Avokádó

 

Az avokádó magját rendszerint elültetem. Egyszerűen azért, mert túlságosan nagy, amolyan általános iskolásan szájbarágós mag, amolyan, „nézzétek, gyerekek, így lesz a magból csíra, a csírából meg növény” típus, olyan, amit nem illik kidobni, hiszen mégiscsak egy új életet hord magában, nagyobb, mint egy embrió, muszáj kezdeni vele valamit. Rendszerint valamelyik virágom földjébe tolom le a magot, aztán el is felejtem, hogy elültettem, pont úgy, ahogy a mókusok feledkeznek meg az elásott mogyoróról; de nincs lelkiismeret-furdalás, elvégre nem dobtam ki a kukába, mint tenném mondjuk egy szimpla cseresznyemaggal. 

 

Vannak ilyen netes oktatóvideók arról, hogy az avokádó magját hogyan kell elültetni: ezek szerint bele kell szúrni a mag oldalába három fogpiszkálót vagy gyufaszálat, ezek tartják majd fent egy pohár pereméhez illesztve a magot, a poharat aztán félig meg kell tölteni vízzel, úgy, hogy a víz elérje a mag alját; majd, ahogy így a fogpiszkálók (gyufaszálak) által a pohár széléhez támasztott mag elkezd gyökeret ereszteni, na, akkor kell elültetni földbe. Bevallom, én mindig úgy voltam vele, nincsen szükség különösebb trükkökre, minek szúrjam át szerencsétlen magot fogpiszkálóval (gyufaszállal), ha simán a földbe lenyomva előbb-utóbb kihajt, tekintve, hogy a természet évmilliókon keresztül üvegpohár és fogpiszkáló (gyufa) nélkül is megoldotta az avokádók fennmaradását. Nem kell ide tehát semmiféle trükk. Próbálkozom ugyan, minden Lidl-akció eredménye egy újabb avokádómag a földben, ám eleinte azt figyeltem meg, hogy a kontinentális éghajlaton a kihajtott növényke rendre elszáradt egy idő után, ez csak az utóbbi években alakult másként: a friss hajtások kibírják a nyarat, leveleket hoznak, szép nagyra megnőnek, egész pofás kis avokádókat lehet nevelni otthon.

 

Egyszer megtörtént, hogy nyár végén az egyik cserépben, a tudomisénmár milyen virág mellett egyik napról a másikra kihajtott egy valami, egy zöld szár, ami csak nőtt és nőtt. Később leveleket is hozott, gondoltam, gyom, már készültem, hogy kiszedjem. Biztos, ami biztos, ha már mindenre van applikáció, hát pont a növényfelismerésre ne lenne? Van, így állapítottam meg, hogy bizony, nem gyom nő a cserépben, hanem már megint egy újabb elfeledett avokádó.

 

Némelyik megmarad, némelyik elszárad, némelyiket megpróbáltam nagyobb cserépbe ültetni, na ezt abban a pillanatban sikerült is megölnöm, nem bírta ki a műveletet. Az elmúlt években nem jutottam közelebb az avokádó kiismeréséhez: az egyik bírja a fagyot, a másik nem, az egyik februárban bújik ki a földből, a másik júliusban, annyit tudok róluk, hogy trópusi növények, örüljek már annak is, hogy egyáltalán megmaradnak ezen az éghajlaton, nyilvánvalóan nem termelek majd az erkélyen érett gyümölcsöt, amit majd eladhatok a piacon. De még akciósan sem a Lidlnek.

 

Ez lett az új hobbim, a kertészet. Addig is, amíg munka nincs, lehet gondozni a növényeket. Nem szeretem, ha túl messze van tőlem a telefon, nem akarok egyetlen hívást sem elmulasztani. Nem mintha gyakran szólalna meg, ha pedig megszólal, ugyanaz a pár ember keres: anyukám, barátok, OTP-s csalók. Anyuka, másik barát, másik csaló. Néha közvélemény-kutató. Néha biztosítótársaság. Szinte szégyellem behazudni az „elnézést, alagútba hajtottam” általam preferált verzióját, ami így szól: „ne haragudjon már, megtenné, hogy öt után hív? Épp egy megbeszélésen vagyok, köszönöm.” Öt után persze már felismerem a számot, és nem veszem fel. Odavagyok a saját leleményességemtől. „Öt után hívjon, kérem. Hiszen dolgozom, mint maga is”. Öt után. Nem is tudom, mikor volt utoljára jelentősége ennek a két szónak. Egyetlenegyszer sem ért véget a munkám „öt után”. Vagy egyedül dolgoztam otthon, és egyetlen feladatom az volt, hogy elkészüljek a határidőre - ebből lettek az éjszakázások, a végigdolgozott hétvégék; vagy csapatban, akkor meg egészen biztosan nem hagytuk abba „öt után”. Nem azért, mert bénák voltunk, hanem azért, mert olyan munkát végeztünk, ahol az ember agya nem a normális munkaidő szerint működött. Dolgoztam olyan helyen is, ahol a meló gyakran este tízkor ért véget, viszont nem kellett bent lenni délután kettőkor. Színház. Film. Bolt. Fitneszterem. Kertészet. Közlekedés. Fordítás. Kórház. Uszoda. Jégpálya. Pláza. Szerintem a bankokat leszámítva nincs az országban egyetlen munkahely sem, ahol haza lehet menni „öt után”, mert véget ért a munka. 

 

Persze ha nincs semmi, az más, akkor maradnak a növények. Azokat is gondozni kell. Előszeretettel használjuk az „ő már csak egy növény” kifejezést olyan emberekre, akik valamilyen oknál fogva állandó ápolásra szorulnak, mintha a növény valamiféle degradáló létállapot lenne ahhoz képest, hogy „állat” vagy „ember”. Én nem tudom, engem minden tavasszal izgalommal tölt el, amikor meglátom kibújni az első zöld hajtásokat az addig üres, halottnak tűnő cserepekben, vagy észreveszem az első rügyeket a fákon, bokrokon (tudom, tudom, cserjék, csak nekünk, földi halandóknak „bokrok”). Évről évre az az érzés fog el, hogy tessék, a tél mégsem csak csend és hó és halál, illetve de, csakhogy minden évben vége, minden évben újra jön a tavasz, jönnek az új kis hajtások, kezdődik minden elölről. Szőlő, lágykenyér, remény. 

 

Elkezdtem saját komposztálót csinálni az erkélyen, mert ez a másik, amivel el lehet ütni az időt, addig is, amíg nem szólalnak meg a telefonok, a komposztálás: saját kezűleg készítek termőföldet a konyhai hulladékból. Menőség. Hagymahéj, kávézacc, zöldségmaradék, meg néhány innen-onnan összefogdosott kövér giliszta: dolgozik a természet, végzi mindenki a feladatát, a giliszta megeszi a komposztálóba dobott bármit, szigorúan azt, ami növényi eredetű, maximum tojáshéj, dobom ki a maradékot, jön a giliszta, vacsorázik, készül az anyaföld.

 

A telefon nem viszont szólal meg. Sebaj. Majd jövő héten. Majd jövő héten. Minden lassú, mint a komposztálódás. Hideg van. Nincs kedvem kimenni az erkélyre. Kicsit szellőztetek, két-három fok, pont elég. Aztán csak jön az enyhülés. Minden évben, februárban, pedig az örökké tartó, egy végtelen évnek tűnő januárban, amikor nincs se karácsony, se semmi, mindig azt hisszük, sose jön. Hogy örökké marad a tél. Hát nem marad. Reggel kávé, zabkása. Zacc a komposztba. Kávé, zabkása, kávé, zabkása, zacc a komposztba, zacc a komposztba, ebéd, vacsora, ebéd, vacsora.

