Az ingatag fejű kisded

Ezúttal Bud Spencerrel sikerült hülyét csinálnom magamból. A tévés órán a tanárnő azokról a komikuspárokról beszélt, akik közül az egyik ilyen, a másik olyan, ellentétei egymásnak, de kénytelenek együttműködni. Mi sem egyszerűbb, kiáltottam fel, Bud Spencer és Terence Hill. A tanárnő csak nézett rám: ki? Mondom, Bud Spencer. Arra gondoltam, a kiejtésemmel lesz a baj, megismételtem Lendvai Ildikónyi lassúsággal. Semmi. Vadul járt az agyam, mi lehet a baj? Mondom, olasz. Kövér. Mindig verekszik. A svédnorvég lányokra nézek - nulla reakció. Mondjuk ők már a Harvey Keitelnél is rázták a fejüket, hogy azki, kezdtem magam totál hülyének érezni. Nem kezdtem bele, hogy mink itten Kelet-Európában ezen nőttünk fel, Én a Vízilovakkal vagyok, Különben dühbe jövünk, Nincs kettő négy nélkül, satöbbi. Utólsó lehetőségként bedobtam a "spagetti westernt", Randy tanította itt, ebben a szent iskolában, egy teremnyire innen, ő maga emlegette őket, ebből is látszik, ami az egyik fülükön ki, a másikon be. Mondtam, never mind. My bad. Elkezdtem gondolkozni, hogy lehet, hogy a Bud Spencer meg a Terence Hill, olyanok, akik a művelt Nyugat számára sosem léteztek, nekünk csináltak filmet kizárólag? Hogy az egész valami összeesküvés, amit a Bujtor Istvánra építettek, mert nálunk volt egy pasas, aki úgy nézett ki, mint a Bud Spencer, nosza, küldjük el a magyaroknak az összes idióta olasz vígjátékot, úgyis olyan jók a szinkronban? És az egész világ nem is tud róluk, pláne nem Amerika? Na, megfogadtam, én ebben az iskolában még egy névvel elő nem hozakodok, az Orwell-lel annak idején bebuktam, most meg a bácpenszerrel, kész. Már azt se kértem, hogy legalább guglizzuk ki, hátha csak én ejtettem ki rosszul.

Év elején, amikor jelenetsort tanultunk írni, Melanie-tól kaptunk egy mintát, hogy ezt kell csinálni, egy korábbi diák írta, nagyon jó. A jelentsor kábé 80-90 jelenetből áll, és elvileg a film minden jelentét tartalmazza, még mielőtt hozzákezdenénk. Amit persze baromi nehéz megírni az éppencsak kigondolt ötletből, arra mindenesetre jó, hogy az ember azt használhassa később az íráshoz. A Színművészeti Egyetem után most itt is tananyag lettem nagy hirtelen. Nem tudom, az én drága Faragó Zsuzsám mit tanít pontosan a Szívek Szállodáján, ha csak azt nem, hogy kell a világ legviccesebb jelenteit megírni, vagy hogy milyen egy jó karakter, de mindenesetre a bennem rejlő tananyagot most Melanie is kihasználta, amikor írt nekem egy emailt, hogy kéri szépen, amit neki írtam, mert ő szeretné felhasználni az új diákoknak, példaként. Írtam neki, anytime. Ez jól esett. Ugyanis azt hittem, az a valaki, aki azt a bizonyos jelentsort írta anno, az valami nagyon profi író volt, aki azóta Hollywoodban dologzik, de minimum egyik művét veszik meg a másik után. De akkor ezek szerint az se lett rossz, amit csináltam, noha emlékezetem szerint négyest adott rá, bár erősnek nevezte. Végre megint olyasmik történnek, mint év elején, amikor kiválasztották a producerek a kisfilmemet és megcsinálták.

Ennek ellenére a mostani kisfilmmel kicsit hadilábon állok. Volt három kamerás óránk, lesz még egy világításos meg egy hangos, oszt mehetünk ki a szabadba forgatni. Ma még jól megtanították, hogy ne lopjuk a New York-i áramot, mert veszélyes, és főleg nem azért, mert nincs rá engedélyünk, hanem azért, mert egymillió vattosak ezek az izék, gondoltam, ez a veszély nem fenyeget, az itthoni sütőmmel még csak-csak megbirkózom valahogy, de attól senki ne féljen, hogy a kis digitális filmfelvevő kamerámat majd jól rácsatlakoztatom a New Yorki főáramellátóra, noha amióta megküldték a becsült villanyszámlát, erre minden okom meglenne. Tehát már be tudom kapcsolni a kamerát. Meg be tudok rajta állítani csomó mindent. Meg ismerem az alapvető kameramozgásokat. Hurrá. Ez pont elég ahhoz, hogy az ember leforgasson egy négy-hat perces filmet. Persze mindhárman a csoportból ott fogunk állni a kis használati utasítással a kezünkben, hogy amennyiben a teljes káosz lenne rajtunk úrrá a forgatási napon, legyen valami, ami kisegít. Ma különböző kamerateszteket csináltunk, amiket aztán elemeztünk. Végül én kaptam meg a kazettát. Ezt elteszem, úgyis mint első leforgatott anyagomat. Művész munka. Mit kapunk, ha pirossal állítjuk be a fehéregyensúlyt. Vagy zölddel. Meg ilyesmik. Totál készen állok a filmkészítésre, úgy érzem.

A hétvégén csak írtam és írtam. Ott kezdődött, hogy szombaton délre szedtem össze magam, miután előző este a csoporttársaimmal ünnepeltük, hogy a legtöbbünk el is végezte a félévet. Szombat-vasárnap meg kellett írnom a tévésorozatom ötleteit, mindegyiket másfél oldalban, persze a bűvös hármat, ahogy szoktuk. Ebből kettő nagyon jól ment, a harmadikat nem fejeztem be, mert rájöttem, hogy én ugyebár kettőt csinálok, így a Curb your Enthusiasm sztorit is ki kellett találnom. Tényleg tiszta szerencse, hogy annak idején kidobtak abból a vidámparkból, most végre bosszút állhatok az egész Six Flags biztonságiőr-gárdáján, és amúgy a hülye amerikaik pedofíliától való félelmén is. Ha már az ember író, járjon nyitott szemmel. Meg füzettel. Egyébként a Bored to Death sorozatban is felhasználom majd az egyik barátnőm történetét, aki kb húsz évvel ezelőtt bement a katolikus temlomba, ahol jó napottal köszönt a papnak, aki aztán kioktatta, hogy dicsértessékkel köszönünk. Ezt mondjuk tudhatta volna az Abigélből. Nem is olyan nehéz egyébként sorozatepizódot összerakni, mint azt gondoltam, sokkal egyszerűbben ment. Igaz, lehet, ez azért van, mert a napi három-négy óra írás meg a folyamatos agyalás arra készteti az embert, hogy mindenből tudjon sztorit csinálni. Elvégre egy forgatókönyvírótól az ilyesmi elvárható. A legjobb barátom megkérdezte, mennyi sztorinak kell egy ember fejében lennie kapásból? Erre nem is igazán tudok válaszolni. Nyilván, ha nincs egy se, az gáz. Ha van kettő-három, az már jó. Biztos vannak olyanok, akik ontják magukból a történeteket, én nem. Nekem körülbelül három négy sztori van a fejemben, a legtöbb ötletszinten. Vagy olyan szinten, hogy "hű, ebből de jó lenne filmet csinálni". A suli azt adta hozzá, hogy erre képes is legyek később. Randy szerint az ember a suli elvégzése után is napi négy-hat órát kell, hogy írjon, hogy fejlődjön. Persze ha van munka, úgy könnyű. Egyelőre nem gondolok arra, mi lesz az iskola után, habár ez az idő vészesen közeledik...

A moziban most megint nagyon jó filmet láttam, a 127 órát. Nem fogom lelőni a poént, túlélős film. Pedig én nem is szeretem a túlélős filmeket, főleg, mert azzal a viszonylag egyszerű képlettel operálnak, hogy a moziszékből (vagy fotelből? vagy mi az?) nézve szeretünk kényelmesen elborzadni a mások nyomorán, átérezni azt, milyen, ha az embernek nincs vize, kajája, vagy fogy a levegő, vagy kint rekedtünk az űrben, vagy hó van, és egymást kell megennünk, satöbbi, satöbbi, miközben örülünk, hogy azér ez velünk nem történhet meg. Főleg, mert ki olyan hülye, hogy az amerikai préri közepén biciklizzen ugye... És ez a film a legkevésbé sem használta a kliséket, főleg abban a pillanatban nem, amikor végre megmenekült. Tizensok éve a Tim Robbins még úgy jött ki a börtönből, hogy égnek emelet karral röhögött az esőben, az is igaz, hogy ő sok időt töltött odabent. Hát ahogy a James Franco kijött, az kegyetlen volt. Megköszönte Istennek, ahogy azt kell. Na de hogyan. Én, a Kate-en nevelkedett balga kis filmiskolás, aki elvileg egy film minden kockájáról tudja, hogy az micsoda és miért van ott, olyan szépen levágódtam a mészárszéken, mint azok a bizonyos tehenek, akiket már sokszor emlegettem. Végre úgy jöttem ki a moziból, ahogy azt illik. Az ilyen filmek mögött a Fekete Hattyú elbújhat, az Eredetről meg nem is beszélek. Ez volt a hétvégém legjobb része. Ja, meg az, hogy írtam egy vígjátékot, amibe beleraktam a Kisjézust, aki miatt majdnem vallásháború tör ki, és akinek majdnem leesik a feje. Többet nem árulok el. Majd ha megveszi az HBO, meg lehet nézni. Mindenesetre remélem, nem átkoznak ki miatta...

A kövér lány

Na, most aztán nagy lett a dilemma. A Facebookról azért találtam ki egy kisfilmet, mert most már jóval több időt töltök mellette, mint kellene, és ezzel JÓPÁR BARÁTOM is így van. A filmben a főhős elküldik egy AA-hoz hasonló szervezethez, hogy kigyógyuljon a betegségéből. Nem mesélem el az egész sztrorit, mindenesetre azért találtam ki, hogy legyen egy harmadik történetem is, persze volt egy titkos befutóm is, és reméltem, az tetszik majd mindenkinek. Hát nem. A Facebookos nyert. Igaz, kicsit sok szereplős, és legalább 4 helyszínen játszódik, de elvileg meg lehetne csinálni. Csakhogy én a kövér lány sztoriját szerettem volna, és ha még alszom rá egyet, biztosan ő fog nyerni. Kicsit gáz lesz castingolni azzal, hogy "keresek egy enyhén, de inkább az átlagosnál molettebb lányt", de hát valahogy Hurley-t is megtalálták a Lostban, pedig ő sem kis darab. Úgy nyertem volna meg a lottót, ahogy kitaláltam, hogy a svéd lány filmjében egy szép fiú és egy szép lány lesz. Abban tévedtem, hogy kettő fiú van, utólag el is mondta, hogy ő jó csávókat akar castingolni, azért írt ilyen filmet. Nem akartam neki mondani, hogy ezért kár volt ennyi pénzt áldozni a sulira, menjen fel az internetre, az olcsóbb. Ezzel a butasággal amúgy mindig meglep, hogy még ki is mondja, mert nem is tartja cikinek, hogy magának keres pasit ezzel a castingolós trükkel. Mert persze a sztori arról szól, hogy ketten kártyáznak, és az egyik folyton veszít. És amikor valami mást akarnak játszani, akkor az egyik már nem akar játszani. Ha most valaki azt hiszi, hogy a történet végét lecsaltam, vagy véletlenül kihagytam, az téved, a történetnek itt van vége, ennyi, kártyáznak. Ha én ebbe a tímbe kerülök mint operatőr vagy valami, felvágom az ereimet, pedig sanszos. A másik lány sztorijában két nagymellű nő melleit bámulja a liftben egy szerencsétlen fiú. Aztán valami marihuánás sütiket emlegetett, de akkor kiderült, hogy az már a második ötlete. Lesz itt művészet bőven.

