Földrengés

Állítólag rengett a föld New Yorkban. én nem éretem belőle semmit, mert valószínűleg épp elhagytam azt az épületet, ahová behívtak állásinterjúra. A sokadik jelentkezésemet adtam be mindenhová, válasz semmi, épp kezdtem elkeseredni. A csoporttársaim közül azok, akik itt maradtak, ilyen-olyan helyen már állást kaptak gyakornokként, ilyesmire én nem jelentkeztem sose. Elég elkeserítő minden nap ugyanazokat a hirdetéseket nézni, ugyan nem adtam fel az HBO-s terveimet, de kénytelen voltam tudomásul venni, hogy ezek a nagy cégek szóba se állnak velem. Hétfőn azonban jött egy telefon, hogy akkor .... entertainment company hívna be másnapra interjúra. A ... ebben az esetben nem azt jelenti, hogy nem árulhatom el, hanem azt, hogy nem értettem, kik ők. Minden második filmes, tévés céget .... entertainmentnek hívnak, nem mertem persze visszakérdezni, hogy most akkor ti melyikek is vagytok, hát beadtam kétszáz helyre az önéletrajzomat, mit tudom én, hogy ti most az vagy a másik. Gyorsan megkérdeztem a címet, megmondták, letettük. Lázasan keresetem, kiknek küldtem önéletrajzot a napokban, hamar meg is találtam őket. Egy dokumentumfilmeket gyártó cég, ráadásul pont olyasmiket csinálnak, amiket mostanában fordítok. Van ez a reality-doku műfaj, ami nem olyan, mint a Sivatagi Show, hogy a narrátor dumál, a képen meg látjuk, hogy mi van (megjegyzem, ma reggel korábban futottam, mint szoktam, és rajtakaptam a vadlibákat az érkezésen, én eddig azt hittem, ott dekkolnak egész nap a réten, ahová amúgy ki van írva, hogy kutyáknak tilos a bemenet, szóval a vadlibák, akik kilenc órakor kitelepszenek a betonra, hogy véletlenül se tudjak tőlük egyenesen futni, múltkor átugrottam az egyiket -újabb zárójel: ez bátor cselekedet volt, mert a vadlibák, mint kiderült, támadnak, az pedig elég kínos egy reggeli futásnál, üldöztetve lenni néhány óriás madár által -, szóval most megláttam, amit érkeznek, New Jersey felől, V-alakban, mint kell, és fél kilenckor elkezdik lerágni a részt, ahová a kutyák nem mehetnek, na, ez egy David Attenborough-i pillanat volt az életemben, tárójel bezárva). Amiket ez a cég csinál, az inkább olyasmi, hogy építőmunkások egy felhőkarcoló hatvanadik emeletét húzzák fel, amikor is 90 percük van rá, hogy a cement eljusson a földtől a tetőig (a hatvanadik az magas, a 21., ahol lakom, az is magas, de még elviselhető, bár egyszer eső után azt hittem, kidőlt a közlekedési lámpa odalent, pedig csak más perspektívából látszik, mondjuk ebből sosem voltam jó.), mert a cement ennyi idő alatt köt meg, és akkor még el is kell oszlatni, meg mondjuk követik egy rettenetesen kövér (amerikaiul kövér, az NAGYON kövér) házaspár életét, a mindennapjaikat odáig, hogy a nő teherbe esik, és vajon ki tudja-e hordani a gyereket stb. A Vatikánról is forgattak egy filmet, felkészültem belőlük az interjú előtt.

