Nem azért nem írtam mostanában semmit, mert nem történt semmi érdekes (amúgy nem), hanem mert az elmúlt két hétre kicsit sok jött össze, gyakorlatilag a lábam ki nem teszem az ágyamból. Na mondjuk az idő sem volt olyan, hogy ennek sok értelme lett volna, itt áprilisban még mindig tél vége volt, bár én ennek örültem (noha a fogadalmamat, miszerint márciustól nincs télikabát se téli cipő, kissé nehéz, néha pedig egyenesen ökörség volt betartani, de az elve azok elvek, március "átmeneti kabát" (ez fent van az általam legjobban utált szavak listáján, a beköpte a légy mögött szorosan), április rövidnadrág. A napok egészen idáig összefolytak (most is), általában három történetet írtam egyszerre: a filmet, a tévésorozatot és a korábbi filmem második változatát, ami gyakorlatilag az én esetemben egy új film. Néha nem emlékeztem, melyik jelenet melyik helyre tartozik, este hétkor letettem az egyiket (Rachel ránéz a fiúra, majd elkéri tőle a cigarettát, köhög), nyolckor felvettem a másikat (Davin, addig nem kapsz enni, amíg meg nem mondod, kivel beszéltél. Davin sír), és néha belecsúszott a harmadik is (Virginia undorral veszi szájába a kelbimbót.), akkor kezdtem elveszteni a fonalat. A kényelmetlen pozíciók sajnos végesek. Egy idő után több variáció egyszerűen nem létezik, marad a fekvés, meg a féloldalra dőlve gépelés, ülve az íróasztalnál már nem szeretek, mert az asztal szép mély nyomokat hagy a karomban, csíkokat egész konkrétan. Harminc oldalt kellett írnom abból a történetből, aminek most készül a második változata. Nem a forgatókönyvet, csak a tartalmát. Egy ilyen leírásban egy jelenet gyakran hosszabb, mint ugyanez a jelenet magában a forgatókönyvben, nekem pedig ez nem megy. Nekem minden akkor és ott alakul, amikor elkezdem írni és eljutok az adott pontra. Tessék, most az egyik gengszternek még korábban levágták a hüvelykujját, ez nem volt benne a leírásba, oszt a történetbe mégis belekerült. Így lett és kész.
Az olasz film nem egyszerű, nagyon-nagyon nem én vagyok és rengeteget kell küzdeni azzal, hogy valami az enyém legyen belőle. De semmi. Szavakat írok egymás után, és a legrosszabb érzés, hogy úgy érzem, mintha egy közhelyekkel teli aknamezőn lépkednék, amiket nagyon nehéz elkerülni. De nem baj, megmondták, ha a Fűrész 7. dvd változatára kérnek fel, azt is megírjuk tisztességgel. Ez a biznisz óra ez kiábrándító, bár múltkor nem is volt annyira vészes, most egy sráccal beszélgettünk, aki játékíró lett, ami pedig engem nem nagyon érdekel, bár jó tudni, hogy ez is egy opció. A játékírás alapvető feltétele, hogy az ember játsszon, én meg leragadtam a Tetrisnél és a Farmville-nél, ráadásul a farmomat 2009 óta hó borítja és nem nagyon jártam arra, szegény tehenek már megdöglöttek a le nem fejt tejtől (vagy "ki"? fogalmam sincs, a fejéshez milyen igekötő tartozik...megfej? Na mindegy). Szóval a játékíró is egy állás, ami nem leszek. Még három napom van az olasz film befejezésére (77 oldalnál tartok, 100 kell, szóval van remény), erre normális esetben másfél évet adnak, én kaptam egy hónapot. Jelentkeztem az egyéves szakmai gyakorlatra, ami azt jelenti, hogy maradhatok még egy évet, ha júliustól három hónap alatt találok munkát. Heti 20 óra kötelező, több lehet, kevesebb nem, és nem Starbucksban. Szóval a nyár erre fog elmenni: a munkáim tökéletesítése, ügynökkeresés, Torontói Filmfesztivál (mert addigra már a kezemben kell, hogy legyen minden, amit csináltam).
