Saturday, August 24, 2019

Hűtőmágnes



Egyedül utazik? – mér végig a check-in-ben a nő, és nem tudom eldönteni, lesajnáló-e a kérdés, vagy inkább gyanúsítgat, esetleg mindkettő. Aki egyedül utazik, az gyanús, mert az díler, vagy valami másféle bűnöző, nyilvánvalóan. Ki megy egyedül nyaralni, teszi fel magában a nő a kérdést, én meg legszívesebben azt válaszolnám, hogy az a hülye, aki észre sem vette, hogy mi zajlik már hónapok óta a háta mögött, sőt, tulajdonképpen a szeme előtt a konditeremben. Én vettem a Valentin napi akció keretében a páros bérletet, mert azt hittem, együtt edzeni is olyasmi, amit a párok csinálnak, és hogy az majd szépen helyrekalapálja a lassan unalomba fulladó kapcsolatot, ami nekibe is jött: Máltára utazik azzal a tahóval, én meg kereshetek másik edzőtermet. Azzal a tahóval, csak így emlegetem, de kétlem, hogy a check in-es nőt érdekelné, hogyan fizettem be eredetileg két főre ezt az utat, és hogyan kaptam az utazás előtti napon egy sms-t arról, hogy értsem meg, ez így nem megy tovább. – Igen, egyedül, vágom rá. Talán baj? A gép közepére ültet, a középső ülésre.

Reggel fél nyolc van. A Burger Kingben eszem egy duplahúsos menüt. Ezt a rituálét még együtt találtuk ki, az első közös úton sokat röhögtünk azon, hogy kora reggel hamburgert zabálunk sült krumplival, miután heti háromszor a teremben gyötörtük magunkat januártól júliusig, hogy ne úgy nézzünk ki a strandon, mint két partra vetett lamantin, hát, most egyél útban Málta felé hamburgert, kisszívem, bár gyanítom,hogy az a rövidlábú tahóegész nap tojásfehérjén és salátaleveleken él, uborkával és paradicsommal megbolondítva, és amikor nagyon kirúg a hámból, akkor legurít egy csokis proteinturmixot. Hogy lehettem ilyen vak? 

Nézegetem az embereket: egy anyuka méltatlankodik, hogy negyven perce áll a sorban. Hogy a gyerek meg ő még mindig nem kapták meg a hamburgert meg a csirkefalatokat. Azért nem méltatlankodik, hogy ettől a szar kajától a szegény gyerek úgy elhízik majd, hogy pár év múlva dietetikusnak kell helyrehoznia, amit anyuka elrontott, aztán belegondolok, hogy mi közöm hozzá, lehet, hogy ez náluk is afféle családi hagyomány. 

Egy fiatal pár egymásra sem nézve nyomkodja a telefonját, lassan ti is ott tartotok majd, ahol mi, gondolom, de csak szomorúan figyelem őket, nem vagyok kárörvendő. Éles fájdalom hasít a sarkamba: egy néni tolja nekem a kocsiját, az unokáit igyekszik követni, a fiatalok gyorsak, nem győzi tartani a tempót Elnézést kér valami általam fel nem ismert nyelven. Mosolygok. Nem történt semmi. Csak el ne hagyja őket!

Órák múlva egyedül érkezem a szállásra. Az olasz nő nem érti: úgy volt, hogy ketten megyünk, két személyre foglaltam le a lakást. Igen, úgy volt. Most meg nincs így, most Szicília van meg Málta. Angolul próbálom elmagyarázni neki, hogy végül csak alonevagyok, nagy nehezen megérti, hogy solo, aztán ezen gyorsan túllendülve elmagyarázza, hogy a színes, szelektívhulladék-gyűjtésre való kukák közül melyiket melyik napon kell levinnem az utcára. Jelzem neki, hogy megértettem. Két kulcscsomóval a kezében tétován toporog még egy darabig, ő arra készült, hogy kettőt kell átadnia. Végül egy kedvesnek szánt, ám inkább sajnálkozóra sikerült mosollyal zsebre vágja az egyiket. Köszön, távozik, többé nem látom.