 

Csöng a telefon.

 

A biztosítótársaság nem pihen: érdekli lakáscélú biztosítás? Nem pihen az OTP-s csaló sem: Ön utalt egy nagyobb összeget bizonyos Tóth Richárd számára?  Nem pihen a Spotify: nézzem meg, kiket tehetnék a listámra. Nem pihen a Windows: lejár a csomagod, hamarosan meg kell újítani. Nem pihen a Telekom: a számládat kiállítottuk, fizesd be! Nem pihen a Profession.hu: nézd, kiírtak neked egy állást! Nem pihen senki, csak a giliszta esténként a komposzt mélyén. Mert neki egész nap dolga van, csinálja a földet.

 

Mint mindig, most is véget ér a tél. Először el se akarjuk hinni: tényleg? Tizenkét fok? Ja nem is: Tizenöt? Tizenkilenc? Nem, csak tíz. Tizenegy! Tizenhárom! Tizennyolc! Ismét megszólal a telefon! Munka! Nem munka, csak felmérés az utazási szokásaimról. Tervezek-e külföldre menni a nyáron. Kinyomom. Hol van még a nyár? A tavasz is éppen csak beköszönt. Szürkék a fák meg barnák, az erkélyen is minden szürke és hideg. Nem kell még locsolni, tudom. Azért végignézek a kinti növényeimen, nem haltak-e meg teljesen. Lesz-e értelme újra gondozni őket most, hogy egy hónappal korábban jött a tavasz, mint kellett volna? Száraz a földjük, a legtöbbnek legalábbis. Sebaj, majd éledezik a természet, majd éledeznek ők is. Fehér pöttyök a szürke földön, minden, ahogy szokott tél végén. Száraz ágak, lehullott barna levelek, elfagyott eper. 

 

Meg egy tizenöt centis, halványzöld hajtás az egyik cserépben. Kicsi levélkezdeményekkel a szár végén. Már megint egy avokádó, amiről teljesen megfeledkeztem. 

 

 

A gumihattyú

Márta már csak az utószezonban szeretett nyaralni. Olyankor nincsenek annyian a tengerparton, olyankor nem látja mindenki, hogy rosszul jár. Nem is rosszul jár, hanem alig. Amióta mindenféle betegséget diagnosztizáltak nála, amióta egyre nehezebben mozog, amióta ténylegesen öregasszony lett, azóta nem szívesen mutatkozik emberek között. Már nem képes rendesen menni, már nem egyenértékű velük. Elindulna valamerre, de a lába nem arra viszi – kellemetlen nyanya lett a nyaralók között, olyasvalaki, akit régen ő is kiröhögött, mostanra azonban ő vált nevetség tárgyává, a néni, aki csak botladozik, a néni, akit kerülgetni kell. A néni, aki útban van.

 

Szeptemberben már nem látogatják annyian a görög üdülőhelyeket. Márta szétnézett a néptelen strandon. „Mindenki hazautazott, gondolta, kezdődik az iskola, most minden sokkal nyugodtabb, ilyenkor végre lehet élvezni a partot, a homokot, a meleget. A hullámokat. Már azokat, amik el nem sodornak azonnal. Régen nem ez volt. Régen bementem a vízbe, amikor akartam. Úsztam, ameddig akartam. Most állok egy bottal a kezemben a parton, és bámulom a tengert. Bemegyek. Be fogok menni. Meleg van, tűz a nap. De mindegy. Fürödni szeretnék.

 

Márta csak áll, vele szemben a végtelen tenger. Oldalra néz. A kukák mellett meglát egy felfújható gumihattyút. Az utolsó turisták dobhatták ki, mielőtt elindultak haza. A hattyú szomorúan bukik csőrével a homokba, a nyár itt maradt emléke. Egyik szárnya kék, a másik rózsaszín. Ki tudja, miért? Már csak szemét. A testében még van levegő, csupán a feje és az egyik szárnya eresztett le teljesen – majd októberre kifullad ez is.

 

Márta nézi a vizet. Arra az időre gondol, amikor még bele tudott rohanni. Amikor még nem volt bot a kezében. Amikor még nem volt béna. Amikor még nem gyűlölte a többieket, mert azok még most is beleszaladnak bármikor a vízbe. Amikor még nem kellett a mások segítsége, hogy kijöjjön ide.  Amikor még mindent meg tudott csinálni úgy, ahogy kitalálta. Aztán egyszer csak észrevette a homokon a „Nyomorékfürdetőt.” Ma illendően csak úgy mondanák, töprengett, hogy „mozgáskorlátozottak számára fenntartott vízi kerekesszék.” „Ma mindent illendően kell mondani, de attól még arrébb mennek, ha meglátnak” - sajnáltatta magát Márta, mert ez lett a kedvenc és egyetlen szórakozása. De a lehetőség, hogy egy ilyen székkel mégiscsak be lehet gurulni a vízbe, a körülményekhez képest felvillanyozta.

 

„Nem fogtok ki rajtam” – gondolta Márta, alaposan szemügyre véve a tengerbe vezető műanyagból készült tolószéket. A szék egy sínen mozgott, a sín a partról vezetett be a vízbe, és olyanok számára volt kitalálva, mint Márta, akik járni már alig tudtak, de azért még szerették volna élvezni a strandolást. Márta elszántan nézte a fura szerkezetet, majd végül megindult felé. Lassan, de egyre elszántabban evickélt a botjával előre. „Mindjárt meglesz. Csak pár lépés. Ha beledöglök is, fürdeni fogok – gondolata. Még mindig harminc fok van. Még mindig nyár. Beleülök ebbe a kurva székbe, ami bevisz a tengerbe, ha addig élek is!”

 

Márta nagy’ nehezen elbotorkált a székig, majd beletornászta magát. A botját ledobta maga mellé a földre, mert attól félt, hogy bent a vízben esetleg elveszti. Egy távirányító segítségével kellett a széket elindítani. Márta elhelyezkedett, fészkelődött egy kicsit, hogy kényelmes legyen, vett egy mély levegőt, megnyomta a START gombot, izgatottan behunyta a szemét, majd – semmi. A szék meg se mozdult. Márta nem értette, hogy mi a baj. Újra megnyomta a gombot – ismét semmi. A szék nem indult el. Márta tanácstalanul forgolódott, ő mindent jól csinált – gondolta. Szék, START, tenger. Ám a szerkezet nem mozdult az istennek se. Márta egykedvűen kászálódott ki belőle, kezében a távirányítóval. – Baszódj meg! – mondta ki félhangosan, és megnyomott valami gombot, mire a szék váratlanul, mint egy álmából felkeltett villamos, elindult a tengerbe. Márta felsikoltott, de mivel a szék kiment alóla, elesett, persze a térdére – a fájdalomtól felkiáltott. Kétségbeesve nézte, ahogy a műanyag székecske belerobog a habokba, majd, mint aki jól végezte dolgát, eltűnik a hullámok között. Elhatározta, hogy nem fog sírni. Hogy rohadnál meg ott, ahol vagy! – tört ki belőle hangosan. - Ennyit a fürdésről – gondolta a homokban ücsörgő Márta. Összeszedte minden erejét, feltápászkodott, megkereste a botját, és vizesen, sajgó térdekkel elindult a törölközője felé.

 

Csüggedten vette tudomásul, hogy egy sima szék is kifogott rajta. Nem lesz itt fürdés. Nincs több tenger. 

 

A gumihattyúból, amibe a kuka mellett belebotlott, még mindig nem ment ki a teljesen a levegő. Márta megállt a félig leeresztett állat mellett. Nézte egy darabig a kidobott madárkát, majd úgy döntött, ezt nem hagyja annyiban. Belekapaszkodott a hattyú szárnyába. – Gyere! – mondta. – Bemegyünk!