Megkaptuk a jegyeinket. Az első félévieket, azt hiszem, április végén ennek éppen ideje volt. Meglepődtem: mindenből ötöst kaptam, pedig azt hittem, Melanie négyest ad, gyakorlatilag soha még órai munkára nem kaptam nála B plusznál jobbat (illetve egyszer). Most nem írom le, ki mit írt, a lényeg: Melanie szerint jó forgatókönyvíró leszek, de én nem erre vagyok a legbüszkébb, hanem Kate A pluszára, "I have no room for improvement for Zoltan", írta, tegyük hozzá gyorsan, szerintem mindenkinek, csak a neveket cserélgette. Meg hát ez ebben a formában nem teljesen igaz, és hát úgy is érthető, hogy a gyerek reménytelen, mosom kezeimet. De én azért nem így értem inkább. Ami a viccesebb, hogy ma rákérdeztem a recepción, ugyan hány hiányzásom van elkönyvelve. 12 után szólnának, hogy veszélyben a diploma, és a szakmai gyakorlat sem csinálható meg, ha 18 összegyűlt. Én heti egyről tudok, a suli összesen egyről. Legyen nekik igazuk. Ezek szerint diplomázhatok. (de mivel Zoli eminens diák, fontos óráról sose lóg, kivéve kétszer az elmúlt hetekben, de akkor is csak azért, mert a munkáját végezte)
Ma végre megint elmentünk a sushi bárba, ahol télen voltam utoljára (ami persze relatív, múlt héten még 11 fok volt és esett), de mondjuk a naptári télen. A reptéri csomag szerűen érkező kis tálkák között most volt egy új, a tengeri sün, ami átverés volt, a fotója járkált körbe-körbe, miszerint van sün, de A) variáció, sün eleve nem volt, csak jól hangzik, B) variáció, az élelmesebbje megette a sünt. Elgondolkoztam, vajon van-e sushi bár etikett, vagyis el lehet-e venni a futószalagon azt a tálkát, ami még az ellenkező irányba halad, nem mellettünk, és vajon bunkóság-e elvenni, mert ez olyan, mint más csomagját levenni a reptéri futószalagról. (Erről jut eszembe, valaki múltkor elmagyarázta, hogy a mozgólépcső meg a korlátja nem bénaságból nem haladnak egyszerre, hanem állítólag az ember elesne, ha a korlát nem lenne picivel előbbre, hát én nem vagyok fizikus, de ez milyen hülyeség már, hát nem azért nem esünk el, mert csak a korlát tart meg minket, könyörgöm. És kipróbálta már valaki, milyen az, amikor az ember együtt megy a korláttal?? Volt erre kísérlet? Nem hinném...) Vagy a sushibár az amolyan sorsszerű dolog, hogy azt a sushid kapod, ami jár, és ha előtted lenyúlják, lenyúlják. Ez rendben van, amíg csak a lazacos meg tonhalas MAKIK (ez is mekkora egy fogalmi dugó...) mennek egymás után, de amikor csokis fánkból mindössze egy kering, az kissé frusztráló. mert a kedvencemből, a hínárból van több is. (Imádom a hínárt). Tessék, ha én lennék a Larry David, már írnám is a következő Félig üres epizódot a sushibárban. Végül jött a csokis fánk. Jött még valami hosszúkás is, amit korábban nem láttam, de nem mertem megkóstolni, mert nem látszott rajta, hogy édes vagy sem. Erre is kéne amúgy valami szabály. Legalább azokra a tálkákra kéne valamit ragasztani, ahol nem egyértelmű, hogy az illető micsoda. meg pl ugye mi van, ha a tengeri sün édes. Már ha van egyáltalán. Meg a nyers tengeri sün az milyen? és hogy bontják ki? Olyan, mint a licsi? belül egy kis fehér gombóc a szőr alatt? Na, ha lediplomáztam, ez lesz a következő, amit fel kell derítenem.
Tuesday, April 26, 2011
Thursday, April 14, 2011
Az író ír
Tévedések az írókról:
- Az író az az ember, aki leül a gépéhez, várja az ihletet, az ihlet jön, az író elkezdi az első oldalon és abbahagyja a 120-on, ha forgatókönyvet ír, az Anna Karenina esetében ennek a többszörösénél. Na, ez nem így van. Az író olyan matematikus, aki nem volt jó matekból. Olyan ugyanis nincs, hogy az embernek szárnyalnak a gondolatai, már úgy értve egyfolytában és kontroll nélkül, veri a billentyűt, szívja a cigiket, issza a kávét, és annyira belemerül a munkába, mint a Szeleburdi családban az apuka, aki visszadobta a pingponglabda helyett a kávét. Ezen mondjuk nagyon sokat nevettem kiskoromban, zárójel. Az én drága balagyféltekés barátaimnak fogalmuk sincs, mennyire hasonló a munkánk, tulajdonképpen tervezés meg szerkesztés az egész, a konkrét szavak leírása az már semmi. (ma ez a semmi tartott vagy nyolc órán keresztül). Ez a másik nagy mítosz: mi kell az íráshoz? Lángoló elme? Határtalan fantázia? Dehogy. Segg. A képesség, hogy az ember leüljön a seggére (az én esetemben ez néha has, néha egészen abszurd pozíciókat veszek fel az ágyamon), és úgy is maradjon sok-sok órán keresztül, amíg ki nem szenvedi magából a napi oldalmennyiséget.