Ma megint rendezést tanultunk. Egyre jobban szeretem, bár annyi mindenre kell figyelni, hogy fejben sem tudom tartani egyelőre, de hát ez nem is egy nyolchetes tantárgy normális esetben. Ma megcsináltunk egy fiktív jelenetet, ki más volt benne a fiú, mint én. Randy elmagyarázta, hogy a jelenet lényegétől függően mi mindent kell felvenni, mit hogyan csinál ő, amikor rendez. Meg egy csomó mindent kell rajzolni, hogy mi hogy fog kinézni, hol lesz a kamera, hosszú listák minden egyes vágásról. Ez egy jelenet esetében volt vagy 6 vágás. Minimum. El se tudom képzelni, hogy a Titanicnál mondjuk ez milyen hosszú lehet. Megnéztünk a youtube-on a Francis Ford Coppolával egy filmet arról, hogyan készítette a Keresztapát, milyen vastag könyvből dolgozott. Kábé hat Háború és békényi. Na jó, hát az ember nem a semmire kap Oscar díjat, már ha rendező. Nekem is kell majd ilyet rajzolnom, és azért akarom a kövér lányosat, mert az dialógus nélkül is megy, a Facebookos meg nem igazán, igaz, oda nagyon jókat találtam ki. Alig várom, hogy a februári napsütésben felvehessem a NYFA kabátomat, kimehessek a Central Parkba, ahol azt ordíthatom, hogy "Roll camera" meg "Action!" meg "Cut!", aztán magyarázhatom a színésznek, hogy ezt most miért kell megismételni, lehetőleg miatta. Erről mindenképp kell fotót csinálnom.

Aztán forgatókönyv-elemzés is volt, megnéztük a Casablancát, "this is the beginning of a beautiful friendship", legközelebb magát a könyvet fogjuk elemezni. Sajnálom, hogy az adaptációnak vége, most van helyette ez, amit eredetileg Kate tanított volna, de ő most azt hiszem, dolgozik, valami filmen, így maradt nekünk Randy. Nem tudom, miért hittem, hogy a harmadik negyedév már könnyebb lesz, lehet, hogy ez lesz az egyik legfárasztóbb. Főleg nekem, mert hogy két sorozatot írok. És nem csak ezért, hanem mert eleve az iskolába bejutni fárasztóbb, folyton hideg van, esik a hó, és ráadásul az express metróról azt hazudják, hogy hamarabb ér bárhová, mint a helyi metró, ami 9 utcánként megáll kábé, de nem, reggel az express az konkrétan lassabb, kb mint a teknős meg a nyúl a mesében, ahol a nyúl elalszik, mert a teknős az úgyis lassú (nekem ez volt az egyik kedvencem), na szóval a gyors metró az mindig órákra dugóba kerül a csúcsforgalomban, lassú az meg szépen előzgeti a gyorsot, amire persze fél New York bepréselődött abban a reményben, hogy express.

Ma meg arra jöttem haza, hogy lánybuli van a röhögős szomszédnál. A röhögős szomszéd az, aki szerintem egész nap egy fotelban ül és mindenen röhög, bármi történik vele. És ma feljött hozzá egy csomó csaj, és most együtt röhögnek, de ő a leghangosabb. Amikor elkezdeném utálni szegényt, arra gondolok, hogy Pesten viszont egy náci volt a szomszédom, aki folyton káromkodott, és nála még a röhögős lány is jobb, de ma embertelen, amit művel. Ma szerintem piát is adtak a kezébe. Én nem tudom ezt a fajta nevetés leírni, talán göcög, az rá a jó szó. Most még meg kell néznem valami filmet, mielőtt kidőlök. Egyik sorozatom sincs nálam, és a neten sem nagyon találom őket. Letölteni kéne, de azt nem szeretek. Nem gyilkoljuk a  filmipart. Az olyan, mint a saját fészekbe...(oké, legyen piszkítani....)

A keletlen, sótlan cipó

GendaZolinak sok szeretettel.

Akkora egy stréber vagyok, hogy az nem igaz. Mintha nem lenne elég dolgom. Mintha nem kellene hetente legalább egyszer három sztorit kitalálnom. Ez a rendszer. Mielőtt bármihez nekifogunk, három történetet kell előadni, ebből a csoport mindegyikről elmondja a véleményét. Aztán persze nem ők döntenek, hanem én, de mindig hármat kell. Jó, mondjuk ha az ember erre a pályára adja a fejét, legyen is neki rendszeresen legalább három történet a fejében. Tehát a hétvégén meg kell írnom a 4-6 perces rövidfilmet, amitől félek, mert az pont harmada annak, amire készültem, és azt majd nem mondhatom holnap, hogy "de a zenéjét már tök jól kitaláltam", pedig azt tényleg jól kitaláltam, de hát holnapig még bármi történhet. A három sztoriból kettőről úgyis tudom, hogy nem fogom megcsinálni, az egyik meg a fejemben ugyan jó, de elmondva holnap nem lesz olyan jó, mondjuk ez olyan, mint a Pedig én jó anya voltam, próbáljam meg elmesélni a tanárnak, hogy hát végig egy anya monologizál benne, akinek a fia egy gyilkos volt, és egy konyhában játszódik az egész, és nem történik benne semmi, ja, csak annyi, hogy a Pogány Judit egy zseniális színésznő, és az emberek mindig sírva meg elkenődött szemfestékkel mennek ki a színházból, de azon kívül, hogy egyszer kirángatja az egyik díszletelemet a konyha közepére (amennyiben a fiúk nem szögelik a díszlethez), nem történik benne semmi, csak az ember utána két óráig nem tud megszólalni, na szóval az ilyesmi itt nem sztori. Mint ahogy a kövér lány sem lesz sztori, akiről a filmem fog szólni. Na, majd éjjel megálmodom.

Tehát. Van a kisfilm. Péntekre meg még a Lost egyik epizódját is fel kell bontani, ez például nagyon érdekes volt, ma A meg B meg C meg D storyline-okat elemezgettünk, hogy hogy áll össze egy drámasorozat, és a tanárnő szerint ha az ember a Losttal megbirkózik, akkor mindennel. Hát nem tudom, hogy ezt el merném-e mondani a Maffiózókra. Igaz, ott nincs 14 főszereplő, mint a Lostban. Ja, egyébként az vicces, hogy a Lostból úgy lett sorozat, hogy a kiagyalója ennyit mondott a producereknek: "van egy tragédia, lezuhan egy gép a szigetre, lesz sok túlélő, de a sziget nem az, aminek látszik". Szó nem volt még Dharma Kezdeményezésről, kísérletről, bunkerről, időkerékről meg ilyesmikről. Mondjuk én addigra untam meg a Lostot. A negyedik szezonra. Amikor elkezdtek az időben ide-oda ugrálni, az már baromság volt. Amióta sorozatokkal foglalkozunk, elég fura helyzet állt elő. Eddig azért nem bírtam túlzottan a csoporttársaimat, mert szó szerint SEMMIT nem láttak, amikor elhangzik a Keresztapa, csak néznek maguk elé, hogy az mi. Ma is fekete-fehér filmet néztünk, erről mér sokszor írtam, hogy kiveri a biztosítékot. Bezzeg a sorozatok. Hihetetlen, de abból meg MINDENT láttak, az egyikük minden epizódra emlékszik. És minden tetszik neki, kivéve a jók nem, ja már ezt is írtam. Most meg ezért érzem magam zavarban, mert igyekszem sorozatot nézni, amennyit tudok, de nem láttam mindennek minden epizódját, és utálom a Dawson és a haverokat, meg a Beverly Hillset is. Ma már rászoltam a csajokra, döntség végre el, Keanu Reeves, Jesse Eisenberg, Sayid a Lostból, vagy Sawyer, vagy Ashton Kutcher lesz a pasijuk vagy a férjük, esetleg a kamerás tanárunk, vagy valamelyik színész növendék, mert egész nap mást sem hallgatok. Jesse Eisenberg ugyan nem szép, de érdekes - mondják. A Facebook-film fog Oscart nyerni. A svéd csaj szerint az Eredet. Persze, mert ízléstelen, hülye LIBA. Hogy mást ne írjak. Az senkinek nem tűnik fel, hogy a Facebook film öt év múlva senkit nem fog érdekelni, mert semmi érdekes nincs benne azon kívül, hogy a csávókám lenyúlta-e az ötletet valakitől vagy sem. Idén nyerni fog, ez tuti, legjobb film lesz. De a Jesse az nem fog nyerni. A Colin Firth már inkább, a Király beszédéért, ami viszont nagyon jó film. Én drukkolok a Geoffrey Rush-nak is, ő is tuti volt, főleg, mikor bemutatta a királyt a feleségének. A Natalie Portman az fog nyerni tutira, de a Black Swan nem, legalábbis remélem. És tuti, hogy a legjobb adaptált forgatókönyv a True Grit lesz, szerintem nem a Facebook.

Ja, csak azt felejtettem el, miért vagyok stréber. Szóval sorozatot kell írnom, ehhez meg kell nézem a Bored to Death minden eddigi epizódját, és mondjuk nem rossz a sorozat, de azért nem fetrengek a röhögéstől. Mondjuk hirtelen lett egy jó ötletem hozzá, de még nem árulom el. És persze beszéltem Bennel, hogy én mindenképp szeretném a Félig Ürest IS megírni. Azt mondta, úgy osztom be az időmet, ahogy akarom, és ha szeretném, hát írjam. És ő szívesen elolvassa és meg is beszéli velem. Ebből két dolog következik. Lesznek olyan szombatok és vasárnapok, amikor utálni fogom magam, amiért odamentem a tanárhoz benyalni neki, hiszen a Félig üres jé, Ben kedvenc sorozata. Na de ha egyszer szuper. Másrészt viszont imádni fogom csinálni, ja és van még egy harmadik dolog. A CV-mben nem néz ki majd rosszul, hogy két sorozatot is írtam már, nem csak egyet. Most már persze kénytelen leszek nagyon-nagyon jót írni, mert ha csak közepes lenne, akkor Ben azt mondaná, jól van, fiam, jó, hogy megpróbáltad, de menjél inkább pincérnek. Mondanom kell valamit. Nem vágyom arra a fajta hírnévre, hogy felismerjenek az utcán, írókat nem is szoktak, azok szemüveges, kockásinges, borostás, mosdatlan hülyék, akik kívülről idézik Shakespeare-t meg Csehovot, de nem is őket, hanem Kantot meg Roland Barthes-ot, mert a Csehovot még néha én is tudom, csak a nyári hőségben tudunk olyan rettentő...satöbbi, satöbbi. Szóval a hírnév szerintem egy hülyeség, az ember csináljon valamit, ami jó, oszt kész, tök mindegy, hogy hányan ismerik. A pénz megint csak más dolog, ha ezt az egészet a pénzért csinálnám, nem csinálnám, legalábbis otthon nem. Sosem fordítottam volna filmet, ha a pénzért csináltam volna. Abból nem lehet megélni, viszont az embernek kiírják a végén a nevit, az jó érzés. Itt mondjuk pénz van a dologban, de most én ezzel nem foglalkozom. Az egyik barátom egyszer azt mondta, az normális, ha az ember 30 éves korára már tudja, mi az, amit jól csinál. És voltak az életemben olyasmik, amiket majdnem jól csináltam, olyan Black Swan-majdnem szinten. MAJDNEM jó színész voltam (Mary szerint egyébként az, ezt külön köszönöm neki), csak nem eléggé. MAJDNEM jó művészeti titkár voltam, csak előbb kezdett idegesíteni a rengeteg konfliktus, amivel ez jár, ja és iszonyú szétszórt vagyok, annak meg nem lehet lenni. De amióta ide jöttem, biztosan tudom, hogy csak az íráshoz értek, semmi máshoz. Ami nem azt jelenti, hogy minden jó, amit írok. Meg hogy mindig minden ötletem jó. De nekem ezt kell csinálnom, és kész. Ezt szeretem. Ki ébresztett rá? Kate. Részben. Elég nagy részben. Főleg abban a tekintetben, hogy írónak lenni egy rohadt fájdalmas és fárasztó munka, az ember ötletét folyamatosan kritizálják, szétszedik, piszkálják, átíratják nyolcvanszor, de kreatív munka nélkül élni nem lehet. És semmi mást nem szeretnék, minthogy az emberek szívesen nézzék, amit írok. "Ez a gyerek az életben is ilyen kretén, nem csak a filmen". Ez tök jó lenne. És ezért kell jót írnom Bennek. Tulajdonképpen örülök, hogy csináltam magamnak egy plusz feladatot.