Felfedezem a lakást. Tágas nappali, inkább hosszú, mint széles terasza, de ki lehet rá ülni, itt fogok reggel kávézni, este borozni. A hálóban két személyre gondosan megvetett ágy, a párnákra egy-egy szelet welcome-csoki van kikészítve. Megeszem mindkettőt, a hamburger után már mindegy. Különben is, kit érdekel majd a strandon, hogy nézek ki. Kinyitom a bőröndömet, kipakolok. Felsóhajtok, amikor meglátom azt az üveg spanyol bort, amit még meglepetésből vettem egy drága borkereskedésben, hogy majd itt isszuk meg együtt. Automatikusan csomagoltam be, mintha nem akartam volna tudomásul venni, hogy ez a dolog nincs többé, nincs többé közös Olaszország, közös nyaralás, közös cica, közös cigik az erkélyen, helyette Málta van, tetovált tahó, akinek ráadásul aránytalanul rövidek a lábai, amit nem is értek, de nem is az én dolgom. Ezt a bort már egyedül fogom meginni a hosszú teraszon, az első estémen.

A bérelt autóval indulok arra a tengerpartra, amit még együtt néztünk ki. Jó játék volt: beírtuk a netes keresőbe, hogy „Szicília legszebb tengerpartjai”, majd csináltunk egy top tízes listát. Te is, én is. Aztán összesítettük és végül megegyeztünk a sorrendben. Málta nem volt a legjobb szicíliai strandok között. Vezetem a kis autót, fél szemmel figyelem a GPS-t, ebben is te segítettél eddig, forduljon balra, a következő lehetőségnél jobbra, mondom, a következőnél, mondom, balra, kétszáz méter múlva, nem azt mondtam, hogy most, nem figyelsz rám soha, morgolódtál. Nem igaz, hogy nem figyeltem. Kiskorom óta nem tutam megkülönböztetni a jobbot a baltól. 

Keresem a Fontane Bianchét, az győzött ugyanis. Komppal 4 óra 37 perc Valletta. Át is ugorhatnék hozzátok, megkérdezhetném, hogy vagy, milyen az új fickód, tényleg olyan tahó-e, amilyennek látszik, és igaz-e, hogy a napbarnított testen jobban érvényesül a törzsi teknőstetoválás. Törzsi teknős. Rákeresek, mit szimbolizál a teknős. Egészséget. Termékenységet. Békét, jólétet, pihenést. Beletrafált a kis tahó, nem nézem ki belőle, hogy tudta ezeket. Rohadjon meg. 

Az egyedül strandolásban van valami, ami szégyenérzetet kelt. Mintha rám lenne írva, hogy a nyaralás előtti utolsó pillanatban hagytak el. Tudják, gondolom. Tudják, hogy leléptél a rövidlábú tahóvaltudják, hogy hónapok óta tervezgetted, tudják, hogy minderről csak egy sms-t írtál, és tudják, hogy már akkor tudtad, hogy ez nem lesz, amikor lefoglaltam a repülőjegyeket, és megvettem azt a méregdrága spanyol bort. Aki egyedül fürdik a strandon, nem néz senkire. Persze, nem értem, mit szégyenkezem. Kinek tartozom magyarázattal? Elvégre a tenger az enyém is. Görögországban például senki nem sajátíthatja ki a tengerpartot, törvénybe van iktatva, hogy minden állampolgár kiköthet bárhol, a tengerpart közös. Finnországban az erdő közös, az erdőn bárki átmehet. Ez a tenger most csak az enyém, már nem a kettőnké, a kavicsok már csak az én lábamnak verődnek, a hullámok már csak engem sodornak el. 

Senki nem tehet róla. Így lett és kész.

A világon minden tengerparton vannak árusok. Megjelennek a vászonzsákjukkal, amit, ha kell, a négy sarka mentén összecsomóznak, hogy elfuthassanak a közelgő rendőr elől. 
Elképedek, mennyi mindent bír el egy ember, mármint fizikailag: tapossa a forró homokot a fekete öregember. A fején vagy nyolc szalmakalap tornyosul, egyik kezében egy táblára kirakott karkötők, nyakláncok, bokaláncok, gyűrűk, a másikban felfújt fehér hattyú, rózsaszín flamingó, egy zsákban focilabdák, röplabdák, a vállán strandtörölközők, töméntelen mennyiségű Sicilia feliratú baseball-sapka, és persze az elmaradhatatlan hűtőmágnesek. 

