Egy év

Pontosan 1 éve, szeptember 1-én érkeztem. Utálom a kezdeteket. Utálok új helyen lenni, csak akkor szeretek meg mindent, amikor kicsit már ismerős, és ismerem az embereket, akkor viszont nagyon megszeretem, és általában én utálom a legjobban, ha valaminek vége. Nem akarok összefoglalót tartani, aki olvasta a blogot rendszeresen, az úgyis tudja, miket és kiket szerettem a legjobban, kiket és miért nem szerettem. Egyvalamit megfigyeltem már eddig: mindig azokról derül ki, hogy legjobb fejek, akik eleinte nem szimpatikusak. Nagyon-nagyon sok barátom van, aki elsőre rém ellenszenves volt. Nem csak itt, máshol is. Elvileg az lenne a legjobb, ami történt, hogy írtam egy filmet, igazit, igazi moziba, de nem ez a legjobb dolog. (Most már valójában szeretnék soha többé hozzá nem nyúlni, ha egyszer tényleg lesz belőle film, mindenki meg fogja érteni, miért). De összességében ez volt életem legjobb döntése, kijönni ide. Egy év elteltével egy tévés produkciós irodának dolgozom, pontosan egy hete.

Az első munkanapom filmbe illően rémes volt. Kezdve azzal, hogy úgyis mint író, nem vittem magammal tollat. Tehát a lehető legelső percben lebődtem, amikor is a szerződésemet alá kellett írnom. Már hosszas turkálás után rájöttem, hogy nincs nálam toll, a keresgélés már csak időhúzás volt ahhoz, hogy felvegyem a lehető legflegmább arcomat, és megkérdezzem a főnökömet, ugyan nem-e tudna-e adni egyet, de mondjuk úgy, mint amikor valaki a sót kéri el az asztalról. Rettenetes feladattal kellett kezdenem. Beültettek egy számítógép elé, ahol is le kellett írnom egy interjú szövegét hallás után. Hogy egyszerűbb legyen a helyzet, az interjú mobiltelefonokról, azon belül is a kormánytagok, az elnök és a Jack Bauer-félék által használt biztonságos telefonokról, amiről ugye a Jack Bauer mindig lihegve és suttogva kérdezi meg, azon beszélnek-e. Nagy kedvenceim a műszaki szövegek, úgy magyarul mint angolul. Sebaj, leültem a gép elé, elkezdtem megérteni a szöveget. Az amerikaikat sokszor akkor is nehéz megérteni, ha egy üveg vizet kérnek, a Bottle of water ugyanis rendszerint összemosódik egy röpke "badovada" gyakorlatilag artikulálatlan hangsorrá, de azt az ember a szituációból kitalálja. Na de ezt az értelmezhetetlen katyvaszt, amit magyarul se szoktam megérteni? Láttam magam kirúgva első munkanapom alkalmával, haza akartam menni, mit keresek én itt, ha még egy hülye szöveget sem tudok megérteni. Jó, szavakról beszélünk, nem egész mondatokról, de azért a maximalizmusomnak adtam egy pofont. Vagy a feladat adott egy pofont. Szerencsére utána elküldtek valamiért a városba, ezalatt kicsit kipihentem magam. Biztos voltam benne, hogy nem maradok sokáig. Hullafáradtan értem haza, abban a legrosszabb időben, amikor otthon senkit nem hívhatok már fel, hogy kicsit beszélgessen velem, mert már mindenki elment aludni, itt meg vagy a neten találom a barátaimat, vagy nem. (A net egyenlő a fészbukkal, az lett a második otthonom).

Hát nem rúgtak ki. Sőt. Több feladatot kaptam. Ma már kicsit nyugodtabban mentem be dolgozni, kiderült, hogy archív anyagokat kell egész nap keresnem egy filmhez, ami a nemzetbiztonsági hivatalról szól. Ha belejövök, hogy ezt hogy is kell, elég érdekes munka lesz, ráadásul két emberem, vagyis "főnököm", akiknek dolgozom, kijelentették, hogy mostantól senki nem ugraszthat engem semmiért, én az ő emberük vagyok, a többiek felejtsenek el. A kollegák szimpatikusak. Szeretem ezt az amerikai munkamorált, sokat dolgoznak, de amit csinálnak, az nagyon jó. Az ebédszünet pl. nem olyan, mint otthon. Otthon az ebédszünet kávézás nélkül egy óra, kávézással együtt kettő, de amikor dramaturg voltam a szeressmostban, ott ezt tökélyre fejlesztettük az egyik legjobb barátnőmmel, Marcsival, akivel azt hiszem, nettó 6 órát biztosan a büfé különböző székein és foteljain töltöttük el óriás bögre kávék és teák társaságában, érdekes módon mindig volt miről beszélni, pedig ezt heti ötször megcsináltuk. Aztán hazavittem a munkámat és két óra alatt végeztem azzal, amit bent nem tudtam befejezni, mert valaki mindig dumált. Na, itt nem így van. Itt viszonylag csöndben ülnek a kollegák, csak munkaügyben telefonálgatnak, az ebédet pedig bedobják munka közben. Az ebédekre ki kell találnom valamit, ugyanis ha van olyasmi, amit gyűlölök, az a szendvics ebéd. Amikor csak azt lehet rendelni, mert épp olyan nap van. Nem feltételezem, hogy rántott hús lenne hasábkrumplival, de ezek a rémes rendelős kaják már a suli alatt is megviseltek. Viszont nem árt megszoknom az amcsi munkatempót, hiszen legalább egy évig ez lesz a sorsom. Hogy írni mikor lesz időm, passz. Hétvégén. Kénytelen leszek, mert a tévésorozatomat most már be akarom adni, novemberig mindenképp.