Egyébként most rettenetesen hideg van, mínusz fokok minden nap. Négy pulóver kell. Újabban Pinket meg Hattyúk tavát hallgatok felváltva. A metrón, meg az utcán, főleg amikor nem törlik le a fülem a hidegben. Most ezek a gyaloglások rémesek, eddig élveztem, de most alig várom, hogy elérjem a metrót vagy hazaérjek. A norvég lánynak honvágya van, azt mondja, náluk ez a tél. Nem csoda, hogy rászokott a sorozatokra, én ki se tenném a lábam soha, ha olyan hidegben élnék. Az iskolában alig fűtenek, tegnap konkrétan megfagytunk, ami ennyi pénzért azért elég gáz. Tegnap nem sikerült valami jól 5 percben előadnom a filmemet, ami bosszant. Az 5 perc pont megvolt. Csak nem volt olyan vicces, mint elsőre. Nem baj, most ezt fogjuk gyakorolni minden órán. A holnapon szeretnék túl lenni. Vagy legalébbis az első órán, amikor elmesélem a három rövidfilememet, és kiderül, hogy tehetségtelen vagyok, "szürke, unalmas, csúnya, tehetségtelen" és "egy keletlen, sótlan cipó. Egy formátlan, idomtalan massza". Ezt a Greta Garbo mondta magáról. Aztán mégis lett belőle valaki...

Welcome to my silly life

Ma reggel kis híján felgyújtottam a konyhát. Az egész azzal kezdődött, hogy fél nyolckor kellett kelnem, ráadásul azt álmodtam, hogy újra és újra át kell mennem egy fémdetektoron, ami mindig becsipog, és kiderült, hogy a fejemben van valami, amiatt. Na, ezt fejtse meg valaki. Szóval nem keltem túl jó állapotban, és nem vettem észre, hogy a konyharuhák konkrétan a tűzhelyen maradtak, a kávé mellett. Néztem a hóesést, azon gondolkoztam, vajon megint késnek-e a metrók, egyáltalán elindulnak-e, sőt, meg is néztem az emailemet, nem írtak-e a suliból, hogy elmarad az óra, mert nem lehet a városban közlekedni. Nem írtak. Kimentem, hogy elzárjam a gázt a víz alatt, ekkorra már három konyharuha lángolt. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit kell ilyenkor csinálni, de valahogy bedobtam őket a vízbe, és még a tűzjelző sem kapcsolt be. Ezek után majdnem kifolyt a fürdővíz, és még csak reggel nyolc volt. Szép kis nap lesz ez, állapítottam meg. Ekkor találtam ki, hogy kéne szerződtetni egy life coachot, aki úgy odafigyel a dolgaimra, pl. eloltja a váratlan tüzeket, de legalábbis elbeszélget velem róluk. Megvettem a Pink Best of-ot, aminek egyik dala, a F...cking Perfect egészen magamat juttatta eszembe, részben a "Welcome to my silly life" sora miatt. Ami úgy folytatódik, hogy "I'm still around." Tehát annyira azért nem vészes a helyzet. Túléltem egereket, sütőt, konyhatüzet.

Aztán szerencsére a nap további része eseménytelenül zajlott le, már ami az életveszélyes helyzeteket illeti. Az életveszélyt először felváltotta a dögunalom, végigolvastuk a svéd lány remekművét, és amire mindeddig nem jöttem rá, hogy miért nem tetszik, azt most megfejtettem: fel akartam vágni az ereimet minden soránál. És ez nem szakmai féltékenység, hogy valójában jó, csak azt mondom rá, hogy rossz, hanem ez tényleg rossz. Különben is, ilyen szempontból nagyon szerencsés vagyok, nem csak hogy el tudom ismerni, ha valaki jobb nálam, hanem szeretem is, ha olyat olvasok, amit én nem tudnék írni. Csakhogy itt nem ez volt a helyzet, itt a legrosszabb tévés írással kellett megküzdenünk, ilyesmivel, hogy "Ígérd meg, hogy minden rendben lesz" - "Megígérem. Hidd el, minden rendben lesz". Három órán keresztül.

Aztán megint tévéírás. Ezt nagyon szeretem, már csak azért is, mert mivel otthon ezt (is) csinálom, valamivel többet tudok róla, mint mondjuk a kohómérnökségről. Tulajdonképpen arról egyáltalán nem tudok semmit. És nem is az az érdekes, hogy konkrétan hogyan kell megírni egy tévés forgatókönyvet, hanem hogy Amerikában hogyan készül maga a sorozat. Például sose értettem, hogy miért van egy tévésorozatnak annyi executive producere, mert story editora, meg mindenféléje, mire kiderült, hogy ezek az emberek mind írók, és csak a rangjukban meg a fizetésükben van különbség, de mind ugyanazt csinálják. Mindenki ír és méghozzá folyamatosan, és ami a legjobb, hogy az író végig a forgatáson is ott van, és ha valami nem megy, akkor beleszól, új poénokat kell kitalálnia, satöbbi. Nemis tudtam, hogy a sitcomoknál az aláröhögés nem mű, hanem igazi közönség előtt történik. Mint egy színházban, a díszlet egymás mellé van felépítve. Tehét pl. egy Jóbarátok epizódot megír az író szombat-vasárnap. Hétfőn míting, az összes író és színész és a teljes stáb jelenlétében, felolvasás. Aztán attól függ, mennyire jó az író, hogy mennyit kell még rajta dolgozni. Megkapja olyan ember, akinek nincs más dolga, mint poént gyártani ott, ahol nincs. Két nap alatt megszületik a végleges forgatókönyv, szerdán próba, csütörtök-pénteken felvétel, csütörtök délután már közönség előtt. Ott még lemérik, melyik poénok mennek, melyikek nem (nem szeretem azt a szót, hogy "melyek", az olyan hivatalos), az író ott van a helyszínen, átírja, este felvétel másik közönség előtt. Nem mondom meg, a legrosszabb státuszban lévő író mennyit keres hetente. De nem csoda, hogy Amerikában mindenki tévét akar írni.

Aztán vannak azok a sorozatok, amiknél nincs közönségröhögés, ezekből megnéztük ezt az idegesítő 30 Rockot, a magyar címére nem emlékszem, de mindig is idegesített, főleg az az ellenszenves Tina Fey, elárulom, egyáltalán nem vicces a sorozat, szerintem nagyon erőltetett, és hiába szeretne borzasztó "tévés-bennfentes" lenni, rémesen gyenge, főleg mert a főszereplője olyan, mintha a Sex and the City ötödik nője egy bölcsészlány lenne. Különben is, ez a szingli ámde törekvő ámde cuki ámde esetlen nő figurája nekem már a könyökömön jön ki, mellesleg Lorelai Gilmore ebben a kategóriában is viszi a pálmát, de az Ally McBeal is, ha már. Meg néztük ezt a két és fél pasit is, vagy mi a címe, Két Pasi meg egy Kicsi, az ott bukott meg, hogy Charlie Sheen szerepel benne. legnagyobb sajnálatomr Carol, a tanárom nem tartja jó ötletnek, hogy a Félig Üresből írjak forgatókönyvet. Elkeseredtem, mert annyira szerettem volna. Amerikában ugyanis a bizniszbe kerülésnek egyik módja, hogy az ember létező sorozathoz ír forgatókönyvet, és elküldi valamelyik tévétársaságnak, hogy bizony ő ilyet is tud. Szigorúan nem annak, aki a sorozatot gyártja, mert azok olvasnak eleget. Vagyis nem azért írjuk ezt a könyvet, mert ez a feladat, hanem azért, hogy a portfólióban legyen valami, amire később egy ügynök vagy egy producer felkapja a fejét. Sajnos a Félig Üres megy hetedik évadja, ami azt jelenti, hogy egyrészt esélyes, hogy lekerül, másrészt esélyes, hogy padlást lehet rekeszteni (vagy hogy van ez...) Curb your Enthusiasm forgatókönyvekkel, én pedig csak az n+1 lennék, aki ezzel próbálkozik. Tehát a józan eszemre hallgatva most mégis Bored to Death-t fogok írni. Azért megkérdezem erről Bent is. Azt találtam ki, hogy amilyen stréber vagyok, írok kettőt. Egyet Carolnak órára, egyet Bennek, csak úgy. Mert szerintem jót tudnék belőle írni, és már annyira elterveztem. Persze ez sok idő lenne, na de azt látom, hogy a tanárok körülöttem gyakorlatilag éjjel-nappal dolgoznak, amikor nem tanítanak, írnak, rendeznek, forgatnak, dokumentumot csinálnak, stb. Ha Ben jó ötletnek tartja, írok kettőt. Elvégre egy sorozatepizód 30 oldal. A filmforgatókönyv 120. Ha megírtam 8 hét alatt 120-at, akkor 60 már csak fog menni.

Igaz, most forgatni is kell, a 4-6 perceset. Sok időm nem lesz. Mivel csütörtökön (az év eleje óta először) szabadnapom volt, elmentem helyszínt keresni. Film ugyan még nincs, de mivel történet már van a fejemben, zene is, elmentem a Central Parkba, hogy kitaláljam, mindez hol játszódjon. Ez megint olyan volt, mint amikor a metrón az Amadeust olvastam és bekarikázgattam benne mindenfélét, meg aláhúzogattam, és én voltam a drámaszakos csávó, aki valami olyasmit csinál, amit a többi metróutazó nem ért, mert ők csak az AM New Yorkot olvassák, bezzeg én. Most meg úgy sétáltam a parkban, mint a rendezőszakos, aki küldetést hajt végre, nem kutyát sétáltat vagy fut, hanem "helyszínt keres", igaz, ez legalább nem volt rám írva. Kiderült, hogy van a Central Parknak egy csomó olyan része, amit még sose láttam. (Kiderült. Na ja, végül is ötször akkora, mint a Margitsziget, még jó, hogy nem voltam mindenhol). Egyébként nagyon jó érzés volt, mentem a hóban, hallgattam a majdani zenét az ájfónnal, és azt hiszem, meg is találtam egy csomó olyan helyet, ahol jól lehet majd forgatni, feltéve, ha egyszer megtanulom majd beállítani a kamerát jól. A hétvégén ki is kell találnom a három ötletet, amiből majd egyet meg kell csinálni. Nem is volt olyan haszontalan a fészbukon szereplőt keresni hozzá. Ki is jön a PaDödő (sose tudom, melyik ö hosszú meg rövid), hogy szerepeljenek benne. Ezt a megtiszteltetést! Az a jó, hogy nekik kifejezetten vicceset találtam ki. Benne lesznek a filmemben. Na nem mint PaDöDö, hanem mint egész más, de az egyelőre legyen meglepetés. A siker ettől kezdve garantált...

