Világvége után

Én nagyon vártam, hogy mi lesz, már csak azért is, mert időközben megtudtam, hogy ez a vén hülye Camping ez összeadott-kivont, kiszámolta az ELŐZŐ (a noébárkájás állatos) özönvíz időpontját, ahhoz hozzáadott valamennyit, így jött ki neki a a 2011. május 21, gyorsan alapított egy katolikus rádiót, belinkelte a világvége honlapjára, oszt vártuk, mi lesz. Lementem a Starbucksba, nehogy már itthon érjen. Amúgy is kellett dolgoznom kicsit. Hat órára volt időzítve az esemény, kísértetiesen hat órakor felhők kezdtek gyülekezni, a sztárbákszos pultosfiú meg kijött mint egy próféta, beleszagolt a levegőbe, közölte, hogy eső lesz, aztán visszament kávét adagolni (az enyémet elrontotta, kaptam ajándékba egy másikat, arra gondoltam, ő már biztosan tudhat valamit. Negyed hétkor hazamentem, nehogy elázzon a laptop, bent ugyanis nem szeretek dolgozni, mert az amerikaiak azt, hogy légkondi a fagyasztó szinonímájaként értelmezik, tehát ha valahol ki van írva, hogy AC, az nem azt jelenti, hogy normális hőmérséklet van, hanem kb. azt, hogy húsz fokkal hidegebb a kintinél. Valamivel fél hét után elállt az eső és kisütött a nap. Szinte látom magam előtt a komolyarcú néniket a metróból, akik tegnap összegyűltek valami templomban, (ja mert ugye a másik elmélet szerint az igazak megússzák az egész balhét, olvastam, valami magyar faluban egy nénit agyoncsapott a villám, ő biztos nem volt igaz), hat óra ötperckor már hevesen kántáltak és várták a végítéletet, hat negyvenötkor meg átmentek a szomszédos csirkésbe enni egy turkey burgert, mert onnan láttam kijönni az egyik elvadult fejűt. Eseménytelenül zajlott a világvége. Leszámítve a Central Park-beli biciklibalesetet, ahol hárman mentek össze, és egy öregember vagy két percig nem mozdult, de aztán felállt és a saját lábán távozott a helyszínről, a bicikli sem sérült meg nagyon.

Ezt futás közben láttam, mostanában megint végre van időm futni. Csak annyira unom, hogy új útvonalat kellett kitalálnom, most nem a tavat futom körbe, hanem az eggyel kevésbé dögunalmas útvonalon megyek, a betonon, ami azért érdekes, mert van benne lejtő, emelkedő, plusz egy kicsit kalandosabb a száguldozó biciklisek, görkorisok és gördeszkások miatt. A futás első 35 percét utálom. Először is sosem viszek vizet, mert nem bírom, ha egyik kezeből a másikba kell cserélgetnem valamit. A 35 perc végére rendszerint a kiszáradás fenyeget, tanácsot kell kérnem a Gusztos maratongurutól, hogy is van ez nála, hogy ő sót is visz magával, meg vizet (jó, de ő egy kis túlélőcsomaggal fut azt hiszem, talán még iránytű is van nála, de ezt is meg kell kérdeznem), mindenesetre én csak úgy bírok futni, ha nincs a kezemben semmi, na mondjuk a James Franco szívószálas poharát a 127 órából azt irigyeltem, igaz, ő biciklizett. Szóval így láttam a balesetet. Egyébként a második 35 percet (vagyis a vízivásnyi szünet után kezdődőt) már egészen élvezem, igaz, amikor eljutok a sziklára felrakott pumaszoborig, akkor mindig megijedek, de komolyan, kinek jutott eszébe egy pumát kiönteni bronzból, hogy lehetőleg este 8-kor infarktust kapjak?? A víz azért is kéne egyébként, mert akkor nem kéne ennyit köpködni. Itt ebben nincs semmi meglepő, az amerikai az egy köpködő nemzet, főleg a metróba, ezzel mindig meglepnek a legutolsó divat szerint vászonkalapot hordó New York-i értelmiségiek, amikor a reggeli metróra várva a sínek közé csuláznak egy helyeset. (Ez a kalap egyébként jól néz ki, egy magára valamit adó New York-i ma úgy néz ki, mint az Inspector Gadget, nekem is kell ilyen). Na én rendszerint a lábamat szoktam leköpni futás közben, ezen van még mit dolgozni.