 

Márta szinte vonszolta maga után a gumihattyút. Meg-megbotlott a homokon, de csak húzta, húzta magával. A hattyú engedelmesen követte Mártát a parton. Az öregasszony valahogy elrángatta a döglött madarat a vízig, elöl bukdácsolt a néni, mögötte a felfújt hattyú. - Még nincs vége a nyárnak! Gyere! – Márta vízre bocsátotta a frissen szerzett tutajt, annyi ereje még volt, hogy lefogja, amíg valahogy rámászik. A hullámok ugyan megnehezítették a dolgát, de most már elhatározta, hogy nem adja fel. Végre sikerült! Valahogy felkapaszkodott rá. Imbolygott a gumihattyú, a hátán az erőtlenül fogódzkodó Mártával, de valahogy mégiscsak elhagyták a partot. Lassan sodorta be őket a víz, Márta mégsem ijedt meg: „Eddig eljutottam, most már csak lesz valahogy!” Így úsztak ketten egyre beljebb, Márta meg a hattyú. Az asszony váratlanul felnevetett. Most már mindegy, mi lesz. Csak beljebb és beljebb. 

 

Most nem lát senki. Most csak mi vagyunk. Csak mi ketten. Meg a tenger. 

Kirakatüveg

Kiszállok a kocsiból, rángatom magammal a kutyát, hideg van, szeretnék minél hamarabb hazaérni. Ilyenkor nem vagyok valami türelmes, értem én, hogy minden fát meg kell szagolni, értem én, hogy bele kell túrni az avar mélyére is, értem én, hogy a mogyorófa lehullott termésével kell focizni, ahányszor csak szembejön egy, de mindennek van határa, pláne télen; amíg a kutya az én kenyeremet eszi, addig az van, amit én mondok - megyünk.

Már messziről látom a hajléktalan nőt közeledni. Két szatyrot cipel, mindig ugyanaz a két szatyor van nála, fogalmam sincs, mi lehet benne. Nem nézek rá, nem nézek senkire, jó messze találtam csak helyet a kaputól, fázom, haza akarok érni, ennek ellenére már előre tudom, mi lesz: a kutya, aki bármikor eladna engem egy mosolyért, ki fog harcolni az asszonytól egy "jajdeszépapofádegyelekmeg"-et vagy vigyorgást, vagy egy kedves pillantást, amit nem kap meg tőlem, mert én csak húzom magam után könyörtelenül, mert elég a télből, majd pont ő fog dirigálni, hogy van ez elképzelve...

Bosszúságomra a hajléktalan nő megáll. Megnézi magát a kirakatüvegben. Szakadt sapka van rajta, őszülő haja rendezetlenül lóg ki alóla. Bámulja a tükörképét, elégedetlen. Megigazítja a sapkát, betűri alá a szabálytalanul lengedező tincseket. Bosszús vagyok, mert a kutya győzött,  látom előre a színjátékot, amit majd levág, hogy végül a nőből önkéntelenül is kitörjön a "milyenszépkisarcocskádvannekedtedrága", én meg mosolygok idétlenül, elvégre egy hajléktalanra senki nem néz olyan szeretettel, mint a kutyám, szólni meg mégsem illik, hogy nem igaz az egész, manipulál a kis dög. 

Hazaérünk, leveszem a kutyáról a hámot, mehet az ágyba aludni. Elolvasom a vírusról szóló újabb híreket. Illetve nem. Nem olvasok semmit, csupán látom a szavakat: koronavírus, karantén, vesztegzár, védőmaszk, világvége. Százalékok. Hol mennyien halnak meg. Érintve vagyok-e, ha elmúltam negyven, de rendszeresen járok edzésre? Grafikonok, görbék, vészjósló tekintetű tudósok, politikusok, már ennyien vesztették életüket, két hét múlva még ennyien fertőződnek meg, aki nem marad otthon, mindannyiunkat veszélyezteti, bezár a bolt, bezár a konditerem, bezár a mozi, a bazár, színház már régen nincs, ha kimész, másokat is megölsz, kibírjukotthon, ne magadért, anyádért, fiatal vagyok, nem kell a pénz, nem maradsz otthon, gyilkos vagy, bár a kutya hova kakiljon, kérdem tisztelettel, de nem kérdem, ő alszik az ágyban, a hajléktalan néni meg járja az utcákat. Megjárja. 

Másnap reggel újragondolom az életemet. Elmagyarázom a kutyának, hogy ez most nem úgy van, ahogy ő gondolja, nincsen Gellérthegy, nincsen szétrágható labda, nincsen bot, nincsen rohangálás, most tél van, és csend, és hó, és talán az egésznek vége lesz egyszer, nemsoká, de addig te az ágyból fekszel a kanapéra, a kanapéról az ágyba, aztán cserélünk. Eltelnek a napok. 

Egyre jobb az idő. Karantén ide vagy oda, a kutyát le kell vinni, a kutyának sétálnia kell, nekem is, menőség ugyan otthon maradni, pláne kiírni mindenhova, hogy otthon maradtam, de a valóság az, hogy nem olyan könnyű ezt betartani, ha az embernek van egy állata, akivel kell sétálni egy kört, sőt, azt hiszem, ez meg is van engedve, hatóságilag.

Maradjotthon. Jó. Megtudjukcsinálni. Jó. Csakaközértmegagyógyszertár. Jó. Nenézzélsenkire. Jó. Nefogjálkezet. Jó. Törődjazöregekkel. Jó. Értünkmentekaháborúba. Jó. Akkormaradjálaseggeden. Jó. 

Onlinejóga. Onlineedzés. Onlinekurzus. Onlineszínház. Onlinekoncert. Onlineképtár.

Lemerészkedek a kutyával. Kihalt az utca. A világ minden utcája kihalt, ezt tudom a hírekből. Megvárom, amíg pisil, és már megyek is fel, eskü, otthon vár a frissen felszerelt húzódzkodó, edzés ne maradjon el, mert azért ne már, lesz még nyár, lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér, lesz még beach body, csak legyen vége már.

És megint jön a hajléktalan asszony. Ugyanaz a sapka a fején. Majd kikerüljük a kutyával.

Megáll a kirakatüvegnél. Leveszi a sapkát. Elteszi a zsebébe. Idén már nem kell. Megigazítja a haját a kirakatüvegben, nézi benne az arcát. Végre szép. Most jól áll. Elmosolyodik. Mindenki otthon. Ő is. 

Kitavaszodott. 

A sörösdoboz

Szombat este kopognak az ajtómon. Kikapcsolom a Netflixen nézett tévésorozatot, kibattyogok az előszobába, ajtót nyitok. Feldúlt, vagy inkább amolyan karótnyelt, hogy úgy mondjam, "lány" áll az ajtóban, mert a picsa szót az ember valamelyest mégiscsak rangon alulinak érzi. - Most már jó lenne valamit ezzel kezdeni - esik nekem kerek-perec, hangjában méltatlankodás és felháborodás two in one. Hoppá. Udvariasan megkérdezem, mivel. - Hát a sörösdobozzal - hangzik a kurta válasz, a hölgy némiképp reménykedik, hogy érteni fogom, miről van szó, és ezzel a dolog el lesz intézve, de sajnos nem értem. Ez ki is ül az arcomra. - Ti raktátok le a sörösdobozt a lépcsőfordulóba, igaz?

