Világvége után

Én nagyon vártam, hogy mi lesz, már csak azért is, mert időközben megtudtam, hogy ez a vén hülye Camping ez összeadott-kivont, kiszámolta az ELŐZŐ (a noébárkájás állatos) özönvíz időpontját, ahhoz hozzáadott valamennyit, így jött ki neki a a 2011. május 21, gyorsan alapított egy katolikus rádiót, belinkelte a világvége honlapjára, oszt vártuk, mi lesz. Lementem a Starbucksba, nehogy már itthon érjen. Amúgy is kellett dolgoznom kicsit. Hat órára volt időzítve az esemény, kísértetiesen hat órakor felhők kezdtek gyülekezni, a sztárbákszos pultosfiú meg kijött mint egy próféta, beleszagolt a levegőbe, közölte, hogy eső lesz, aztán visszament kávét adagolni (az enyémet elrontotta, kaptam ajándékba egy másikat, arra gondoltam, ő már biztosan tudhat valamit. Negyed hétkor hazamentem, nehogy elázzon a laptop, bent ugyanis nem szeretek dolgozni, mert az amerikaiak azt, hogy légkondi a fagyasztó szinonímájaként értelmezik, tehát ha valahol ki van írva, hogy AC, az nem azt jelenti, hogy normális hőmérséklet van, hanem kb. azt, hogy húsz fokkal hidegebb a kintinél. Valamivel fél hét után elállt az eső és kisütött a nap. Szinte látom magam előtt a komolyarcú néniket a metróból, akik tegnap összegyűltek valami templomban, (ja mert ugye a másik elmélet szerint az igazak megússzák az egész balhét, olvastam, valami magyar faluban egy nénit agyoncsapott a villám, ő biztos nem volt igaz), hat óra ötperckor már hevesen kántáltak és várták a végítéletet, hat negyvenötkor meg átmentek a szomszédos csirkésbe enni egy turkey burgert, mert onnan láttam kijönni az egyik elvadult fejűt. Eseménytelenül zajlott a világvége. Leszámítve a Central Park-beli biciklibalesetet, ahol hárman mentek össze, és egy öregember vagy két percig nem mozdult, de aztán felállt és a saját lábán távozott a helyszínről, a bicikli sem sérült meg nagyon.

Ezt futás közben láttam, mostanában megint végre van időm futni. Csak annyira unom, hogy új útvonalat kellett kitalálnom, most nem a tavat futom körbe, hanem az eggyel kevésbé dögunalmas útvonalon megyek, a betonon, ami azért érdekes, mert van benne lejtő, emelkedő, plusz egy kicsit kalandosabb a száguldozó biciklisek, görkorisok és gördeszkások miatt. A futás első 35 percét utálom. Először is sosem viszek vizet, mert nem bírom, ha egyik kezeből a másikba kell cserélgetnem valamit. A 35 perc végére rendszerint a kiszáradás fenyeget, tanácsot kell kérnem a Gusztos maratongurutól, hogy is van ez nála, hogy ő sót is visz magával, meg vizet (jó, de ő egy kis túlélőcsomaggal fut azt hiszem, talán még iránytű is van nála, de ezt is meg kell kérdeznem), mindenesetre én csak úgy bírok futni, ha nincs a kezemben semmi, na mondjuk a James Franco szívószálas poharát a 127 órából azt irigyeltem, igaz, ő biciklizett. Szóval így láttam a balesetet. Egyébként a második 35 percet (vagyis a vízivásnyi szünet után kezdődőt) már egészen élvezem, igaz, amikor eljutok a sziklára felrakott pumaszoborig, akkor mindig megijedek, de komolyan, kinek jutott eszébe egy pumát kiönteni bronzból, hogy lehetőleg este 8-kor infarktust kapjak?? A víz azért is kéne egyébként, mert akkor nem kéne ennyit köpködni. Itt ebben nincs semmi meglepő, az amerikai az egy köpködő nemzet, főleg a metróba, ezzel mindig meglepnek a legutolsó divat szerint vászonkalapot hordó New York-i értelmiségiek, amikor a reggeli metróra várva a sínek közé csuláznak egy helyeset. (Ez a kalap egyébként jól néz ki, egy magára valamit adó New York-i ma úgy néz ki, mint az Inspector Gadget, nekem is kell ilyen). Na én rendszerint a lábamat szoktam leköpni futás közben, ezen van még mit dolgozni.

