóbb véget ér, mi rossz van abban, ha rendelek egy üveg bort, majd akkorra. Mondjuk az akció hat üveget tartalmaz, de hát nem kell mindet egyszerre meginni. Jó, rendelek. Hatot. De későbbre. A tigris balzsamra már nincs ilyen világos magyarázatom. A tigris balzsam nem kaja, nem ital, de még csak nem is ruha. Fáj a karom, meghúztam valamelyik edzésen, egyszerűen csak be kellene kenni valamivel. Lemehetnék a gyógyszertárba is sportkrémért, de nem, rendelni kell, méghozzá olyat, ami egyenesen Ázsiából jön, és 960 forintba kerül a két doboz. Szállítási költséggel együtt 2230. Osztok-szorzok, ez kevesebb, mint amit elvásárolgattam volna a múlt héten, ha betettem volna a lábam egy akármilyen boltba. Ez tehát nem pazarlás, hanem kifejezetten spórolás. Tigris balzsam pedig éppen annyira kell, mint a hat üveg bor. Későbbre. Későbbre. 

Day #11
A 11. napon szembesültem az első akadállyal. A munkahelyi konyhát elárasztották a különféle magvas, sajtos, túros, kicsi, nagy, kerek, kocka alakú pogácsák, sajtos rudak, mini sajtos rudak, szendvicsek, édes aprósütemények. Nem is annyira az akadály a jó szó, mint inkább a próbatétel. Normális körülmények között azonnal befaltam volna jó néhányat belőlük, ám tíz nap alatt annyira megedződtem a pékségek kirakatain, a Tesco kolbászos pultján, a szembejövő szendvicsbárokon, hamburgert hirdető óriásplakátokon, irodában elöl hagyott csokoládékon, hogy a támadó szénhidrátsereget visszavertem egy mély sóhajjal, egy szomorú pillantással és a gondolattal, hogy mindjárt ebéd, és nekem is van brokkolipürém. 

A Trójai faló a lapos sajtos rúd volt. 

Óvatosan vettem ki a zacskóból, mintha valaki másét lopnám, akkora volt, mint egy cigi, és nagyjából olyan bűntudatot is okozott. A fejemben peregtek a számok, a kalóriák, nézegettem a sajtos rúd méretét, ugyan, mennyi kalória lehet ebben, semmi. Mindjárt előjött egy régi emlékem arról, hogy délelőtt a szénhidrát még nem bűn, meg hát nassolni is kell néha, milyen világ az, ahol desszert gyanánt a rakott zöldbabból lopok el egy picike, sajtos darabot. Egy süti nem süti. Hát mindjárt örülhetett a szénhidrát sereg, bevált a csel, a rudacskát még néhány rudacska követte, mígnem fejvesztve rohantam ki a konyhából, amikor észrevettem, hogy a kezem már eltűnt a tökmagos pogácsa zacskójában. Még időben kihúztam, mint mikor Frodó leveszi a gyűrűt a Gyűrűk urában, még mielőtt az a hatalmába keríti. Ha hinnék az ördögben, hát biztosra venném, hogy most megkísértett. Nézett rám a nagy, tökmag szemeivel. Szerencsére ült a vállamon egy zöldpaprika, aki azt suttogta: ne csináld! Ne csináld!


Day #12
A pogácsák nagyjából eltűntek. Nagyjából. Ami maradt, abból bekapkodtam párat, immár biztosan emlékezve a délelőtt és a szénhidrátbevitel közti összefüggésre. Különben is, ma edzés volt reggel, ilyenkor egy kicsi, kockapogácsának bele kell férnie. Jut eszembe, alkohol. Elég világos, hogy a fókusz átkerült az italról az ételre, az alkohol hiánya szinte fel se merül, alig gondolok rá, hogy de jó volna a cottage cheese-nek csúfolt virslis túró után meginni egy pohár bort. Eltűnt az első hét frusztrációja, azt, hogy az emberek az utcai kajájuk mellé mit isznak, már nem figyelem. Egyedül a hajnali ébrenlétekkel nem tudok mit kezdeni, el is keseredek, amikor négytől hatig forgolódom, mielőtt fel kell kelnem az edzésre. Az önsanyargatásért cserébe igazán járhatna egy kis nyugodt, mély alvás. 