A kutya, aki a világon mindenkit szeret, eddigre persze ott csóválja a farkát mellettem, elvégre jött valaki, izgalom keveredett a szomorú Netflix-estébe, sajnos ebben a lakásban a "Netflix and chill" tényleg azt jelenti, hogy "Netflix and chill. - Mi? - kérdezem a lánytól, mert ennél több nem szakad ki belőlem, próbálom összeszedni a gondolataimat, ezért hozzáteszem: - Mármint kire gondolsz? - Most ő rökönyödik meg. - Hát nálatok van buli, nem? - Értetlenül meredek a kutyára. A lány értetlenül mered rám. - Nem - felelem mosolyogva, várva, hogy mi lesz ebből. A szomszédasszony (picsa, picsa) most először összezavarodik. - Én itthon egyedül borozok, nem tudom, miről beszélsz, nincs nálam buli, de gyere be, ha nem hiszed - magyarázom.  - Látom, hogy a buta homlok mögött szakadékba zuhantak a gondolatok.  Átjön ide, becsöngetett, biztosra véve, hogy felelőssé tehet engem a "negyedikről a földszintre csorgó sörért", van egy kész mondókája is, miszerint most már ebből elég, itt a vége a prolizmusnak, folyik a sör a negyedikről lefele, ezért valaki felelni fog, ha más nem, hát te, az új lakó, erre azt a választ kapja, hogy "nem". 

Jófej vagyok, nem vágom rá az ajtót, nem mondom ki, amit gondolok, ha az ember nyomoz, nyomozzon tisztességgel Házmesterországban, vizsgáljuk meg ezt a bűntényt. Kimegyek vele a lifthez. Hirtelen megértem, mi a felháborodás tárgya. Miss Marple nem beszélt mellé, a korlátnak támasztva bizony lassan folyik a HB kifele a dobozból, lefele a lépcsőn, megzavarva a budai polgárok szombat esti nyugalmát. A lány érzi a helyzet kellemetlenségét, lassan felfogja, hogy Agatha Christie ennél egy picikét bonyolultabb bűncselekményeket rakott össze. Megereszt egy amúgy továbbra is méltatlankodó "jó, akkor bocs"-ot. - Akkor megyek a közös képviselőhöz - teszi hozzá egy kissé leverten, de azért dacosan, és megy a közös képviselőhöz. Rögtön együttérzek a közös képviselővel, aki szombat este a dühös negyedik emeleti szomszéd oknyomozó hadjáratának áldozata lehet, most találhat ki valamit arra, hogyan oldják meg ezt a kellemetlen helyzetet. 

A lány nem kap választ a közös képviselőtől, ugyanis a közös képviselő nem tartózkodik a házban, tekintve, hogy neki ez a munkája, nem pedig az élete, és tekintve, a lányt kivéve senki nem él a nyolcvanas években. Dühöngve érkezik haza a lány, hiszen nem sikerült megoldani az eddigre kiürült sörösdoboz rejtélyét, az egyetlen gyanúsított, a "kutyás fasz", hát, nem bizonyult száz százalékig bűnösnek.  Márpedig valakinek felelnie kell, nem úgy van az, hogy büntetlenül sörözzük össze a tisztes budai lépcsőfordulót!

Ragad a padló, kifoly a HB, réztepsibe' sül a málé. Szomszédasszony továbbra sem jut eredményre: napokig dühöng, kérdezgeti a többi lakót, nem hagyja nyugodni a dolog, mindenáron ki akarja deríteni, ki hagyta ott a sört a lépcsőfordulóban azon az bizonyos szombat estén. Eszembe jut kisgyerekkorom kedvenc meséje: "Ki mondta, hogy miaúú?" A Bodri kutya tejét valamelyik háziállat megitta, aki mondjuk annyi bűnjelet hagyott maga után, hogy nyávogott egyet. Na most a Bodri kutya eszeveszett nyomozásba kezdett, végigkérdezte a környéken lakó állatokat, hogy ugyan melyikőjük itta a meg a tejet, mire rájött, hogy az csak a cica lehetett. Itt tart a magában mormogó szomszédasszony is: ki rakta oda készakarva azt a doboz sört a negyedik és a harmadik között, ráadásul ki hagyta szétfolyni, hogy aztán essen el rajta a gyanútlan vasárnapi koránkelő, meg aztán hétfőn, meg kedden, vagy a következő szombaton, botrány az egész, finom, úri házban a ser az nem kóser. 

Ettől még a sörösdoboz továbbra is a padlón marad. Valaki lerúgja az elsőre. Nem szedi fel a takarító, nem szedi fel a közös képviselő, nem szedi fel a dühöngő Miss Marple sem.

Napok múlva is belebotlok, meg a kutya is. Az istennek nem oldódik meg a sörösdoboz rejtélye. Senki nem kapja fel, mert senki sara. Ott marad a földön, a szomszédasszony glóriával átallépi azt, gurul a doboz lefelé, ki tudja, hol áll meg.

Megáll végül a földszinten. Két hét elteltével begurul a sarokba. Nehogy már a szomszédasszony lehajoljon érte és kidobja a kukába. Nem lehet mindenki a Greta Thunberg. Budai úrinők is vannak a világon.

Panasznak helye nincs

A budapesti járatot valamivel éjfél előtt törlik, ami azt jelenti, hogy hosszú éjszakának nézek elébe a lisszaboni reptéren. Az utasok eleinte gyanakodva, majd méltatlankodva, aztán bosszúsan, végül dühöngve figyelik a monitort, amely ellentmondást nem tűrően jelzi, hogy itt bizony nincs gép Budapestre, jó éjszakát kívánunk! Az is kiderül, hogy a portugálok ezzel a problémával aznap már nem óhajtanak foglalkozni, az iroda, amelyen keresztül a hazautat kell intézni, másnap reggel hatkor nyit, addig semmilyen információval nem tudnak szolgálni. Az a helyzet, hogy erre a gépre már nem jutott személyzet, és pont – szól a kurta magyarázat.

A felháborodott tömeget egy alkalmazott azzal próbálja leszerelni, hogy egy kis cetlit osztogat, amin a panasztételhez szükséges adatok – emailcím, telefonszámok – szerepelnek, a légitársaság természetesen mindent visszafizet, állítja. Darálja a hasznos tudnivalókat: tessék csak foglalni hotelt, másik járatot, venni szendvicset, bármit, minden el lesz intézve, de meg kell érteni, hogy késő van, ő is fáradt, gyerekei vannak, menne már haza, ennél többet most nem tehet. A panasztétel lehetősége valamelyest lenyugtatja az angolul egyébként nem túl jól kommunikáló tömeget. Ettől még a padlón vagy a székeken próbálják megtalálni a lehető legkevésbé kényelmetlen pozíciót az alváshoz a kihalt lisszaboni reptéren, ahol éjjelre még a boltok és a vendéglátó egységek is bezárnak. Az éjjeli munkára fogott takarítógép flipperszerűen csapódik az emberi lábaknak és egyéb testrészeknek. Nekem is jut belőle egy jó kis bokaütés, majd a takarítógép eltűnik egy lengőajtó mögött. Elalszom. 

Másnap hajnalban én vagyok az utolsó, akit valamilyen csoda folytán felraknak egy müncheni járatra, a többiek még két napig élvezhetik a reptér vendégszeretetét. Majd’ harminc óra várakozás után végre megérkezem Budapestre.

Bízva a sikerben azonnal meg is teszem a panaszt.

Előkészítem az útlevelemet, a beszállókártyát, megnyitom az emailt a jegyfoglalásról, mert azt biztosra veszem, hogy a panasztételért keményen meg kell dolgozni; de rajtam nem fognak ki. Kitöltöm az adatokat, gondosan ügyelek, hogy ne tévesszem össze a foglalási számot a beszállókártya számával. A légitársaság négyszáz karaktert ad arra, hogy ecseteljem, mekkora trauma ért engem a törölt járat miatt; leírok mindent, ami az eszembe jut. Követelem vissza a teljes jegyárat, azonnal. Az adataim ellenőrzése után már csak a SEND-re kell kattintanom, és vége. Panasz beküldve, iktatva.

