Balesetek

Van az a közhely, hogy a balesetek legnagyobb része a konyhában éri az embert. Ja nem, ez így nem jó. A legtöbb baleset a konyhában történik. Ez speciel hazugság, engem például egy ámokfutó riksás ütött el majdnem, a zebrán, zöldnél (illetve fehérnél, mert a jelzőlámpa amikor zöld, akkor fehér, vagyis a fehér az új zöld), meg még rám is csöngetett, hogy ugyan álljak már odébb az útjából - de ez csak egy majdnem baleset, mert végül is megúsztam. Az utóbbi időben azonban mintha rám járna a rúd, például hogy lehet kezet elvágni a sütőpapír-eltépő recével, rejtély. Ha már a sütőpapírnál tartunk: a sütőpapírt azért szereztem be, mert a lakótársam hiper-modern tepsijét a felismerhetetlenségig sikerült elmosogatnom, esküszöm, én csak súroltam, de jött vele az anyag, ő már nem szól semmit, csak tüntetőleg nem használja a tepsit, én meg a teflon réteget helyettesítem a sütőpapírral, meg az olajat, de mint kiderült, nem kompatibilisek. Emiatt már kétszer bekapcsolt a tűzjelző a lakásban, amit nem értek, a papír ugyanis nem égett, valami biztosan, de a papír nem (más se hiányzik, minthogy kijöjjön a tűzoltóság, ebben a városban ugyanis akkor is nyolcvan tűzoltóautó vonul ki, ha macskát kell leszedni a fáról, és mindenképp szirénáznak, leginkább hogy pánikot keltsenek, és ne lehessen tőlük dolgozni vagy tévét nézni), szóval megszólalt a hiperérzékeny riasztó, de hát miatta nem fogom nyersen megenni a csirkecombot, szóljon. De ez megint nem baleset, ez a túlbiztosított amerikai mindennapi élet, meg egy béna sütő. Na, a vizesballon eldobása a munkahelyen az már egy más történet volt, egy kellemes csütörtöki délutánon szerettem volna megmutatni, mennyire odatartozom, ki tudom én cserélni egyedül is a vizesballon, plusz a konditeremben ennél jóval nagyobb súlyokat emelgetek, bár azokat nem kell megfordítani, és minimális vízkifolyás mellett egy viszonylag kis tartályba belepasszírozni, na ezzel kezdődött a baj. Kicsit elvétettem a megfordítási és berakási sebességet, plusz a vízzel teli ballon nehéz, az eredmény egy kisebb tó keltkezése a konyhában, de persze a becsapódás kis lukat ütött a műanyagon, így a helyes behelyezéskor SEM állt el a szivárgás, még szerencse, hogy túl sokan nem látták. Felmosóvödröt gurítani fapofával egy tévés produkciós irodán végig, mintha legalábbis dokumentumos dossziékat cipelnék, na az művészet. Bár amióta tudtam, hogy előbb-utóbb innen elmegyek, annyira nem is zavart az egész. A hetek és főleg az órák unalmasan teltek, újabban interjúkat írtam le szóról szóra egy dokumentumba, szerencsére ezek most vízi vidámparkokról szóltak, meg hoteltesztelőkről, de nyolc órákat töltöttem el ezzel a rendkívüli szellemi munkával. Egyre jobban igazolva láttam, hogy jobb lesz nekem az új munka.