Day #13
Az életmódváltásnak csúfolt, a test ellen elkövetett kegyetlenül rossz vicc mindaddig valóban képes pokollá tenni az ember életét, amíg meg nem ismeri az internetes kalóriaszámlálót. Anélkül, hogy felfedezném a sajton a lukat, bátran kijelenthetem, hogy a diétám kezdete óta semmi nem okozott még ekkora felüdülést, mint a net mindentudó konyhásnénije, aki rögzíti, mit ettem, mikor, az mennyi kalória volt, egy adott napon mennyit szabad még fogyasztanom ahhoz, hogy az előre beállított, kívánt fogyási értéket adott időre elérjem. Helyesbítek, nem csak konyhásnéni, hanem matektanár, dietetikus és személyi edző egyben. Kitűztem egy időpontot. Kitűztem egy célt. Kiszámolta, ehhez napi hány kalóriát fogyaszthatok. És ami a legjobb: a rendszerben megtalálható minden tétel, amit az ételfutártól rendelek, így nem nekem kell megsaccolnom, mennyi kalória is lehet a csirkemell zöldségkörettel, a párolt cékla füstölt sajttal, meg az isten tudja, miért, a fogyókúrázók eleganciájával cottage cheese-nek nevezett túró. Új játékom meg is dicsér a nap végén, hogy jól teljesítettem. Túl vagyok a holtponton.

Day #14
Tudjuk, a függőség úgy működik, hogy ha kilábalunk az egyikből, akkor azt helyettesítjük egy másikkal. Azon persze elgondolkodom, hogy a rendszeres alkoholfogyasztás az függőség-e vagy sem. Mindenesetre jó jelnek veszem, hogy igazából gond tettem le az italt, még ha soha nem is számítottam szigorú értelemben vett függőnek, pláne alkoholistának. Na de. Az alkohol rossz, hovatovább hizlal, de bizonyára vannak olyan, rendszeresen végezhető tevékenységek, amelyek nem károsak, legalábbis a testre nem, az pedig már jó. 

Flightradar24. Ellenőrizni, hogy az éppen fejem felett elhúzó repülő honnan hová tart, milyen légitársaság megy milyen magasan, az máris tud élvezetet okozni, pláne, ha bemehetek a pilótafülkébe is, és láthatom, hogy a gép szántóföld vagy erdő felett repül-e el. A Flightradar-függőségem kiborítja a kollegákat, mert nem értik, mi a jó abban, ha az ember úgy többé-kevésbé ellenőrzése alá vonhatja az eget. Mintha nem hallottak volna még istenről. Na, emellé jött be most a kalóriaszámláló. Három napja elmerültem ebben a csodálatos mocsárban, ahonnan nem is akarok kimászni, mert nincs annál érdekesebb, mint mikor helyettünk számol valaki, aki ért ehhez. Én meg tévésorozatot írok másoknak, ki van ez egyenlítve. Rend van a világban. 

Day #15
A tizenötödik nap eggyel túl van a két héten, de a fejemben mégiscsak két hete ezen a napon kezdtem a diétát per italmentességet. A naplót pedig azért írom, hogy beszámoljak a tapasztalataimról. Hátha másoknak is segít elkezdeni. A mérleg elég egyértelmű: a negatív oldalon első helyen az önmegtartóztatás nehézsége áll. Nem veszek egy üveg bort, csak mert hétvége van (vagy csak mert hétfő), nem iszom meg mások elől az italt, és csábít el a Spar kirakatában élénken ragyogó Aperol-torony, szigorúság van, és ez bosszantó. Nem járok sehova, nehogy körbe vegyenek vígan italozó emberek, igaz, a második héten már büszkén ültem ki másfél liter citromos ásványvízzel a Dunapartra, tehát elmúlik a piairigység is (ha ugyan van ilyen).

A pozitív oldal sokkal jobb: sosem vagyok fáradt, minden korábbinál jobban bírom az edzést, olvadnak le a kilók (már több mint kettő), amik nem is jönnek vissza, eltűntek a szemem alól a karikák. Kevesebbet alszom, de mélyebben. Olvasás, futás, biciklizés, kutyasétáltatás, ezekre sokkal több időm jut, pusztán azért, mert A) frissen ébredek, nem azzal töltöm a nap első négy óráját, hogy újra embert csináljak magamból, B) az utolsó két órát se azzal töltöm, hogy azt magyarázom magamnak, az élet nehéz, csak egy pohár bor, és máris minden könnyebb. A legmeglepőbb azonban, hogy két hét elteltével szinte sajnálom, hogy túl vagyok a felén. 