Most, hogy iskola nincs, én pedig megfogadtam, hogy hatkor fogok felkelni, inkább tízkor kelek. Életemben nem aludtam még ennyit, főleg nem egész éjszaka, tegnap azt álmodtam, hogy két hold van az égen, ezt valaki megfejthetné nekem, a tippem, hogy valakinek ikrei fognak születni. Egyelőre még megengedek magamnak ennyi kilengést, elvégre az elmúlt egy évben az alvás az egy ritka fogalom volt az életemben, szóval lelkiismeret-furdalásom azért nincs. Úgyis dolgozom, a jövő hétre be kell fejeznem az olasz filmet. Végre. Ja és van időm edzeni megint, ami jó érzés, főleg, amióta valami fitnesz guru itten megmagyarázta, hogy mandulát azt lehet enni, ha sózatlan (meg mindenféle ízesítés nélküli), és egyáltalán, bármilyen olajos magot csak javasolni tud, na azóta kétpofára viszem magammal a mandulát mindenhová. Na meg persze állást keresek. Ahogy arra számítottam, az állások nagyrésze Los Angelesben vagy más Kaliforniai városban van, szóval azzal is számolni kell, hogy nyáron el kell költöznöm. Az Upper East Side-ról mindenképp elmegyek, a belvárosba. Napi két-három tévétársaság oldalait nézem át, jojózik a szemem, úgy kell odafigyelnem, hogy assistant executive helyett nehogy account executive pozícióra adjam be a jelentkezésemet, meglepődnék én is, ők is. Állás az van bőven, egyetlen szempont, amit nem veszek figyelembe, hogy érteni kell sok helyen a Powerpointhoz, meg az excelhez, de azért hazudom bátran, hogy ezeket tudom, mert ha a final cut prót meg tudtam tanulni, akkor mindent. Sok álláshoz kell Final Cut Pro ismeret, ki gondolta volna a márciusi hosszas anyázások közepette, hogy egyszer ez még a javamra válik...Szóval pihenés az nincsen. Illetve annyi, hogy nem olyan szoros a menetrend, és ha szerencsém van, még egy kicsit nem vesznek fel sehova (nem, nem, ilyet nem mondtam, dolgozni akarok arcom verejtékével, csak a nyári hőségben tudunk olyan rettentő szomjasak lenni, mint ahogy én ma dolgozni szeretnék, és ha nem kelek fel ezek után nap mint nap és nem dolgozom, akkor tagadja meg tőlem a barátságát, Ivan Romanics, jó, irodalom szakot végeztem, bár ez nem volt kötelező), és egy kicsit élvezhetem a New York-i nyarat, mielőtt megismerem Larry Davidet, aki felvesz asszisztensének, ez lenne az álmom. Vagy a Woody Allen, akinek megint lesz új filmje. Addig meg végignézem a 24 rettenetesen és fájdalmasan unalmas utolsó szezonját, aztán egy csomó másik filmet és sorozatot, mert ha jönnek az állásinterjúk, nem ártana tudni, melyik csatornán mit is adnak, igaz, már  gimnáziumban remekül tudtam olyasmiről beszélni, amit nem láttam és nem olvastam, sőt, az osztálytársammal vitatkoztam az Anyeginről, aki szintén nem olvasta. Szóval ezzel nem lesz gond. Azán kiderül, meg kell-e változtatnom a blog címét Kalifornia nem tágulra...