Nekünk is volt otthon jó pár: Róma, Párizs, Dubrovnik, Oslo, Stockholm, Moszkva, London, Madrid, és egy New York-i 5-ös metró. Emlékek városokból, ahol jártunk. Teleaggattuk a hűtőt, az volt a mániám, hogy a hűtőmágnesek elhelyezkedése tükrözze a valóságos földrajzi helyzetüket. Te ezt megmosolyogtad, de azért nem ellenkeztél. Másoktól kaptunk ajándékba Balit, Dublint, Kanári-szigeteket, Prágát, sőt, Buenos Aires-t jelképező mágneseket is, és ezeket is gondosan a képzeletbeli térképre illesztettem. Két dolgon tűnődtem: hogy bír egyensúlyozni ez a férfi ezzel a sok kacattal, és hogy hol gyártják ezeket a turistáknak kínált vacakokat. 

A férfi megállt, leterítette a portékáját. Kijöttem a vízből. Az árus, akit senki nem vesz észre, bár egész nap kiabál, meg én, akiről ismeretlenül is tudják, hogy mi történt vele. Bár ég a talpam alatt a homok, odasétálok. Mire jó a hűtőmágnes? Az ember gondosan elhelyezi a hűtőszekrényen, néha ránéz, eszébe jut az a pár, ott eltöltött nap, hét. Szép volt. Elmosolyodik, majd kiveszi a fagyasztóból a sajttal töltött csirkemellet, és berakja a mikróba. 

A kiterített lepedőn sorakoznak a mágnesek. Kiválaszok kettőt. Egyet magamnak, egyet neked. De nem fogom odaadni. Mindkettő az enyém lesz. Az egyik majd arra emlékeztet, hogy jártam Szicílián is. A másik arra, hogy nálad. Bekerülsz az amsterdami házikó és a Moulin Rouge szélmalma közé. Mindenhol elidőztem egy kicsit. 

Saturday, March 23, 2019

Duty free


Lali 8900 forintért vette meg a Wizzair-jegyet Tel Avivba. Az utat a Mátyásföldi Szent Antal plébánia szervezte, és úgy volt, hogy a felesége, Brigi is megy, de végül arra jutottak, Brigi maradjon itthon a gyerekekkel, Lalira meg ráfér már egy kis kikapcsolódás.

Lali futár volt egy ételszállító cégnél. Nem szerette, mert korán kellett kelni, hajnali ötre már meg kellett jelennie az elosztóállomáson. Négykor ébredt, már amikor egyáltalán tudott aludni a folyton bömbölő gyerek miatt, aki még csak öt hónapos volt. Lali nem akarta a harmadik gyereket, de amennyit az Isten ad, hát annyit ad. A védekezés nem jöhetett szóba, bár ha Lali belegondolt, Brigi legalább négy éve nem ivott az állandó terhességek miatt, ami mindenképp pozitívum. Titokban megörült, amikor kiderült, hogy nincs kire bízni a gyerekeket, így Lali egyedül fizetett be az útra. Legalább lesz egy kis nyugta, gondolta. 

A reptérre is korán kellett kiérni, de az utazás izgalma miatt ez most egyáltalán nem zavarta. Brigi még utánakiáltott az ajtóból. – Itt maradt a fényképezőgép! Tessék – nyújtotta át felesége az automata Canont. – Nem kell, van telefonom – válaszolta Lali, aki gondolatban már az első sört bontotta ki a repülőgépen. – Tedd csak el – kérte Brigi. – És fotózz le mindent. És hozzál nekem valami szépet. – Micsodát? – kérdezte Lali. – Valamit. A Szentföldről. Mindegy. – Hát persze, hogy hozok -, felelte Lali mosolyt erőltetve, mert az ilyen madárlátta ajándékokat fölösleges pénzkidobásnak ítélte, meg azt se nagyon tudta, minek örül egy nő. Az útikönyvben azt olvasta, Izraelben finom a datolya. Majd azt hoz. A kis fényképezőgépet azért elrakta, ne legyen vita. 