Ami hamarabb jött, mint sejtettem. Úgy terveztem, a gyakornokságot csinálom még kb október eleje-közepéig, majd jön a film, akkor felállok és eljövök. Ehhez képest következő hétfőn kellett találkoznom az új producerrel. Nem annyira voltam elkészülve a felmondásra, pláne, hogy életemben nem mondtam még fel, ki még soha nem rúgtak, minden munkahelyemről azért jöttem el, mert lett másik, csak a legelső szűnt meg, egy szinkronstúdió. Ahogy nem volt még állásinterjúm se, felmondás terén sem voltam gyakorlott. Gyorsan közöltem a főnökömmel, hogy hétfőtől nem vagyok, gondolatban hozzátettem, írassátok át mással az interjúkat, majd mikor megkérdezték, milyen munkát kaptam, kicsit meglepődtek. Az utolsó két napot nagyon élveztem. Az emberek egyébként kedvesebbnek is tűntek, már egymás között, nem velem, ez a gyakornokság, megmondom őszintén, nem volt a kedvencem, és nem sajnáltam ott hagyni. Főleg miután hétfőn megismerkedtem a film producerével és egy-két leendő kollegámmal. Csak abból tudok kiindulni, amit otthon látok az ordítozó producerekből, most nem írom le, hogy viselkednek, de nem úgy, mint az amerikaiak (még ha a nő svájci is). Higgadt, kimért és nyugodt volt, amellett kedves és határozott (mint Mary Poppins, "én kedves vagyok, de roppant határozott") Nem csak független filmekben dolgozott, hanem nagy produkciókban is, és milyen meglepő, elmondta, hogy aki egyszer megszeret velünk dolgozni, az továbbra is velünk akarja majd folytatni a munkát, hát mi másért lennék itt...(ez nem teljesen igaz, magáért a filmért vagyok itt, mert meg akarom tanulni, szeretem a rendezőt, és bíznak bennem, amit otthon még sosem tapasztaltam. Már sokszor említettem, hogy a színházzal rendszeresen jártunk vidékre, művészeti titkárként pedig az ember nem igazán érzi feladatának, hogy megvegye a kefírt, amit Pogány művésznő majd megiszik az előadásban, de kis színház, kevés ember, és hát végül is miért ne, a fiúk beépítik azt a bazi nagy díszletet (néha hozzászögelik a sublódot a díszletfalhoz, ezért amikor a színész az előadás egy pontján azt előrerángatja, meglepődve tapasztalja, hogy jön vele az egész fal, de ez most nem tartozik ide), szóval utazik a Pedig én jó anya voltam Gyulára, Zoli és a súgó (velük mindig nagyon vicces volt az utazás) megérkezik a kész díszletbe (egyszer megvacsoráztunk a darabbeli asztalnál, ilyet szigorúan tilos, de hát Komáromban ezzel ugyan ki foglalkozik...), kicsit ellenőrzi a kellékeket, lemegy az előadás, aztán irány haza. Ki hitte volna, hogy ezt egyszer én még tapasztalatként tudom felhasználni, igen jelentőségteljesen magyaráztam a producernek, hogy mit nekem kellékezés, vidékre turnéztam óriás produkciókkal, ahol mindent nekem kellett ellenőrizni, satöbbi satöbbi.

A jó benyomás megvolt, és most először hasznát is éreztem annak, hogy rendeztem már filmet életemben, meg is kérdeztem, oké, ha a filmben leverik a születésnapi tortát a földre, akkor ugyanazt a tortát hányszor kell megvenni? (Hehehe, ugye nem véletlenül költöttem anno 12 dollárt női magazinra, én is háromszor vettem fel a plakátletépős jelenetet). Ezek pl. azok a kérdések, amiket majd mind előre el kell dönteni, mindenesetre örültem, hogy máris hozzáértőnek tűntem. Kaptunk egy listát arról, mit csinál a produkciós asszisztens, ami én ugyan nem leszek, de azért én is kaptam, persze a Walkie Talkie volt az első fejezete, ami nekem sajnos nem lesz, de a leírás tartalmazta pl a minden tisztességes Amerikai filmben és a 24-ben is rendszeresen hallható "What's your 20", "What's your ETA", "Roger, Copy that" kifejezéseket, döbbenet, hogy ilyeneket fogok használni, de ha másképp nem, elkérem majd egy asszisztens walkie talkie-ját, hogy ezeket bemondhassam. Ja, az utolsó (eddig) baleset a producerrel való találkozás előtt történt, amikor is a nadrágomat akartam kivasalni, mert jó, hogy filmes meló, lehet érkezni levágott farmerban is nyugodtan, de azért mégis. Na, a vasaló eközben szépen eldőlt, és csak az égett gumiszagra kaptam fel a fejem (asszem, fészbukoztam épp, egyszer ez okozza majd a halálomat...). A vasaló ráesett a telefontöltőmre, és asszem, a legeslegutolsó pillanatban szedtem le róla, mielőtt még szétégeti az egészet. Kicsit áldozatul esett ennek a fényképezőm pántja is, azt jobban sajnálom, mint a telót, de nem szakadt el. Viszont vasaljon ki valaki egy fehér nadrágot olyan vasalóval, amin csendesen olvadozik a gumi. Vagy: szedje le BÁRMIVEL a megolvadt gumit egy forró vasalóról. Egyik jobb mint a másik.

