Földrengés

Állítólag rengett a föld New Yorkban. én nem éretem belőle semmit, mert valószínűleg épp elhagytam azt az épületet, ahová behívtak állásinterjúra. A sokadik jelentkezésemet adtam be mindenhová, válasz semmi, épp kezdtem elkeseredni. A csoporttársaim közül azok, akik itt maradtak, ilyen-olyan helyen már állást kaptak gyakornokként, ilyesmire én nem jelentkeztem sose. Elég elkeserítő minden nap ugyanazokat a hirdetéseket nézni, ugyan nem adtam fel az HBO-s terveimet, de kénytelen voltam tudomásul venni, hogy ezek a nagy cégek szóba se állnak velem. Hétfőn azonban jött egy telefon, hogy akkor .... entertainment company hívna be másnapra interjúra. A ... ebben az esetben nem azt jelenti, hogy nem árulhatom el, hanem azt, hogy nem értettem, kik ők. Minden második filmes, tévés céget .... entertainmentnek hívnak, nem mertem persze visszakérdezni, hogy most akkor ti melyikek is vagytok, hát beadtam kétszáz helyre az önéletrajzomat, mit tudom én, hogy ti most az vagy a másik. Gyorsan megkérdeztem a címet, megmondták, letettük. Lázasan keresetem, kiknek küldtem önéletrajzot a napokban, hamar meg is találtam őket. Egy dokumentumfilmeket gyártó cég, ráadásul pont olyasmiket csinálnak, amiket mostanában fordítok. Van ez a reality-doku műfaj, ami nem olyan, mint a Sivatagi Show, hogy a narrátor dumál, a képen meg látjuk, hogy mi van (megjegyzem, ma reggel korábban futottam, mint szoktam, és rajtakaptam a vadlibákat az érkezésen, én eddig azt hittem, ott dekkolnak egész nap a réten, ahová amúgy ki van írva, hogy kutyáknak tilos a bemenet, szóval a vadlibák, akik kilenc órakor kitelepszenek a betonra, hogy véletlenül se tudjak tőlük egyenesen futni, múltkor átugrottam az egyiket -újabb zárójel: ez bátor cselekedet volt, mert a vadlibák, mint kiderült, támadnak, az pedig elég kínos egy reggeli futásnál, üldöztetve lenni néhány óriás madár által -, szóval most megláttam, amit érkeznek, New Jersey felől, V-alakban, mint kell, és fél kilenckor elkezdik lerágni a részt, ahová a kutyák nem mehetnek, na, ez egy David Attenborough-i pillanat volt az életemben, tárójel bezárva). Amiket ez a cég csinál, az inkább olyasmi, hogy építőmunkások egy felhőkarcoló hatvanadik emeletét húzzák fel, amikor is 90 percük van rá, hogy a cement eljusson a földtől a tetőig (a hatvanadik az magas, a 21., ahol lakom, az is magas, de még elviselhető, bár egyszer eső után azt hittem, kidőlt a közlekedési lámpa odalent, pedig csak más perspektívából látszik, mondjuk ebből sosem voltam jó.), mert a cement ennyi idő alatt köt meg, és akkor még el is kell oszlatni, meg mondjuk követik egy rettenetesen kövér (amerikaiul kövér, az NAGYON kövér) házaspár életét, a mindennapjaikat odáig, hogy a nő teherbe esik, és vajon ki tudja-e hordani a gyereket stb. A Vatikánról is forgattak egy filmet, felkészültem belőlük az interjú előtt.