Az esküvői videó

Elkezdődött az új félév. Valamiért azt gondolom, hogy ez jobb lesz, mint az első. Részben azért, mert a végére tavasz lesz és nem tél. Másrészt azért, mert lassan minden csoporttársamat megismerem, a tanárok már félig-meddig haverok, már aki. Közben lett írópartnerem, ráadásul elég sok időt leszünk összevonva más csoportokkal, nem ragadok le a két ostoba lány mellett. Plusz nagyon jó tévésorozatot fogok írni, tegnap végignéztem a Félig Üres harmadik szezonját, és hangosan röhögtem éjjel tizenkettőkor az utolsó epizódon. Alig várom, hogy jöjjön a többi. Ha a filmben az a jó, hogy az ember kitalálja a saját ötletét és megírja anélkül, hogy bárki megmondaná, mit írjon (végre egyszer, hála Istennek), akkor a tévében a közös agyalás lehet az érdekes, összerakni a teljes sztorit úgy, hogy lehetőleg minél tovább érdekelje a nézőket. Ezt csináltuk szombaton, amikor közös megegyezésre kiválasztottuk a Jóbarátokat, amiből mozifilmet írtunk. El kellett dönteni, hogy tíz év elteltével kivel mi legyen, kitaláltuk például, hogy Monica újra elkezd hízni, ezért a házassága válságba kerül, Phoebe pedig, aki még mindig sikertelen dalszerző, ír egy dalt Monica hízásáról, ami váratlan siker lesz, így Monica úton-útfélen hallja, és az egész úgy oldódik meg, hogy Chandler is meghízik, és együtt lesznek egy szép kövér pár. Na és ilyesmi sztorikon agyaltunk az összes többi szereplő számára is, és gyanítom, hogy Amerikában is hasonlóan gyártanak tévésorozatot, mint nálunk (igen, fura lenne feltételezni, hogy ők tanulták tőlünk). Ma megvolt az első kamerás óránk is. Én csak remélem, hogy a kamera kezelése az olyan, mint az autóvezetés, hogy amikor az ember először ül kocsiba, akkor azt se tudja, mi van, aztán később már csak szidja a bicikliseket és a gyalogosokat. Mert ugye a kamera eddig számomra olyasmi volt, mint a távirányító, amin van egy csomó gomb, és összesen ötöt használok rajta, a ki-be gombot, a fel-le hangerős, meg a fel-le csatornaváltós gombot. (Én szeretnék egyszer egy olyan emberrel találkozni, aki nemcsak ismeri a gombokat a tévétávirányítón, de használja is őket, szerintem a felük kamu, a showview programozás az meg olyan, mint a fritőz, egy időben mindenkinek volt, most meg már csak a McDonald's használja. Szerintem az új fritőz a kenyérsütő, most mindenkinek van, de már több barátom is elkezdett kenyérsütő nélkül kenyeret sütni, én már azt várom, mikor megyünk újra a folyóra halászni bottal, de ez nem tartozik a tárgyhoz).

Tehát a kamera az nem egy egyszerű dolog, de ellentétben a távirányítóval ezen mindent meg kell tanulni, hozzáteszem, minden gombnak van is értelme. Én eddig még csak sima nyaralós és esküvői videokamerát fogtam a kezemben, a tanárunk most épp azt magyarázta el, hogyan kell elkerülni, hogy a filmfelvétel olyan legyen, mint az esküvői videó. Én persze minden idők legnagyobb trükkjének a zoomot tekintettem (jó persze a Mary Poppins trükkfelvételei után), mert az ugye milyen izgi, hogy az ember először rázoomol a menyasszony orrára, aztán a vőlegény fülére, és akkor utána egy kicsit kijjebb, és akkor kiderül, hogy ja, esküvőn vagyunk, és akkor persze rá kell zoomolni a tortán lévő marcipánra is, mert az annyira egyedi, és különben is nemsokára valamelyik rokon lefejezi, na és amikor mégkijjebb nyit a kamera, akkor meglátjuk, hogy esküvőn vagyunk, a rokonok pedig sírnak, kivéve az, aki épp fellök minket, és ezért bemozdul az egész kép, de mindenesetre a zoommal szórakozni az jó dolog, mert ugye milyen érdekes, hogy az orrszőrtől ellátni egészen a vonatozó tömegig. Minden esküvőn van vonatozás, az a legrosszabb bennük. Na és erre kiderül, hogy a zoom az egy tökre nem jó dolog, merthogy természetellenes, és filmeken egyre kevésbé használják. Sőt, csak akkor, ha ez valami koncepció. Elkezdtük tanulgatni ezeket a gombokat, aztán ki is lehetett próbálni mindent. Nem mondom, hogy minden a fejembe ment, de remélem, mire oda kerül a dolog, hogy februrában forgatás lesz, addigra hellyel-közzel tisztában leszek vele, hogy mi mi, és nem fogok művészileg zoomolgatni összevissza.

Volt még egy új óránk, azt kábé úgy lehet lefordítani, hogy kereskedelmi eszközök, valójában arról szól, hogyan adjuk el magunkat. Ez például nagyon jó, hogy 16 héten keresztül tanulok egy ilyen praktikus valamit, aminek segítségével könnyebb lesz bekerülni a filmgyártásba, és az is tetszik, hogy az iskola ezt ilyen komolyan veszi, elvégre nem azért jártunk ide, hogy lehúzzanak rólunk 25000 dollárt, amiért persze kaptam egy csomó szuper pólót meg kabátot meg kapucnis pulóvert, ami király, csak éppen nem tudom velük a pénzt visszakeresni. Tehát nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy elhitessük másokkal, hogy tényleg tudjuk azt, amit itt megtanultunk. Persze órán többször elhangzott a "ha majd elvégzitek a NYFA-t", ami már önmagában is ijesztő, hogy ez be fog következni, pontosan annyi idő múlva, amennyi szeptembertől eddig eltelt. Aztán elő kellett adnunk az egyik megírt forgatókönyvünket öt percben. Úgy, mintha a producereknek mesélnénk el, hogy miről is szól a filmünk. Amerikában erre is külön szabályok vannak, vagy ha nem is szabályok, de van egy rutin, amit követve az ember elmondja a történetét azoknak, akik aztán vagy megcsinálják, vagy nem. Tudni kell elmesélni a sztorit két percben, öt percben, tíz percben. Most az öt percest gyakoroltuk, és meglepődve tapasztaltam, hogy milyen jól ment. Persze a drogdíleres-öregasszonyosat meséltem, ráadásul azt Randy nem ismerte, így végre valahára sikerült kivívnom az elismerését (jó, nem először, néha a korábbi órákon is), mivel az első 25-30 másodperc nagyon jóra sikerült, ami szerinte a legfontosabb. Meg az is számít, milyen érdekesen beszél az ember, és főleg, hogy ő maga élvezi-e a saját sztoriját. Ugyanis ha "látják a filmet a szemedben", akkor nagy eséllyel meg is vették. Az amúgy egy érdekes dolog, hogy amikor az ember mások elé kiáll és beszélni kezd az ötletéről, akkor látja ám, hogy tetszik-e vagy sem. És ha tetszik, az inspiráló, akkor az ember jobb lesz, és ettől jobban is fog tetszeni, és ez így megy, amíg azt nem mondják, hogy tessék, Zoltán, adunk 1000000 dollárt, írd meg a filmedet. És amikor elmeséltem az öregasszonyos sztorit, megállapítottam magamban, hogy milyen aranyos, és hogy milyen jó kis film lesz belőle három év múlva, merthogy Randy szerint egy film három-négy év alatt készül el, már forgatókönyv szinten.

Bezzeg a Black Swan. Az állítólag tíz éve készül. És a Natalie Portman meg is kapta érte a Golden Globe-ot. Este megnéztem a filmet a moziban. Merthogy állítólag milyen szép meg jó meg minden, hát én nem voltam elájulva tőle (igaz, Kate se), főleg azért, mert tele volt klisével, másrészt meg a felénél elkezdtem unni, alig vártam, hogy a Natalie találja meg végre már azt a nyomorult sötét oldalát, aztán menjünk haza. Jó film volt, de erre se fogok emlékezni. Ma megnyugodtam, mert a kamerás tanárom szerint az ember megnéz tíz filmet, és abból kábé egy jó, vagy annyi se (Ben szerint évente egy vagy kettő), tehát mégse én vagyok sznob, a tanáraim is így látják. Nem is emlékszem, tavaly mi volt nagyon jó. Az Oly sokáig szerettelek. Meg az Isten hozott az Isten háta mögött. (ami a francia csoporttársam szerint szar, mert kiröhögik benne az egyik francia akcentust, na, ez az, ami kicsit sem érdekel, az legyen a franciák baja, én röhögtem). Még A felolvasó az tetszett, de azt hiszem, az 2009-es. Na mindegy, ez a Black Swan olyan film, ami jó is lehetne, de valami hiányzik belőle. Csak egy kicsi, de attól már éppen lesz elég jó. És akkor este még a tévésorozat. Ma is megnézek valamit, inkább filmet. Chips helyett rászoktam a szójababra, amit először a Sushi-bárban ettem, de itt lehet kapni, így mindig azt veszek, megmelegítem és filmnézes közben eszegetem. Eddig csak a Farmville-ből tudtam, hogy néz ki a szójabab, most meg minden este azt nyammogom. Mondjuk a Farmville hülyeség, mert minden megterem ugyanazon az éghajlaton, ráadásul nem realtime-ban, hanem órák alatt. El kéne már felejteni ezt a realtime-ban való gondolkodást. Elvégre ezt tanulom fél éve. A filmen két óra alatt lezajlik egy történet, a Farmville-en megérik a málna. Azt hiszem, kezdem elveszteni a kapcsolatomat a valósággal...

Mi minden történt velem?

Először is, ha jól emlékszem, megjöttem az őszből a nyárba. Azt hiszem, otthon egész évben ősz volt (kábé minden értelemben), itt meg szeptember elsején tisztességes, normális nyár fogadott. És még az is maradt nagyon sokáig. Aztán laktam a kolumbiai nőnél sok papagájjal meg nagy kutyákkal a házban, mit sem sejtve még a jóval kisebb lakókról. Hosszas lakáskeresés árán megtaláltam ezt itt, a 83. utcában, közvetlenül a Szent Istvánról elnevezett 82. mellett. Ezt berendeztem 500 dollárból, ami azóta is csúcsteljesítménynek számít. Jó, a berendezés idővel kiegészült a Dirt Devil nevű porszívóval, ami egyébként a rózsaszínt port szívja fel az otthoni szürke helyett, amit máig nem értek. Már eltört pár bögrém, pár tányérom, ami mindenképp az idő múlását jelzi, idővel az ágy kartondobozai helyett sikerült a függönyt is felraknom az ablak elé, a kis piros szemetesvödör pedig a New York-i ittlétem szimbóluma lett. Hát még az egerek, akiktől hosszas és kitartó harc árán sikerült megszabadulnom, és mióta visszajöttem (avagy haza), már a Dirt Devillel sem ijesztgetem őket minden egyes megérkezéskor, mert úgy döntöttem, hogy a purhab és az ultrahangos egérriasztók együttesen legyőzték a kis dögöket. Az önműködő sütőm is visszafogta magát, és idő közben leesett a hó, amit itt egész tavaly még nem láttam, bezzeg Amszterdamban. Megírtam két forgatókönyvet, ebből eggyel elégedett vagyok, eggyel nem annyira, bár ahogy telnek a napok, tulajdonképpen azt sem tartom olyan rossznak. Elkészült életem első filmje is, négy perces, és ahhoz képest, hogy amatőr producerek forgatták egy kezdő író művét, nagyon jó lett. Anyukám kint volt, bebizonyította, hogy lehet gulyást főzni édeskrumpliból is, elmentünk a Niagarához, és mire visszajöttünk, tél lett. Hozzászoktam a napi rengeteg óra íráshoz, ahhoz, hogy nappal iskolába járok, este moziba, vagy az ágyamban nézek mozit, és nagyjából semmi másra nem jut időm, edzésre meg munkára, ennyi. Amikor még nem volt ideg és eljártam futni, megismerkedtem a Central Park élővilágával, úgy is mint patkányok, mosómedvék, mókusok, éjszakai flottában masírozó kacsák, és mindeddig minden találkozót megúsztam.