Lenne. 

Ehhez azonban először regisztrálnom kell a légitársaság honlapján, ahol be kell jelölnöm, kérek-e a jövőben hírleveleket tőlük. Természetesen nem kérek.

Ez rossz válasznak bizonyul, a rendszer addig nem enged tovább, amíg azt nem írom, hogy kérek. Nincs más mód, kénytelen vagyok elfogadni a kéretlen leveleket. Panasz ezúttal végre a rendszerben. Automatikus email (Kérjük, erre ne válaszoljon!) érkezik arról, hogy tudomásul vették a követelésemet.

Történni ettől még nem történik semmi.

Hetek múlva, egy spanyolországi nyaraláson eszembe jut, hogy most már azért illene legalább egy levelet kapnom, melyben sajnálattal közlik, hogy megértik a problémámat, de én meg azt értsem meg, hogy nem, nem az ő hibájuk, pénz az nincs, mindamellett remélik, szívesen látnak a jövőben is. Segítségemre siet az internet, amely elém sodor egy végrehajtó céget. Kompenzációt ígérnek éppen az enyémhez hasonló esetekre.

Most megfoglak benneteket, portugálok.

Újra előveszek mindent: útlevél, beszállókártya, online jegyfoglalás, bal felső sarokban elrejtett számok, az email alján apró betűvel található kódok. Ha nem ment szép szóval, majd megy jogi úton. Kitöltök, leírok, aláírok, beikszelek, rányomok a SEND-re; semmi. A rendszer az utazásom dátumát nem engedi beírni. Nem idegeskedem, elvégre nyaralok. Ahelyett, hogy gyönyörködnék a verandáról nyíló kilátásban, a spanyol domboldalakban, ahelyett, hogy a frissen szedett (lopott) narancsot szeletelném a sangríába, ahelyett, hogy a „csak most, csak Önöknek, soha többé az évszázadban” eper- vér- teli- nézdmárténylegeltűnik- holdat nézném, inkább a telefonomon levelezek a supporttal, aki szerint váltsak böngészőt, attól majd minden simán megy.

Böngészőt váltok, tényleg minden simán megy. Végre elfogadja a rendszer a dátumot, el is küldöm a követelésemet. Kedves lengyel nő reagál máris, hogy a követelésem beérkezett, azonnal intézkednek, fejben már költöm a jól megérdemelt hatszáz eurót, amit a weboldal ígért. A vérhold közben eltűnik, marad helyette az igazi, a sima fehér, nem értem ezt a nagy felhajtást. 

Másnap reggel örömhír a lengyel nőtől: követelésemet továbbították, pillanatok alatt kiderítik, mi is történt azon a lisszaboni reptéren, amelyen nem hagyott aludni a takarítógép. Egyre elégedettebben iszogatom a másnapi sangríát, elvégre mégiscsak működik valamiféle rendszer, az embernek joga van pénzt kapni az őt ért kellemetlenségért, Kafka túlzott.

Kafka nem túlzott, a lengyel nőtől másnap reggel kiábrándító email vár: sajnos aznap, amikor én szerettem volna hazajutni, épp Marseilles-ben sztrájkoltak a légiirányítók, az én gépem pedig arra ment volna, de nem tudott. Kompenzációnak helye nincs, részükről a fáklyás menet. Szerény ismereteim vannak a légiirányításról, azt azonban valahogy sejtem, hogy nem csak egy út vezet Pestre az égen, ha Marseilles sztrájkol, talán más irányba kellene megközelíteni a célállomást. Ezt ki is fejtem lengyel segítőmnek, aki kedvesen, ám egyre elutasítóbban szögezi le, hogy az ő tudománya eddig tartott, majd megkér, maradjak lelkes követőjük. 

A második kudarc után már nem szeretném feladni. Durva sérelem ért, ott hagytak egy reptéren, míg Lisszabon édes álmát aludta, engem a takarítógép rugdosott oldalba; ezért fizetni fognak, súlyos eurókat, de legalább a repülőjegyem árát. Dühösen keresek rá a következő behajtó cégre, rutinosan pötyögöm be a különböző adatokat és számokat, ezúttal rekordidő alatt nyomok a SEND-re.

Rekordidő alatt kapom meg a választ: aznap éjjel technikai problémák történtek a reptéren, kompenzációnak helye nincs.

Egyre ingerültebb és elszántabb levelezést folytatok az – ezúttal - litván alkalmazottal: döntsétek el már végre, hogy személyzet hiánya, sztrájk volt vagy technikai probléma történt, vagy írjátok meg, hogy aznap éjjel egész Európa vulkáni hamuba burkolózott, és felejtsük végre el egymást!

Elküldeni már nem tudom az utolsó üzenetet, mert érkezik az sms a mobilszolgáltatómtól: „Tisztelt ügyfelünk, 1GB eseti adatbővítőjét 100%-ban felhasználta.” Nagy levegőt veszek. Nem fogtok össze ellenem, kifizetem az újabb gigabájtot, ha arról van szó. Újabb pohár sangría, most már vodkával, újabb üzenet, ezúttal a mobilszolgáltatónak: adjál netet, te rohadék! 

Kérését nem sikerült aktiválnunk.

Kérését nem sikerült aktiválnunk.

Kérését nem sikerült aktiválnunk.

További jó nyaralást kívánunk!

Hűtőmágnes

Egyedül utazik? – mér végig a check-in-ben a nő, és nem tudom eldönteni, lesajnáló-e a kérdés, vagy inkább gyanúsítgat, esetleg mindkettő. Aki egyedül utazik, az gyanús, mert az díler, vagy valami másféle bűnöző, nyilvánvalóan. Ki megy egyedül nyaralni, teszi fel magában a nő a kérdést, én meg legszívesebben azt válaszolnám, hogy az a hülye, aki észre sem vette, hogy mi zajlik már hónapok óta a háta mögött, sőt, tulajdonképpen a szeme előtt a konditeremben. Én vettem a Valentin napi akció keretében a páros bérletet, mert azt hittem, együtt edzeni is olyasmi, amit a párok csinálnak, és hogy az majd szépen helyrekalapálja a lassan unalomba fulladó kapcsolatot, ami nekibe is jött: Máltára utazik azzal a tahóval, én meg kereshetek másik edzőtermet. Azzal a tahóval, csak így emlegetem, de kétlem, hogy a check in-es nőt érdekelné, hogyan fizettem be eredetileg két főre ezt az utat, és hogyan kaptam az utazás előtti napon egy sms-t arról, hogy értsem meg, ez így nem megy tovább. – Igen, egyedül, vágom rá. Talán baj? A gép közepére ültet, a középső ülésre.

Reggel fél nyolc van. A Burger Kingben eszem egy duplahúsos menüt. Ezt a rituálét még együtt találtuk ki, az első közös úton sokat röhögtünk azon, hogy kora reggel hamburgert zabálunk sült krumplival, miután heti háromszor a teremben gyötörtük magunkat januártól júliusig, hogy ne úgy nézzünk ki a strandon, mint két partra vetett lamantin, hát, most egyél útban Málta felé hamburgert, kisszívem, bár gyanítom,hogy az a rövidlábú tahóegész nap tojásfehérjén és salátaleveleken él, uborkával és paradicsommal megbolondítva, és amikor nagyon kirúg a hámból, akkor legurít egy csokis proteinturmixot. Hogy lehettem ilyen vak? 