Szokás szerint korán keltem, hatkor már nem bírtam aludni, bár ez messze sokkal jobb volt, mint a forgatás előtti háromórás ébredés, amikor velem nyitották a Burger Kinget, és a csaj persze lassú volt. Előző nap élénk vita folyt a fészbukon arról, hogy mit vegyek fel az interjúra. Zakó-póló. Zakó-ing. Szépnadrág-ing. Szépnadrág-ing-zakó. Színek. Mi az, ami hivalkodó, mi az, ami nem. A piros az magabiztosságot sugároz, vagy csak a flamencotáncosok veszik fel egy interjúra. Jut eszembe: egy flamencotáncos mit vesz fel az interjúra? Ő pl nem vehet fel olyan cuccot, amiben később dolgozni fog...Végül, egy itteni csoporttársam javaslatára a szépnadrág, hosszúujjú de feltűrt ing (írókinézet) győzött. Zakó nem, mert nem a Wall Streetre jelentkezem, a rövidujjú ing hallatán a lány elborzadt, a fészbuk cseten jött egy csupa nagybetűs OMG NOOOOOOOOO! üzenet, ugyanis így író nem öltözik. Nem írom le, hogy ki öltözik így a lány szerint. Javasolta viszont a táskát. Táska az kell, mert NYILVÁN van nálam laptop meg papírok, meg toll (mint Lorelai elmélete a Gilmore Girlsben, miszerint a kávézótulajdonosnál is mindig van toll, akkor is, ha nem rendelést vesz fel, hanem színházba megy), amúgy tök mindegy, mivel tömöm ki a táskát, a lényeg, hogy legyen. Lett. A hely negyed órára van tőlem, gyalog.

Az interjúztató rövidnadrágban és kockás ingben volt. Először beültetett egy székbe, hogy ott várjak. Na, mondom, ez a várakozás most negyedórás lesz, elvégre én vagyok, akit szívatnak, nem baj. A szék nagyon jól rugózott hátra, sokkal jobban, mint az otthoni székem, ki is próbáltam mennyire lehet vele hátramenni. Aztán eszembe jutott, hogy esetleg most kamerán figyelnek a túlsó szobából, tán nem kéne a nulladik alkaommal eltörni a széket, ráérek később is. Még sosem voltam állásinterjún, fogalmam sincs, az milyen. Igaz, felvételizni már voltam, vizsgázni is. Az ember ilyenkor sokkal okosabbnak kell, hogy látsszon, mint amilyen, már gimiben is úgy beszéltem az osztálytársammal az Anyeginról magyarórán, hogy akkor még egyikünk se olvasta. A magyarszakos felvételimen az elidegenedésről dumáltam, és persze mindig az idevonatkozó Annie Hall jelenet jut eszembe, amikor feliratozzák a Woody Allen meg a Diane Keaton gondolatait. A beszélgetés közben megálltam, hogy ne hintázzak. Beszélni kellett magamról, aztán megkérdezte, mit tudok róluk, kentem-vágtam, amit az internetről bemagoltam róluk, megkérdezte, mi a kedvenc sorozatom, Curb Your Enthusiasm, Sopranos, Seinfeld, kérdezte, nézek-e realityt, gondoltam, öcsi, a beugratós kérdéssel nem fogsz meg, hát még jó, hogy nézek, ha egyszer egy olyan céghez felvételizem, aki ilyesmit gyárt! Mit nézek? Fordítok. Ez egyébként nem volt kamu, szerencsére tudtam mondani egy csomó példát abból az időből, amikor sok ilyet fordítottam, amúgy a mai napig, tehát egészen újat is tudtam neki odamondani. Jött egy teszt. Elmondott nekem két ötletet, mondjam meg, melyik tetszik, melyik nem, és ha nem, miért, és melyik csatornára képzelem. Na, újabb beugratós kérdés. Egyrészt: ki tudom-e választani a jót, másrészt tudok-e a csatornákról. Az első ötlet egész jó volt, a második semennyire, meg is mondtam, hogy a második az nem, ez volt az egyetlen pillanat, amikor hallottam magam kívülről szakértőzni, amikor elmeséltem neki az abban a percben kitalált elméletemet (mi nem tanultunk dokumentumot, tehát erről sose volt szó), miszerint a dokumentumfilm is pont olyan, mint a film, kell bele konfliktus, meg megoldás, meg minden, ugyanaz a dramaturgia, csak a dokumentumfilm szereplőiről nem dönthetem el, hogy ó, most inkább haljanak meg, vagy nyelje el őket az ár, vagy az egyikünk inkább legyen rákos. Fél órán át tartott az egész. Ekkor történt a földrengés. Lehet, hogy azért nem éreztem belőle korábban semmit, mert épp hintáztam a széken, a teremben pedig nem voltak tárgyak, hogy lássam, ha mozognak. De valószínűleg már akkor történt, amikor az utcán sétáltam haza, azzal, hogy ez is megvolt, mégsincs este. A fészbukon minden második itteni barátom a földrengésről írt, épületeket evakuáltak, emberek rohangáltak az utcán, én meg megint kimaradtam valamiből. Állaítólag a blikk azt írta, Katasztrófa Washingtonban, a kevésbé bulvár Index pedig, hogy "Kiürítették a Pentagont", bár én nem hiszek az indexnek sem, mert slendriánok, csomó mindennek nem néznek utána.