Ami a sulit illeti, 25 forgatókönyvíróból egyelőre maradtunk 19-en, kibukott a csoportunkból a két valamire való fiú, és maradtam a két lánnyal, akiket kizárólag az hoz lázba, hogy Keanu Reeves helyes vagy sem. Vannak közepes bár nagytudású tanáraim, de van három, akiket nagyon szeretek, Ben természetesen, aztán Mary, akinél a színészetet tanultam, már sajnos csak múlt időben, mert szerdán lesz az utolsó óránk, amikor megnézzünk mindannyiunk felvett jelenetét. Azt csak remélem, hogy a negyedik  negyedben, vagyis a félév végén visszakapjuk Kate-et, minden idők legjobb tanárnőjét, aki máris annyi mindent vert a fejembe, amit az összes többi tanárom együttvéve sem, aki koffein helyett működött reggel kilenckor, és az nem is jó szó, hogy élveztem az óráit. Nem tudom elégszer leírni, hogy minden, amit fél év elteltével a forgatókönyvírásról tudok, azt tőle tudom, és amit a legtöbben csak elmagyaráznak, azt ő segít megélni, pusztán azzal, hogy a mi fejünkkel gondolkodik a mindentudó tanár helyett. Hogy azért nézünk filmeket, mert ott két órában lezajlik minden, amivel az ember tíz éveket küzd, hogy az ember úgy megy moziba, mint a mészárszékre, és azt akarja, hogy levágják, hogy a forgatókönyvünk olyan, mint amikor eltervezzük az életünket a kiszemelt áldozatunkkal, de még el se mentünk vele randira, hogy a film egy jól működő gépezet, aminek egy részének köze nincs a tehetséghez, pusztán alkatrészekből áll, amit tudni kell jól összerakni, hogy az ember életútja ráhúzható a hős útjára, és hogy a legtöbben azért szeretjük a filmeket, mert azonosulunk a neurotikus hősökkel, akikről kiderül, hogy ugyanolyan elcseszett az életük, mint a miénk, és mégis minden így van jól...És most hirtelen csak ennyi jutott eszembe abból a rengeteg mindenből, amit tőle megtanultam, és annyira sajnálom, hogy nem lesz többé, hogy pszichiáterhez akarok járni, legalábbis ezt döntöttük el az egyik barátommal, mert milyen világ az, ahol a New York Film Academy szerencsétlen forgatókönyvíró diákja Kate útmutatása nélkül kénytelen tovább botladozni az útvesztőben? Rémes. Legalább Ben megmarad, az a szerencse.

Akivel ma egyébként nagyon vicces óránk volt, ugyanis a tévésorozatokból készült filmekről tanultunk, a South Parkról egész konkrétan, sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy akadémián beszélhetek arról, mekkora görény Cartman, mi több, a tanárral együtt énekelhetem a film dalait, köztük a What Would Brian Boitano Do-t, ami annyira vicces, hogy még. (igen, ilyenek a kedvenc tanáraim, énekelnek). Ja és hogy Butters a legjobb karakter persze Cartmannel vállvetve, bár Butters aranyos ellentétben Cartmannel, aki egyébként meglepően hasonlít a gyerekkori legjobb barátomra. A norvég lány ma egészen felélénkült, mert filmekkel ellentétben tévét azt néz dögivel, mindent ismer, mármint ami Beverly Hills 90 akármennyi, már a számot se tudom, de mindent szeret, kivéve persze a jókat, mint Sopranos és Mad Men és Seinfeld, de még mindig jobb, mint a svéd, aki a Gilmore Girlst nem szereti, mert gyorsan beszélnek benne. Persze Ben, aki mindenféle sztorikat szokott mesélni sztárokról (ma például azzal sokkolta a lányokat, hogy az általuk imádott helyes fiúk közül ki mindenki meleg, nem győztek csodálkozni, igaz, az egyiken én is elámultam, mert ő a világ legrosszabb színészei közé tartozik, nem árulom el, kicsoda, de Luke szerint a színiiskolában a helye, és szép lassan kiderült, hogy amennyiben a lányok Hollywoodban akarnak férjhez menni, kénytelenek beérni Charlie Sheenel, aki viszont egy bunkó, veri a nőket és a kurvákat sem fizeti ki, ahogy azt illene, és szegények teljesen lelombozódtak, hogy nem elég, hogy Ricky Martin, Robbie Williams, de még x y z, Keanue Reeves pedig már öregszik, Matt LeBlanc-nak meg őszül a haja). Na szóval ő elmesélte, hogy találkozott egyszer egy partin Lauren Grahammel és Alexis Bledellel (Lorelai és Rory), aki nem sokat beszéltek, mi több, egymással sem nagyon, és olyan volt az egész, mint a világ legrosszabb Gilmore Girls epizódja, és valóban, nehéz elképzelni, hogy ez a két nő egy helyiségben legyen egymással, úgy, hogy nem hangzik el másodpercenként nyolcvan szó.

A héten elkezdtük a rendezést tanulni. Baromi furcsa volt. Mindeddig az iskolában olyan óráim voltak, ami írással kapcsolatos, amiről még a Kate előtti időkről is tudtam VALAMIT, noha nem sokat, de mindenesetre műveltem, 9 éve sorozatot írok, mit tudom én, hány éve fordítok mindenfélét, 2008-ban írtam már forgatókönyvet, szóval kicsike fogalmam (ezt nem gyúnyosan írom, tényleg kicsike) van arról, hogy kb mitől jó egy sztori, és mondjuk nem írok le ilyen mondatokat, hogy "én vagyok anyád, ismerlek 29 éve, mert én vagyok az anyád, és nem beszélhetsz velem tiszteletlenül, mert én vagyok az anyád". És kábé azt gondolom, hogy a fejemben lévő kicsit az iskola többé teheti. De a rendezés? Atyaisten. Az totál új dolog, leszámítva, hogy volt már kamera a kezemben, és kb tisztában vagyok a zoom fogalmával, valamint 16 éves koromban otthon forgattunk egy Vészhelyzet epizódot, de csak azért, mert volt műtősálarcunk (vagy mi ez, maszk), és a Mariann hasonlított a Carol Hathaway nővérre. Slussz. Ennyit tudok. Most meg belevetjük magunkat valamibe, ami egy teljesen másik szakma, amit mások évekig tanulnak, nekem meg nyolc hét alatt le kell forgatnom itt egy 4-6 perces kisfilmet, írni, castingolni, rendezni. És persze elvárom magamtól, hogy tökéletes legyen, pedig se Szabó István, se Koltai Lajos nem leszek nyolc hét alatt. Mindenesetre a sztori már megvan a fejemben, a zene is, már csak azt kell kitalálnom, mi a fene az a rendezés. Aztán még jön az is, hogy fiktív epizódot írok a Curb Your Enthusiasm c. sorozatból, aminek minél több epizódját nézem meg, annál viccesebb, és micsoda szerencse, hogy két éve kitiltottak a Six Flags vidámparkból (erről majd később), mert már történetem is van hozzá. Kemény nyolc hétnek nézünk elébe. New York ugyebár a város, amelyik sosem alszik. És most már én sem fogok...

A barbár jósnő per mesehős

És elkészültem a harmadikkal is. Ennek nagyon örülök. 134 oldal lett, ami hosszú, húzni kéne majd belőle, de hát írok mint egy hippi, irtok mint egy náci, az aranyszabály szerint. Csakhogy nem vagyok elégedett. A három közül ez lett a legkevésbé jó, ezt be kell vallanom. Pontosabban nem biztos, de mindenképp a legnehezebb. Az első kettővel ellentétben nem érzem, hogy hozzá szeretnék még egyszer nyúlni. De nem tudom, miért. Azt hiszem, nem sikerült megszeretnem annyira, amennyire szerettem volna, vagy Randy miatt, aki eddig a leggyengébb tanárom, és tulajdonképpen sosem éreztem, hogy meg kéne magamat erőltetnem, mert egyrészt mindig velem foglalkoztunk a legkevesebbet, másrészt ő nagyon amerikai, ellentétben jópár másik tanárommal. Ez csak annyit jelent, hogy minden, ami egy picivel kevésbé egyértelmű (hogy azt ne mondjam, szájbarágós), az neki már érthetetlen volt. De nem akarom rákenni, és végül is nem baj, hogy van egy olyan könyvem is, ami stílusban és műfajban is eltér az eddigiektől, de egyelőre nincs kedvem többet foglalkozni vele. Ez talán majd megváltozik. Most úgy érzem, örülök, hogy vége, teljesítettem egy feladatot, ki van pipálva és ennyi. Valamikor majd jó lesz valamire.

Tegnap este volt egy közönségtalálkozó-szerű összejövetel, egy tévésorozat (Bored to Death) íróival lehetett beszélgetni. Én nem ismertem a sorozatot, megnéztünk belőle egy epizódot, tetszett, elég vicces. Az meg nagyon jó, hogy a suliban az ilyen találkozókat nagyon komolyan veszik (ma Kevin Spacey jött, de órám volt, mint már írtam), és tényleg arra használják, hogy megtudjuk valamit arról, hogyan lehet bekerülni a körforgásba, hogy néz ki az, amikor az író előadja az ötletét, hogyan lesz egy novellából tévésorozat, stb. Teljesen meglepődtem, hogy a tévésorozatnál az író a király, aki fölötte áll a rendezőnek is, nem tudom, minden esetben-e, de itt az írónak mindenbe van beleszólása, hogy ki legyen a rendező, a színész, milyen ruhát hordjon, hogy nézzen ki a díszlet, meg ilyenek. Amikor már a szőnyeg színét és az írótól kérdezték, azon már röhögött, de azt leszámítva szinte mindenről ő dönt. Elmesélte, hányszor utasították vissza, mire ezt a sorozatot sikerült megkapnia, hány véletlen kellett hozzá, de megint arra jöttem rá, hogy New Yorkban márpedig történnek dolgok, és itt, ha az ember tud valamit, van valamije, írt, írni akar, vagy bármi mást csinálni, akkor vannak lehetőségei. Persze mindenki az HBO-nál akar dolgozni, ami nem csoda, ők csinálják a legjobb sorozatokat. Beszéltek arról is, hogy nem a pénzre kell koncentrálni, hanem arra, hogy az ember szórakoztatni akarja a közönséget, a pénz majd jön magától aztán. Én azért szeretem ezt a felfogást, mert otthon valahogy a fordítottja van, először a pénz, aztán az, hogy mit is vagyunk hajlandóak csinálni a pénzért, amit fizetnek. Persze ha az ember New Yorkban él, akkor mindegy is, hogy van-e pénze vagy nincs, amíg meg tudom venni a metrójegyet, a kaját, el tudok menni moziba, vagy sörözni a barátaimmal, addig totál nem érdekel, hogy nincs kocsim, sőt, gyakorlatilag semmim, ami otthon, de itt nincs, és az valahogy egyáltalán nem nyomasztó. Mikor vége volt a találkozónak, elkezdett havazni, és amikor New Yorkban esik a hó, akkor nagyon esik. Úgy volt, hogy nem lesz ma iskola, de lett. Mert amikor eláll, akkor viszont nagyon eláll, hetekre.

Ma reggel adaptáción a tévésorozat filmmé átdolgozását vettük. Legnagyobb mázlimra South Parkot néztünk. Két epizódot, plusz a filmet. Dolgozatot kell írnom szombatra (szombatra!!!) a South Parkból, ilyen élvezetes leckém talán még életemben nem volt, ez olyan, mintha az ember arról írna, "miért szeretem a fagyit." (vagy mint általánosban a "Mit csináltam a nyáron" fogalmazások. A South Park először is a legviccesebb sorozat, másodszor a belőle készült film pedig a legviccesebb film. Ahol életében először megmutatják Kenny arcát is, aki persze megint meghal. Össze kell gyűjtenem, kik a szereplők és mit akarnak a filmben. Ez ám nem olyan egyszerű kérdés, habár szeptember óta verik belém, de ugye az amcsiknál ez a kiindulópont, "mit akar a szereplőd", amire sose lehet az a válasz, hogy "boldogságot", "jó életet", "pénzt", stb, ezek mindig sokkal, sokkal egyszerűbbek, és nem is olyan könnyű őket meghatározni. Például döntsem el, mit akar Kenny. Jó kérdés, mi? Most persze belemásztak a fejembe a filmből a dalok, és ezen a hülye Itunes-on nem lehet őket megvenni, mert előállt a 22-es csapdája. A gépem Magyarországon volt regisztrálva, tehát csak ott vehetek, otthon viszont nincs Itunes bolt, de ha lenne se vagyok otthon. A cédéboltok pedig itt megszűntek, tehát ennyi a South Park cédémről.