- Bárhol végezhető tevékenység. Ez is csak részben igaz, én például szeretek kávézóban dolgozni, de az csak addig megy, amíg le nem merül az aksi. A laptopé. Az egy nagyon jó ötlet volt anno a részemről, hogy Írországba mentem írni (és most kéretik nem párhuzamot vonni az ország neve meg az általam végzett tevékenység között, és nem, nem fordult meg a fejemben Baszkföld.), ott ugyanis folyton esik, és az ember rá van kényszerülve, hogy ne menjen ki a lakásból. Szerettem volna Spanyolországba menni először, de aztán rájöttem, 40 fokban az is hülye, aki nem a tengerparton döglik, hanem egy elzárt, sötét szobában ír (ahol egyébként szellemet is láttam, ezt csak úgy egy második zárójelben jegyzem meg, és nem, nem szívtam semmit.) De ez vonatkozik a Central Parkra is, időnként az az ötletem támadt, hogy kimegyek a parkba és ott csinálom meg a leckémet. A laptopot süti a nap. Az ötlet ugrott. Marad a szobám. Arra, hogy az abakom a tengerpartna nézzen és permanensen, még várnom kell.
A business class után az is kiderül, hogy mennyit. Sokat. Szeretem ezt az órát, mert nagyon reálisan vázolják fel nekünk, hogy miért nem lesz belőlünk soha Hollywoodi forgatókönyvíró. Szerintem ez jobb, mint nekivágni Los Angelesnek, aztán ott pofára esni. Ez egyébként nem igaz, hogy nem lesz Hollywoodi forgatókönyvíró, inkább úgy igaz, hogy ha véletlenül el is adunk egy könyvet, majdnem biztos, hogy nem mi leszünk azok, akik végül is megírják. Ellenben kaphatok olyan állást, hogy mások munkáját fejlesszem fel, ezt már írtam korábban. Persze ha találok egy sztárt, aki kedvet kap a munkámhoz, akkor majdnem biztos, hogy a műből lesz is valami. Ezért fogom fejbevágni Torontóban a Kathy Batest meg a Julianne Moore-t a 120 oldalas gyöngyszemeimmel, hátha megtetszik nekik. De amúltkori óra óta persze tudjuk, hogy nem érkezünk forgatókönyvvel Torontóba, legalábbis nyomtatott verziót nem hurcolunk magunkkal, ellentétben készséggel vigyorunk mindenkire, és közüljük az ügynökökkel és producerekkel, "milyen szerencse, véletlenül van nálam egy pendrive és véletlenül pont el tudom emailezni holnap Önnek". Most a producerek és az írók viszonyáról tanultunk. Elmondom, miket tudtam meg a producerről. Most kizárólag azokról írok, amik eddigi pályán során rejtve maradtak előlem. A producerség öt másodpercben megtanulható: fizess időben és etesd bőséggel az alkalmazottaidat. Ennyi. A pénz nem számít, lehet az kevés is, ha megadott határidőre kifizeted. (jegyeztem...). Az alkalmazott (inkább azok, akik a konkrét stábban dolgoznak) egész nap szívesen húzza az igát, ha rendesen kap enni. Ha nem kap pizzát, másnap ne is várd, hogy pofavágás nélkül bemenjen. (jegyzetem). LEGYÉL KEDVES AZ ÍRÓDDAL. (és a színészeddel és a rendeződdel). A producernek az az érdeke, hogy én szívesen dolgozzak és csak az ő munkájával törődjek napi 18 órában, de ő éreztetni is fogja velem, hogy ez milyen fontos neki. Mondjuk meg is fizeti, hogy semmi másra ne koncentráljak egyáltalán. (hát nem ezt pofázom már mióta???) De sőt. Itt a producer nem hagyja, hogy mondjuk egy rendező fülébe jusson, ha egy színésznő hisztériás és feszültséget kelt a stáb többi tagjai között. Nem engedheti meg a produkció érdekben. Hm. A producert itt firemannek hívják, én arra tippeltem volna, hogy mert ő rúgja ki az embereket (részben igaz), de valójában azért, mert a forgatás során és egyáltalán, a filmgyártás bármelyik pontján adódó problámákat azonnal megoldja, ha jó. És ezen az órán hallhattuk az örökérvényű igazságot is: Mit csinál az író? Ír. Ez nem afféle bölcsesség szeretne lenni, amiért rengeteg pénzt fizettem, hanem a jövőnk. Most megtudtuk, hogy az elmúlt egy év nem csupán teletömte okossággal a fejünket, de arra is felkészített, mi vár ránk az elkövetkező negyven évben: ÍRÁS. Aki nem képes kitermelni magából évi kettő forgatókönyvet, az ne foglalkozzon írással. Csak a számok egy átlagos amerikai író éltéből: 25 forgatókönyv, ami soha nem készült el. 7 forgatókönyv, amit megvettek, de soha nem készült el. 2 forgatókönyv, amit megvettek és el is készült. Szeretem ezt az órát, mondom.
