Kísérlet halakkal

Amerikában (legalábbis itt) mindenki elképesztően elfoglalt (kivéve a bácsi, aki minden áldott délelőtt a Csaucsau kutyájával ül az aulában, illetve a kutya fekszik, ő meg ül és beszélget), soha senki nem ér rá, és mindenki dolgozik. Egyik reggel a hallban ültem, vártam, hogy kezdődjön az olvasópróba, a következő kép ismétlődik ilyenkor: Jön egy liftnyi ember, kiskosztümben, öltönyben (a héten még 29 fok volt tartósan), nagyon sietnek, telefonálnak, még gyorsan odaszaladnak a pulthoz almáért, banánért, mintha mindenkinek az élete múlna azon, hogy jusson banán (mert ez jár a lakóknak ingyen, kis figyelmesség az egyébként rettenetesen tapló ház részéről), ebben pl. olyanok, mint mi. Kivéve a kutyás bácsit (annyira nem bácsi, csak minek hívjam? Pasas? Azt a szót csak fordításban használom.), ő csak ül és beszélget. A többiek sietnek. Ezt egyébként már tavaly is tapasztaltam, az emberek 10-12 órákat dolgoznak minimum. Erre persze mondhatnánk (mondhatnók, ahogy régen volt a könyvekben, amit már kiskoromban nevetségesnek tartottam, ha egy könyvben túl gyakran fordult elő, letettem), hogy "igen, azért a fizetésért én is dolgoznék sokat", csakhogy nem így van. Egy amerikai akkor is sokat dolgozik, ha nem fizetik meg, márpedig itt sem fizetnek meg mindenkit. Ők magát a munkát tartják fontosnak, úgyismint pl az előrejutás eszközét. Azért vicces nézni ezeket a rettentően siető, fontos New York-iakat. Van egy nagyon komoly, fontoskodó arcuk, de amikor meglátják az ingyenbanánt, szélesen vigyorognak a portásra, aztán vesznek kettőt, biztos, ami biztos.

Szóval azért ültem az aulában, mert a mi házunkban tartották az olvasópróbát. A filmről beszélek, amiben idő közben asszisztens lettem, art department maradt, megjegyzem, örülök. Majd elmondom, miért. Ahhoz képest, hogy nem vagyok itteni, ebben a filmben eddig egész sok mindent oldottam meg én. Szereztem pl. grafikus designert. Szakácsot. Próbatermet. A házunkban ugyanis a konferenciatermet ingyen megkaphatom. 2 órára. Tíz fő fér el a teremben kényelmesen. Nekünk 4 óra kellett, 30 főre. A portás kerek-perec közölte, egy lakásnak egyszerre két óra jár, punktum, ne is vitatkozzak. Persze szék sem volt annyi, mint kellett volna. Elvileg a produkciós asszisztens reggel nyolcra odaszállítatott VOLNA még 20 széket, de kiderült, nincs. Tisztára a Pinceszínházban éreztem magam megint. Semmi sincs megoldva időre, ellenben hamarosan érkezik 25 ember, akit le kell ültetni. Semmi gond, elkezdtük a székek szisztematikus lopkodását és terembe való becsempészését. Mondtam az asszisztensnek, ne izguljon, a szüleim Wartburgban csempészték a korcsolyát Csehszlovákiából, ez a véremben van. (Mégpedig úgy, hogy csináltak egy dupla feneket a csomagtartónak, az alá került be a korcsolya, amit a húgom és én kaptunk, most hirtelen nem is tudom, miért is nem lehetett korcsolyát behozni). Minden asztaltól bevittem kettőt, aki nagyon le akar ülni a hallban, az le tud. Lehoztam a saját gurulósomat is, meg még kettő bárszéket (itthon csak bárszékünk van). A hallban ülő csaucsau bácsi segített ki minket, akiről kiderült, hogy a CBS televízó executive producere. Hoppá. Ezentúl mindig leülök mellé majd egy kicsit ismerkedni. A székhelyzet megoldódott, a portás csak egyszer jött fel rászólni az emberekre, hogy ne üljenek a bútorra. Ezt kamerán látta. Döbbenet. A forgatókönyv pedig nagyon jó. Vicces. Olvastam ugyan, de így életre keltve (egyelőre csak hangban) egész más volt. Kifejezetten szórakoztató.