Nemhogy a nevemet továbbra se tudják kiejteni, de most már leírva is fura dolgokat látok, voltam már Zolly és Zoly, az egyik lány közölte, hogy a nevem Disney-figurára emlékeztet, mitöbb ki is guglizta, hogy van-e ilyen nevű Disney-figura. Persze. Nyilván valami nagyfülű elefánt vagy ilyesmi, bár az már foglalt...Az írek szerint jósnőnév, az olasz szerint barbár harcosnév, ja, és az olasz barátom Dzólinak ejti persze, és minden mondatba beleteszi, mert az jó. Oké, legyek Dzóli. (Ja, most a Zolpan Var Konyr-t nem is említem) Szóval Dzóli beült a csoporttársaival egy kajáldába, ahol a hamburger közepesen semmilyen volt, a belső dizájn viszont határozottan gáz: kizárólag az étteremről lógtak újságcikkek a falon, éttermi kritikák és idézetek arról, hogy ők milyen jók. Ennek a funkcióját nem sikerült megértenem. Aki nem megy be oda, az nem látja az újságcikkeket, aki meg bemegy, annak hiába írják le  ezerszer, hogy náluk isteni a hamburger, ha egyszer annyira nem is, meg különben is, majd én eldöntöm. Vagy azt gondolták, hogy az ember leül hamburgert enni, ami olyan, amilyen, de ha felnéz evés közben a falra, és azt olvassa, hogy a város legjobb hamburgerét eszi, akkor rá fog jönni, hogy tényleg??? Van egy sushibár, amit nagyon szeretek, és azért járok vissza, mert jó, pedig sosem volt a falra kiírva, hogy "most eszed a legjobb sushit, ha nem tudnád". Én egyébként se hallgatok ezekre az éttermi kritikusokra. A színházi meg filmkritikusokra se mindig, na de ott azért mégiscsak van egy mércéje annak, hogy mi jó meg mi nem, de kajánál??? Tőlem megírhatja a Zagat, hogy a köménymagos kelbimbó hol a legjobb a városban, de mivel mindkettőt utálom, nem fogok elmenni oda.

Az már tuti, hogy a csoportommal peches vagyok. És most még udvarias sem akarok lenni, egyszerűen rossz ízlésűek, buták és tehetségtelenek, legalábbis az egyikük, a másikuk inkább ügyetlenke. Szemétség ilyet mondani. Pedig most már majdnem minden nap rájövök, hogy ha közösen kell velük dolgoznom, abból soha semmi jó nem sül ki, márpedig ezzel nem tudok vitatkozni, a két valamire való ember kibukott a csoportból, maradtak a lányok, akikben a minimális nyitottság sincs meg. Én például imádom a nálam okosabb emberek társaságát, mert szeretek tőlük tanulni, szeretem, hogy tudnak valamit, amit én nem, és szerintem az ember minél nyitottabb, annál jobban megérti, hogy egyrészt semmi sem fekete vagy fehér, másrészt hogy semmi sem egyszerű, és főleg, hogy semmi sem úgy van, ahogy gondoltam. Az összes eddigi tanárom, aki valamiért fontos volt, mindig valami újat mutatott, és szerettem megismerni ezt az újat. Kate óráján gyakorlatilag minden nap ér egy aztarohadtéletbetényleg érzés, de a tanárok helyett írhatnék könyveket vagy filmeket vagy színházat vagy bármit. Nem azokat a könyveket kell csak elolvasni, amit az ember elsőre megért, hanem azt is, amit nem, mert ott ki kell találni, hogy mi benne a jó. De a legnagyobb gáz, hogy ezek a lányok ennyi idő után sem lettek nyitottabbak, még mindig nem fogták fel, hogy minél több filmet néz az ember, annál több mindent ért meg róluk, következésképp jobban is ír. Ami órán folyik, az rémes. Én minden tehetséges embert szeretek, mert tőlük is lehet tanulni, sőt, csak ők inspirálnak, az ő véleményük számít, mert tudnak valamit, és ez látszik rajtuk. Mindig fel lehet őket ismerni, elég hamar. Azokat viszont, akik tehetségtelenek, de ezt nem tudják, és azt játsszák, hogy egészen kiválóak, na őket borzalmasan megvetem, ami nagyképűség, de belőlük hiányzik az, ami minden normális emberben megvan, vagyis a tévedés lehetőségének tudata. Magyarul az, hogy mi van, ha szar vagyok. Azt hiszem, erről már többször írtam, de szerintem alkotó ember nincs meg enélkül, és aki ezt sosem érzi, az sosem képes fejlődni, mert ha mindent mindig jól csinálsz, akkor hogyan lököd tovább magad a még jobb felé? Mielőtt ebbe még jobban belemennék, a lényeg annyi, hogy nehezen bírom őket, és csak attól félek, vajon a hamarosan elkészülő kisfilmembe vajon milyen szinten kell együtt dolgoznom velük? Azt hiszem, egyedül fogom csinálni, vagy megkérek valakit a másik csoportokból, hogy segítsen. De optimista leszek. Úgyis jól fog sikerülni a végén. Elvégre én vagyok Dzóli a barbár hős. Vagy Disney-karakter. Vagy valami.

A sűrűhajú báty

Megöltem az egyik főszereplőt. Esküszöm, nem akartam. Megint előjött ez a skizofrén állapot, hogy ki is írja a sztorit? Én vagy ő írja saját magát? Mivel most már többedszer tapasztalom, biztosan állíthatom, hogy nem én írok (ez már csak azért is jó, mert ha szar, rá lehet fogni az univerzumra, ő akarta), én csak leírok. És mivel tulajdonképpen 16 hete mást sem csinálok, mint sztorikon agyalok, kezdek rájönni, hogy mi mindent lehet ebben élvezni. Kezdve attól, hogy az ember istent játszik, szabadon rendelkezik mások életével, boldogságával vagy szomorúságával, szerelmével, kecskéjével, és egyéb állataival, akiket kifejezetten szeretek, szóval ez egy vicces dolog, de nem is ez a legjobb. Hanem az írás közben rájönni, hogy mi is akar lenni a történet valójában. És az ember ír egy csomó vázlatot előtte, rövidet, hosszút, egész jelenetsort, de persze még nem tud semmit a filmről. Aztán nekilát az írásnak, úgy-ahogy követi a jelenetsorát, én mondjuk sokszor eltérek tőle, mert mindig dől a dominó, ha valamit megváltoztatok, (álmomból fölkelve is az if this is true, what else is true elve szerint élek), de fogjuk rá, hogy nagyjából azt írja, amit eredetileg elképzelt. Szokás szerint a végére összekavarodnak a szálak, annyira, hogy nehéz belőle kikeverni az embereket, pláne, ha közben gyilkosságot követek el.

De a gyilkosságot rendszerint előre elkövetem, mint egy Agatha Chirstie regényben, kitervelem, ha ugyan meghal valaki (az eddigi forgatókönyveim mindegyikében, lehet, hogy ez beteges, igaz a másodikban kigurult egy ember az autóból, de az vicces volt), de olyan még nem volt, hogy ezt ne tudtam volna előre. A felismerés félelmetes volt. A vége felé jártam a történetnek, már nagyon vártam, hogy befejezzem, jött a végkifejlet, jó kis lövöldözős jelenet, de nem voltam vele elégedett. Nem volt a lövöldözésnek igazán értelme. Olyanra sikerült, ami után az ember megvonja a vállát, oké, lőttek, páran meghaltak, hurrá. És ekkor jöttem rá, hogy az egésznek csak akkor lesz tétje, ha az egyik főszereplő áldozatul esik ennek. Meg kell mondanom, attól, hogy a gyilkosság "papíron" történik, nagyon is fájdalmas. Hiszen amikor az ember ír, megbarátkozik a szereplőivel, még a negatívakkal is (sőt, azokat lehet csak igazán bírni), olyanok, mintha kis zoknibábok lennének, persze nem kaptam karácsonyra, jut eszembe. Ha én nem szeretem a szereplőket, senki se fogja, ha én nem érzem, amit ők, senki se fogja, ez az aranyszabály, ott kell velük lenni. És elképzelem őket valamilyennek, hogy hogy mozognak, hogy beszélnek, milyenek, hogy néznek ki, satöbbi, vagyis megismerem őket. Skizó helyzet per kettő. Nem kitalálom őket, hanem megismerem. És akkor rá kell döbbennem, hogy az egyik meg fog halni. Rémes volt leírni. Nem hittem a saját szememnek, olyan lettem, mint amilyennek az őrült írókat képzelik, vertem a klaviatúrát, amíg el nem jutottam addig a mondatig, hogy "kezében tartja élettelen testét". És ezekért a pillanatokért jó írni. nem azért, mert megölöm, hanem azért, mert megszületik valami nagyon különleges kapcsolat köztem és a történet között, ebben a pillanatban vagyunk egyek, mert ebben a pillanatban nem a gépemnél ülök, hanem ott vagyok azon a helyszínen, amit én írtam. Mary Poppinsi képbeugrálós fíling az egész.

A sokk után ma este 9.22-kor befejeztem a filmet. Életem harmadik FADE OUT-ját írtam le, ebbe mindig beleremeg az ember, mert hosszú hetek munkájának lesz vele vége, hosszú órák agyalásának, a kritikák meghallgatásának, a kritikák utáni újraírásnak, a stressznek, hogy mindig mindennek a legjobbnak kell lennie, hogy ne írjak le giccses, elcsépelt, tévébe való mondatokat (vicces, hogy a filmsuliban a tévét tulajdonképpen mennyire le tudják nézni, hát igen, végül is a tévében csak pofáznak, de azért azt is lehet jól írni), hogy a karakterek érdekesek legyenek, hogy a sztori szerkezete jó legyen, az egész megálljon a lábán, és ne hagyjak elvarratlanul semmit sem. Hát ezt fejezem most be. Ha belegondolok, a három közül melyik könyvet szeretem a legjobban, akkor az első kettőt, de lehet, hogy ennek az az oka, hogy ehhez még túl közel vagyok, nem látom egészben, és még nem olvastuk el, persze hogy félek, vajon jó-e. A vége kifejezetten jó lett, az biztos.

A héten Kevin Spacey jön az iskolába. Lehet vele beszélgetni. Lehetne, ha éppen nem lenne órám aznap este. Ráadásul olyan, amit nem nagyon lóghatok el, pedig ha valakire kíváncsi vagyok, az a Kevin Spacey. Persze holnapra betettek egy kötelező beszélgetést, valami tévés íróval, ami ugye azért lesz hasznos, mert mostantól tévét fogok írni (ezért is kötelező rá elmenni), na de azért az ciki, hogy a Kevin Spacey-re nem jut idő, a tévés író meg be lett téve az órarendbe.

Ma a kísérleti filmeket vettük, egy Michael Haneke filmet néztünk, a Hetedik kontinenst, ami olyan igazi érfelvágós, az első fél órában annyi történik, hogy a kislány az órán azt hazudja, hogy vak, pedig nem is. Nagyon sokáig mosnak kocsit, esznek, készülnek a munkába, és ez alapállapotban még érdekelt is volna, ha a tegnapi buliról nem hajnali egykor értem volna haza. Születésnapja volt a csoporttársamnak, 26 éves lett, és ezen ki volt bukva. Még soha nem voltam sehol a legidősebb. De amióta még egy fiú elment a suliból, előléptem veteránná, ami elég kínos, bár szerencsére amióta az emberek kezdenek megismerni, nem hiszik el, hogy annyi vagyok, amennyi. Mindenesetre vigasztaltam a születésnapost, hogy majd akkor sírjon, amikor túl lesz a harmincon, bár halkan jegyzem meg, semmi különbséget nem érzek 26 és 34 között, kivéve, hogy egyre több mindenről tudom, hogy fölösleges miatta aggódni. Ráadásul nem is kopaszodom, ellentétben a csoporttársammal, aki a jelenetek felvételekor vette észre, hogy kopaszodik, azóta sapkában jár. Csak ő 24. Szerintem abban is aludt. Tehát a szülinapi buli egy olyan helyen volt, ahol a csirkeszárny vasárnap este tíz cent, a sör meg két dollár, ez New York-i szinten, de szerintem mindenfle szinten is olcsó. Most nem követtem el azt a hibát, hogy vodkanaranccsal kevertem a sört (ja, itt tényleg tesznek bele vodkát is), ezért egész jó állapotban értem haza és keltem fel másnap.