Itt szigorú szabályai vannak annak, hogyan kell egy ügynököt megkeresni, jövő hétre kell írnom egy levelet, amiben eladom magamat a leendő ügynökömnek. Ez lesz a 256. leckém a hétre. Most egyszerre három forgatókönyvet írok: a tévésorozatomat, az igazi filmet és a a régit, aminek a sztoriját teljesen megváltoztattam. Néha nem tudom, melyikben vagyok éppen, néha megörülök, hogy ha az egyiket elhasználtam itt, akkor még ellőhetem ott is. Ezt meg én teszem hozzá: az író elegánsan lop. Ez a trükk. MINDEN sztorit megírtak már, kivétel nélkül, a tévhit, hogy nem. A kérdés az, hogy ügyesen lopunk-e vagy feltűnően. Mostanra lett tele a fejem, éjfél van. Most van az, amikor nem bírok leírni még egy mondatot. Csak még ennyit: megjött az első fele az első pénzemnek, a producereim máris nem tartották be a "fizess időben" parancsolatot. És nem kedvesek. Illetve néha azok. Ennyi pénzért lehetnének mondjuk kedvesebbek.
Amikor a mondataimnak nincs tovább értelmük és magamat ismétlem, akkor kell elmenni aludni. Ez lesz most.
- Az író az az ember, aki leül a gépéhez, várja az ihletet, az ihlet jön, az író elkezdi az első oldalon és abbahagyja a 120-on, ha forgatókönyvet ír, az Anna Karenina esetében ennek a többszörösénél. Na, ez nem így van. Az író olyan matematikus, aki nem volt jó matekból. Olyan ugyanis nincs, hogy az embernek szárnyalnak a gondolatai, már úgy értve egyfolytában és kontroll nélkül, veri a billentyűt, szívja a cigiket, issza a kávét, és annyira belemerül a munkába, mint a Szeleburdi családban az apuka, aki visszadobta a pingponglabda helyett a kávét. Ezen mondjuk nagyon sokat nevettem kiskoromban, zárójel. Az én drága balagyféltekés barátaimnak fogalmuk sincs, mennyire hasonló a munkánk, tulajdonképpen tervezés meg szerkesztés az egész, a konkrét szavak leírása az már semmi. (ma ez a semmi tartott vagy nyolc órán keresztül). Ez a másik nagy mítosz: mi kell az íráshoz? Lángoló elme? Határtalan fantázia? Dehogy. Segg. A képesség, hogy az ember leüljön a seggére (az én esetemben ez néha has, néha egészen abszurd pozíciókat veszek fel az ágyamon), és úgy is maradjon sok-sok órán keresztül, amíg ki nem szenvedi magából a napi oldalmennyiséget.