A reptéren kígyózó sor fogadta, úgy látszik, mindenki Wizzairrel utazott. Lali utálta a sorbanállást. Azt meg pláne nem értette, a légitársaság biztonsági szolgálata miért kérdez olyanokat, hogy kivel megy, meg ki csomagolta a bőröndjét, nem mindegy? A Brigi csomagolta, ki más? Na, erre ki kellett nyitnia. – Minek néz ez engem, arab terroristának? – gondolta Lali, de kimondani nem merte, ne adja már a lovat az őt vegzáló zsidó nő alá. Ki csomagolta, na, ki? Anyád csomagolta. Visszapakolnia már neki kellett, ez külön felbosszantotta. – Minek szeded szét? – tűnődött magában, - arra van az a szar átvilágító kapu, nem? Hogy nincs-e nálam bomba. Nincs nálam bomba, római katolikus vagyok. A plébánia által szervezett úton. 

Ismerőst keresett a szemével, de nem látott senkit. Csak a Józsit, aki két utcával arrébb lakott, volt egy péksége. Ő is hajnalban kelt, mint Lali, ezért Lali valami lelki közösséget érzett iránta. A kihallgatás véget ért, bár azt alaposan meg kellett magyaráznia, miért hagyja Lali magára a feleségét és a három gyerekét, de Lali megmondta a zsidó nőnek kerek-perec, hogy pihenésre van szüksége, azért. Átengedték.

A repülőn nem kapott sört, csak pénzért. Sebaj, volt félretett eurója, négyszáz. Egy sör már csak jár, gondolta, ki is fizetett mindjárt hármat. Ételre sajnálta a pénzt, azt nem vett. Majd Tel Avivban eszik. – Egyáltalán mit esznek azok ott? – Töprengett az úton. Zsidó kaját? Vagy arabot? Gyrost? A zsidókról nem sokat tudott, de nem szerette őket. Elvégre megölték Jézust. Az arabokat se szerette, mert mindenhol robbantanak. És tessék, a reptéren belőle is ezt nézték ki. 

A vécé előtt futott össze a Józsival. – Láttam, sörözöl – szólította le Józsi. – Én is felpattintottam már egyet, bár nem kéne. Rossz szokás. – Lali hümmögött, azt figyelte, hányan vannak még előtte. Majd’ behugyozott. – Volt alkoholista a családodban? – érdeklődött Józsi. – Nem – felelte kurtán Lali. – Nálunk volt – folytatta Józsi. Feleségem édesapja. Sokat ivott. Ne tudd meg. Verte is őket. Édesanyját is, meg az Ildit is. Piált, ütött, piált, ütött. – Végre kijött az a dagadt nő – gondolta Lali. – Legalább nem utána kell leülnöm a klotyóra. Még ez a szemüveges csávó, aztán én jövök. – De aztán megtért az Úrhoz – összegezte a családtörténetet Józsi. – Akkor jó – vágta rá Lali. Az a lényeg.

Végre bejutott a vécébe.

„Bibiliai túra a Szentföldön” – hirdette a plébánia szórólapja. Lali nem tudta ugyan biztosan, hogy Tel Aviv is része-e a Szentföldnek, de az határozottan tetszett neki, hogy meleg volt, amikor végre megérkeztek. Rögtön le is kapta a dzsekijét, micsoda idő! – örvendezett magában. Otthon április még hideg is tud lenni, itt meg egy szál pólóban lehet mászkálni. 

Tel Avivot furcsának találta. Nem is olyan koszos – gondolta. Nincs is büdös. Pedig a gyrososnál az arabokat rendszerint ápolatlannak látta, a zsidókról meg egyébként sem gondolt túl sok jót. De a város olyan volt, mint a filmekben az olasz kisvárások, ahol a Sophia Loren, vagy ki, biciklizik. Vagy spanyol film volt? És a Penelopé Cruz biciklizett? Ilyen város volt, mint ez, szögezte le magában végül Lali. - Mondjuk azért a Penelopé Cruzzal megismerkedtem volna. Jobb csaj, mint a Brigi – folytatta az eszmefuttatást.  

A szállodai szobája pici volt, de az ágy nagy, és Lalit csak ez érdekelte most. Végre aludhat, amennyit akar. Nem üvölti fel legszebb álmából egyetlen gyerek sem, nem kell az éjszaka közepén betakarni a nagyobbat, és nem kell a hajnalt az autóban töltenie, hogy százötven címre vigye ki az ételes dobozokat, mert ezeknek az irodistáknak még főzni sincs kedve. 