Most, hogy iskola nincs, én pedig megfogadtam, hogy hatkor fogok felkelni, inkább tízkor kelek. Életemben nem aludtam még ennyit, főleg nem egész éjszaka, tegnap azt álmodtam, hogy két hold van az égen, ezt valaki megfejthetné nekem, a tippem, hogy valakinek ikrei fognak születni. Egyelőre még megengedek magamnak ennyi kilengést, elvégre az elmúlt egy évben az alvás az egy ritka fogalom volt az életemben, szóval lelkiismeret-furdalásom azért nincs. Úgyis dolgozom, a jövő hétre be kell fejeznem az olasz filmet. Végre. Ja és van időm edzeni megint, ami jó érzés, főleg, amióta valami fitnesz guru itten megmagyarázta, hogy mandulát azt lehet enni, ha sózatlan (meg mindenféle ízesítés nélküli), és egyáltalán, bármilyen olajos magot csak javasolni tud, na azóta kétpofára viszem magammal a mandulát mindenhová. Na meg persze állást keresek. Ahogy arra számítottam, az állások nagyrésze Los Angelesben vagy más Kaliforniai városban van, szóval azzal is számolni kell, hogy nyáron el kell költöznöm. Az Upper East Side-ról mindenképp elmegyek, a belvárosba. Napi két-három tévétársaság oldalait nézem át, jojózik a szemem, úgy kell odafigyelnem, hogy assistant executive helyett nehogy account executive pozícióra adjam be a jelentkezésemet, meglepődnék én is, ők is. Állás az van bőven, egyetlen szempont, amit nem veszek figyelembe, hogy érteni kell sok helyen a Powerpointhoz, meg az excelhez, de azért hazudom bátran, hogy ezeket tudom, mert ha a final cut prót meg tudtam tanulni, akkor mindent. Sok álláshoz kell Final Cut Pro ismeret, ki gondolta volna a márciusi hosszas anyázások közepette, hogy egyszer ez még a javamra válik...Szóval pihenés az nincsen. Illetve annyi, hogy nem olyan szoros a menetrend, és ha szerencsém van, még egy kicsit nem vesznek fel sehova (nem, nem, ilyet nem mondtam, dolgozni akarok arcom verejtékével, csak a nyári hőségben tudunk olyan rettentő szomjasak lenni, mint ahogy én ma dolgozni szeretnék, és ha nem kelek fel ezek után nap mint nap és nem dolgozom, akkor tagadja meg tőlem a barátságát, Ivan Romanics, jó, irodalom szakot végeztem, bár ez nem volt kötelező), és egy kicsit élvezhetem a New York-i nyarat, mielőtt megismerem Larry Davidet, aki felvesz asszisztensének, ez lenne az álmom. Vagy a Woody Allen, akinek megint lesz új filmje. Addig meg végignézem a 24 rettenetesen és fájdalmasan unalmas utolsó szezonját, aztán egy csomó másik filmet és sorozatot, mert ha jönnek az állásinterjúk, nem ártana tudni, melyik csatornán mit is adnak, igaz, már  gimnáziumban remekül tudtam olyasmiről beszélni, amit nem láttam és nem olvastam, sőt, az osztálytársammal vitatkoztam az Anyeginről, aki szintén nem olvasta. Szóval ezzel nem lesz gond. Azán kiderül, meg kell-e változtatnom a blog címét Kalifornia nem tágulra...