- Bárhol végezhető tevékenység. Ez is csak részben igaz, én például szeretek kávézóban dolgozni, de az csak addig megy, amíg le nem merül az aksi. A laptopé. Az egy nagyon jó ötlet volt anno a részemről, hogy Írországba mentem írni (és most kéretik nem párhuzamot vonni az ország neve meg az általam végzett tevékenység között, és nem, nem fordult meg a fejemben Baszkföld.), ott ugyanis folyton esik, és az ember rá van kényszerülve, hogy ne menjen ki a lakásból. Szerettem volna Spanyolországba menni először, de aztán rájöttem, 40 fokban az is hülye, aki nem a tengerparton döglik, hanem egy elzárt, sötét szobában ír (ahol egyébként szellemet is láttam, ezt csak úgy egy második zárójelben jegyzem meg, és nem, nem szívtam semmit.) De ez vonatkozik a Central Parkra is, időnként az az ötletem támadt, hogy kimegyek a parkba és ott csinálom meg a leckémet. A laptopot süti a nap. Az ötlet ugrott. Marad a szobám. Arra, hogy az abakom a tengerpartna nézzen és permanensen, még várnom kell.
A business class után az is kiderül, hogy mennyit. Sokat. Szeretem ezt az órát, mert nagyon reálisan vázolják fel nekünk, hogy miért nem lesz belőlünk soha Hollywoodi forgatókönyvíró. Szerintem ez jobb, mint nekivágni Los Angelesnek, aztán ott pofára esni. Ez egyébként nem igaz, hogy nem lesz Hollywoodi forgatókönyvíró, inkább úgy igaz, hogy ha véletlenül el is adunk egy könyvet, majdnem biztos, hogy nem mi leszünk azok, akik végül is megírják. Ellenben kaphatok olyan állást, hogy mások munkáját fejlesszem fel, ezt már írtam korábban. Persze ha találok egy sztárt, aki kedvet kap a munkámhoz, akkor majdnem biztos, hogy a műből lesz is valami. Ezért fogom fejbevágni Torontóban a Kathy Batest meg a Julianne Moore-t a 120 oldalas gyöngyszemeimmel, hátha megtetszik nekik. De amúltkori óra óta persze tudjuk, hogy nem érkezünk forgatókönyvvel Torontóba, legalábbis nyomtatott verziót nem hurcolunk magunkkal, ellentétben készséggel vigyorunk mindenkire, és közüljük az ügynökökkel és producerekkel, "milyen szerencse, véletlenül van nálam egy pendrive és véletlenül pont el tudom emailezni holnap Önnek". Most a producerek és az írók viszonyáról tanultunk. Elmondom, miket tudtam meg a producerről. Most kizárólag azokról írok, amik eddigi pályán során rejtve maradtak előlem. A producerség öt másodpercben megtanulható: fizess időben és etesd bőséggel az alkalmazottaidat. Ennyi. A pénz nem számít, lehet az kevés is, ha megadott határidőre kifizeted. (jegyeztem...). Az alkalmazott (inkább azok, akik a konkrét stábban dolgoznak) egész nap szívesen húzza az igát, ha rendesen kap enni. Ha nem kap pizzát, másnap ne is várd, hogy pofavágás nélkül bemenjen. (jegyzetem). LEGYÉL KEDVES AZ ÍRÓDDAL. (és a színészeddel és a rendeződdel). A producernek az az érdeke, hogy én szívesen dolgozzak és csak az ő munkájával törődjek napi 18 órában, de ő éreztetni is fogja velem, hogy ez milyen fontos neki. Mondjuk meg is fizeti, hogy semmi másra ne koncentráljak egyáltalán. (hát nem ezt pofázom már mióta???) De sőt. Itt a producer nem hagyja, hogy mondjuk egy rendező fülébe jusson, ha egy színésznő hisztériás és feszültséget kelt a stáb többi tagjai között. Nem engedheti meg a produkció érdekben. Hm. A producert itt firemannek hívják, én arra tippeltem volna, hogy mert ő rúgja ki az embereket (részben igaz), de valójában azért, mert a forgatás során és egyáltalán, a filmgyártás bármelyik pontján adódó problámákat azonnal megoldja, ha jó. És ezen az órán hallhattuk az örökérvényű igazságot is: Mit csinál az író? Ír. Ez nem afféle bölcsesség szeretne lenni, amiért rengeteg pénzt fizettem, hanem a jövőnk. Most megtudtuk, hogy az elmúlt egy év nem csupán teletömte okossággal a fejünket, de arra is felkészített, mi vár ránk az elkövetkező negyven évben: ÍRÁS. Aki nem képes kitermelni magából évi kettő forgatókönyvet, az ne foglalkozzon írással. Csak a számok egy átlagos amerikai író éltéből: 25 forgatókönyv, ami soha nem készült el. 7 forgatókönyv, amit megvettek, de soha nem készült el. 2 forgatókönyv, amit megvettek és el is készült. Szeretem ezt az órát, mondom.