A csoporttársaimmal rendszeresen találkozom, ami nagyon jó, de erről már írtam. A múlt hétvégét az Irén-hisztéria határozta meg. A polgármester előre bejelentette, hogy ez lesz az évszázad katasztrófája, metró lezárva, buszok nem mennek, az élet megbénul. Az amerikaiak, amennyire imádnak pánikolni, lerabolták a boltokat. Én ilyet még nem láttam. Jellemző módon ezek fogytak a leginkább: csipsz, sör, keksz, süti, hús. Szerintem mindenki lesütött otthon egy tonna pattogatott kukoricát, oszt kiültek az ablakba várni Irént. Nagy izgalom az utcákon, délben elkezdett esni. "Kezdődik". "Itt van" "Ez már az", rémüldöztek az emberek (nálunk itthon a zseblámpa feltöltve, hátha áram nélkül maradunk, én persze leginlkább a fészbuk miatt aggódtam, mi lesz, ha elmegy az áram és lemerül a gépem...). Otthon rémes dolgokat írhattak az újságok, mert több barátom is köszönt a "vigyázzatok magatokra" mintha kissé örökre szóló búcsúval, többen aggódtak, élünk-e még, áll-e még New York. Aztán vártunk. Esett az eső.  Szél nem jött. Néha elállt. Mondták, nem baj, estére jön. Meg is jött. Még több eső esett. Nem igazán durván, inkább csak szüntelenül. Érdekes módon, amikor Írországban voltam, senki nem aggódott értem, pedig ott aztán eláztam, életem legszebb és egyben legprolibb képe, amikor Észak-Írországban törölközőbe csavarba mentünk a helyi kocsmába angol fontot váltani, mert ugye az euró az ott semmit nem ér. Papucsban, természetesen, ahogy kell. Nagyon régen röhögtem annyit, mint akkor, pedig ott nem volt neve a viharoknak, szimplán csak esőnek hívták. De a Jameson whisky mindenre jó, főleg az írországi időjárásra. Irént ugyan elnevezték, de reggelre szinte semmi nem maradt belőle. lefekvés előtt a fészbukon ment a túlélés, jobbára mindenki bosszankodott, hogy "Ezért???? Ezért állt le a város? Mert egy kicsit esik?" Hát, nem jött ki a Hudson a medréből, itt már sütött a nap, amikor az otthoniakat még mindig úgy kellett megnyugtatni, hogy köszönjük, mindenki megvan, egy bácsi halt csak meg, az is szívrohamban. Nem is értem, miért mondta be a híradó. Nekem rögtön másnapra szabadnapot adtak, nem tudva, jár-e majd a metró, amit az előrejelzések szerint a víznek el kellett volna öntenie. Hétfőn, verőfényes napon ugyanúgy mentem futni, mint máskor. A libák békésen legeltek, a kacsák aludtak a stégen. Megnyugodtam, hogy még megvannak. Remélem, nem lesz Tony Soprano, aki akkor kapott pánikrohamot, amikor elmentek. Nemsokára jön az ősz, ami, ha olyan lesz, mint a tavalyi, gyönyörű. És hosszú. Szóval nincs tél október elején. Ma, amikor bosszankodtam bent valami miatt, eszembe jutott, hogy hol is vagyok. Én sose éneklem a New York, New Yorkot, bár nem rossz dal, de valahogy giccses, vagy inkább elcsépelt. Itt senki nem úgy érzi, hogy ez lenne a világ legkülönlegesebb és legnagyszerűbb helye. Mindenki csak teszi a dolgát. Én is. Attól még jó hely. És Chicagót szoktam hallgatni meg Billy Elliotot.