Balesetek

Van az a közhely, hogy a balesetek legnagyobb része a konyhában éri az embert. Ja nem, ez így nem jó. A legtöbb baleset a konyhában történik. Ez speciel hazugság, engem például egy ámokfutó riksás ütött el majdnem, a zebrán, zöldnél (illetve fehérnél, mert a jelzőlámpa amikor zöld, akkor fehér, vagyis a fehér az új zöld), meg még rám is csöngetett, hogy ugyan álljak már odébb az útjából - de ez csak egy majdnem baleset, mert végül is megúsztam. Az utóbbi időben azonban mintha rám járna a rúd, például hogy lehet kezet elvágni a sütőpapír-eltépő recével, rejtély. Ha már a sütőpapírnál tartunk: a sütőpapírt azért szereztem be, mert a lakótársam hiper-modern tepsijét a felismerhetetlenségig sikerült elmosogatnom, esküszöm, én csak súroltam, de jött vele az anyag, ő már nem szól semmit, csak tüntetőleg nem használja a tepsit, én meg a teflon réteget helyettesítem a sütőpapírral, meg az olajat, de mint kiderült, nem kompatibilisek. Emiatt már kétszer bekapcsolt a tűzjelző a lakásban, amit nem értek, a papír ugyanis nem égett, valami biztosan, de a papír nem (más se hiányzik, minthogy kijöjjön a tűzoltóság, ebben a városban ugyanis akkor is nyolcvan tűzoltóautó vonul ki, ha macskát kell leszedni a fáról, és mindenképp szirénáznak, leginkább hogy pánikot keltsenek, és ne lehessen tőlük dolgozni vagy tévét nézni), szóval megszólalt a hiperérzékeny riasztó, de hát miatta nem fogom nyersen megenni a csirkecombot, szóljon. De ez megint nem baleset, ez a túlbiztosított amerikai mindennapi élet, meg egy béna sütő. Na, a vizesballon eldobása a munkahelyen az már egy más történet volt, egy kellemes csütörtöki délutánon szerettem volna megmutatni, mennyire odatartozom, ki tudom én cserélni egyedül is a vizesballon, plusz a konditeremben ennél jóval nagyobb súlyokat emelgetek, bár azokat nem kell megfordítani, és minimális vízkifolyás mellett egy viszonylag kis tartályba belepasszírozni, na ezzel kezdődött a baj. Kicsit elvétettem a megfordítási és berakási sebességet, plusz a vízzel teli ballon nehéz, az eredmény egy kisebb tó keltkezése a konyhában, de persze a becsapódás kis lukat ütött a műanyagon, így a helyes behelyezéskor SEM állt el a szivárgás, még szerencse, hogy túl sokan nem látták. Felmosóvödröt gurítani fapofával egy tévés produkciós irodán végig, mintha legalábbis dokumentumos dossziékat cipelnék, na az művészet. Bár amióta tudtam, hogy előbb-utóbb innen elmegyek, annyira nem is zavart az egész. A hetek és főleg az órák unalmasan teltek, újabban interjúkat írtam le szóról szóra egy dokumentumba, szerencsére ezek most vízi vidámparkokról szóltak, meg hoteltesztelőkről, de nyolc órákat töltöttem el ezzel a rendkívüli szellemi munkával. Egyre jobban igazolva láttam, hogy jobb lesz nekem az új munka.

Ami hamarabb jött, mint sejtettem. Úgy terveztem, a gyakornokságot csinálom még kb október eleje-közepéig, majd jön a film, akkor felállok és eljövök. Ehhez képest következő hétfőn kellett találkoznom az új producerrel. Nem annyira voltam elkészülve a felmondásra, pláne, hogy életemben nem mondtam még fel, ki még soha nem rúgtak, minden munkahelyemről azért jöttem el, mert lett másik, csak a legelső szűnt meg, egy szinkronstúdió. Ahogy nem volt még állásinterjúm se, felmondás terén sem voltam gyakorlott. Gyorsan közöltem a főnökömmel, hogy hétfőtől nem vagyok, gondolatban hozzátettem, írassátok át mással az interjúkat, majd mikor megkérdezték, milyen munkát kaptam, kicsit meglepődtek. Az utolsó két napot nagyon élveztem. Az emberek egyébként kedvesebbnek is tűntek, már egymás között, nem velem, ez a gyakornokság, megmondom őszintén, nem volt a kedvencem, és nem sajnáltam ott hagyni. Főleg miután hétfőn megismerkedtem a film producerével és egy-két leendő kollegámmal. Csak abból tudok kiindulni, amit otthon látok az ordítozó producerekből, most nem írom le, hogy viselkednek, de nem úgy, mint az amerikaiak (még ha a nő svájci is). Higgadt, kimért és nyugodt volt, amellett kedves és határozott (mint Mary Poppins, "én kedves vagyok, de roppant határozott") Nem csak független filmekben dolgozott, hanem nagy produkciókban is, és milyen meglepő, elmondta, hogy aki egyszer megszeret velünk dolgozni, az továbbra is velünk akarja majd folytatni a munkát, hát mi másért lennék itt...(ez nem teljesen igaz, magáért a filmért vagyok itt, mert meg akarom tanulni, szeretem a rendezőt, és bíznak bennem, amit otthon még sosem tapasztaltam. Már sokszor említettem, hogy a színházzal rendszeresen jártunk vidékre, művészeti titkárként pedig az ember nem igazán érzi feladatának, hogy megvegye a kefírt, amit Pogány művésznő majd megiszik az előadásban, de kis színház, kevés ember, és hát végül is miért ne, a fiúk beépítik azt a bazi nagy díszletet (néha hozzászögelik a sublódot a díszletfalhoz, ezért amikor a színész az előadás egy pontján azt előrerángatja, meglepődve tapasztalja, hogy jön vele az egész fal, de ez most nem tartozik ide), szóval utazik a Pedig én jó anya voltam Gyulára, Zoli és a súgó (velük mindig nagyon vicces volt az utazás) megérkezik a kész díszletbe (egyszer megvacsoráztunk a darabbeli asztalnál, ilyet szigorúan tilos, de hát Komáromban ezzel ugyan ki foglalkozik...), kicsit ellenőrzi a kellékeket, lemegy az előadás, aztán irány haza. Ki hitte volna, hogy ezt egyszer én még tapasztalatként tudom felhasználni, igen jelentőségteljesen magyaráztam a producernek, hogy mit nekem kellékezés, vidékre turnéztam óriás produkciókkal, ahol mindent nekem kellett ellenőrizni, satöbbi satöbbi.

