Saturday, March 23, 2019

Duty free


Lali 8900 forintért vette meg a Wizzair-jegyet Tel Avivba. Az utat a Mátyásföldi Szent Antal plébánia szervezte, és úgy volt, hogy a felesége, Brigi is megy, de végül arra jutottak, Brigi maradjon itthon a gyerekekkel, Lalira meg ráfér már egy kis kikapcsolódás.

Lali futár volt egy ételszállító cégnél. Nem szerette, mert korán kellett kelni, hajnali ötre már meg kellett jelennie az elosztóállomáson. Négykor ébredt, már amikor egyáltalán tudott aludni a folyton bömbölő gyerek miatt, aki még csak öt hónapos volt. Lali nem akarta a harmadik gyereket, de amennyit az Isten ad, hát annyit ad. A védekezés nem jöhetett szóba, bár ha Lali belegondolt, Brigi legalább négy éve nem ivott az állandó terhességek miatt, ami mindenképp pozitívum. Titokban megörült, amikor kiderült, hogy nincs kire bízni a gyerekeket, így Lali egyedül fizetett be az útra. Legalább lesz egy kis nyugta, gondolta. 

A reptérre is korán kellett kiérni, de az utazás izgalma miatt ez most egyáltalán nem zavarta. Brigi még utánakiáltott az ajtóból. – Itt maradt a fényképezőgép! Tessék – nyújtotta át felesége az automata Canont. – Nem kell, van telefonom – válaszolta Lali, aki gondolatban már az első sört bontotta ki a repülőgépen. – Tedd csak el – kérte Brigi. – És fotózz le mindent. És hozzál nekem valami szépet. – Micsodát? – kérdezte Lali. – Valamit. A Szentföldről. Mindegy. – Hát persze, hogy hozok -, felelte Lali mosolyt erőltetve, mert az ilyen madárlátta ajándékokat fölösleges pénzkidobásnak ítélte, meg azt se nagyon tudta, minek örül egy nő. Az útikönyvben azt olvasta, Izraelben finom a datolya. Majd azt hoz. A kis fényképezőgépet azért elrakta, ne legyen vita. 

A reptéren kígyózó sor fogadta, úgy látszik, mindenki Wizzairrel utazott. Lali utálta a sorbanállást. Azt meg pláne nem értette, a légitársaság biztonsági szolgálata miért kérdez olyanokat, hogy kivel megy, meg ki csomagolta a bőröndjét, nem mindegy? A Brigi csomagolta, ki más? Na, erre ki kellett nyitnia. – Minek néz ez engem, arab terroristának? – gondolta Lali, de kimondani nem merte, ne adja már a lovat az őt vegzáló zsidó nő alá. Ki csomagolta, na, ki? Anyád csomagolta. Visszapakolnia már neki kellett, ez külön felbosszantotta. – Minek szeded szét? – tűnődött magában, - arra van az a szar átvilágító kapu, nem? Hogy nincs-e nálam bomba. Nincs nálam bomba, római katolikus vagyok. A plébánia által szervezett úton. 

Ismerőst keresett a szemével, de nem látott senkit. Csak a Józsit, aki két utcával arrébb lakott, volt egy péksége. Ő is hajnalban kelt, mint Lali, ezért Lali valami lelki közösséget érzett iránta. A kihallgatás véget ért, bár azt alaposan meg kellett magyaráznia, miért hagyja Lali magára a feleségét és a három gyerekét, de Lali megmondta a zsidó nőnek kerek-perec, hogy pihenésre van szüksége, azért. Átengedték.

A repülőn nem kapott sört, csak pénzért. Sebaj, volt félretett eurója, négyszáz. Egy sör már csak jár, gondolta, ki is fizetett mindjárt hármat. Ételre sajnálta a pénzt, azt nem vett. Majd Tel Avivban eszik. – Egyáltalán mit esznek azok ott? – Töprengett az úton. Zsidó kaját? Vagy arabot? Gyrost? A zsidókról nem sokat tudott, de nem szerette őket. Elvégre megölték Jézust. Az arabokat se szerette, mert mindenhol robbantanak. És tessék, a reptéren belőle is ezt nézték ki. 

A vécé előtt futott össze a Józsival. – Láttam, sörözöl – szólította le Józsi. – Én is felpattintottam már egyet, bár nem kéne. Rossz szokás. – Lali hümmögött, azt figyelte, hányan vannak még előtte. Majd’ behugyozott. – Volt alkoholista a családodban? – érdeklődött Józsi. – Nem – felelte kurtán Lali. – Nálunk volt – folytatta Józsi. Feleségem édesapja. Sokat ivott. Ne tudd meg. Verte is őket. Édesanyját is, meg az Ildit is. Piált, ütött, piált, ütött. – Végre kijött az a dagadt nő – gondolta Lali. – Legalább nem utána kell leülnöm a klotyóra. Még ez a szemüveges csávó, aztán én jövök. – De aztán megtért az Úrhoz – összegezte a családtörténetet Józsi. – Akkor jó – vágta rá Lali. Az a lényeg.