Szombaton megnéztem a True Grit c. filmet, nem tudom, mi lesz magyarul. Az új Coen -testvérek. Amit már ebből kifolyólag illik szeretni, főleg mert a suliban a Coen-testvéreket rendszeresen emlegetik úgy, mint akik cseppet sem törődnek a filmiskolában megtanult szabályokkal, és milyen igazuk van. A legtöbb filmjüket szeretem is, de ez nem sikerült olyan jól. Van benne egy 14 éves lány, már miatta érdemes megnézni az egészet, látatlanban megmondom, hogy a Nemes-Takách Kata lesz a szinkronhangja, de eredetiben kell nézni, mert ő nagyon jó. Az, hogy a Jeff Bridges jó, hát ki nem tudta, a Matt Damon meg ahogy öregszik, egyre jobb lesz, és nem kopaszodik ő sem. De a film valahogy nem annyira kötött le, a kiscsaj meg akarja találni az apja gyilkosát, hogy lelője, aztán le is lövi, de megmarják a kígyók és undok vénkisasszony lesz belőle. Biztos az a baj, hogy az Égető bizonyíték vagy a Nem vénnek való vidék után olya jót vártam, mint ezek, mentségükre legyen mondva, hogy könyből adaptálták, hátha csak megkérte őket valaki. De azért jó film, mert szerencsére a Coen testvérek olyanok, mint a Woody Allen vagy az Almodovár, hogy ha rosszak, akkor is jók és főleg jobbak, mint a filmek 90 százaléka. (Ahogy Ben mondta, az elmúlt évben volt 3 jó film is, ami pont hárommal több, mint amennyi a korábbi években született. Na de ő nem látta se az Isten hozott az Isten háta mögöttet, se az Oly sokáig szeretteleket, csak hogy azt a kettőt mondjam, ami hirtelen eszembe jutott.)

A héten vége lesz a félévnek. El se hiszem, hogy túl leszek a felén. Elég szomorú. Nagyon gyorsan megy az idő. Az egyik csoporttársam arra panaszkodott, hogy minden idejét a suliban tölti. Mondtam neki, örüljön, mert ez csak májusig lesz így, és utána rettenetesen fog hiányozni. Ezt is azért tudom, mert idősebb vagyok. Állítólag (na ki más, mint Kate állítja) az ember az élete során mindenféle archetípuson átmegy, kezdve onnan, hogy félteni való kisgyerek (mint a kiscsávó a Reszkessetek betörőkben) odáig, hogy jóságos, bölcs vénember (mint a Gandalf a Gyűrűk urában). És most valami báty-féleség vagyok, light és nem dark, mert ha dark lennék, akkor manipulatív szemétláda lennék egy csomó rossztulajdonsággal (hoppá, ezen nem ártana elgondolkoni), szóval báty, aki megmondja a 26 éves öccseinek, hogy ne féljetek, lesz ez még rosszabb is, pláne, ha kopaszodtok. Amúgy szeretek köztük lenni, mert jófejek, és mindig kiszedem belőlük, hogy nem vagyok öreg. Át kéne gondolni ezt a manipulatív szemétládaságot...

15 perc igazság

Már egyszer leírtam, hogy az ember kinek mutatja meg a művét először, másodszor, harmadszor. Először a barátnak, akinek nem félünk a kritikájától, másodszor a riválisnak, aki ki meri mondani azt, amit a barát nem akar, harmadszor a leendő közöségnek, aki rá fog mutatni a leglényegesebb hibákra. (Ezt valamelyik barátom úgy értelmezte, hogy a "suttyó, aki még nem hallott konfliktusról", de ez félreértés, ilyet én sose mondtam, aki nem hallott konfliktusról, az boldog ember, és ilyen nyilván nincs is, nem, ennek az a lényege, hogy én is tudom, mi az a hídpillér, de fogalmam sincs, hogy épül fel, mint ahogy azt se értettem soha, az Erzsébet-híd hogyan mozog a hőtáguláskor ide-oda, és akkor az autók tulajdonképpen miért nem esnek le róla, hát még az emberek. Na szóval tudom, hogy vannak ilyen dolgok, meg működnek is valahogy, de amennyire engem érdekel, szimplán csak szeretnék átmenni az Erzsébet hídon anélkül, hogy bármi rendkívüli történne, de ha már moziról van szó, beszéljünk a Megyeri hídról vagy a Brooklyn Bridge-ről, as far as I'm concerned nekem mind a kettő tetszik, és hiába is magyaráznák nekem, hogyan készült, szép vagy nem szép, ez a lényeg. A mozinézőt sem érdekli, hogyan működik a gépezet, levágódik-e a vágóhídon vagy sem, ez a mérce. Ahogy otthon megjegyezte az egyik drága barátom, "az a film kibelezett és egyszerre felemelt". Ő nem is tudta, hogy én napi sok-sok órában tanulom a kibelezés-felemelés technikáját. Ez egy jó hosszú zárójel lett). Mindezt azért írtam le, mert ha az ember talál magának egy barátot, akkor aztán tényleg hosszú órákat lehet eltölteni kajáldákban és kávézókban, továbbra is a két napja elkezdett sztorikról beszélgetve, ami nagyon jó, mert tényleg nem érezzük magunkat egyedül, és tényleg jó dolog, ha rámutatnak a sztorink vagy a karakterünk hibáira vagy érthetetlen pontjaira. Ez nekem meg annál is fontosabb, mivel a napom legnagyobb részét olyan lányokkal töltöm, akik szerint szép emberek szeretnek bele szép emberekbe, a fekete-fehér filmek rosszak, sőt, az egyikük szerint Pamela Anderson jó csaj, Paris Hilton pedig okos. És még vitatkozni sem lehet vele. Lehet, hogy Hitlerről is valami olyasmit mondana, hogy "nagyon is jó szobafestő volt". Igaz, hogy csak fekete-fehér filmeken szerepelt, ami mindenképp rosszpont neki. Na mindegy, szóval velük vagyok körülvéve, alig várom azokat az órákat, ahol több csoport van együtt, mert olyankor érnek pozitív energiák is.

Persze ők jutottak nekem akkor is, amikor a saját jelenetemet kellett megrendeznem, ezért maga a rendezés elég vegyes nyomot hagyott bennem. Kénytelen voltam beletörődni, hogy ezek a lányok olyanok, amilyenek, jobbak nem lesznek, és végül is magukhoz képest ügyesek voltak, szóval nem panaszkodom. Ez volt a rosszabbik oldala. A jobbik oldala maga a rendezés volt. Nem tudom, írtam-e már, hogy a tévé, a film és a színház három különböző alkotó műfaja leginkább. Mármint: a tévé az íróé, a film a rendezőé, a színház a színészé abból a szempontból, hogy ki kapja a leghangsúlyosabb szerepet. A tévénél az író a legfontosabb (végre valahol), a filmnél a rendező, mert ő dönt a látványról valamint arról, hogy mit tart meg végül is, és hogy nézzen ki az egész, a színház meg a színészé, mert amit a rendező összerakott, az estéről-estére más, és a színész viszi vásárra a bőrét. Na most minimális szinten sikerült megtapasztalnom, mekkora különbség van aközött, ahogy két ember eljátszik egy jelenetet, meg aközött, hogy a két ember jelenetéről én döntöm el, hogy mi a jó és mi nem. Egész más volt eldönteni, hogy honnan és milyen szögből vegyük fel és mikor és mit. Olyan érzés volt, mint amikor az ember életében először belemegy a tengerbe. Fogalma nincs, mi az, tudja, hogy valami nagy és félelmetes és rettenetesen izgalmas, és nem mer belemenni, miközben legszívesebben átúszná rögtön az egészet (én mindig így vagyok a tengerrel, minden hajóról szeretnék beleugrani, hogy vajon túlélem-e, és mi történik, amikor beleugrom, és mekkorák a hullámok, és vajon mennyi idő múlva jönnének cápák, de persze sose ugrottam bele, csak tavaly Horvátországban, három méterről. És persze mindig azon gondolkozom, hogy hol lehetnek a legdurvábbak a hullámok, és mekkorák olyankor, amikor nagyon nagyok, és egyáltalán.) Szóval ha az írónak istenkomplexusa van, akkor mi lehet a rendezőnek? Mert amíg az ember papíron dönt arról, hogy ki legyen és ki ne, ki milyen halált haljon, ki legyen szerelmes kibe (most jutott eszembe, hogy ezért írunk? Mert olyankor eldönthetünk olyasmiket, amiket a való életben nem? Jézusmária. Ez micsoda felfedezés!), addig a rendező valódi emberek valódi arcáról és fejéről dönt, és még azt is megmondhatja, hogy mi volt jó és mi nem. És szerintem ebbe bele lehet szeretni. Az iskola tele van ilyesmi feliratokkal, hogy "A kamera mindig az igazat mutatja. 24-szer egy másodpercben". Ez nagyon tetszik. Hogy a kamera nem hazudik. Mostantól előre várom, hogy elkészíthessem azt a 15 perces filmet, ami a következő negyedév feladata lesz. Belemártottam a lábam a tengerbe. És olyan érzés volt, mint kiskoromban. Fogalmam sincs, mi lesz ebből. A rendezés az egy másik szakma, amiről alig tudok valamit. A fejemben persze az van, hogy a kisfilmnek tökéletesnek kell lennie, mert ugye maximalista vagyok, tehát más nem is lehet, viszont nem tudom, hogy kell csinálni, bár elvileg azt itt megtanítják. De pont ugyanaz van, mint a hajón. Bele akarok ugrani a vízbe. Igazi színészekkel, igazi jelmezekben, igazi zenével, a saját, igazi szövegemmel. Ez lesz a 15 perc igazság. Alig várom.

Sztriptíztáncosok és drogcsempészek

Van az amcsiknak néhány olyan dolga, amit nemigen lehet hova tenni. Ilyen például, hogy a szemeteskocsik bizonytalan időre távoztak a városból. Amikor megérkeztem, és halomban állt a szemét az utcában, még azt hittem, biztos a szilveszteri buli után itt is csak harmadikán kezdődik az élet, majd akkor menetrend szerint előkerülnek a kukásautók és rend lesz. Akárhogy számolom, ma ötödike van, kukásautónak pedig se híre, se hamva. Állítólag hókotrrásra használják őket valahol. Nagyon érdekelne, mégis hol, New Yorkban ugyanis már csak az utcán szélén maradt egy kis hó, az sem látszik már a szeméttől. Amikor annak idején anyukám “kisfiam, mi ez a szemétdomb” felkiáltással lépett be a szobámba, hát nem szólt volna egy szót se, ha előbb itt néz végig az utcán. Már csak azt nem értem, miért nem jönnek vissza a hókotrónak álcázott kukásautók a városba, holott napok óta nemhogy hó nem esik, de masszívan 5-10 fok van, azt pedig még mi is tudjuk Kelet-Európában, hogy a hó elolvad magától, a szemét viszont nem. Majd most az lesz, mint mikor a South Parkban a Butters (aki egyébként a legjobb karakter, hiába hiszi mindenki azt, hogy Cartman) a szeméttelepen felépít egy új civilizációt, könyvtárat és iskolát épít a szemétből. Az embereket egyébként láthatóan nem zavarja ez, elvégre amíg nem effektív szemetet kell bámulni, hanem fekete és kék hullazsákokat, amiknek különben is csak az alját rágják át a patkányok, még, szóval nem kell kétségbe esni, majd meg lesz oldva ez is. Hogy a kupacok magasabbak mint az autóik, az nem probléma, amíg van parkolóhely. 