Megígérték, hogy ma visszahívnak. Visszahívtak. Felvettek. Hétfő helyett már pénteken mehetek be. Ja, a munkáról még nem írtam. Forgatókönyv fejlesztés gyakorlatilag, az írók és a kutatók asszisztense leszek. Néha azt a rettenetes dolgot kell majd nekem csinálnom, amikből évekig dolgoztam, leírni a szöveget a film alapján. Csak merem remélni, hogy nem hallás után kell, hanem van egy preprodukciós forgatókönyv is, és mondjuk pénteken nem egy ilyet vágnak hozzám kapásból. Zolten, be tudnál jönni már pénteken esetleg? Be tudnék. Of course. Mondhattam volna, hogy ugyan már, hétfőben maradtunk, van más dolgom is, de asszem, az hülyén vette volna ki magát. Lesz olyan is, hogy produkciós asszisztens kell a forgatásokra, ehhez is lesz kedvem, legalább megtanulom, hogy az milyen. Három hónap után eldöntik, hogy véglegesítenek-e vagy sem. Kábé próbaidő. November vége. Eddig szól a munkaviszony, aztán kiderül, hogy mi lesz. Gyanítom, hogy mivel elindult a mókuskerék felfelé, most majd jönnek vissza az emailek, hogy Zolten, kérjük, tegyen nálunk egy látogatást (istenem, hogy itt mindig mindenkit rá kell majd szoktatnom a Zolira, mint a suliban...), és már kaptam is választ egy managertől, aki forgatókönyvírót keres, és thrillert kér, ha van (de olyan vagyok, mint a vegyesbolt, van nekem mindenem, Zolikám, adjon már nekem másfél kiló thrillert, tessék parancsolni), hát nosza, kiválasztottam tizenöt oldalt az első forgatókönyvemből, elküldtem a managernek, aki nem ügynök, hanem annál sokkal jobb, és egy számomra megfejthetetlen oknál fogva európai írókat keres (az vagyok, meg is mondta a csoporttársam, aki szerint a levágott farmer annyira európai, hogy még.) Elküldtem. Ha most visszaír, hogy kéri az egészet, annak egyrészt nagyon fogok örülni, másrészt bajban leszek, mert nincs még a legjobb állapotban.

Péntektől dolgozni fogok tehát. Állásom lett New Yorkban. Külföldi munkát jósoltak nekem ezelőtt sok-sok évvel. Meg hogy a nevem nagy betűkkel lesz kiírva. Ez azt hiszem, 2004-ben volt. A büfésünk a Szeressmostban vállatvonva azt mondta, ha csak ez kell, kiírom én ide a büfé fölé a nevedet akkorában, amekkorában csak akarod. Azt még nem is írtam, hogy a filmem harmadik változatát is elkészítettem, most már kíváncsi vagyok, szereznek-e rá pénzt meg Annette Beninget, meg még akit akarnak, megmondták az iskolában is: minden munkában a következőt kell látni. Most az olasz filmet írom minden önéletrajzom elejére, aztán nem minősítem, higgyék csak azt, hogy van ez olyan jó, mint a Fellini vagy a Zeffirelli. A futásom időpontját kell csak átvariálnom. Reggel tízre járok majd dolgozni, tehát elég fél tíz után elindulni. Az korai kelést és libák nélküli futást fog jelenteni. Sebaj, gondolom, hamarosan elhúznak úgyis. Nekem meg kezdődnek a munkás hétköznapok. A maratonfutás, amiről Melanie beszélt a diplomaosztón. De én ezekben nagyon jó vagyok. Hosszútávfutásban, mármint.