A bőröndből kidobálta a gondosan becsomagolt ruhákat, már amiket az a zsidó biztonsági kurva szét nem szedett a reptéren, ami azóta sem fért Lali fejbe. Terrorista az anyátok. Levette a cipőjét, a pólóját, bevágtatott a fürdőszobába, mert megint pisilnie kellett. A fürdőszobai tükör hatalmas volt, jóval nagyobb, mint az otthoni. Ebben nem csak az arcát látta, hanem az egész testét, és most egy kicsit megütközött a látványon. Jó, ittam pár sört a gépen, meg ettem is, ennyi – gondolta magában, majd legyintett, és a sörökből legalább egyet ki is eresztett magából. 

Aztán ledőlt az ágyra és elaludt. 

A reggeli benne volt az árban, ezért jócskán szedett mindenből. Hosszú az út Jeruzsálemig, gondolta. Amint megpakolta a tányérját, azon töpengett, hogy ezek nem is gyrost esznek. Volt itt kirakva croissant, tojás, kenyér, mindenféle zöldség, gyümölcs, joghurt. Egy jó téliszalámis szendvicset bevágott volna, de felvágottat egyáltalán nem talált. – Pedig vinnék az útra – gondolta. 

Egyedül ült le, Józsit szándékosan kerülte, nem szeretett korán reggel beszélgetni. Sokat evett, ki tudja, mit adnak Jeruzsálemben, nem árt jól belakni. Eszébe jutott, hogy Brigit elfelejtette felhívni. Gyorsan előkapta a telefonját, üzenetet kezdett írni rajta. Kitalálta, úgy fogja megírni az sms-t, mintha tegnap este pötyögte volna be, csak nem kézbesítették. „Jó éjszakát, kicsim” – zárta a rövidke üzentet, majd elégedetten bólintott. Így jó.

Jeruzsálembe busszal mentek, és Lalit meglepte, milyen közel van Tel Avivhoz. Mintha leugrana Budapestről a Balatonra, vagy talán még kevesebb idő. Jó meleg volt, a buszon az útikönyvet olvasgatta. Szent helyeket fog látni, gondolta, és ez jóleső érzéssel töltötte el. Megnézik Betlehemet, meg a Keresztutat, meg az Olajfák hegyét, Jézus sírját, Dávid király sírját. Nazarethben Mária kútját. Ahol Gábriel arkangyal megsúgta Máriának, hogy gyermeket vár, mégpedig az Isten fiát. Ezen Lali eltűnődött. Mária kiment a kútra vízért, majd hazaállított Józsefhez a hírrel. Hogy terhes. Lali arra gondolt, ha Brigi mondjuk lemegy a Sparba, aztán otthon közli vele, hogy másvalaki gyerekét hordja a szíve alatt, hát ő hülyére veri, az tuti. Még akkor is, ha magától az Istentől van az a gyerek. Lali arra jutott, hogy ez csak valami szimbólum lehet, elvégre a Biblia csak nem tanít olyat, hogy az ember kellemetlen helyzetbe hozzon vadidegen nőket egy kéretlen terhességgel, hogy aztán az asszony közölhesse a gyanútlan férjével, van egy jó meg egy rossz híre. 

A Brigitől kapott fényképezőt Lali szorgosan használta, egész belejött a fotózásba, igaz, a kis automata Canonnal nem volt olyan könnyű szelfizni, mint a mobillal. Alig egy óra elteltével megérkeztek Jeruzsálembe.

Lali áhítattal lépett be a Cion kapun. Végig fognak menni a Keresztút tizennégy stációján, onnantól kezdve, hogy Pilátus halálra ítéli Jézust, egészen odáig, ahol eltemették. A jeruzsálemi forgatag hirtelen magával ragadta, egymást érték az érkező turistacsoportok, zarándoklatok, nyugdíjasok, idegenvezetők mutatták az utat emberek százainak, és Lali már nem is érezte olyan különlegesnek magát. 