A jó benyomás megvolt, és most először hasznát is éreztem annak, hogy rendeztem már filmet életemben, meg is kérdeztem, oké, ha a filmben leverik a születésnapi tortát a földre, akkor ugyanazt a tortát hányszor kell megvenni? (Hehehe, ugye nem véletlenül költöttem anno 12 dollárt női magazinra, én is háromszor vettem fel a plakátletépős jelenetet). Ezek pl. azok a kérdések, amiket majd mind előre el kell dönteni, mindenesetre örültem, hogy máris hozzáértőnek tűntem. Kaptunk egy listát arról, mit csinál a produkciós asszisztens, ami én ugyan nem leszek, de azért én is kaptam, persze a Walkie Talkie volt az első fejezete, ami nekem sajnos nem lesz, de a leírás tartalmazta pl a minden tisztességes Amerikai filmben és a 24-ben is rendszeresen hallható "What's your 20", "What's your ETA", "Roger, Copy that" kifejezéseket, döbbenet, hogy ilyeneket fogok használni, de ha másképp nem, elkérem majd egy asszisztens walkie talkie-ját, hogy ezeket bemondhassam. Ja, az utolsó (eddig) baleset a producerrel való találkozás előtt történt, amikor is a nadrágomat akartam kivasalni, mert jó, hogy filmes meló, lehet érkezni levágott farmerban is nyugodtan, de azért mégis. Na, a vasaló eközben szépen eldőlt, és csak az égett gumiszagra kaptam fel a fejem (asszem, fészbukoztam épp, egyszer ez okozza majd a halálomat...). A vasaló ráesett a telefontöltőmre, és asszem, a legeslegutolsó pillanatban szedtem le róla, mielőtt még szétégeti az egészet. Kicsit áldozatul esett ennek a fényképezőm pántja is, azt jobban sajnálom, mint a telót, de nem szakadt el. Viszont vasaljon ki valaki egy fehér nadrágot olyan vasalóval, amin csendesen olvadozik a gumi. Vagy: szedje le BÁRMIVEL a megolvadt gumit egy forró vasalóról. Egyik jobb mint a másik.

Sokat dolgozom, főleg mert a munkámat a munkám miatt nem tudom majd csinálni, ezért előre gyártom az epizódokat. A tévésorozatom közben elkészült, szerintem nagyon jó lett, most már csak el kéne adom, előtte pedig egy anyanyelvűvel elolvastatni és kijavíttatni. Szokták tőlem kérdezni, nem félek-e másnak odaadni a munkámat, hátha az illető lenyúlja az ötletemet. Nem félek. Mindenki a saját ötletébe szerelmes. Ez olyan, mint a más gyereke. Aranyos, meg kedves, meg szépen eszik, meg jaj de cuki, hogy ezt meg a szót tudja, nagyon okos, de senki nem vinné haza a másik gyerekét. És mindenki szerint a sajátja a legszebb, legokosabb, legédesebb. Ez így van a forgatókönyvekkel is. Szívesen elolvasom a másét, kritizálom is, elmondom a véleményem, de lenyúlni? Aaaaaaaggghhh. Soha. Egyik sem tetszik annyira, mint a sajátom. (Az egy dolog, hogy lopunk egymástól, ötleteket, motívumokat, bármit, de sztorikat? Nem lopunk gyereket, nem lopunk sztorit). Szóval a tévésorozat kész, sőt, kitaláltam már a negyedik szezonját is. Egyébként pedig Mad Ment nézek, rájöttem, ez a legjobb sorozat (dráma mármint), és megnéztem a Drive! c. filmet is, ami elég jó volt, pláne, hogy a Mad Men egyik főszereplője is szerepelt benne, igaz, hogy szegény Joanie-nak szétlőtték az agyát, de azért a film jó. Produkciós designer szemmel is nézem már a Mad Ment, ugyanis az valami egészen kiváló benne. Ugyan soha nem tanultam, de majd megcsinálom ezt is, mint minden mást az életemben. Vizesballon közelébe pedig csak inni megyek.