Hűtőmágnes

Egyedül utazik? – mér végig a check-in-ben a nő, és nem tudom eldönteni, lesajnáló-e a kérdés, vagy inkább gyanúsítgat, esetleg mindkettő. Aki egyedül utazik, az gyanús, mert az díler, vagy valami másféle bűnöző, nyilvánvalóan. Ki megy egyedül nyaralni, teszi fel magában a nő a kérdést, én meg legszívesebben azt válaszolnám, hogy az a hülye, aki észre sem vette, hogy mi zajlik már hónapok óta a háta mögött, sőt, tulajdonképpen a szeme előtt a konditeremben. Én vettem a Valentin napi akció keretében a páros bérletet, mert azt hittem, együtt edzeni is olyasmi, amit a párok csinálnak, és hogy az majd szépen helyrekalapálja a lassan unalomba fulladó kapcsolatot, ami nekibe is jött: Máltára utazik azzal a tahóval, én meg kereshetek másik edzőtermet. Azzal a tahóval, csak így emlegetem, de kétlem, hogy a check in-es nőt érdekelné, hogyan fizettem be eredetileg két főre ezt az utat, és hogyan kaptam az utazás előtti napon egy sms-t arról, hogy értsem meg, ez így nem megy tovább. – Igen, egyedül, vágom rá. Talán baj? A gép közepére ültet, a középső ülésre.

Reggel fél nyolc van. A Burger Kingben eszem egy duplahúsos menüt. Ezt a rituálét még együtt találtuk ki, az első közös úton sokat röhögtünk azon, hogy kora reggel hamburgert zabálunk sült krumplival, miután heti háromszor a teremben gyötörtük magunkat januártól júliusig, hogy ne úgy nézzünk ki a strandon, mint két partra vetett lamantin, hát, most egyél útban Málta felé hamburgert, kisszívem, bár gyanítom,hogy az a rövidlábú tahóegész nap tojásfehérjén és salátaleveleken él, uborkával és paradicsommal megbolondítva, és amikor nagyon kirúg a hámból, akkor legurít egy csokis proteinturmixot. Hogy lehettem ilyen vak? 

Nézegetem az embereket: egy anyuka méltatlankodik, hogy negyven perce áll a sorban. Hogy a gyerek meg ő még mindig nem kapták meg a hamburgert meg a csirkefalatokat. Azért nem méltatlankodik, hogy ettől a szar kajától a szegény gyerek úgy elhízik majd, hogy pár év múlva dietetikusnak kell helyrehoznia, amit anyuka elrontott, aztán belegondolok, hogy mi közöm hozzá, lehet, hogy ez náluk is afféle családi hagyomány. 

Egy fiatal pár egymásra sem nézve nyomkodja a telefonját, lassan ti is ott tartotok majd, ahol mi, gondolom, de csak szomorúan figyelem őket, nem vagyok kárörvendő. Éles fájdalom hasít a sarkamba: egy néni tolja nekem a kocsiját, az unokáit igyekszik követni, a fiatalok gyorsak, nem győzi tartani a tempót Elnézést kér valami általam fel nem ismert nyelven. Mosolygok. Nem történt semmi. Csak el ne hagyja őket!

Órák múlva egyedül érkezem a szállásra. Az olasz nő nem érti: úgy volt, hogy ketten megyünk, két személyre foglaltam le a lakást. Igen, úgy volt. Most meg nincs így, most Szicília van meg Málta. Angolul próbálom elmagyarázni neki, hogy végül csak alonevagyok, nagy nehezen megérti, hogy solo, aztán ezen gyorsan túllendülve elmagyarázza, hogy a színes, szelektívhulladék-gyűjtésre való kukák közül melyiket melyik napon kell levinnem az utcára. Jelzem neki, hogy megértettem. Két kulcscsomóval a kezében tétován toporog még egy darabig, ő arra készült, hogy kettőt kell átadnia. Végül egy kedvesnek szánt, ám inkább sajnálkozóra sikerült mosollyal zsebre vágja az egyiket. Köszön, távozik, többé nem látom.

Felfedezem a lakást. Tágas nappali, inkább hosszú, mint széles terasza, de ki lehet rá ülni, itt fogok reggel kávézni, este borozni. A hálóban két személyre gondosan megvetett ágy, a párnákra egy-egy szelet welcome-csoki van kikészítve. Megeszem mindkettőt, a hamburger után már mindegy. Különben is, kit érdekel majd a strandon, hogy nézek ki. Kinyitom a bőröndömet, kipakolok. Felsóhajtok, amikor meglátom azt az üveg spanyol bort, amit még meglepetésből vettem egy drága borkereskedésben, hogy majd itt isszuk meg együtt. Automatikusan csomagoltam be, mintha nem akartam volna tudomásul venni, hogy ez a dolog nincs többé, nincs többé közös Olaszország, közös nyaralás, közös cica, közös cigik az erkélyen, helyette Málta van, tetovált tahó, akinek ráadásul aránytalanul rövidek a lábai, amit nem is értek, de nem is az én dolgom. Ezt a bort már egyedül fogom meginni a hosszú teraszon, az első estémen.