Szokás szerint korán keltem, hatkor már nem bírtam aludni, bár ez messze sokkal jobb volt, mint a forgatás előtti háromórás ébredés, amikor velem nyitották a Burger Kinget, és a csaj persze lassú volt. Előző nap élénk vita folyt a fészbukon arról, hogy mit vegyek fel az interjúra. Zakó-póló. Zakó-ing. Szépnadrág-ing. Szépnadrág-ing-zakó. Színek. Mi az, ami hivalkodó, mi az, ami nem. A piros az magabiztosságot sugároz, vagy csak a flamencotáncosok veszik fel egy interjúra. Jut eszembe: egy flamencotáncos mit vesz fel az interjúra? Ő pl nem vehet fel olyan cuccot, amiben később dolgozni fog...Végül, egy itteni csoporttársam javaslatára a szépnadrág, hosszúujjú de feltűrt ing (írókinézet) győzött. Zakó nem, mert nem a Wall Streetre jelentkezem, a rövidujjú ing hallatán a lány elborzadt, a fészbuk cseten jött egy csupa nagybetűs OMG NOOOOOOOOO! üzenet, ugyanis így író nem öltözik. Nem írom le, hogy ki öltözik így a lány szerint. Javasolta viszont a táskát. Táska az kell, mert NYILVÁN van nálam laptop meg papírok, meg toll (mint Lorelai elmélete a Gilmore Girlsben, miszerint a kávézótulajdonosnál is mindig van toll, akkor is, ha nem rendelést vesz fel, hanem színházba megy), amúgy tök mindegy, mivel tömöm ki a táskát, a lényeg, hogy legyen. Lett. A hely negyed órára van tőlem, gyalog.

Az interjúztató rövidnadrágban és kockás ingben volt. Először beültetett egy székbe, hogy ott várjak. Na, mondom, ez a várakozás most negyedórás lesz, elvégre én vagyok, akit szívatnak, nem baj. A szék nagyon jól rugózott hátra, sokkal jobban, mint az otthoni székem, ki is próbáltam mennyire lehet vele hátramenni. Aztán eszembe jutott, hogy esetleg most kamerán figyelnek a túlsó szobából, tán nem kéne a nulladik alkaommal eltörni a széket, ráérek később is. Még sosem voltam állásinterjún, fogalmam sincs, az milyen. Igaz, felvételizni már voltam, vizsgázni is. Az ember ilyenkor sokkal okosabbnak kell, hogy látsszon, mint amilyen, már gimiben is úgy beszéltem az osztálytársammal az Anyeginról magyarórán, hogy akkor még egyikünk se olvasta. A magyarszakos felvételimen az elidegenedésről dumáltam, és persze mindig az idevonatkozó Annie Hall jelenet jut eszembe, amikor feliratozzák a Woody Allen meg a Diane Keaton gondolatait. A beszélgetés közben megálltam, hogy ne hintázzak. Beszélni kellett magamról, aztán megkérdezte, mit tudok róluk, kentem-vágtam, amit az internetről bemagoltam róluk, megkérdezte, mi a kedvenc sorozatom, Curb Your Enthusiasm, Sopranos, Seinfeld, kérdezte, nézek-e realityt, gondoltam, öcsi, a beugratós kérdéssel nem fogsz meg, hát még jó, hogy nézek, ha egyszer egy olyan céghez felvételizem, aki ilyesmit gyárt! Mit nézek? Fordítok. Ez egyébként nem volt kamu, szerencsére tudtam mondani egy csomó példát abból az időből, amikor sok ilyet fordítottam, amúgy a mai napig, tehát egészen újat is tudtam neki odamondani. Jött egy teszt. Elmondott nekem két ötletet, mondjam meg, melyik tetszik, melyik nem, és ha nem, miért, és melyik csatornára képzelem. Na, újabb beugratós kérdés. Egyrészt: ki tudom-e választani a jót, másrészt tudok-e a csatornákról. Az első ötlet egész jó volt, a második semennyire, meg is mondtam, hogy a második az nem, ez volt az egyetlen pillanat, amikor hallottam magam kívülről szakértőzni, amikor elmeséltem neki az abban a percben kitalált elméletemet (mi nem tanultunk dokumentumot, tehát erről sose volt szó), miszerint a dokumentumfilm is pont olyan, mint a film, kell bele konfliktus, meg megoldás, meg minden, ugyanaz a dramaturgia, csak a dokumentumfilm szereplőiről nem dönthetem el, hogy ó, most inkább haljanak meg, vagy nyelje el őket az ár, vagy az egyikünk inkább legyen rákos. Fél órán át tartott az egész. Ekkor történt a földrengés. Lehet, hogy azért nem éreztem belőle korábban semmit, mert épp hintáztam a széken, a teremben pedig nem voltak tárgyak, hogy lássam, ha mozognak. De valószínűleg már akkor történt, amikor az utcán sétáltam haza, azzal, hogy ez is megvolt, mégsincs este. A fészbukon minden második itteni barátom a földrengésről írt, épületeket evakuáltak, emberek rohangáltak az utcán, én meg megint kimaradtam valamiből. Állaítólag a blikk azt írta, Katasztrófa Washingtonban, a kevésbé bulvár Index pedig, hogy "Kiürítették a Pentagont", bár én nem hiszek az indexnek sem, mert slendriánok, csomó mindennek nem néznek utána.

