A bowlingcipő

Nem tudom, mire számítottam, amikor az ember túl sok időt tölt külföldön ("amikor az ember", mondom ezt úgy, mintha valaha is töltöttem volna hosszabb időt külföldön), akkor arra számít, hogy hazaérve rettenetes állapotokat talál (ehhez elég fészbukot olvasni, még az Indexet se nagyon nézem meg, akiknek amúgy nem hiszek, amióta a Pinceszínházról leírták, hogy a Rákóczi tér alatt található), hogy otthon visszatért az ötvenes évek, mindenki undok és utálja az életét, legfőképp a másikét, a Margit-híd pedig sosem fog elkészülni, a CET pedig kéthavonta beomlik. Hát ennyire azért nem volt vészes a helyzet, valószínűleg azért, mert nem élni mentem haza, csak látogatóba. A Margit-híd ettől még sosem lesz kész, a CET pedig szerintem ronda, de legalábbis semmi különös. Valami egészen biztosan nem jól működik otthon, a barátaimtól leggyakrabban elhangzó mondat ez volt: "A legjobbkor mentél el". Vagy: "Te ide ne gyere vissza, eszedbe ne jusson". "Zolikám, a legjobb helyen vagy, innen el kell tűnni, minél messzebbre". "Az a baj, hogy itt senki nem tud forgatókönyvet írni". (Mondták ezt olyanok, akik filmekkel dolgoznak, de nem írók). Valahogy senkinek nem jutott eszébe azzal marasztalni, hogy "nézd, a Deák-téren viszont lett egy csomó új fa". Az a fajta kiábrándultság, ami télen fogadott, most valahogy elmaradt, nyilván azért, mert 35 fokban senki sem olyan pesszimista, kivéve a boltos néni, aki utálta, hogy este tízkor bent vagyok az üzletben, és húszezressel merészelek fizetni, amiért neki most be kell nyúlnia a fiókba, és 5 különböző pénzt elővenni és a kezembe adni, pedig már menne haza. A csúcs a Ráday utcai étterem pincércsaja volt, a "eldöntöttétek? mert lenne még dolgom" felszólítással, szerettem volna megkérdezni, hogy ugyan mi? Tán csak nem az, hogy itt az asztalnál végigvárod, amint az én kedves barátom eldönti, hogy ugyan mit is szeretne rendelni. De nem volt ez jobb a Four Seasons-szel szembeni trendielegáns étteremben sem, ahol tömeg ugyan nem volt, de azt kapták a fiúk utasításba, hogy ha a vendég csak iszik, nem eszik, akkor be kell mennie a légkondiba, nem maradhat kint. Ez a vendéglátás otthon nem egy begyakorolot dolog, és se nem kor (mármint a pincéré), se nem étteremfüggő. A magyar pincér ha nem bunkó, akkor csak utálja a vendéget.

Nem sorolok fel mindent, életemben először láttam a Balaton soundot, ahol is kiderült, hogy kis gyakorlással egy műugró veszett el bennem, vagy inkább volt az az alkoholmennyiség, ami ezt kihozta. Tudom, hogy ciki a nyitott tetejű Thelma és Louise autóban való utazást élményként emlegetni, de annyira jó volt, időnként hátra is néztem, hogy nem jönnek-e a rendőrök mögöttünk, de nem jöttek. Zamárditól a Balatonföldvári Interspárig eljutni mondjuk nem olyan nagy élmény, mint amire már régóta készülök, a New Yorkból a Grand Canyonig, de kezdetnek nem volt rossz. Amikor túlvoltam az elegáns és sokak által a luxus elviselhetetlen mellékkörülményeként emlegetett jetlagen (egyszer a fogászati székben is majdnem elaludtam, ott ugyanis nem kell figyelni, csak arra, hogy ne csukjam be a számat, és időnként nyeljek), akkor a napjaim reggel kilenctől késő estig valahol a városban teltek, a lakásomba csak aludni jártam jóformán. Voltam gyerekzsúrban is, ahol melállapítottam, hogy a szülőség elég nagy részben abból áll, hogy hogyan mentsük meg a gyereket az életveszélyes helyzetekből, én tíz perc alatt belefáradtam valamibe, amit egy átlag szülő a nap 24 órájából minimum 20-ban gyakorol.