A Fószer

Szokás szerint nem vettem időben jegyet a Lebowski Fesztiválra. Pénteken még volt, gondoltam, biztos marad hétfőre is, hát nem maradt. Nagyon nem izgultam, az utolsó pillanatban szerzett jegyek mestere vagyok, eddig még mindig sikerült olyasmire jegyet kapnom, amire elvileg már nincs. Nagyon egyszerű a titka: oda kell menni a helyszínre. Így mentem hét órára a nyolckor kezdődő fesztivál helyszínére, amiben nem is maga a filmvetítés volt a lényeg, hanem a közönségtalálkozó. Egy perc alatt lett jegyem, egy építész házaspár ismerőse nem tudott eljönni. Onnan tudom, hogy meghívtak magukhoz a sorba, aminek csak azért van jelentősége, mert a rendezvény a 34. utcában volt, de a 33-ig állt a sor, mindkét irányba (vagyis az avenue két oldalán is). Tehát rendes volt tőlük, hogy miattuk nem kellett visszagyalogolnom nyolcszáz métert, de nem csak az volt a szerencsém, hogy kaptam jegyet. Ugyanis a sztárok limuzinja épp abban az időben érkezett, amikor odamentem, Julianne Moore pedig az orrom előtt szállt ki a kocsiból, fotó a fészbukon. Tőle egész konkrétan mintegy fél méterre mentem el, amikor jegyeladóimat követve átvágtunk a biztonsági kordonon (a New York-i építész úgy látszik, bátor), a biztonsági őrök még csak nagyon ránk se szóltak. Ha lett volna nálam a forgatókönyvből, aminek főszerepére éppen Julianne Moore-t gondolnám, oda is adhattam volna neki. De nagyon sietett. Nyolc órakor beengedtek, fél kilenckor felvonultak a színpadra a sztárok: Jeff Bridges (maga a DUDE, magyar fordításban a FÓSZER), Steve Buscemi (akit buséminek ejtenek, nem buszkeminek), a már említett Julianne, John Goodman, John Turturro és a zenei vezető. ez a fél óra volt a legjobb az egészben. Először is: a közönség egy része konkrétan a Nagy Lebowski karaktereinek öltözött, az eredeti John Goodman nem hasonlított annyira magára, mint néhányan a rajongók közül. Itt volt még az "eredeti" Dude is, vagyis a pasas, akiről a Coen testvérek a karaktert mintázták. Nagyon jól megszervezett kis show volt, leszámítva a szokásos amerikai tizenöt fokot, amire a légkondit állítják. Megállapítottam, hogy Julianne Moore-nak van a legnehezebb dolga. A férfiak ugyanis úgy ülnek, ahogy akarnak, John Goodmannek direkt jól áll, ha szétfolyik a székben, Jeff Bridgesnek dettó, egy pasi úgy döglik a fotelban, ahogy nem szégyell, úgyis imádja őket mindenki. De Julianne szigorúan keresztbe tett lábakkal volt kénytelen végigmosolyogni azt a háromnegyed órát, amíg az újságíró őket kérdezte. Figyeltem, egyszer váltott pozíciót, de inkább csak szöget a lába. A csávók úgy fészkelődtek a fotelban, mint otthon a tévé előtt, Julianne-nek viszont muszáj volt színésznőnek maradnia mindvégig, mosolygott is bőséggel.  Mégsem volt mű az egész, inkább csak odafigyelt saját magára.