Megígérték, hogy ma visszahívnak. Visszahívtak. Felvettek. Hétfő helyett már pénteken mehetek be. Ja, a munkáról még nem írtam. Forgatókönyv fejlesztés gyakorlatilag, az írók és a kutatók asszisztense leszek. Néha azt a rettenetes dolgot kell majd nekem csinálnom, amikből évekig dolgoztam, leírni a szöveget a film alapján. Csak merem remélni, hogy nem hallás után kell, hanem van egy preprodukciós forgatókönyv is, és mondjuk pénteken nem egy ilyet vágnak hozzám kapásból. Zolten, be tudnál jönni már pénteken esetleg? Be tudnék. Of course. Mondhattam volna, hogy ugyan már, hétfőben maradtunk, van más dolgom is, de asszem, az hülyén vette volna ki magát. Lesz olyan is, hogy produkciós asszisztens kell a forgatásokra, ehhez is lesz kedvem, legalább megtanulom, hogy az milyen. Három hónap után eldöntik, hogy véglegesítenek-e vagy sem. Kábé próbaidő. November vége. Eddig szól a munkaviszony, aztán kiderül, hogy mi lesz. Gyanítom, hogy mivel elindult a mókuskerék felfelé, most majd jönnek vissza az emailek, hogy Zolten, kérjük, tegyen nálunk egy látogatást (istenem, hogy itt mindig mindenkit rá kell majd szoktatnom a Zolira, mint a suliban...), és már kaptam is választ egy managertől, aki forgatókönyvírót keres, és thrillert kér, ha van (de olyan vagyok, mint a vegyesbolt, van nekem mindenem, Zolikám, adjon már nekem másfél kiló thrillert, tessék parancsolni), hát nosza, kiválasztottam tizenöt oldalt az első forgatókönyvemből, elküldtem a managernek, aki nem ügynök, hanem annál sokkal jobb, és egy számomra megfejthetetlen oknál fogva európai írókat keres (az vagyok, meg is mondta a csoporttársam, aki szerint a levágott farmer annyira európai, hogy még.) Elküldtem. Ha most visszaír, hogy kéri az egészet, annak egyrészt nagyon fogok örülni, másrészt bajban leszek, mert nincs még a legjobb állapotban.

Péntektől dolgozni fogok tehát. Állásom lett New Yorkban. Külföldi munkát jósoltak nekem ezelőtt sok-sok évvel. Meg hogy a nevem nagy betűkkel lesz kiírva. Ez azt hiszem, 2004-ben volt. A büfésünk a Szeressmostban vállatvonva azt mondta, ha csak ez kell, kiírom én ide a büfé fölé a nevedet akkorában, amekkorában csak akarod. Azt még nem is írtam, hogy a filmem harmadik változatát is elkészítettem, most már kíváncsi vagyok, szereznek-e rá pénzt meg Annette Beninget, meg még akit akarnak, megmondták az iskolában is: minden munkában a következőt kell látni. Most az olasz filmet írom minden önéletrajzom elejére, aztán nem minősítem, higgyék csak azt, hogy van ez olyan jó, mint a Fellini vagy a Zeffirelli. A futásom időpontját kell csak átvariálnom. Reggel tízre járok majd dolgozni, tehát elég fél tíz után elindulni. Az korai kelést és libák nélküli futást fog jelenteni. Sebaj, gondolom, hamarosan elhúznak úgyis. Nekem meg kezdődnek a munkás hétköznapok. A maratonfutás, amiről Melanie beszélt a diplomaosztón. De én ezekben nagyon jó vagyok. Hosszútávfutásban, mármint.