244 nap

Először is: nem volt talár, se sapka, amit dobálni kellett. Pedig én bíztam ebben, mert egyetlen ruhadarab, amiből nincsen itt egy se: zakó. Azért nincs, mert nehéz volt, nem csomagoltam be ősszel. Tíz perccel azelőtt, hogy a metrót el kellett érnem, gyorsan bementem egy üzletbe zakót venni, kb úgy, mint ahogy az Annie Hallban Annie parkolóhelyet talál. Levettem az első zakót a fogasról, ami jó volt, be a sorba (persze nyilván előttem valaki megvette a fél üzletet, aztán a csajnak nem volt visszajárója, meg kellett várni a csávót, amíg hoz visszajárót az alsó szintől, hozott, asszem, egy boltban ennél semmi sem lehet idegesítőbb.
A diplomaosztó előtt felolvasás volt. Tíz oldalt lehetett elküldeni a forgatókönyvekből, amit színészekkel olvastattak fel, néhány alkalommal csak egy "he?" bírta elhagyni a számat, mint pl. a brazil lány művénél, akinek a vérében volt a szappanopera műfaja (és arról szólt, hogy egy leszbikus lány önmagát keresi, és a templomban megkérdezik a papot, hogy ilyet lehet-e), meg az egyik olasznál, aki azt hiszem, nagyon eredeti szeretett volna lenni, de kicsit sem volt az. A svédre nem mondok semmit, egy év alatt megszoktam, hogy a történet csúcspontja az, amikor a szerelmesek megfogják egymás kezét és biztosítják egymást a soha el nem múló szerelmükről. A színészek elég jók voltak. Kettő csoporttársamé volt NAGYON vicces, az egyiknek mondjuk nem volt értelme, de órákig elhallgattam volna, végül is ilyen a Tarantino is. (Ezt nehéz nagyképűség nélkül mondani, de két tanárom is közölte, hogy az enyém volt "THE" Funny, pedig ráadásul én nem voltam elégedett a sajátommal. De az este végén megismerkedtem az egyik felolvasó színésznővel, akivel megállapodtunk, hogy máskor is tartanak ilyen felolvasást, ha szükségünk van rá. Márpedig lesz. A másk csoporttársam pl. meglepően sokat fejlődött azóta, hogy 244. nappal ezelőtt elkezdtük ezt itt.

A felolvasások után átadták a diplomákat, Kate nem volt ott mert beteg volt, amit nagyon sajnáltam, de majd vasárnap megyünk vele inni. Utána volt egy kis kaja az egyik teremben, aztán mentünk kocsmázni. Már nem emlékszem miket ittam és kivel. Ja, Randynek odaadtam a Bojan összes műveit, egy kivonatot a forgatókönyvemből Bojan minden egyes jelenetével, élete végéig ellesz vele, azt hiszem, Bojan születése lett a legemlékezetesebb pontja az egész tanévnek.

244 napot töltöttem el itt, kiszámoltam. Két forgatókönyv, két kisfilm (egyiket írtam, rendeztem, VÁGTAM), egy eredeti meg egy létező tévésorozat epizód, és a második változat megírása az egyik forgatókönyvnek. Ez a termés. Ha egyszer valaki színészetet szeretne tanulni, az NE menjen a New York Film Academyre (állítólag volt már, akit maguk az itt dolgozók beszéltek le róla), de aki forgatókönyvíró vagy producer szeretne lenni, az nem nagyon választhat jobb helyet. Már írtam, hogy egyszer azt mondta nekem valaki, hogy egy kávé mellett is meg lehet tanulni mindent, amit erről tudni érdemes. Ez 244 napnyi kávé után sem igaz. Most majd, hogy nincsenek óráim, nehéz lesz rávenni magam arra, hogy minden nap csináljak valamit, írjak, határidők nélkül, meg is beszéltük a csoporttársaimmal, hogy egymásnak adunk határidőket. Ezeket kell megcsinálnom: kijavítani mindent, amit írtam. Ügynököt keresni. Állást keresni. (Életemben nem voltam még állásinterjún, de most már legalább zakóm van hozzá.) Felkelni rendesen korán, futni meg edzésre járni. (Még nem kiabálom el, de elköltözöm, olyan házba, ahol nincs egér, ellenben van uszoda). Olvasni drámákat. Moziba járni. Filmeket nézni. Sorozatokat nézni. Weboldalakat nézni (mármint a fészbukon kívül is). Ja és be kell fejeznem az olasz filmet.

Visszakaptam a rendező és a producer kommentjeit. Rájöttem, filmet írok a negyvenes években. Minden változtatás, amit kérnek, RÉMES, amatőr és béna, minden, amit tanultam, egy tollvonással keresztülhúzódik a rendező meg a producer kezében, komolyan úgy kell befejeznem, hogy a fiú meg a lány csókolóznak, mert rájönnek, hogy nem tudnak egymás nélkül élni. Volt bent órán náálunk egy producer. Ő elmondta, lehet hülyézni a producereket a hülye szó alkalmazása nélkül. Amikor visszaírtam a levelemet a rendezőnek, nagyon igyekeztem kerülni a "kretén", "idióta", "régimódi", "barom" szavakat, elég nehéz valakit intelligensen elküldeni a retekbe, bár én nagy örömemet lelem ebben. Kedvenc megjegyzésem a helyesírásomra vonatkozott, amikor is a rendező rossz helyesírással figyelmeztetett a hibáimra. (Mint a 12 dühös emberben a "He don't even speak good English). Kedvem lett volna visszaírni neki, hogy a MISSPRINT szót nem két S-sel írjuk, úgyis mint Kisasszony. De az ember az első munkaadójával még ne legyen pofátlan. Ezen a téren amúgy is van hova fejlődnöm, ugyanis nem bírom, ha valaki ostoba, és rettentő nehéz ilyenkor visszafogni magam. Nem baj, készüljön el a film, vigyék el jövőre Cannes-ba.