Itt szigorú szabályai vannak annak, hogyan kell egy ügynököt megkeresni, jövő hétre kell írnom egy levelet, amiben eladom magamat a leendő ügynökömnek. Ez lesz a 256. leckém a hétre. Most egyszerre három forgatókönyvet írok: a tévésorozatomat, az igazi filmet és a a régit, aminek a sztoriját teljesen megváltoztattam. Néha nem tudom, melyikben vagyok éppen, néha megörülök, hogy ha az egyiket elhasználtam itt, akkor még ellőhetem ott is. Ezt meg én teszem hozzá: az író elegánsan lop. Ez a trükk. MINDEN sztorit megírtak már, kivétel nélkül, a tévhit, hogy nem. A kérdés az, hogy ügyesen lopunk-e vagy feltűnően. Mostanra lett tele a fejem, éjfél van. Most van az, amikor nem bírok leírni még egy mondatot. Csak még ennyit: megjött az első fele az első pénzemnek, a producereim máris nem tartották be a "fizess időben" parancsolatot. És nem kedvesek. Illetve néha azok. Ennyi pénzért lehetnének mondjuk kedvesebbek.
Amikor a mondataimnak nincs tovább értelmük és magamat ismétlem, akkor kell elmenni aludni. Ez lesz most.
Thursday, April 7, 2011
A 22-es
Mi volt előbb, az ügynök vagy a munka? A business class így a vége előtt 5 héttel eléggé stresszelni bírja az embert. Mert ugye mi történik, ha innen elmegyünk, mindenkinek (na jó, többségnek) egyetlen dolog jár a fejében: hogyan lesz munkám? Munka úgy lesz, hogy az embert eladja az ügynöke. Ügynök úgy lesz, hogy az ember már letett itt valamit az asztalra, amivel felkeltette az ügynök figyelmét. Na és mivel? MUNKÁVAL. Az, hogy az ember hogyan szerez magának munkát, ezen felül ügynököt, sok mindenen múlik, elsősorban azon, hogy személyesen mennyire forog olyan körökben, ahol lehetősége van fontos emberekkel beszélni. Megtanultuk, mik azok a hibák, amiket a kezdő írónak semmiképp sem szabad elkövetnie, ha a leendő ügynökével érintkezik. Íme egy kis ügynökhatározó:
- Sosem küldünk forgatókönyvet csatolva ismeretlenül az ügynöknek. Ki sem fogja bontani, részben mert fél a csatolt fájltól, részben mert pofátlanság. Majd ha ő kéri tőlünk, akkor.
- 24 órán belül válaszolunk, ha kíváncsi az anyagunkra, ő hat hét múlva ír rá valamit, türelmesen kivárjuk.
- Nem küldünk első változatot egy forgatókönyvből. Se másodikat. Se harmadikat. Tizediket küldünk. Azt a változatot küldjük, amelyik kész. Amelyiket addig csiszoltuk, amíg a lézető legtökéletesebb nem lett.
- Frappáns levélben bemutatkozunk, elmondjuk, mi az, ami bennünk annyira különleges, hogy a havi 2000 jelentkező közül mindenáron minket kéne foglalkoztatnia.
- Nem megyünk kinyomtatott forgatókönyvvel a partikra, senki sem akar egy fél kilós papírtömbbel a hóna alatt mulatni.
- Eljárunk a fesztiválokra, ahol közvetlenül beszélgetünk az ügynökökkel, producerekkel, kérünk tőlük 1 percet (nem ötöt, az sok) arra, hogy előadjuk az ötletünket, ha érdekli, másnap felkeressük. A bulikon nem rúgunk be. A partik és fesztiválok üzleti megbeszélések. Egy-két sörrel vagy más piával álljuk végig az egészet, hogy kellően fesztelennek látsszunk, viszont sose jussunk abba az állapotba, amikor elkezdünk hangosan vihogni, vagy bőgni, vagy ordítani, attól függ, ki mit szokott részegen.
- A nyakunkban lógó kártya nem csupán egy név. Ne lepődjünk meg, ha valaki odajön hozzánk, kedvesen beszélgetni kezd, majd a névkártyánk leolvasása után odébb áll - akkor rájött, hogy senkik vagyunk.