Lassan vissza kell rázódnom az iskolai tempóba. Ez mindjárt azzal kezdődik, hogy még egy sort nem írtam a forgatókönyvből az elmúlt két hétben, és holnap nem tudom, mivel fogok előrukkolni, de persze ha azt mondanám Randynek, az én művemet úgyis mindig leszarjuk, akkor ki lenne rám akadva. Egyébként megkaptam az új órarendemet. Elég durvának tűnik, néha szombaton is bent vagyok, és ha jól láttam, 4 órát kapunk egy 15 perces film leforgatására, amiből az lesz, hogy összecsapja majd mindenki, ami azért hülyeség, mert ha már azt találták ki, hogy értsünk mindenhez, akkor már miért ne csináljuk meg rendesen. Azért, mert az ember írónak készül, még adhat ki a kezéből normális munkát, ha már azt várják tőle, hogy értsen mindenhez. Ráadásul, ha jól láttam, megver minket az Isten Randyvel megint, ő fog tanítani mindent, ami filmrendezés. Legnagyobb bánatomra a mi helyi Mary Poppinsunk, Kate nem lesz többet. Azt hiszem, az új évfolyamosokkal lesz csak órája, ami olyan érzés, mint amikor a Bankséktől tovább megy a Mary Poppins más gyerekekhez, és már most utálom ezeket a más gyerekeket, mert elveszik tőlünk az egyik legjobb tanárunkat. Akinek még így utoljára kivívtam a csodálatát azzal, hogy én fordítottam anno a Humpday c. filmet, amit az órán elkezdtünk nézni, úgyismint példát arra, hogyan lehet dramatizálni egy filmen azt, amikor a tét nem a világ megmentése, csak annyi, hogy az ember hazaér-e a disznósültre, és ha nem, hogy magyarázza ki másnap, hogy leragadt egy buliban, ahol ráadásul jól érezte magát. (És hogy még mi minden történt a buliban, azt nem árulom el, ment a film a Cirkóban, meg kell nézni). 

Az a szerencse, hogy Marytől nem kell elbúcsúznunk, igaz, acting nem lesz többet. Ma felvettük az első jeleneteket, az egyikben én szerepelek, holnapután meg én rendezem a saját filmem egyik jelenetét, amit nagyon várok, bár az operatőr most még nem én leszek. Óra után beültünk az egyik barátommal egy kávézóba, forró csokit ittunk és a készülő filmjeinkről dumáltunk. Alapvetően leckét írni mentünk oda, mert minden jobb, mint az a nyomasztó labor, ahol sosem tudok dolgozni, mert internetezek, és fél méterre van mindkét oldalamon valaki. Itt meg egyszer csak azon kaptam magam, hogy a cikk helyett, amit olvasnom kéne, hangosan beszélünk valami sztriptíztáncosnőről, akibe szerelmes a kidobóember, de a munkáját nem akarja feladni, mármint a csaj, de úgy persze a pasi nem akarja feleségül venni. Ebben nem az az élvezetes, hogy az ember agyal egy szemmel láthatóan kretén történeten, hanem két dolog: egyrészt jó hasonló elmebetegekkel ücsörögni valahol, és segíteni egymásnak a másik agymenésében, tudni, hogy a másiknak ez a sztori ugyanolyan fontos, mint nekem a kábítószeres vénasszonyaim, és komolyan venni valakit, akit nem sokan vennének komolyan - másrészt az a jó benne, hogy nem vagyok egyedül, a másik is hülye, nem csak én, csak ő másképp. És tegyünk hozzá, hogy a világ legjobb városában az ember szabadon lehet hülye, és hogy az asztalnál a legképtelenebb sztoriknak is van értelmük, és azt hiszem, az embert az inspirálja leginkább, ha van a közelében néhány olyan valaki, aki hasonlóan ostoba történetekkel próbál valamit elmondani saját magáról meg úgy általában az életről, mert hiszen ezért csináljuk az egészet. És ettől nagyon jól éreztem magam, mert nem az az érdekes, hogy az embernek van-e pénze New Yorkban vagy nincs, hanem hogy itt él, ahol van értelme sztriptíztáncosokról és öregasszonyokról vitatkozni, mert egyszer lehet belőle valami, mert nem csak merhetünk nagyot álmodni, hanem hagyják is...

Haza vagy vissza?

Amíg otthon voltam, többször mondtam azt, "amikor hazamegyek". Manhattanbe, mármint. Sőt, a barátaim is így mondták, sőt, egyszer anyukám is, vagyis valahogy mindenki automatikusan úgy gondolja, hogy a "haza" az ez itt. Ilyenkor persze gyorsan ki kell javítani, hogy "vissza", nem haza, bár szerintem a haza ott van, ahol az embernek saját egerei vannak. Na jó, ez így túlzás, de a lényeg, hogy elkezdtem itt magam nem egyszerű turistaként érezni, akinek nincs hova mennie, ha törlik a járatát, akkor is haza tudtam jönni, és nem kellett a reptéren dekkolnom három napig. Ha belegondolok, hogy milyen volt otthon: a barátaimnak nagyon örültem. Meg a családomnak. Nagyon jó volt mindenkivel találkozni, a Faragó Zsuzsának üzenem, hogy okoljuk a betegségemet, ami egy olyan nap után tört rám, amikor három találkozóm volt egy nap, és a mínusz tízben rohangáltam ide-oda, ilyenkor mindegy, hogy a kocsiban van fűtés, mert amíg az bemelegít, addig pont megfázom. De hogy még a Dobó Katával is összefutottam véletlenül, annak külön örülök, ja, ő egyike volt azoknak, akik arra bíztattak, mindenképp menjek el, ne törődjek azzal, hogy ki mit mond, vagy ki mennyire tartja fölöslegesnek, hogy az ember pénzt költsön egy iskolára, aminek úgysincs semmi értelme. Hát neki lett igaza.

Aztán az is jó ötlet volt a részemről, hogy kértem jegyet a Bozsik Yvette-féle Cabaret-re, amit már lázasan sikerült megnézni, na de a Simon Kornél megér ennyit, aki nagyon jó volt, tessék megnézni, sajnos elég aktuális az egész előadás. Mert ugye arról szól, hogy amikor "ezek" jönnek, akkor el kell menni. És ez elég szomorú. Hogy Magyarország megint ott tart, csak épp jelenidőben, ezek nem jönnek, ezek már ott vannak. És az is elgondolkoztató, hogy a barátaim nagy része vagy elmenne, de valamilyen okból nem teheti, vagy fontolgatja, hogy elmegy, vagy már elment. Na de visszatérve a Cabaret-ra, először is egy csomó barátom volt benne, és a Keresztes Tamás valami egészen zseniális, és az meg még durvább, hogy amikor megtapsoltatja a közönséget, akkor mennyien elkezdenek tapsolni, mert az emberek nem veszik észre, hogy ott nem szabadna, mert erről szól a mi kis országunk, hogy az ember tapsol, amikor a nagyvezér azt mondja, hogy tapsoljon, és félelmetes volt, hogy ennek még a színházba járó közönség is bedőlt, akik persze nem sutyerák parasztok rendszerint. Na de kísérletnek jó volt, hogy ez így működik. Az előadás vége az valami egészen hátborzongató, nem lövöm le a poént, mindenki nézze meg. A Marozsán Erikán kívül mindenki tetszett, az a lány valahogy nem való ide, se kurva nem volt, se díva, se cuki, maximum cuki szeretett volna lenni, de én valahogy nem vettem be neki az egészet, pontosabban nem derítetettem ki, hogy ő mit is játszik tulajdonképpen, és azért az egy női főszereplőnél nem elhanyagolható szempont. Nem tudom, mennyi lehetett a lázam, mikor kitámolyogtam a színházból, de azért megérte ott lenni.

Az meg kifejezetten szemétség, hogy az ember az utolsó két napra lebetegedjen, és így se normális szilveszteri buli, se normális előző napi buli, semmi, és a repülőn is át kellett vészelnem, hogy idióta olasz tinédzserek percenként ordítanak valamit az anyjuknak meg az apjuknak, vagyis nem is tinédzserek, hanem az a még rosszabb, azok a 12-13 évesek, akik már majdnem úgy néznek ki, mint a tindézserek, de még nem, viszont nagyon hülyék, és angolul énekelnek közös Ipodot hallgatva. A hazafelé út (tessék, megint: hazafelé, nem visszafelé) elég gáz volt, a gép sokszor dobált, a kajákat alig ettem meg, és nem értem, hogy lehet nyolc óra Párizsból, mikor nyolc óra Budapestről is. Viszont legalább megnéztem a Facebook-filmet, ami itt valahogy mindig kimaradt. Nem volt rossz, de különösebben jó se. Én nem szeretem az olyan színészeket, mint ez a főszereplő csávó, aki mindig ugyanolyan komoran néz (mint a Prison Break főszereplője), egy arca van, az neki a színészkedés, és a többit majd megoldják helyette a partnerek. Szerintem elég kockázatos a Facebookról filmet csinálni, bár tuti siker, mert mindenki meg akarja nézni, aki használja, mert olyan érdekes, hogy hogyan is jutottunk idáig. De azért nem olyan érdekes. Inkább amolyan játékfilmnek álcázott dokumentum, és nagyon kíváncsi lennék, mennyi benne a fikció, mert az amcsik nem bírják ki, hogy ne tömködjék tele olyasmivel, ami valójában nem volt, na de nekik a Chicago végén is bele kellett csempészniük egy sztorit, ami az eredeti darabban nincs, a Roxy naplóját, ami egy baromság, ráadásul nem értem, mitől féltek, a színdarab sikeres mindenféle napló nélkül is, nem hitték, hogy a film is megáll a lábán anélkül? Na, mindegy, a fészbuk film arra jó volt, hogy megtudjuk, kinek köszönhetjük a függőségünket, hozzáteszem, a farmomat már nem művelem, meguntam ott, hogy a műtrágyával hatalmasra nőttek a tökök meg a szója. És különben is, a farmra mindenféle állat betévedt, már elefánttól kezdve struccig bármi, de amíg én játszottam, kutya sohasem, a kutya egyszerűen nem volt az alkotók fejében, nem is értem.

New Yorkban ha három napig nem viszik el a szemetet, akkor az meglátszik. Az utcánkban annyi fekete szemeteszsák gyűlt össze, hogy néhány helyen a kupacok magasabbak nálam, a helyi egérkék legnagyobb örömére. Nem hittem el, ami fogadott, az utcánkban lakók mi a fenét műveltek, hogy három nap alatt ennyi szemetet halmoztak össze? Itt nincsenek többen, mint egy átlagos budapesti házsoron, ezek nem felhőkarcsolók, csak négyemeletes házak. És hó is esett valamennyi, de mire hazaértem (haza), tíz fok lett, szóval abból semmi nem maradt meg. Jelentem, az egerek nem győztek a purhabos, ultrahangos védőrendszerrel. Nem voltak itt az elmúlt tíz napban. Kíváncsi vagyok, mit mondok majd, amikor jönnek megnézni a lakást nyár felé, és az ingatlanügynök megkérdezi, mi ez az erődítmény, és akkor a leendő új lakó előtt megmagyarázom, hogy ja, ez csak az egerek elleni védelem, és akkor soha többé senki ki nem veszi a lakást, én viszont le nem bontom, az tuti. Szóval megnyugodtam, nem volt itt semmi, amíg nem voltam itthon. Szerencsére a suliban nem szívatnak, holnap csak egy órám lesz, az is filmnézés, és nem is korántól. Egyébként semmit nem valósítottam meg abból, amit elterveztem, otthon egy sort sem írtam, semmit nem dolgoztam, és nem tanultam meg a jelenetemet se, amit szerdán fogunk fölvenni. A következő 18 héten majd úgysem lesz időm pihenni szerintem. Várom az új órarendemet. És otthon végre megálmodtam a tizenöt perces filmemet is, ami azért jó, mert féltem tőle, hogy nem lesz ötletem, de aztán történt valami, és lett. Előre szólok, hogy lesznek benne hattyúk. Az ember legyen hű a mániájihoz, nekem meg azok világ életemben voltak. Ma még filmet nézek. Megiszom egy liter teát. Tulajdonképpen jó újra itt. Vagy itthon...