Nem is biztos, hogy lesz jövőre. Mindenki a 2012-es világvégére készül, de én itt biztos forrásból tudom, hogy az idén lesz május 21-én. Először is, a metró tele van plakáttal. Hogy miért Jeruzsálem van a háttérben, rejtély, egy világméretű földrengés következik be, nyilván Jeruzsálemből szervezik, vagy ilyesmi. Óriásplakátok is hirdetik a világvégét, nem értem, miért kellett ennyi pénzt kidobni. Nem mindegy? Ha vége a világnak, az úgyis kiderül, minek milliókért hirdetni? Adták volna inkább az egyház híveinek, vettek volna maguknak még utoljára egy jó cuccot a Macy's-ben, amiben emlékezetesen lehet meghalni. A városban lépten-nyomon osztogatják a szórólapokat. Ijesztő arcú, középkorú nők, kizárólag. Állnak rendíthetetlenül a metróállomáson, az arckifejezésük széles skálán mozog a "megérdemlitek", a "most már úgyis mindegy", a "rohadjatok meg, bűnösök" a "most szólok", és a "hiába rohansz a metró után, kilenc napod van, öreg" között. Le fogom fotózni. A metrós plakáton amúgy van is egy idézet a Bibliából, szerintem tök random, semmi köze semmihez, ráadásul elég vicces, hogy közvetlenül alatta van az Isteni Rádió weboldala is, amit ingyenesen lehet hallgatni (naná, még fizessünk is érte, hogy, hogy már lőttek az egésznek). Azért kíváncsi volnék, van-e valami backup planjük a szigorú szórólaposoknak, arra az esetre, ha MÉGSE jönne el a világvége május 21-én, mondjuk visszamennek varrónőnek vagy bolti eladónak? Mert ugye ha én biztos lennék benne, hogy jön a világvége, eladnám a lakásomat, utazgatnék, magasról TENNÉK arra, hogy ezt másokkal még időben tudassam. Persze nem lett volna hülyeség tőlük építeni egy földalatti bunkert, mon értettem djuk afféle alternatív megoldásként azt mondani, hogy "öcsi, ugyan jön a világvége, de ti még megúszhatjátok, ha lájkoltok minket a fészbukon, és megvesztek egy bunkerszobát ajándék Bibliával az éjjeliszekrényen, ennyiért és ennyiért. De így mi értelme? Azért örülök, hogy még egy hétig élvezhetem a friss diplomámat. Nagyon mérges lettem volna, ha a földrengés a 243. napon következett volna be. Bár most, hogy ezen az Eurovíziós izén már megin nem sikerült valami fényesen szerepelnünk (én az EGÉSZET sose értettem, ez nálunk minden évben egy ilyen "na, majd most" érzéssel indul, és aztán lesz belőle egy "rohadék a többi ország, mert nem szavaznak ránk" kis magyar sírás-rívás, aztán itt most nem is írok tovább. Idén sajnos nem tudtam Herr Professor Lakner társaságában nézni, aki nem csak politikia elemzőnek jó, de Eurovíziós kommentátorként is megállná a helyét, ami szerintem egy sokkal szórakoztatóbb állás és egy évben csak egyszer kell csinálni), szóval most már tényleg eljöhet a világvége.

Hogy öltözzünk a talár alá?

Én még emlékszem valamire a számtani sorozatokból, azt hiszem, az valami olyasmi, hogy egymást követő számok között felfedezünk valami összefüggést, aztán vagy van, vagy nincs (szerintem legtöbbször nincs. A mértani sorozatra egyáltalán nem emlékszem, az mi? Kocka, gúla, gömb, mi lesz a következő? Na mindegy). Mindenestre az idei blogbejegyzéseket tekintve megállapítom, hogy májusban mindössze kettő lesz, júniusban pedig 1. Na viszont nagy nehezen befejeztem ezt az olasz filmet, éljen-éljen, három hetem maradt az újraírására. Viszont ma hivatalosan is regisztrálták a Writer's Guild of America szervezetnél, az amolyan szakszervezet-szerű. Az elmúlt három napban nem kerültem ágyba hajnali kettő előtt, rendszerint lecke miatt, bár az első nap inkább azért, mert bementem az egyik üzletbe vitaminért, mert úgy gondoltam, az nem normális, hogy délutánonként elfáradok. Kértem a fiútól valami tablettát, adott is, legális meg minden, na, de fel is pörgetett kellőképpen. Szóval lehet, mégis volt benne valami... Azért három nap után, "multivitamin" ide vagy oda, most nemsokára beájulok az ágyamba.