Végre bejutott a vécébe.

„Bibiliai túra a Szentföldön” – hirdette a plébánia szórólapja. Lali nem tudta ugyan biztosan, hogy Tel Aviv is része-e a Szentföldnek, de az határozottan tetszett neki, hogy meleg volt, amikor végre megérkeztek. Rögtön le is kapta a dzsekijét, micsoda idő! – örvendezett magában. Otthon április még hideg is tud lenni, itt meg egy szál pólóban lehet mászkálni. 

Tel Avivot furcsának találta. Nem is olyan koszos – gondolta. Nincs is büdös. Pedig a gyrososnál az arabokat rendszerint ápolatlannak látta, a zsidókról meg egyébként sem gondolt túl sok jót. De a város olyan volt, mint a filmekben az olasz kisvárások, ahol a Sophia Loren, vagy ki, biciklizik. Vagy spanyol film volt? És a Penelopé Cruz biciklizett? Ilyen város volt, mint ez, szögezte le magában végül Lali. - Mondjuk azért a Penelopé Cruzzal megismerkedtem volna. Jobb csaj, mint a Brigi – folytatta az eszmefuttatást.  

A szállodai szobája pici volt, de az ágy nagy, és Lalit csak ez érdekelte most. Végre aludhat, amennyit akar. Nem üvölti fel legszebb álmából egyetlen gyerek sem, nem kell az éjszaka közepén betakarni a nagyobbat, és nem kell a hajnalt az autóban töltenie, hogy százötven címre vigye ki az ételes dobozokat, mert ezeknek az irodistáknak még főzni sincs kedve. 

A bőröndből kidobálta a gondosan becsomagolt ruhákat, már amiket az a zsidó biztonsági kurva szét nem szedett a reptéren, ami azóta sem fért Lali fejbe. Terrorista az anyátok. Levette a cipőjét, a pólóját, bevágtatott a fürdőszobába, mert megint pisilnie kellett. A fürdőszobai tükör hatalmas volt, jóval nagyobb, mint az otthoni. Ebben nem csak az arcát látta, hanem az egész testét, és most egy kicsit megütközött a látványon. Jó, ittam pár sört a gépen, meg ettem is, ennyi – gondolta magában, majd legyintett, és a sörökből legalább egyet ki is eresztett magából. 

Aztán ledőlt az ágyra és elaludt. 

A reggeli benne volt az árban, ezért jócskán szedett mindenből. Hosszú az út Jeruzsálemig, gondolta. Amint megpakolta a tányérját, azon töpengett, hogy ezek nem is gyrost esznek. Volt itt kirakva croissant, tojás, kenyér, mindenféle zöldség, gyümölcs, joghurt. Egy jó téliszalámis szendvicset bevágott volna, de felvágottat egyáltalán nem talált. – Pedig vinnék az útra – gondolta. 

Egyedül ült le, Józsit szándékosan kerülte, nem szeretett korán reggel beszélgetni. Sokat evett, ki tudja, mit adnak Jeruzsálemben, nem árt jól belakni. Eszébe jutott, hogy Brigit elfelejtette felhívni. Gyorsan előkapta a telefonját, üzenetet kezdett írni rajta. Kitalálta, úgy fogja megírni az sms-t, mintha tegnap este pötyögte volna be, csak nem kézbesítették. „Jó éjszakát, kicsim” – zárta a rövidke üzentet, majd elégedetten bólintott. Így jó.

Jeruzsálembe busszal mentek, és Lalit meglepte, milyen közel van Tel Avivhoz. Mintha leugrana Budapestről a Balatonra, vagy talán még kevesebb idő. Jó meleg volt, a buszon az útikönyvet olvasgatta. Szent helyeket fog látni, gondolta, és ez jóleső érzéssel töltötte el. Megnézik Betlehemet, meg a Keresztutat, meg az Olajfák hegyét, Jézus sírját, Dávid király sírját. Nazarethben Mária kútját. Ahol Gábriel arkangyal megsúgta Máriának, hogy gyermeket vár, mégpedig az Isten fiát. Ezen Lali eltűnődött. Mária kiment a kútra vízért, majd hazaállított Józsefhez a hírrel. Hogy terhes. Lali arra gondolt, ha Brigi mondjuk lemegy a Sparba, aztán otthon közli vele, hogy másvalaki gyerekét hordja a szíve alatt, hát ő hülyére veri, az tuti. Még akkor is, ha magától az Istentől van az a gyerek. Lali arra jutott, hogy ez csak valami szimbólum lehet, elvégre a Biblia csak nem tanít olyat, hogy az ember kellemetlen helyzetbe hozzon vadidegen nőket egy kéretlen terhességgel, hogy aztán az asszony közölhesse a gyanútlan férjével, van egy jó meg egy rossz híre. 

A Brigitől kapott fényképezőt Lali szorgosan használta, egész belejött a fotózásba, igaz, a kis automata Canonnal nem volt olyan könnyű szelfizni, mint a mobillal. Alig egy óra elteltével megérkeztek Jeruzsálembe.