Nézegetem az embereket: egy anyuka méltatlankodik, hogy negyven perce áll a sorban. Hogy a gyerek meg ő még mindig nem kapták meg a hamburgert meg a csirkefalatokat. Azért nem méltatlankodik, hogy ettől a szar kajától a szegény gyerek úgy elhízik majd, hogy pár év múlva dietetikusnak kell helyrehoznia, amit anyuka elrontott, aztán belegondolok, hogy mi közöm hozzá, lehet, hogy ez náluk is afféle családi hagyomány. 

Egy fiatal pár egymásra sem nézve nyomkodja a telefonját, lassan ti is ott tartotok majd, ahol mi, gondolom, de csak szomorúan figyelem őket, nem vagyok kárörvendő. Éles fájdalom hasít a sarkamba: egy néni tolja nekem a kocsiját, az unokáit igyekszik követni, a fiatalok gyorsak, nem győzi tartani a tempót Elnézést kér valami általam fel nem ismert nyelven. Mosolygok. Nem történt semmi. Csak el ne hagyja őket!

Órák múlva egyedül érkezem a szállásra. Az olasz nő nem érti: úgy volt, hogy ketten megyünk, két személyre foglaltam le a lakást. Igen, úgy volt. Most meg nincs így, most Szicília van meg Málta. Angolul próbálom elmagyarázni neki, hogy végül csak alonevagyok, nagy nehezen megérti, hogy solo, aztán ezen gyorsan túllendülve elmagyarázza, hogy a színes, szelektívhulladék-gyűjtésre való kukák közül melyiket melyik napon kell levinnem az utcára. Jelzem neki, hogy megértettem. Két kulcscsomóval a kezében tétován toporog még egy darabig, ő arra készült, hogy kettőt kell átadnia. Végül egy kedvesnek szánt, ám inkább sajnálkozóra sikerült mosollyal zsebre vágja az egyiket. Köszön, távozik, többé nem látom.

Felfedezem a lakást. Tágas nappali, inkább hosszú, mint széles terasza, de ki lehet rá ülni, itt fogok reggel kávézni, este borozni. A hálóban két személyre gondosan megvetett ágy, a párnákra egy-egy szelet welcome-csoki van kikészítve. Megeszem mindkettőt, a hamburger után már mindegy. Különben is, kit érdekel majd a strandon, hogy nézek ki. Kinyitom a bőröndömet, kipakolok. Felsóhajtok, amikor meglátom azt az üveg spanyol bort, amit még meglepetésből vettem egy drága borkereskedésben, hogy majd itt isszuk meg együtt. Automatikusan csomagoltam be, mintha nem akartam volna tudomásul venni, hogy ez a dolog nincs többé, nincs többé közös Olaszország, közös nyaralás, közös cica, közös cigik az erkélyen, helyette Málta van, tetovált tahó, akinek ráadásul aránytalanul rövidek a lábai, amit nem is értek, de nem is az én dolgom. Ezt a bort már egyedül fogom meginni a hosszú teraszon, az első estémen.

A bérelt autóval indulok arra a tengerpartra, amit még együtt néztünk ki. Jó játék volt: beírtuk a netes keresőbe, hogy „Szicília legszebb tengerpartjai”, majd csináltunk egy top tízes listát. Te is, én is. Aztán összesítettük és végül megegyeztünk a sorrendben. Málta nem volt a legjobb szicíliai strandok között. Vezetem a kis autót, fél szemmel figyelem a GPS-t, ebben is te segítettél eddig, forduljon balra, a következő lehetőségnél jobbra, mondom, a következőnél, mondom, balra, kétszáz méter múlva, nem azt mondtam, hogy most, nem figyelsz rám soha, morgolódtál. Nem igaz, hogy nem figyeltem. Kiskorom óta nem tutam megkülönböztetni a jobbot a baltól. 

Keresem a Fontane Bianchét, az győzött ugyanis. Komppal 4 óra 37 perc Valletta. Át is ugorhatnék hozzátok, megkérdezhetném, hogy vagy, milyen az új fickód, tényleg olyan tahó-e, amilyennek látszik, és igaz-e, hogy a napbarnított testen jobban érvényesül a törzsi teknőstetoválás. Törzsi teknős. Rákeresek, mit szimbolizál a teknős. Egészséget. Termékenységet. Békét, jólétet, pihenést. Beletrafált a kis tahó, nem nézem ki belőle, hogy tudta ezeket. Rohadjon meg. 

Az egyedül strandolásban van valami, ami szégyenérzetet kelt. Mintha rám lenne írva, hogy a nyaralás előtti utolsó pillanatban hagytak el. Tudják, gondolom. Tudják, hogy leléptél a rövidlábú tahóval, tudják, hogy hónapok óta tervezgetted, tudják, hogy minderről csak egy sms-t írtál, és tudják, hogy már akkor tudtad, hogy ez nem lesz, amikor lefoglaltam a repülőjegyeket, és megvettem azt a méregdrága spanyol bort. Aki egyedül fürdik a strandon, nem néz senkire. Persze, nem értem, mit szégyenkezem. Kinek tartozom magyarázattal? Elvégre a tenger az enyém is. Görögországban például senki nem sajátíthatja ki a tengerpartot, törvénybe van iktatva, hogy minden állampolgár kiköthet bárhol, a tengerpart közös. Finnországban az erdő közös, az erdőn bárki átmehet. Ez a tenger most csak az enyém, már nem a kettőnké, a kavicsok már csak az én lábamnak verődnek, a hullámok már csak engem sodornak el. 

Senki nem tehet róla. Így lett és kész.

A világon minden tengerparton vannak árusok. Megjelennek a vászonzsákjukkal, amit, ha kell, a négy sarka mentén összecsomóznak, hogy elfuthassanak a közelgő rendőr elől. 

Elképedek, mennyi mindent bír el egy ember, mármint fizikailag: tapossa a forró homokot a fekete öregember. A fején vagy nyolc szalmakalap tornyosul, egyik kezében egy táblára kirakott karkötők, nyakláncok, bokaláncok, gyűrűk, a másikban felfújt fehér hattyú, rózsaszín flamingó, egy zsákban focilabdák, röplabdák, a vállán strandtörölközők, töméntelen mennyiségű Sicilia feliratú baseball-sapka, és persze az elmaradhatatlan hűtőmágnesek. 

Nekünk is volt otthon jó pár: Róma, Párizs, Dubrovnik, Oslo, Stockholm, Moszkva, London, Madrid, és egy New York-i 5-ös metró. Emlékek városokból, ahol jártunk. Teleaggattuk a hűtőt, az volt a mániám, hogy a hűtőmágnesek elhelyezkedése tükrözze a valóságos földrajzi helyzetüket. Te ezt megmosolyogtad, de azért nem ellenkeztél. Másoktól kaptunk ajándékba Balit, Dublint, Kanári-szigeteket, Prágát, sőt, Buenos Aires-t jelképező mágneseket is, és ezeket is gondosan a képzeletbeli térképre illesztettem. Két dolgon tűnődtem: hogy bír egyensúlyozni ez a férfi ezzel a sok kacattal, és hogy hol gyártják ezeket a turistáknak kínált vacakokat. 

A férfi megállt, leterítette a portékáját. Kijöttem a vízből. Az árus, akit senki nem vesz észre, bár egész nap kiabál, meg én, akiről ismeretlenül is tudják, hogy mi történt vele. Bár ég a talpam alatt a homok, odasétálok. Mire jó a hűtőmágnes? Az ember gondosan elhelyezi a hűtőszekrényen, néha ránéz, eszébe jut az a pár, ott eltöltött nap, hét. Szép volt. Elmosolyodik, majd kiveszi a fagyasztóból a sajttal töltött csirkemellet, és berakja a mikróba. 