A bérelt autóval indulok arra a tengerpartra, amit még együtt néztünk ki. Jó játék volt: beírtuk a netes keresőbe, hogy „Szicília legszebb tengerpartjai”, majd csináltunk egy top tízes listát. Te is, én is. Aztán összesítettük és végül megegyeztünk a sorrendben. Málta nem volt a legjobb szicíliai strandok között. Vezetem a kis autót, fél szemmel figyelem a GPS-t, ebben is te segítettél eddig, forduljon balra, a következő lehetőségnél jobbra, mondom, a következőnél, mondom, balra, kétszáz méter múlva, nem azt mondtam, hogy most, nem figyelsz rám soha, morgolódtál. Nem igaz, hogy nem figyeltem. Kiskorom óta nem tutam megkülönböztetni a jobbot a baltól. 

Keresem a Fontane Bianchét, az győzött ugyanis. Komppal 4 óra 37 perc Valletta. Át is ugorhatnék hozzátok, megkérdezhetném, hogy vagy, milyen az új fickód, tényleg olyan tahó-e, amilyennek látszik, és igaz-e, hogy a napbarnított testen jobban érvényesül a törzsi teknőstetoválás. Törzsi teknős. Rákeresek, mit szimbolizál a teknős. Egészséget. Termékenységet. Békét, jólétet, pihenést. Beletrafált a kis tahó, nem nézem ki belőle, hogy tudta ezeket. Rohadjon meg. 

Az egyedül strandolásban van valami, ami szégyenérzetet kelt. Mintha rám lenne írva, hogy a nyaralás előtti utolsó pillanatban hagytak el. Tudják, gondolom. Tudják, hogy leléptél a rövidlábú tahóval, tudják, hogy hónapok óta tervezgetted, tudják, hogy minderről csak egy sms-t írtál, és tudják, hogy már akkor tudtad, hogy ez nem lesz, amikor lefoglaltam a repülőjegyeket, és megvettem azt a méregdrága spanyol bort. Aki egyedül fürdik a strandon, nem néz senkire. Persze, nem értem, mit szégyenkezem. Kinek tartozom magyarázattal? Elvégre a tenger az enyém is. Görögországban például senki nem sajátíthatja ki a tengerpartot, törvénybe van iktatva, hogy minden állampolgár kiköthet bárhol, a tengerpart közös. Finnországban az erdő közös, az erdőn bárki átmehet. Ez a tenger most csak az enyém, már nem a kettőnké, a kavicsok már csak az én lábamnak verődnek, a hullámok már csak engem sodornak el. 

Senki nem tehet róla. Így lett és kész.

A világon minden tengerparton vannak árusok. Megjelennek a vászonzsákjukkal, amit, ha kell, a négy sarka mentén összecsomóznak, hogy elfuthassanak a közelgő rendőr elől. 

Elképedek, mennyi mindent bír el egy ember, mármint fizikailag: tapossa a forró homokot a fekete öregember. A fején vagy nyolc szalmakalap tornyosul, egyik kezében egy táblára kirakott karkötők, nyakláncok, bokaláncok, gyűrűk, a másikban felfújt fehér hattyú, rózsaszín flamingó, egy zsákban focilabdák, röplabdák, a vállán strandtörölközők, töméntelen mennyiségű Sicilia feliratú baseball-sapka, és persze az elmaradhatatlan hűtőmágnesek. 

Nekünk is volt otthon jó pár: Róma, Párizs, Dubrovnik, Oslo, Stockholm, Moszkva, London, Madrid, és egy New York-i 5-ös metró. Emlékek városokból, ahol jártunk. Teleaggattuk a hűtőt, az volt a mániám, hogy a hűtőmágnesek elhelyezkedése tükrözze a valóságos földrajzi helyzetüket. Te ezt megmosolyogtad, de azért nem ellenkeztél. Másoktól kaptunk ajándékba Balit, Dublint, Kanári-szigeteket, Prágát, sőt, Buenos Aires-t jelképező mágneseket is, és ezeket is gondosan a képzeletbeli térképre illesztettem. Két dolgon tűnődtem: hogy bír egyensúlyozni ez a férfi ezzel a sok kacattal, és hogy hol gyártják ezeket a turistáknak kínált vacakokat. 

A férfi megállt, leterítette a portékáját. Kijöttem a vízből. Az árus, akit senki nem vesz észre, bár egész nap kiabál, meg én, akiről ismeretlenül is tudják, hogy mi történt vele. Bár ég a talpam alatt a homok, odasétálok. Mire jó a hűtőmágnes? Az ember gondosan elhelyezi a hűtőszekrényen, néha ránéz, eszébe jut az a pár, ott eltöltött nap, hét. Szép volt. Elmosolyodik, majd kiveszi a fagyasztóból a sajttal töltött csirkemellet, és berakja a mikróba. 

A kiterített lepedőn sorakoznak a mágnesek. Kiválaszok kettőt. Egyet magamnak, egyet neked. De nem fogom odaadni. Mindkettő az enyém lesz. Az egyik majd arra emlékeztet, hogy jártam Szicílián is. A másik arra, hogy nálad. Bekerülsz az amsterdami házikó és a Moulin Rouge szélmalma közé. Mindenhol elidőztem egy kicsit.