Aztán jött a filmvetítés, amit a vége felé nehezen viseltem, épp elég nekem a tél télen, minek még nyáron is azzal küszködni, hogy hogyan nem fagyok halálra? Nagyon jó film a Nagy Lebowski, habár most eszembe jutott, mennyire hasonlít a Fargóra tulajdonképpen. És hát mi tagadás, a vígjátékom urnás jelenetét is innen loptam. Nem másoltam, csak loptam, ami nem ugyanaz. A csoporttársammal találkoztam egyébként a fesztiválon, aki a pénteki bulimra is eljött (istenien kötök át témákat, nem?) Pénteken ugyanis bulit rendeztem a csoporttársaimnak. Hogy aztán egyszer csak a ház megtelt számomra ismeretlen ázsiaiakkal, az már nem rajtam múlt. A bulira egyébként elhatároztam, hogy pitét fogok sütni. Elvileg minden meg is volt egy fincsi kis áfonyás-mazsolás-túrós süteményhez, de nekem mindig az adagokkal van a bajom. Utálok tésztát gyúrni, az a legnehezebb szerintem az egészben. Sokan szokták kifogásolni, hogy az amerikai film olyan, mint a matematika, mindent ki lehet benne számolni, percre pontosan a film felénél következik be a mélypont, satöbbi (ez olyannyira igaz, hogy amikor a moziteremben megnéztem a Thelma és Louise-t, direkt ránéztem a telómra, amikor a film mélypontja következik, vagyis amikor Brad Pitt ellopja a pénzt - hát nem a mértani közepére esik a filmnek?) szóval tényleg van benne valami, amire azt hisszük, ellentmond a művészi szabadságnak. Hát én én a főzéshez hasonlítom a forgatókönyvírást. Az ember tudja, hogy miből mennyi kell, alapanyag, mennyiség, sütési idő, hőfok, satöbbi, de ha ugyanazokat a hozzávalókat és mennyiségeket két embernek adnám oda, az egyik mégis jobbat főzne belőle, mint a másik. Na, a sütim az kábé olyan lett, mint mondjuk a Majmok Bolyójának ez a most bemutatott, második része. Egész tűrhető, de azért nem nézném meg még egyszer. Vettem a süti mellé egy csomó tortilla chipset, dipet meg mindent, ezek bezzeg sikert arattak, és persze a sör. Meg főleg a lakás. Meg a tető. Meg a hall, ahol tiltott biliárdjáték folyt hajnali kettőkor, amíg az éjszakai portás ki nem oktatott minket, hogy ez nem járja. Nem kellett volna elöl hagyni a golyókat, ugyebár. Az egyik csoporttársam hívta egy ázsiai barátnőjét, akik újabb és újabb "csak feljön egy pár barátom egy percre, ugye nem baj?" kérdéssel fordultak hozzám, én meg mondtam, nem baj. Így fordult elő, hogy amikor már sokadszorra nyitottam ki az ajtót a különböző félig vagy teljesen ázsiai "csak pár barátnak", már meg se lepődtem. Eszembe jutott a példaképem, Larry David, aki ilyen helyzetben tutira előrukkolna valami rasszista megjegyzéssel, például el kellett volna olvastatnom "velük" a kínai feliratot a falamon, ami persze csak pár sör után tűnt viccesnek, józan állapotban isten őrizz, liberálisak vagyunk, vagy mi. Egyébként meg mindenki nagyon kedves volt, lelkendeztek, hogy milyen rendes házigazda vagyok, hogy befogadom őket, persze a sütim megkóstolásánál húzták meg a határt. Figyeltem őket, milyen kifogásokkal utasították vissza. Volt, aki hősiesen lenyomott egy pár falatot, aztán udvariasan félretett a tányért azzal a felkiáltással, hogy "nem úgy volt, hogy kimegyünk a tetőre?" De, úgy volt.

