Márta már csak az utószezonban szeretett nyaralni. Olyankor nincsenek annyian a tengerparton, olyankor nem látja mindenki, hogy rosszul jár. Nem is rosszul jár, hanem alig. Amióta mindenféle betegséget diagnosztizáltak nála, amióta egyre nehezebben mozog, amióta ténylegesen öregasszony lett, azóta nem szívesen mutatkozik emberek között. Már nem képes rendesen menni, már nem egyenértékű velük. Elindulna valamerre, de a lába nem arra viszi – kellemetlen nyanya lett a nyaralók között, olyasvalaki, akit régen ő is kiröhögött, mostanra azonban ő vált nevetség tárgyává, a néni, aki csak botladozik, a néni, akit kerülgetni kell. A néni, aki útban van.
Szeptemberben már nem látogatják annyian a görög üdülőhelyeket. Márta szétnézett a néptelen strandon. „Mindenki hazautazott, gondolta, kezdődik az iskola, most minden sokkal nyugodtabb, ilyenkor végre lehet élvezni a partot, a homokot, a meleget. A hullámokat. Már azokat, amik el nem sodornak azonnal. Régen nem ez volt. Régen bementem a vízbe, amikor akartam. Úsztam, ameddig akartam. Most állok egy bottal a kezemben a parton, és bámulom a tengert. Bemegyek. Be fogok menni. Meleg van, tűz a nap. De mindegy. Fürödni szeretnék.
Márta csak áll, vele szemben a végtelen tenger. Oldalra néz. A kukák mellett meglát egy felfújható gumihattyút. Az utolsó turisták dobhatták ki, mielőtt elindultak haza. A hattyú szomorúan bukik csőrével a homokba, a nyár itt maradt emléke. Egyik szárnya kék, a másik rózsaszín. Ki tudja, miért? Már csak szemét. A testében még van levegő, csupán a feje és az egyik szárnya eresztett le teljesen – majd októberre kifullad ez is.
Márta nézi a vizet. Arra az időre gondol, amikor még bele tudott rohanni. Amikor még nem volt bot a kezében. Amikor még nem volt béna. Amikor még nem gyűlölte a többieket, mert azok még most is beleszaladnak bármikor a vízbe. Amikor még nem kellett a mások segítsége, hogy kijöjjön ide. Amikor még mindent meg tudott csinálni úgy, ahogy kitalálta. Aztán egyszer csak észrevette a homokon a „Nyomorékfürdetőt.” Ma illendően csak úgy mondanák, töprengett, hogy „mozgáskorlátozottak számára fenntartott vízi kerekesszék.” „Ma mindent illendően kell mondani, de attól még arrébb mennek, ha meglátnak” - sajnáltatta magát Márta, mert ez lett a kedvenc és egyetlen szórakozása. De a lehetőség, hogy egy ilyen székkel mégiscsak be lehet gurulni a vízbe, a körülményekhez képest felvillanyozta.
„Nem fogtok ki rajtam” – gondolta Márta, alaposan szemügyre véve a tengerbe vezető műanyagból készült tolószéket. A szék egy sínen mozgott, a sín a partról vezetett be a vízbe, és olyanok számára volt kitalálva, mint Márta, akik járni már alig tudtak, de azért még szerették volna élvezni a strandolást. Márta elszántan nézte a fura szerkezetet, majd végül megindult felé. Lassan, de egyre elszántabban evickélt a botjával előre. „Mindjárt meglesz. Csak pár lépés. Ha beledöglök is, fürdeni fogok – gondolata. Még mindig harminc fok van. Még mindig nyár. Beleülök ebbe a kurva székbe, ami bevisz a tengerbe, ha addig élek is!”
Márta nagy’ nehezen elbotorkált a székig, majd beletornászta magát. A botját ledobta maga mellé a földre, mert attól félt, hogy bent a vízben esetleg elveszti. Egy távirányító segítségével kellett a széket elindítani. Márta elhelyezkedett, fészkelődött egy kicsit, hogy kényelmes legyen, vett egy mély levegőt, megnyomta a START gombot, izgatottan behunyta a szemét, majd – semmi. A szék meg se mozdult. Márta nem értette, hogy mi a baj. Újra megnyomta a gombot – ismét semmi. A szék nem indult el. Márta tanácstalanul forgolódott, ő mindent jól csinált – gondolta. Szék, START, tenger. Ám a szerkezet nem mozdult az istennek se. Márta egykedvűen kászálódott ki belőle, kezében a távirányítóval. – Baszódj meg! – mondta ki félhangosan, és megnyomott valami gombot, mire a szék váratlanul, mint egy álmából felkeltett villamos, elindult a tengerbe. Márta felsikoltott, de mivel a szék kiment alóla, elesett, persze a térdére – a fájdalomtól felkiáltott. Kétségbeesve nézte, ahogy a műanyag székecske belerobog a habokba, majd, mint aki jól végezte dolgát, eltűnik a hullámok között. Elhatározta, hogy nem fog sírni. Hogy rohadnál meg ott, ahol vagy! – tört ki belőle hangosan. - Ennyit a fürdésről – gondolta a homokban ücsörgő Márta. Összeszedte minden erejét, feltápászkodott, megkereste a botját, és vizesen, sajgó térdekkel elindult a törölközője felé.
Csüggedten vette tudomásul, hogy egy sima szék is kifogott rajta. Nem lesz itt fürdés. Nincs több tenger.
A gumihattyúból, amibe a kuka mellett belebotlott, még mindig nem ment ki a teljesen a levegő. Márta megállt a félig leeresztett állat mellett. Nézte egy darabig a kidobott madárkát, majd úgy döntött, ezt nem hagyja annyiban. Belekapaszkodott a hattyú szárnyába. – Gyere! – mondta. – Bemegyünk!
Márta szinte vonszolta maga után a gumihattyút. Meg-megbotlott a homokon, de csak húzta, húzta magával. A hattyú engedelmesen követte Mártát a parton. Az öregasszony valahogy elrángatta a döglött madarat a vízig, elöl bukdácsolt a néni, mögötte a felfújt hattyú. - Még nincs vége a nyárnak! Gyere! – Márta vízre bocsátotta a frissen szerzett tutajt, annyi ereje még volt, hogy lefogja, amíg valahogy rámászik. A hullámok ugyan megnehezítették a dolgát, de most már elhatározta, hogy nem adja fel. Végre sikerült! Valahogy felkapaszkodott rá. Imbolygott a gumihattyú, a hátán az erőtlenül fogódzkodó Mártával, de valahogy mégiscsak elhagyták a partot. Lassan sodorta be őket a víz, Márta mégsem ijedt meg: „Eddig eljutottam, most már csak lesz valahogy!” Így úsztak ketten egyre beljebb, Márta meg a hattyú. Az asszony váratlanul felnevetett. Most már mindegy, mi lesz. Csak beljebb és beljebb.
Most nem lát senki. Most csak mi vagyunk. Csak mi ketten. Meg a tenger.
No comments:
Post a Comment