Az is meglepte, hogy Jeruzsálem óvárosa gyakorlatilag egy hatalmas bazár. Azt se lehetett tudni, az ember mikor lép át a zsidó negyedből a keresztény negyedbe, onnan az arabba, hol a határ a három között. Se a zsidó, se az arab feliratokat nem tudta elolvasni, annak viszont megörült, hogy a Via Dolorosa magyarul is ki volt írva. Vagyis hát latin betűkkel. Jézus egy bazáron vitte végig a keresztet? – tűnődött magában Lali. Vagy a bazár később épült ide? Kezdte nem bírni az állandó kiabálást, az arab meg a zsidó hablatyolást, és nem értette, miért árulnak mindenhol vízipipát, ki vízipipázik ennyit? 

Megéhezett. Volt még egy csomó eurója, bolyongani kezdett a bazársorok közt, hogy valami ebédnek valót keressen. A gyümölcsöket nem kívánta, az ételek javarészéről nem tudta eldönteni, mik azok. A datolyákat, amiket Briginek akart vinni, túl nagynak és ráncosnak találta. Végül belefutott egy gyrososba, boldog volt, hogy azt felismerte. Angolul gagyogott valamicskét, azt el tudta magyarázni, hogy gyrost kér csirkéből, hagyma és csípős nélkül. Sört ivott mellé, egészen ízlett neki, még ha találomra választotta is ki a pultnál. 

Megnézték a Siratófalat is. Még egy biztonsági ellenőrzés, igaz, itt legalább nem kérdezgettek. Az ortodox zsidókat Lali egyáltalán nem értette. A férfiak fején kalap vagy hatalmas, malomkőszerű szőrkucsma. A kisgyerekek mind szemüvegesek, a fiúknak hosszúra növesztik a pajeszát, a nők parókát viselnek. Bizonytalanul ment a Siratófal felé, volt nála egy cetli, mert azt tudta, hogy a Siratófalba be kell dugni egy kívánságot, és akkor az teljesül. Lali már jó előre megírta a kívánságát, most a biztonság kedvéért újra átfutotta, remélve, hogy kellőképpen alaposan van megfogalmazva a Jóistenhez intézett kérés: „Szeretném megvenni azt a szürke Opel Corsát, amit kinéztem.” Oké. A fal előtt éneklő, hajlongó, imádkozó zsidók látványa kissé megijesztette. Abban sem volt biztos, egyáltalán ildomos-e római katolikusként itt lennie, imádkozhat-e ő jobb kocsiért itt velük, vajon az Isten meghallgatja-e őt is, vagy ez itt a zsidóknak fenntartott részleg, ahol ő csak egy idegen. Végül sebtében begyömöszölte a kívánságot a Siratófal egyik repedésébe, majd sietve távozott. 

A szállodában ez alkalommal időben írta meg Briginek az sms-t, hogy minden rendben.

Hamar eltelt a hét, vasárnap délután már alig várta, hogy beszállítsák a repülőbe, és végre hazaérhessen. A szabadáság utolsó söreit még kifizette, aztán hirtelen beléhasított a felismerés: elfelejtett ajándékot venni a feleségének. Kétségbeesve kezdte lapozgatni az előtte lévő ülés háttámlájának zsebébe helyezett Duty Free termékkatalógust. Megnyomta a stewardesshívó gombot, majd hibás angolsággal elmagyarázta, hogy egy nyakláncot szeretne. Nem is egyet, kettőt. Találomra rámutatott két ezüstnyakláncra, az egyik medálja egy Dávid-csillag volt, a másiké egy karikagyűrű. Hetven euróba került a kettő, Lali még kedvezményt is kapott. Két ezüstnyaklánc. Brigi valamelyiknek csak örül. 

Este érkezett haza. Brigi mindkét láncot ámulattal forgatta az ujjai között. – Nagyon sokba kerülhetett – mondta meghatottan. – Nem kellett volna ennyit költened rám. – Hiszen ajándékot kértél a Szentföldről – magyarázta Lali. – Szépek – vizsgálgatta Brigi a láncokat. – Van bennük valami... valami ősi – tette hozzá. – Érezni az energiát. – Azt tényleg érezni – hagyta rá Lali. – Most megyek, lefekszem. Holnap kelnem kell. 

Lali hullafáradtan zuhant az ágyra, amely sokkal kisebb volt, mint a tel avivi szállodájában lévő. Beállította a telefon ébresztőjét hajnali négy órára, majd az internetet kezdte böngészni. 

Egész jó áron voltak a használt Opel Corsák. Ezt jelnek vette.