Még azt akarom elmesélni, hogyan fogok magával Kate-tel osztrigázni. Ez azzal kezdődött, hogy a figyelmébe ajánltottam a Little White Lies c. francia filmet, ami abba a típusba tartozik, amit vele is alaposan tanultunk, azaz hogy az ember hogyan is bánik egy sokszereplős filmmel. Kiderült, hogy találkozni akar velem, meggyőződésem, hogy ő volt az a forgatókönyv doktor, aki az olaszoknak írt filmemre a kritikát megírta, és erről akar beszélgetni. Aztán javasolt egy osztrigás helyet, ahová el akart vinni, gondoltam, mi más járt volna fél évvel ezelőtt az eszemben, mint a tanárnővel osztrigát eszegetni délután. Joseph Campbell mitológiatörténész ír a "Találkozás az Istennővel" c. fázisról, ami egy filmnek kábé az eleje-közepe, na ez lett volna az. De aztán lemondta, és ez a találkozó a mai napig még nem jött össze. Összejött viszont a másik, a Julianne, aki fotón valóságos, NEM PEDIG A MADAME TUSSAUDS igen élethű alakja. Ahhoz ugyanis elég bénának kéne lennem, hogy egy mozdulatlan, mi több, élettelen nőről ilyen rossz fotót készítsek. Az elmúlt hét elég jól sikerült: volt mozi, múzeum, most meg a Nagy Lebowski Fesztivál. Szinte eszembe se jut, hogy lassan munka se ártana...

Mint Marci Hevesen

Sose értettem ezt a szólásmondást, illetve igen, de ugye nem az van, amire mindenki gondol, hogy Heves megyében, Sátoraljaújhely mellet. Vagy az Nógrád. Na mindegy. Szóval munka még nincsen, pedig mindenfélének jelentkezek, köztük Celebrity Assistantnek is, persze nem volt odaírva, hogy ki a celebrity, de én bárki mellé elmennék, igen, Miss Bening, ahogy óhajtja, Miss Bening, még egy kávé, Miss Bening, egyszer már a liftben összefutottunk, emlékszik? Egyelőre még semmi válasz. Ha lenne munkám, tulajdonképpen én lennék az Amerikai Álom. Minden reggel korán kelek, először elmegyek futni, úszom, biciklizem, görkorcsolyázom, edzésre járok futás után mindig. A futás megint új útvonalon történik, a Hudson mellett. New Yorkba az ember kevéssé képzel békésen legelésző vadlibákat, ehhez képest ott tanyáznak a réten, ahová amúgy ki van írva, hogy kutyát bevinni tilos. Biztos a kutyaszar miatt. A kutyák ki vannak tiltva, de a libák nem, azok lelegelhetik az egész füvet, én meg szökellhetek a libaszarok között visszafelé (olyasmi szökkenéssel, ahogy Pesten ugrottam a 26-os busz alá). Mostanában duplájára emeltem a futóadagot, miután rájöttem, hogy hatvan percet is simán bírok, meg hát a francnak van kedve visszasétálgatni a 96. utcától a 42-ig. Ugyanazokkal az arcokkal találkozom, kedvencem a rabbi, aki tórát olvas a padon, kávéval a kezében. Szerintem rabbi. Vannak továbbá a jógázók, thai csizók (ezt így írják?) meditálók, ma láttam a boxolva futó fiúkat is, elég vicces. A futás eleje elég rossz, aztán automatikussá válik, és egyszer csak visszaérek a kiindulópontra. Még mindig nagy gondom a köpés. Én ugye nem vagyok egy köpködős fiú, de hát futás közben kell, de valahogy nem szeretem, ha látják. Különben is, szól a fülemben a zene, általában ütemre szoktam köpni, na de azt se lehet akármikor, mert ugye ha gyerek jön szembe, akkor nem. Ha fekete jön szembe, akkor sem, mert félreérti. Fehér embert lehagyva ugyan lehetne köpni, de eddigre meg elértem az olvasó rabbit, rabbi jelenlétében pedig megintcsak nem köpünk. Gondolom, a pokolra kerülnék vagy ilyesmi. Ezek fordulnak meg a fejemben, hogy most ezt mikor is lehet úgy, hogy ne magyarázza félre semmilyen náció se. Meg anyuka, mert ők a legveszélyesebbek. Mire ezt végiggondolom, jönnek a libák, és az a hatalmas repülőgép-anyahajó, ami ki van itt állítva, azért szoktam neki örülni, mert az a futás végét jelenti.