- A fontos emberekért sorban állunk, mint a közértben. Ha lehet, nem küldük el olyannak a levelünket, akivel nem találkoztunk a partin, meglehet, hogy lemondta a részvételt, a postafiókjában pedig meglepődve találná emlékeztetőnket, miszerint milyen jót beszélgettünk tegnap.
- A nagy ügynökségekkel kezdőként fölösleges próbálkozni. A filmiparban dolgozó nagy nevek 90 százalékát 4 ügynökség képviseli, a maradék tízet több száz kicsi. A több száz kicsit maga is nagy szeretne lenni, ez nekünk pedig nagyon jó. Ha a kicsi felvesz ugyanis, a belét ki fogja dolgozni, hogy eladjon, mert belőlünk él, viszont feljebb szeretne jutni ő is, tehát reménykedk benne, hogy mi magunk csinálunk valami nagyot, és ezáltal neki nő meg az ázsiója. Robert Rodriquezt nem vették fel egy ügynökséghez, az assziszens viszont maga foglalkozott vele a főnöke helyett, aztán R.R. az lett, aki. A Király beszédét több ügynökség visszadobta, nem láttak benne fantáziát.
- Mindenki a nagy ügynökhöz akar eljutni, ott viszont idegösszeroppanást kap, mert folyton nyomás alatt tartják, ha épp nem dolgozik. A kicsi engedékenyebb és nem rúg ki azonnal, ha nem szereztünk milliós megrendelést mindjárt.
Aztán vannak a menedzserek, akik kedvesebbek, mint az ügynökök, ők is százalékért dolgoznak, viszont személyesebb velük a kapcsolat. Aztán vannak az ügyvédek, akiket szintén nem árt felvenni, hogy átnézzék a szerződést például. Vannak amúgy ingyér dolgozó ügyvédek, kötelező nekik évente x órát önkéntes alapon dolgozni, különben elveszítik az engedélyüket.
Elhatároztam, hogy elmegyek a Torontói Filmfesztiválra, az a legjobb állítólag és szeptember elején kezdődik. Mindenkivel lehet beszélni, az emberek közvetlenek és elmesélhetem nekik, micsoda fantasztikus filmet írtam a két öregasszonynak. Ezt most amúgy teljesen átírom, most kell elkészítenünk a második változatot, ami gyakorlatilag egy új film lesz, a régi szereplőkkel. Már az első 30 oldalon annyi a változás, hogy borulni fog az egész sztori. Közben írnom kell a tévésorozatot, plusz a filmet, napi 5 oldalra köteleztem magam. Otthon tizenvalahány éve próbálok határidőket szabni magamnak, tizenvalahány éve nem sikerül őket betartanom, aztán a végére mindig elkészülök, csak sosem úgy, ahogy terveztem. "Jó, ma nem kell dolgoznom, egy nap alatt tízet simán megírok. Holnap nem fészbukozom. Elkezdem korán, menni fog a tíz". Ez egy elég rendszeres párbeszéd magammal. Mindennapos. Természetesen ma még nem nyúltam hozzá, de most visszatértem az "este 9-kor gyerek még az idő" üzemmódra (ehhez van húsz percem). Este kilenckor azt szoktam mondani, álmosan nem lehet elkezdeni, nem fog az agyam, jobb az ilyesmit tiszta fejjel. Harminc oldal vasárnap a tévéből. Pénteken nem tudom, mi. Hétfőn nem tudom, mi. Öt hét még. Utána keresem az ügynököt...
- Sosem küldünk forgatókönyvet csatolva ismeretlenül az ügynöknek. Ki sem fogja bontani, részben mert fél a csatolt fájltól, részben mert pofátlanság. Majd ha ő kéri tőlünk, akkor.
- 24 órán belül válaszolunk, ha kíváncsi az anyagunkra, ő hat hét múlva ír rá valamit, türelmesen kivárjuk.
- Nem küldünk első változatot egy forgatókönyvből. Se másodikat. Se harmadikat. Tizediket küldünk. Azt a változatot küldjük, amelyik kész. Amelyiket addig csiszoltuk, amíg a lézető legtökéletesebb nem lett.
- Frappáns levélben bemutatkozunk, elmondjuk, mi az, ami bennünk annyira különleges, hogy a havi 2000 jelentkező közül mindenáron minket kéne foglalkoztatnia.
- Nem megyünk kinyomtatott forgatókönyvvel a partikra, senki sem akar egy fél kilós papírtömbbel a hóna alatt mulatni.