A kiterített lepedőn sorakoznak a mágnesek. Kiválaszok kettőt. Egyet magamnak, egyet neked. De nem fogom odaadni. Mindkettő az enyém lesz. Az egyik majd arra emlékeztet, hogy jártam Szicílián is. A másik arra, hogy nálad. Bekerülsz az amsterdami házikó és a Moulin Rouge szélmalma közé. Mindenhol elidőztem egy kicsit. 

Duty free

Lali 8900 forintért vette meg a Wizzair-jegyet Tel Avivba. Az utat a Mátyásföldi Szent Antal plébánia szervezte, és úgy volt, hogy a felesége, Brigi is megy, de végül arra jutottak, Brigi maradjon itthon a gyerekekkel, Lalira meg ráfér már egy kis kikapcsolódás.

Lali futár volt egy ételszállító cégnél. Nem szerette, mert korán kellett kelni, hajnali ötre már meg kellett jelennie az elosztóállomáson. Négykor ébredt, már amikor egyáltalán tudott aludni a folyton bömbölő gyerek miatt, aki még csak öt hónapos volt. Lali nem akarta a harmadik gyereket, de amennyit az Isten ad, hát annyit ad. A védekezés nem jöhetett szóba, bár ha Lali belegondolt, Brigi legalább négy éve nem ivott az állandó terhességek miatt, ami mindenképp pozitívum. Titokban megörült, amikor kiderült, hogy nincs kire bízni a gyerekeket, így Lali egyedül fizetett be az útra. Legalább lesz egy kis nyugta, gondolta. 

A reptérre is korán kellett kiérni, de az utazás izgalma miatt ez most egyáltalán nem zavarta. Brigi még utánakiáltott az ajtóból. – Itt maradt a fényképezőgép! Tessék – nyújtotta át felesége az automata Canont. – Nem kell, van telefonom – válaszolta Lali, aki gondolatban már az első sört bontotta ki a repülőgépen. – Tedd csak el – kérte Brigi. – És fotózz le mindent. És hozzál nekem valami szépet. – Micsodát? – kérdezte Lali. – Valamit. A Szentföldről. Mindegy. – Hát persze, hogy hozok -, felelte Lali mosolyt erőltetve, mert az ilyen madárlátta ajándékokat fölösleges pénzkidobásnak ítélte, meg azt se nagyon tudta, minek örül egy nő. Az útikönyvben azt olvasta, Izraelben finom a datolya. Majd azt hoz. A kis fényképezőgépet azért elrakta, ne legyen vita. 

A reptéren kígyózó sor fogadta, úgy látszik, mindenki Wizzairrel utazott. Lali utálta a sorbanállást. Azt meg pláne nem értette, a légitársaság biztonsági szolgálata miért kérdez olyanokat, hogy kivel megy, meg ki csomagolta a bőröndjét, nem mindegy? A Brigi csomagolta, ki más? Na, erre ki kellett nyitnia. – Minek néz ez engem, arab terroristának? – gondolta Lali, de kimondani nem merte, ne adja már a lovat az őt vegzáló zsidó nő alá. Ki csomagolta, na, ki? Anyád csomagolta. Visszapakolnia már neki kellett, ez külön felbosszantotta. – Minek szeded szét? – tűnődött magában, - arra van az a szar átvilágító kapu, nem? Hogy nincs-e nálam bomba. Nincs nálam bomba, római katolikus vagyok. A plébánia által szervezett úton. 

Ismerőst keresett a szemével, de nem látott senkit. Csak a Józsit, aki két utcával arrébb lakott, volt egy péksége. Ő is hajnalban kelt, mint Lali, ezért Lali valami lelki közösséget érzett iránta. A kihallgatás véget ért, bár azt alaposan meg kellett magyaráznia, miért hagyja Lali magára a feleségét és a három gyerekét, de Lali megmondta a zsidó nőnek kerek-perec, hogy pihenésre van szüksége, azért. Átengedték.

A repülőn nem kapott sört, csak pénzért. Sebaj, volt félretett eurója, négyszáz. Egy sör már csak jár, gondolta, ki is fizetett mindjárt hármat. Ételre sajnálta a pénzt, azt nem vett. Majd Tel Avivban eszik. – Egyáltalán mit esznek azok ott? – Töprengett az úton. Zsidó kaját? Vagy arabot? Gyrost? A zsidókról nem sokat tudott, de nem szerette őket. Elvégre megölték Jézust. Az arabokat se szerette, mert mindenhol robbantanak. És tessék, a reptéren belőle is ezt nézték ki. 

A vécé előtt futott össze a Józsival. – Láttam, sörözöl – szólította le Józsi. – Én is felpattintottam már egyet, bár nem kéne. Rossz szokás. – Lali hümmögött, azt figyelte, hányan vannak még előtte. Majd’ behugyozott. – Volt alkoholista a családodban? – érdeklődött Józsi. – Nem – felelte kurtán Lali. – Nálunk volt – folytatta Józsi. Feleségem édesapja. Sokat ivott. Ne tudd meg. Verte is őket. Édesanyját is, meg az Ildit is. Piált, ütött, piált, ütött. – Végre kijött az a dagadt nő – gondolta Lali. – Legalább nem utána kell leülnöm a klotyóra. Még ez a szemüveges csávó, aztán én jövök. – De aztán megtért az Úrhoz – összegezte a családtörténetet Józsi. – Akkor jó – vágta rá Lali. Az a lényeg.

Végre bejutott a vécébe.

„Bibiliai túra a Szentföldön” – hirdette a plébánia szórólapja. Lali nem tudta ugyan biztosan, hogy Tel Aviv is része-e a Szentföldnek, de az határozottan tetszett neki, hogy meleg volt, amikor végre megérkeztek. Rögtön le is kapta a dzsekijét, micsoda idő! – örvendezett magában. Otthon április még hideg is tud lenni, itt meg egy szál pólóban lehet mászkálni. 

Tel Avivot furcsának találta. Nem is olyan koszos – gondolta. Nincs is büdös. Pedig a gyrososnál az arabokat rendszerint ápolatlannak látta, a zsidókról meg egyébként sem gondolt túl sok jót. De a város olyan volt, mint a filmekben az olasz kisvárások, ahol a Sophia Loren, vagy ki, biciklizik. Vagy spanyol film volt? És a Penelopé Cruz biciklizett? Ilyen város volt, mint ez, szögezte le magában végül Lali. - Mondjuk azért a Penelopé Cruzzal megismerkedtem volna. Jobb csaj, mint a Brigi – folytatta az eszmefuttatást.  

A szállodai szobája pici volt, de az ágy nagy, és Lalit csak ez érdekelte most. Végre aludhat, amennyit akar. Nem üvölti fel legszebb álmából egyetlen gyerek sem, nem kell az éjszaka közepén betakarni a nagyobbat, és nem kell a hajnalt az autóban töltenie, hogy százötven címre vigye ki az ételes dobozokat, mert ezeknek az irodistáknak még főzni sincs kedve. 

A bőröndből kidobálta a gondosan becsomagolt ruhákat, már amiket az a zsidó biztonsági kurva szét nem szedett a reptéren, ami azóta sem fért Lali fejbe. Terrorista az anyátok. Levette a cipőjét, a pólóját, bevágtatott a fürdőszobába, mert megint pisilnie kellett. A fürdőszobai tükör hatalmas volt, jóval nagyobb, mint az otthoni. Ebben nem csak az arcát látta, hanem az egész testét, és most egy kicsit megütközött a látványon. Jó, ittam pár sört a gépen, meg ettem is, ennyi – gondolta magában, majd legyintett, és a sörökből legalább egyet ki is eresztett magából. 

Aztán ledőlt az ágyra és elaludt. 