Lali áhítattal lépett be a Cion kapun. Végig fognak menni a Keresztút tizennégy stációján, onnantól kezdve, hogy Pilátus halálra ítéli Jézust, egészen odáig, ahol eltemették. A jeruzsálemi forgatag hirtelen magával ragadta, egymást érték az érkező turistacsoportok, zarándoklatok, nyugdíjasok, idegenvezetők mutatták az utat emberek százainak, és Lali már nem is érezte olyan különlegesnek magát. 

Az is meglepte, hogy Jeruzsálem óvárosa gyakorlatilag egy hatalmas bazár. Azt se lehetett tudni, az ember mikor lép át a zsidó negyedből a keresztény negyedbe, onnan az arabba, hol a határ a három között. Se a zsidó, se az arab feliratokat nem tudta elolvasni, annak viszont megörült, hogy a Via Dolorosa magyarul is ki volt írva. Vagyis hát latin betűkkel. Jézus egy bazáron vitte végig a keresztet? – tűnődött magában Lali. Vagy a bazár később épült ide? Kezdte nem bírni az állandó kiabálást, az arab meg a zsidó hablatyolást, és nem értette, miért árulnak mindenhol vízipipát, ki vízipipázik ennyit? 

Megéhezett. Volt még egy csomó eurója, bolyongani kezdett a bazársorok közt, hogy valami ebédnek valót keressen. A gyümölcsöket nem kívánta, az ételek javarészéről nem tudta eldönteni, mik azok. A datolyákat, amiket Briginek akart vinni, túl nagynak és ráncosnak találta. Végül belefutott egy gyrososba, boldog volt, hogy azt felismerte. Angolul gagyogott valamicskét, azt el tudta magyarázni, hogy gyrost kér csirkéből, hagyma és csípős nélkül. Sört ivott mellé, egészen ízlett neki, még ha találomra választotta is ki a pultnál. 

Megnézték a Siratófalat is. Még egy biztonsági ellenőrzés, igaz, itt legalább nem kérdezgettek. Az ortodox zsidókat Lali egyáltalán nem értette. A férfiak fején kalap vagy hatalmas, malomkőszerű szőrkucsma. A kisgyerekek mind szemüvegesek, a fiúknak hosszúra növesztik a pajeszát, a nők parókát viselnek. Bizonytalanul ment a Siratófal felé, volt nála egy cetli, mert azt tudta, hogy a Siratófalba be kell dugni egy kívánságot, és akkor az teljesül. Lali már jó előre megírta a kívánságát, most a biztonság kedvéért újra átfutotta, remélve, hogy kellőképpen alaposan van megfogalmazva a Jóistenhez intézett kérés: „Szeretném megvenni azt a szürke Opel Corsát, amit kinéztem.” Oké. A fal előtt éneklő, hajlongó, imádkozó zsidók látványa kissé megijesztette. Abban sem volt biztos, egyáltalán ildomos-e római katolikusként itt lennie, imádkozhat-e ő jobb kocsiért itt velük, vajon az Isten meghallgatja-e őt is, vagy ez itt a zsidóknak fenntartott részleg, ahol ő csak egy idegen. Végül sebtében begyömöszölte a kívánságot a Siratófal egyik repedésébe, majd sietve távozott. 

A szállodában ez alkalommal időben írta meg Briginek az sms-t, hogy minden rendben.

Hamar eltelt a hét, vasárnap délután már alig várta, hogy beszállítsák a repülőbe, és végre hazaérhessen. A szabadáság utolsó söreit még kifizette, aztán hirtelen beléhasított a felismerés: elfelejtett ajándékot venni a feleségének. Kétségbeesve kezdte lapozgatni az előtte lévő ülés háttámlájának zsebébe helyezett Duty Free termékkatalógust. Megnyomta a stewardesshívó gombot, majd hibás angolsággal elmagyarázta, hogy egy nyakláncot szeretne. Nem is egyet, kettőt. Találomra rámutatott két ezüstnyakláncra, az egyik medálja egy Dávid-csillag volt, a másiké egy karikagyűrű. Hetven euróba került a kettő, Lali még kedvezményt is kapott. Két ezüstnyaklánc. Brigi valamelyiknek csak örül. 

Este érkezett haza. Brigi mindkét láncot ámulattal forgatta az ujjai között. – Nagyon sokba kerülhetett – mondta meghatottan. – Nem kellett volna ennyit költened rám. – Hiszen ajándékot kértél a Szentföldről – magyarázta Lali. – Szépek – vizsgálgatta Brigi a láncokat. – Van bennük valami... valami ősi – tette hozzá. – Érezni az energiát. – Azt tényleg érezni – hagyta rá Lali. – Most megyek, lefekszem. Holnap kelnem kell. 

Lali hullafáradtan zuhant az ágyra, amely sokkal kisebb volt, mint a tel avivi szállodájában lévő. Beállította a telefon ébresztőjét hajnali négy órára, majd az internetet kezdte böngészni. 

Egész jó áron voltak a használt Opel Corsák. Ezt jelnek vette.