Visszaérve megyek a konditerembe és vagy az uszodába, ilyenkor szoktam arra gondolni, milyen jó is ez a munkanélküliség, végül is csak 5 féle dolgom lenne. Nagyon jó filmeket fordítottam, különösen a francia tetszett, Little White Lies az angol címe, és nagyon rég láttam ilyen jót. Sokszereplős. Nem tudom, mi a neve a sokszereplős filmeknek, tán az, hogy sokszereplős. Amikor mindenki egyenrangú főszereplő. Egészen másfajta dramaturgia, mint az amcsi, ami azt jelenti, hogy pl. nincs minden a szánkba rágva, a néző is gondolkodhat egy kicsit, mert az amerikai filmek (a Hollywoodiak) olyanok, mint a szupermarket, ki van írva, hogy ez a liszt, ez a cukor, ez meg a banán. Kivéve a Tesóban, mert ott a földön van minden általában. Szóval a francia film nem nézi hülyének a nézőt, a rendező tudja, hogy értjük, hiszen azért járunk moziba, hogy sztorikat fejtsünk meg. Én nem tudom, ciki-e sírni valaminek a végén, mert elvileg ugye azért csinálják, hogy sírjunk, na de a fiúk nem sírnak, de azért titokban néha mégis lehet. Szerintem pl. a világ egyik legszebb jelenete, amikor a Tea Mussolinivel végén a Cher (aki jé, nem csak énekelni tud, hanem színésznő is, csak ne a Détár Enikő lenne a magyar hangja) elhajózik (menekül pontosabban) az üldözők elől, persze hogy miért is üldözik, azt ki lehet találni. Nagyon szép.

Tehát munkám azért van, csak még nem olyan, amit dollárban fizetnek. Munka után filmet nézek, rengeteg a lemaradás, és amióta mozis házban lakom, elhatároztam, hogy kiveszem a Thelma és Louise-t, mert nagy képernyőn még sose láttam, és hát az úgy élmény igazán. Megnéztem a Lucky Number Slevint is, ami elég jól összerakott film, és nagyon-nagyon jól van megírva, úgy szellemes, hogy nem szellemesKEDŐ, mert a legtöbb ilyen filmen mindig érezni az írói jófejséget, mint a sorozatok nagy részében. A Modern család pl. tetszik, pedig az első része nem volt olyan jó, pont ezért, mert viccesKEDNI sokkal könnyebb mint viccesnek lenni. Moziban elég rémes filmek mennek, ez a Ben-féle nyári uborkaszezon, a Cowboyok és Űrlények előzetese is kiborító, és megjöttek a szmörfök is, gondolom, Törpök. Augusztus 16-ot viszont be kell írni a naptárba. Ugyanis óriás mozivásznak Nagy Lebowski vetítés lesz, de ez még semmi: utána közönségtalálkozó a szereplőgárdával. Három éve írtam meg az első filmemet, aminek a főszerepére ma is Julianne Moore-t gondolnám. Hát pl. ő is ott lesz, meg a Steve Buscemi, aki a kedvenc színészem, a John Goodman, és maga Jeff Bridges. majd Julianne Moore-tól megkérdezem, ugyan eljátszaná-e a filmem főszerepét. Csak még a hétvégén kiirtok belőle egy szereplőt, ezt most találtam ki. Ja, olvastam, hogy augusztus 15-én bowlingparti is lesz, méghozzá velük. Jó volt az a múltkori gyakorlás. Julianne Moore-ral együtt bowlingozni, na, arról felraknék fotót a fészbukra. Meg is beszéltem a másik munkanélküli csoporttársammal, hogy erre mindenképp elmegyünk. Szeretem ezt az itteni életet. Az embernek akkor is ezer dolga van, ha nem csinál semmit.