A reggeli benne volt az árban, ezért jócskán szedett mindenből. Hosszú az út Jeruzsálemig, gondolta. Amint megpakolta a tányérját, azon töpengett, hogy ezek nem is gyrost esznek. Volt itt kirakva croissant, tojás, kenyér, mindenféle zöldség, gyümölcs, joghurt. Egy jó téliszalámis szendvicset bevágott volna, de felvágottat egyáltalán nem talált. – Pedig vinnék az útra – gondolta. 

Egyedül ült le, Józsit szándékosan kerülte, nem szeretett korán reggel beszélgetni. Sokat evett, ki tudja, mit adnak Jeruzsálemben, nem árt jól belakni. Eszébe jutott, hogy Brigit elfelejtette felhívni. Gyorsan előkapta a telefonját, üzenetet kezdett írni rajta. Kitalálta, úgy fogja megírni az sms-t, mintha tegnap este pötyögte volna be, csak nem kézbesítették. „Jó éjszakát, kicsim” – zárta a rövidke üzentet, majd elégedetten bólintott. Így jó.

Jeruzsálembe busszal mentek, és Lalit meglepte, milyen közel van Tel Avivhoz. Mintha leugrana Budapestről a Balatonra, vagy talán még kevesebb idő. Jó meleg volt, a buszon az útikönyvet olvasgatta. Szent helyeket fog látni, gondolta, és ez jóleső érzéssel töltötte el. Megnézik Betlehemet, meg a Keresztutat, meg az Olajfák hegyét, Jézus sírját, Dávid király sírját. Nazarethben Mária kútját. Ahol Gábriel arkangyal megsúgta Máriának, hogy gyermeket vár, mégpedig az Isten fiát. Ezen Lali eltűnődött. Mária kiment a kútra vízért, majd hazaállított Józsefhez a hírrel. Hogy terhes. Lali arra gondolt, ha Brigi mondjuk lemegy a Sparba, aztán otthon közli vele, hogy másvalaki gyerekét hordja a szíve alatt, hát ő hülyére veri, az tuti. Még akkor is, ha magától az Istentől van az a gyerek. Lali arra jutott, hogy ez csak valami szimbólum lehet, elvégre a Biblia csak nem tanít olyat, hogy az ember kellemetlen helyzetbe hozzon vadidegen nőket egy kéretlen terhességgel, hogy aztán az asszony közölhesse a gyanútlan férjével, van egy jó meg egy rossz híre. 

A Brigitől kapott fényképezőt Lali szorgosan használta, egész belejött a fotózásba, igaz, a kis automata Canonnal nem volt olyan könnyű szelfizni, mint a mobillal. Alig egy óra elteltével megérkeztek Jeruzsálembe.

Lali áhítattal lépett be a Cion kapun. Végig fognak menni a Keresztút tizennégy stációján, onnantól kezdve, hogy Pilátus halálra ítéli Jézust, egészen odáig, ahol eltemették. A jeruzsálemi forgatag hirtelen magával ragadta, egymást érték az érkező turistacsoportok, zarándoklatok, nyugdíjasok, idegenvezetők mutatták az utat emberek százainak, és Lali már nem is érezte olyan különlegesnek magát. 

Az is meglepte, hogy Jeruzsálem óvárosa gyakorlatilag egy hatalmas bazár. Azt se lehetett tudni, az ember mikor lép át a zsidó negyedből a keresztény negyedbe, onnan az arabba, hol a határ a három között. Se a zsidó, se az arab feliratokat nem tudta elolvasni, annak viszont megörült, hogy a Via Dolorosa magyarul is ki volt írva. Vagyis hát latin betűkkel. Jézus egy bazáron vitte végig a keresztet? – tűnődött magában Lali. Vagy a bazár később épült ide? Kezdte nem bírni az állandó kiabálást, az arab meg a zsidó hablatyolást, és nem értette, miért árulnak mindenhol vízipipát, ki vízipipázik ennyit? 

Megéhezett. Volt még egy csomó eurója, bolyongani kezdett a bazársorok közt, hogy valami ebédnek valót keressen. A gyümölcsöket nem kívánta, az ételek javarészéről nem tudta eldönteni, mik azok. A datolyákat, amiket Briginek akart vinni, túl nagynak és ráncosnak találta. Végül belefutott egy gyrososba, boldog volt, hogy azt felismerte. Angolul gagyogott valamicskét, azt el tudta magyarázni, hogy gyrost kér csirkéből, hagyma és csípős nélkül. Sört ivott mellé, egészen ízlett neki, még ha találomra választotta is ki a pultnál. 

Megnézték a Siratófalat is. Még egy biztonsági ellenőrzés, igaz, itt legalább nem kérdezgettek. Az ortodox zsidókat Lali egyáltalán nem értette. A férfiak fején kalap vagy hatalmas, malomkőszerű szőrkucsma. A kisgyerekek mind szemüvegesek, a fiúknak hosszúra növesztik a pajeszát, a nők parókát viselnek. Bizonytalanul ment a Siratófal felé, volt nála egy cetli, mert azt tudta, hogy a Siratófalba be kell dugni egy kívánságot, és akkor az teljesül. Lali már jó előre megírta a kívánságát, most a biztonság kedvéért újra átfutotta, remélve, hogy kellőképpen alaposan van megfogalmazva a Jóistenhez intézett kérés: „Szeretném megvenni azt a szürke Opel Corsát, amit kinéztem.” Oké. A fal előtt éneklő, hajlongó, imádkozó zsidók látványa kissé megijesztette. Abban sem volt biztos, egyáltalán ildomos-e római katolikusként itt lennie, imádkozhat-e ő jobb kocsiért itt velük, vajon az Isten meghallgatja-e őt is, vagy ez itt a zsidóknak fenntartott részleg, ahol ő csak egy idegen. Végül sebtében begyömöszölte a kívánságot a Siratófal egyik repedésébe, majd sietve távozott. 

A szállodában ez alkalommal időben írta meg Briginek az sms-t, hogy minden rendben.

Hamar eltelt a hét, vasárnap délután már alig várta, hogy beszállítsák a repülőbe, és végre hazaérhessen. A szabadáság utolsó söreit még kifizette, aztán hirtelen beléhasított a felismerés: elfelejtett ajándékot venni a feleségének. Kétségbeesve kezdte lapozgatni az előtte lévő ülés háttámlájának zsebébe helyezett Duty Free termékkatalógust. Megnyomta a stewardesshívó gombot, majd hibás angolsággal elmagyarázta, hogy egy nyakláncot szeretne. Nem is egyet, kettőt. Találomra rámutatott két ezüstnyakláncra, az egyik medálja egy Dávid-csillag volt, a másiké egy karikagyűrű. Hetven euróba került a kettő, Lali még kedvezményt is kapott. Két ezüstnyaklánc. Brigi valamelyiknek csak örül. 

Este érkezett haza. Brigi mindkét láncot ámulattal forgatta az ujjai között. – Nagyon sokba kerülhetett – mondta meghatottan. – Nem kellett volna ennyit költened rám. – Hiszen ajándékot kértél a Szentföldről – magyarázta Lali. – Szépek – vizsgálgatta Brigi a láncokat. – Van bennük valami... valami ősi – tette hozzá. – Érezni az energiát. – Azt tényleg érezni – hagyta rá Lali. – Most megyek, lefekszem. Holnap kelnem kell. 

Lali hullafáradtan zuhant az ágyra, amely sokkal kisebb volt, mint a tel avivi szállodájában lévő. Beállította a telefon ébresztőjét hajnali négy órára, majd az internetet kezdte böngészni. 

Egész jó áron voltak a használt Opel Corsák. Ezt jelnek vette.