- Eljárunk a fesztiválokra, ahol közvetlenül beszélgetünk az ügynökökkel, producerekkel, kérünk tőlük 1 percet (nem ötöt, az sok) arra, hogy előadjuk az ötletünket, ha érdekli, másnap felkeressük. A bulikon nem rúgunk be. A partik és fesztiválok üzleti megbeszélések. Egy-két sörrel vagy más piával álljuk végig az egészet, hogy kellően fesztelennek látsszunk, viszont sose jussunk abba az állapotba, amikor elkezdünk hangosan vihogni, vagy bőgni, vagy ordítani, attól függ, ki mit szokott részegen.
- A nyakunkban lógó kártya nem csupán egy név. Ne lepődjünk meg, ha valaki odajön hozzánk, kedvesen beszélgetni kezd, majd a névkártyánk leolvasása után odébb áll - akkor rájött, hogy senkik vagyunk.
- A fontos emberekért sorban állunk, mint a közértben. Ha lehet, nem küldük el olyannak a levelünket, akivel nem találkoztunk a partin, meglehet, hogy lemondta a részvételt, a postafiókjában pedig meglepődve találná emlékeztetőnket, miszerint milyen jót beszélgettünk tegnap.
- A nagy ügynökségekkel kezdőként fölösleges próbálkozni. A filmiparban dolgozó nagy nevek 90 százalékát 4 ügynökség képviseli, a maradék tízet több száz kicsi. A több száz kicsit maga is nagy szeretne lenni, ez nekünk pedig nagyon jó. Ha a kicsi felvesz ugyanis, a belét ki fogja dolgozni, hogy eladjon, mert belőlünk él, viszont feljebb szeretne jutni ő is, tehát reménykedk benne, hogy mi magunk csinálunk valami nagyot, és ezáltal neki nő meg az ázsiója. Robert Rodriquezt nem vették fel egy ügynökséghez, az assziszens viszont maga foglalkozott vele a főnöke helyett, aztán R.R. az lett, aki. A Király beszédét több ügynökség visszadobta, nem láttak benne fantáziát.
- Mindenki a nagy ügynökhöz akar eljutni, ott viszont idegösszeroppanást kap, mert folyton nyomás alatt tartják, ha épp nem dolgozik. A kicsi engedékenyebb és nem rúg ki azonnal, ha nem szereztünk milliós megrendelést mindjárt.
Aztán vannak a menedzserek, akik kedvesebbek, mint az ügynökök, ők is százalékért dolgoznak, viszont személyesebb velük a kapcsolat. Aztán vannak az ügyvédek, akiket szintén nem árt felvenni, hogy átnézzék a szerződést például. Vannak amúgy ingyér dolgozó ügyvédek, kötelező nekik évente x órát önkéntes alapon dolgozni, különben elveszítik az engedélyüket.
Elhatároztam, hogy elmegyek a Torontói Filmfesztiválra, az a legjobb állítólag és szeptember elején kezdődik. Mindenkivel lehet beszélni, az emberek közvetlenek és elmesélhetem nekik, micsoda fantasztikus filmet írtam a két öregasszonynak. Ezt most amúgy teljesen átírom, most kell elkészítenünk a második változatot, ami gyakorlatilag egy új film lesz, a régi szereplőkkel. Már az első 30 oldalon annyi a változás, hogy borulni fog az egész sztori. Közben írnom kell a tévésorozatot, plusz a filmet, napi 5 oldalra köteleztem magam. Otthon tizenvalahány éve próbálok határidőket szabni magamnak, tizenvalahány éve nem sikerül őket betartanom, aztán a végére mindig elkészülök, csak sosem úgy, ahogy terveztem. "Jó, ma nem kell dolgoznom, egy nap alatt tízet simán megírok. Holnap nem fészbukozom. Elkezdem korán, menni fog a tíz". Ez egy elég rendszeres párbeszéd magammal. Mindennapos. Természetesen ma még nem nyúltam hozzá, de most visszatértem az "este 9-kor gyerek még az idő" üzemmódra (ehhez van húsz percem). Este kilenckor azt szoktam mondani, álmosan nem lehet elkezdeni, nem fog az agyam, jobb az ilyesmit tiszta fejjel. Harminc oldal vasárnap a tévéből. Pénteken nem tudom, mi. Hétfőn nem tudom, mi. Öt hét még. Utána keresem az ügynököt...
Subscribe to:
Posts (Atom)