Egy hét van még az iskolából. Kezdek rájönni, hogy ez volt a könnyebbik része, a munkakeresés és főleg, ami utána jön, az lesz a húzós. A business órák az általános depresszióban telnek, bár tulajdonképpen csak azzal szembesítenek, hogy dolgozni kell, oszt kész. Na jó, nem ilyen egyszerű, mert bárki, aki eddig az iskolában már befutott íróként, tévés producerként beszélt arról, hogy jutott ő el oda, ahova, az rendszerint így kezdi: "és akkor éveken át olvastam mások forgatókönyvét napi 30 dolláért, amíg egyszer..." vagy: "én voltam az, aki írtam évi három filmet, amiket soha sem adtam el, amíg..."

Egészen meglepődtem. Ugyanis az ágyba beájulás valóban megtörtént, de nem ez volt a meglepő, hanem az, hogy az elmentett blog mégsem veszett el. Blogbejegyzés. Ma például egy nagyobb fokozatú szívrohamon estem át, amikor a Final Draft program több órás írás után közölte velem, hogy váratlanul leáll. Kívánom-e újraindítani. Kívántam. Megnyílik egy üres dokumentum. Már előjöttem különböző kifogásokkal, mit mondok majd a tanároknak holnap, miért nem készültem  (nem is kifogás lett volna, csak annak tűnt volna), amikor az elmentett szöveg mégis csak előkerült. Én ezért nem bízom abban, amikor (a közeli jövőben) majd állítólag már megszűnnek a külső drive-ok és csak a neten tárolunk majd mindent. Én az ilyesmiben nem igazán haladok a korral, legyen meg a kezemben. Írtam már át negyvenoldalnyi szöveget azért, mert tutifux helyre elmentette a gépem. De ez most mindegy.

Végre, most, hogy az olasz film elkészült, az életem visszatért a normális kerékvágába, tehát például volt már, hogy kitettem a lábam a lakásból. Eljutottam megint a gymig, meg a Central Parkig. A Central Parkban elviselhetetlen lett a turisták és a baseballozók mennyisége, a futás az tulajdonképpen akadályfutás, szerintem legalább ezerötszáz fotón vagyok rajta piros rövidnadrágban és ujjatlan pólóban. A hétvégén ezt megint nem sikerült megvalósítanom, mert rájöttem, hogy elnéztem az órarendemet, és hétfőre kellett befejeznem azt, amit keddre terveztem, na, ágyban megint egész nap. A tévésorozatom jó lett, szerintem egész eladható formában van, ráadásul a múltkori business órán ez az ember meggyőzött, hogy tévénél kell elhelyezkednem, onnan meg majd a filmnél. Tévésorozatból ugyanis sokat vesznek, filmből meg semennyit, sőt, az a tendencia, hogy ha el is adok valamit, annak van a legnagyobb esélye, hogy az utolsó pillanatban lecserélnek valaki másra, a nevem meg sohasem szerepel az elkészült filmnél, őrültek bele itt ebbe egy páran, például a Kapj el, ha tudsz írója. Is. Meg a Forrest Gumppé. Szóval megyek a filmfesztiválokra meg a tévébe. Nagyon halkan jegyzem meg, nehogy a sajátfészkemig eljusson, itten egy írónak, aki tíz éve dolgozik valahol, többet szoktak fizetni, mint annak, aki holnap kezdi. És erről most nem is írok többet.

4 nap van még (eddig nem bírtam aztán hozzányúlni a bloghoz. Közben láttam egy haldokló egeret. Nem döglött volt, haldoklott. Az utcán. Na, őt sajnáltam.) Beadtam a jelentkezésemet szakmai gyakorlatra, tehát most már vállalhatok állást. Legálisan, meg minden, bár közben megtudtam, (rosszul mondom, eddig is tudtam, csak megerősítettek), hogy New Yorkban a város az illegális munkára épül, lehúzhatná a rolót, ha nem lennének taxisofőrök, pincérek és Starbucks dolgozók, pizzafutárok és mosodások, akiknek mind nem kell minimálbért fizetni, vagy csak pont annyit. Mondjuk az előbb utánaszámoltam:) Annyit otthon is fizet egy menő tévésorozat:). Na de ilyesmit elvileg legálisan nem csinálhatok, szóval rendes állást kell találnom.