Day #19
Négy napja nem írtam semmit. Részben azért, mert megszoktam az egészet. Az alkoholra nem is gondolok. Ha valahogy eszembe jut, hát úgy, hogy lassan letelik az idő, szinte sajnálom, hogy megszűnnek a tilalomra miatt bevezetett szabályok. Hazudnék, ha azt mondanám, egy pohár vörösbor láttán nem kezdek fejben számolni, mennyi van még hátra, de a vágy korántsem olyan erős, mint az első héten. A kalóriaszámláló tökéletesen lefoglalja a napjaimat, az már biztos, hogy tényleg le lehet fogyni négy kilót három hét alatt, de hogy ez az eredmény mennyire köszönhető a teljes alkoholmegvonásnak, és mennyire az ételek pontos méricskélésének, azt nem tudom. Szépen fogynak a sárga Post-it-ek a falon, már csak az egy számjegyűek maradtak fent. Fél lábon is.

Day #20
Továbbra is rosszul alszom. És keveset. Kipihent vagyok, de minden hajnalban felkelek és sokáig nem tudok visszaaludni. A diéta nehéz. Olyan, mintha sportoló lennék. Reggel edzés, este futás, közte némi kaja. Ha furdal a lelkiismeret, hogy reggelre nem lesz eredmény, mert nassoltam valamit, sétálok még egy órát. Azt is beírom. Mindent vezetek a kis online-naplóban, mint egy megszállott. Mondtam, hogy ha az egyik függőség megszűnik, át kell vennie a helyét valami másnak. Holnap vendégség. Paprikás krumpli. Italozás. Nekem ugyan nem, de nehéz lesz. A Teletál azt hiszi, túrót kell hoznia minden vacsorára. Hányok már attól a szótól, hogy cottage cheese. Tárkonyos, francia sajtos, kolbászos, snidlinges, mindenféle van, attól még az túró. Harcsát sütöttem. Nem sok kalória, de már a teli gyomor érzése is enyhe bűntudatot okoz, mintha egy pillanatra sem szabadna jól vagy elégedettnek éreznem magam. Belátom, túl sok volt egyszerre az íz. A fejemben már kiabálnak, hogy menjél futni, ki a szabadba, amíg lehet. Holnap hivatalosan is megjön az ősz.

Day #27
Holnap vége. Holnap megint ihatok. Vicces. Hát, be kell vallanom, nem bírtam ki. Már múlt szombaton, a vendégség alatt bedőlt az egész. És tegnap. Nem volt sikeres a próba, ha úgy vesszük, hogy nem álltam meg 28 egymást követő napon, hogy alkoholt igyak. Elgyengültem, ittam. Két okom volt rá. Egy baba születése, meg a nagymamám halála. Utóbbi két nappal a fogadalomtétel letelte előtt következett be, de hát ezt mégse róhatom fel szegénynek. Azt hiszem, jogos, ha az ember ilyenkor nem olyan hülyeségekkel foglalkozik, mint a nemivás. A halál az nem olyan, amit józanul kell elviselni. Amúgy meg mit számít két nap, ha a többit kibírtam? Majdnem.

Hogy milyen volt összességében? Könnyebb, mint gondoltam. Végigcsinálnám megint? Persze. Februárban. Vagy márciusban. Volt értelme? Volt. Felsoroltam. És hátránya? A folyamatos nemalvás. Ébrenlét hajnalonként. Irigykedés az ivókra. Post-it pazarlás.

Hiányozni fog? Nem. 

Tanulság? Bármikor leteszem az italt. 

Day #28
Elkészül az utolsó félmeztelen fotó is. Látszik az eredmény (nem mellékelem...). Kellett, még mielőtt... Legyen elég annyi, hogy kábé öt kilóval vagyok kevesebb. 

Aztán jött a csapatépítő. Az egész napos főzőcske. 

Gulyásleves, nutellás palacsinta, vajkaramella, grillezett csirkemell, grillezett zöldségek. 

És...

Fehérbor. Rozé. Vörösbor. Whisky. 

Fehérbor. Rozé. Vörösbor. Whisky.

Fehérbor. Rozé. Vörösbor. Whisky.