És bowlingoztam is, a hazautazásom előtti utolsó órákban. A bowlingnál sose értettem, miért kell másik cipőt felvenni hozzá, hát elvégre nem a félméteres sárból esik be többnyire az ember, meg egyáltalán. Miből lehet az a padló, és főleg miből lehet a cipő talpa, hogy a tisztességes, mezei utcai cipő ki van onnan tiltva. Meg hát van ugye a padló, amin a golyók gurulnak végig, arra rendesen több kilós golyókat nyomnak oda nem kevésszer egy este alatt, de az senkit nem zavar. A cipő viszont nem lehet akármilyen. Mindenesetre jó cipőt válaszottam, végül is jobban tetszett, mint a sajátom, gondolkodtam, hogy utcára is lehetne-e bowlingcipőt hordani. Én pl. kitiltanám az utcáról a bowlingcipőt, már csak az utcai cipőket ért hátrányos megkülönböztetés miatt. Egyébként meg azt hittem, béna leszek ebben is, mint minden labdás sportban (kivéve röplabda), még a biliárdhoz sincs nagyon türelmem, szoktam röhögni, amikor a hozzáértők a golyó valamelyik oldalát mutogatják a partnerüknek, hogy "itt találd el közepes erősséggel". Ami nevetséges, én csak úgy el szoktam lökni, aztán vagy bemegy, vagy nem, és őszintén szólva jobban szerettem azt, amikor volt a gomba, és azt nem szabadott eltalálni. Na szóval a bowling jól ment, még egy-két pezsgő után is, sőt, akkor még jobban. A cipőt végül ott hagytam.

Arról most semmit nem mondok, hogy a gépem 11 órás késéssel indult, még egy fél napot eltöltöttem a városban, azóta is próbálok rájönni, hogy ebédre miért vettem élesztőt. Mert egy joghurt, az rendben van, de hogy mitől kívántam meg a kis sárga élesztőkockát, erre nem bírok rájönni. Egyet meg is ettem belőle. Rossz volt. A reptéren el akartam használni az 5500 forintnyi kajajegyet, amit a késés miatt adtak (ez reptéri árakon mondjuk egy zsíroskenyér meg egy kávé), de végül csak egy kávét ittam, a magyar vendéglátás még kétszer vágott pofán a reptéren, amikor a kávés csaj meglátott a pultnál, egyszerűen odébb ment. A visszaút hosszabb volt, mint szokott, a szokásos drogom (altató és vörösbor) valamennyire hatott, hajnalban még vártam a metróra fél órát, majd mire a lakásba értem, felkelt a Nap. Azóta dolgozom, rohangálok a pénzeimért, állást keresek. Az olaszokkal folytatódik a munka, még mindig nincs kész a forgatókönyv, pedig azt hittem, soha többé egy betűt le se kell írnom, de hát tévedtem. Skype-on beszéltem a rendezővel, akit meggyőztem, hogy ugyan ne írjuk át a felétől, és egyáltalán, hagyjuk a nagy részét úgy, ahogy van (JOBB NEM LESZ, ezt nem mertem neki mondani), főleg, ha engem nem is akarnak most már kifizetni.

Minden HBO állásra jelentkezem, recepciósnak is, és persze gyakorlatilag minden céghez, aki hirdet, azt hiszik, megijedek az ilyen elvárásoktól, hogy "tud stressz alatt is dolgozni", "gyors tempójú munkahelyen is megállja a helyét". Emberek, aki dolgozott budapesti színházban, az mindent tud, és mindent kibír. Azt nem nagyon lehet megijeszteni semmivel.