Ja, közben meg még Oszama Bin Laden is meghalt (valami hozzáértő okos ember elmagyarázhatná, miért a Magyar Narancs a világon az egyetlen, ami következetesen Uszáma bin Ládinnak hívja, vagy ők olvastak félre valamit, vagy van egy arab ismerősük, mint itt a suliban egy fiú, aki ránk ordított a liftben nemrég, hogy a Mubarakot azt úgy kell ejteni, hogy Műberek), az itteni Blikk le is hozta a "Rohadj el a Pokolban!" című valami 13 oldalas írását, állítólag nagy buli volt valahol, aztán persze másnap ment itt a nagy fejtegetés, hogy szabad-e örülni egy ember halálának, ami persze szerintem álszentség, mér ne lehetne? Na mondjuk azért egy tárgyalást megért volna a dolog, Szaddamnak is volt, el is ment a Pokolba a South Parkban, hogy együtt éljen a Sátánnal. Mibe, hogy egy újabb epizódban majd feltűnik Oszama, hogy elszeresse tőle, én legalábbis ezt írnám. Na mondjuk hogy mennek a Facebookon körbe ezek a kilőtt szemű Oszamás képek, ezen kivagyok. Mintha mindenki úgy érezné, egyedül neki van bizonyítéka arra, hogy tényleg meghalt, és ha kirakja, attól majd mindenki tudni fogja, hogy nem kamu, ki van lőve a szeme. Hát szerintem ez gáz.

De egyelőre annak örülök, hogy már csak mintegy hetven oldalt kell csütörtökig megírnom (hétfőig, de az három perc múlva lesz, szóval buktam), és éppen semennyire se találom viccesnek a történetet, bár talán azért, mert 8 és fél hónap alatt a kétszázadik változatban készítem el. Egy itteni producer srác el is kérte tőlem. Ő megy Los Angelesbe elvégezni a második évet, legyen csak nála a filmem.

Le fogom fényképezni a New York Film Academy épületét. Hogy itt meglegyen. Ez csak egy emelet egy toronyházban (a második, mint tudjuk régebbről, amiért a tizediken lévők gyűlölnek minket, mert minek nekünk lift két emeletre, pedig a tizediken valami jóga szalon vagy ilyesmi van, szóval igazán nem kéne stresszelniük amiatt magukat, hogy megáll a lift), mert a forgatókönyvírók és a színészek külön vannak a filmszakosoktól. Tehát nincs tégla épület sem, nincs murvás udvar, meg nagy tölgyfák, aminek az árnyékában tanulni lehet, ellenben legalább kétszer láttam már bilincsben elvezetni valakit, szóval azért nem olyan unalmas környék. A Broadway-t ellepték a turisták, nem tudok úgy eljutni az iskoláig, hogy valakinek a reklámzacskója térden ne vágjon, a Hollister megint kinyitott, tízméteres körzetben tehát megint létezhetetlen parfümszag van (nem, ez nem illat szerintem). A kedvenc kávézómban új lány van, akivel minden áldott reggel a következő párbeszédet folytatjuk le: -Egy kis café lattét kérek. - Kis café lattét? - Igen. Ez mondjuk hasonlít az itteni pizzériára. - Elvitelre kérek szépen két szelet pizzát. -Elvitelre. Igen. Öt perc múlva a párbeszéd megismétlődik. Múltkor megzavartam a lányt, nagy café lattét kértem, visszakérdezett: - Nagy café lattét? - Igen. Adott kicsit. Mondtam neki, nagyot. Tett még hozzá tejet. Nem baj, a tudat fontos, hogy valami forró van a kezemben.
Tehát nem tudom egyelőre, hogy lesz-e fekete vagy sötétkék talárom (és már alig várom, hogy a Lorelai Gilmore dilemmát megoszthassam valakivel, miszerint hogy öltözik az ember a talár alá, lehet-e alá rövidnadrágot venni, vagy farmert inkább, vagy szép nadrágot, de azt minek?) És akkor ugye még ott a négyzet alakú sapka, amit majd fel kell dobálnom, miután a bojtját átfordítottam egyik oldalról a másikra. Na, az a fotó sem lesz kevésbé kínos, mint az Oszama...