Délután indultunk Long Islandre, a főszereplő házába, ahol a jelenetek egy részét forgatjuk majd. Amikor az ember eljön Amerikába, azt hiszi, A) Zsebébe van egy forgatókönyv, meghódítja Hollywoodot, oszt csókolom: induljon is haza. B) Elvégez egy iskolát, majd a zsebében lévő három forgatókönyvvel VALAMIT meghódít, méghozzá rövid időn belül: induljon haza. Azt semmiképp sem gondolja, hogy szobát fog festeni egy független filmben, úgyismint díszletes-kellékes. Ez volt ugyanis az első lépés (közvetlenül a medence és a kanapé-hajkurászás után), amit meg kellett tenni, minthogy stúdió nincs. Egy biztos: megtanultam szobát festeni. (Anyám második reakciója, közvetlenül az "Úristen, kisfiam, azt nem tudsz!" után ez volt: "akkor ugye most ha hazajössz, nálam is kifested a lakást?" Hát hogyne. Persze.) összesen nyolc helyiséget festettünk ki a főnökömmel (a Produkciós Designerrel) 8 különböző színűre, és azon gondolkoztam, vajon szobafestés közben hogyan válik az ember nácivá. Mert én maximum a szigszalag-ragasztást utáltam meg, bár ha belegondolok, azt se, mert amikor le kellett szedni a szigszalagot, felfedeztem a szigszalag-szobrászatot. Mellékelt fotó a fészbukon. Meg is kérdezte egy producer lány, tán szobrász volnék-e, mondtam, nem. Egy másodpercig bennem volt, hogy azt hazudjam, igen, de akkor elég kínos lett volna, ha ezek után munkát ajánl egy filmben szobrászként. Felfedeztem még a festéshez használatos cipőket is, valamint kísérletet végeztem akváriumi halakkal, és megállapítottam, hogy kevés olyan hülye állat van, mint az akváriumi hal. Akárhányszor a kellékpisztollyal fenyegettem őket, az egyik mindig megijedt, a másik sose. Az ijedős tulajdonképpen hülyébb, mint a csiga, aki egy idő után rájön, hogy nem akarjuk bántani, csak bökdössük a szemét. És nem húzza vissza. Na, a halak csak bámulnak. Elsütni nem mertem a pisztolyt, mert amilyen szerencsém van, tuti, szétlőttem volna az akváriumot, márpedig erre az utóbbi hetek tanúsága alapján komoly esélyem volt, és kevés kínosabb dolgot tudok elképzelni, mint egy színész-producer házában friss festés után megsemmisíteni a filmben egyébként játszó akváriumot, és kinyírni a filmben egyébként játszó ostoba halait. A ház amúgy nagyon szép lett, Karácsonykor igyekszem nem felhozni a témát anyám előtt. A három nap alatt eléggé elfáradtam, annyira, hogy hazafelé majdnem 34 vonatjegyet vettem, mert nem jól olvastam a kérdést. Az automata megkérdezte, hány jegyet szeretnék, és alatta mindjárt ott volt, 15-64-ig ennyi és ennyi. Rögtön be is pötyögtem, 34. Nem értettem ugyan, mit érdekli ez a gépet, de gondoltam, valami statisztikát csinál a rendszer az utazókról. Kedves kollegám segített ki. Hazaértem 29 fokból a 20-ba. Nem is vagyok fáradt. Holnap pedig lemegyek beszélgetni a kutyás bácsival. Mit ad Isten, véletlenül nálam lesz a tévésorozatom forgatókönyve.