Sokat dolgozom, főleg mert a munkámat a munkám miatt nem tudom majd csinálni, ezért előre gyártom az epizódokat. A tévésorozatom közben elkészült, szerintem nagyon jó lett, most már csak el kéne adom, előtte pedig egy anyanyelvűvel elolvastatni és kijavíttatni. Szokták tőlem kérdezni, nem félek-e másnak odaadni a munkámat, hátha az illető lenyúlja az ötletemet. Nem félek. Mindenki a saját ötletébe szerelmes. Ez olyan, mint a más gyereke. Aranyos, meg kedves, meg szépen eszik, meg jaj de cuki, hogy ezt meg a szót tudja, nagyon okos, de senki nem vinné haza a másik gyerekét. És mindenki szerint a sajátja a legszebb, legokosabb, legédesebb. Ez így van a forgatókönyvekkel is. Szívesen elolvasom a másét, kritizálom is, elmondom a véleményem, de lenyúlni? Aaaaaaaggghhh. Soha. Egyik sem tetszik annyira, mint a sajátom. (Az egy dolog, hogy lopunk egymástól, ötleteket, motívumokat, bármit, de sztorikat? Nem lopunk gyereket, nem lopunk sztorit). Szóval a tévésorozat kész, sőt, kitaláltam már a negyedik szezonját is. Egyébként pedig Mad Ment nézek, rájöttem, ez a legjobb sorozat (dráma mármint), és megnéztem a Drive! c. filmet is, ami elég jó volt, pláne, hogy a Mad Men egyik főszereplője is szerepelt benne, igaz, hogy szegény Joanie-nak szétlőtték az agyát, de azért a film jó. Produkciós designer szemmel is nézem már a Mad Ment, ugyanis az valami egészen kiváló benne. Ugyan soha nem tanultam, de majd megcsinálom ezt is, mint minden mást az életemben. Vizesballon közelébe pedig csak inni megyek.

Álláshalmozó

Kinéztem az előbb az ablakon. Lassan kész az új WTC, vagyis a Liberty torony, szeptember 11. emlékére most épp kék-fehér pirossal világították ki. Ráadásul a fénycsóvát megint fellőtték az égig. Az amerikaiak nagy toronykivilágítók, az Empire State Building is mindig más színű, kedvencem, amikor Szent Patrik napokor az írek tiszteletére narancssárga-fehér-zöld lett. Hogy a japán földrengés alkalmával miért megint ugyanezt a színhombimációt használták, nem tudom, kötve hiszem, hogy éppen piros kört ne tudnának odanyomni az Empire-re. Amióta a dokumentumfilmes cégnél dolgozom, meg kellett néznem két filmet is Amerika születéséről, az egyik többek között a felhőkarcolók építéséről szólt. Elég érdekes filmek ezek, kivéve, hogy az amcsik képtelenek megszabadulni a "ha egy hős ezerszer elbukik, ezeregyedszer is feláll" szemlélettől, az is igaz, hogy tán ezért tartanak itt. Na, ezek a filmek részben mind ilyenek. Van bennük egy visszatérő motívum, vele pedig egy mondat, "ám egy ember átformálta Amerika képét". "Ám egy ember mindent kockára tett a sikerért". Komolyan, akármiről volt szó, itt minden "egy embernek" köszönhető, a szemétszedés, az acélgyártás, az autógyártás, az olajfúrás. Ám egy ember elvezette a vizet Los Angelesbe. Ám egy ember rájött, hogy hogyan kell összerakni a szabadságszobrot. Az például elég jó volt, a Szabadságszobor ugyanis darabokban jött, mint egy puzzle, esküszöm, a sziklás partra voltak a dobozok kidobálva, egy fej, egy láb, egy kéz, egy könyv, rakja össze ki, ahogy akarja. Mert ugye a franciák ajándéka volt, nem itt csinálták. A fej pedig a szobrász anyukájáról volt mintázva. Belegondoltam, milyen lenne, ha mondjuk az én anyámról mintázták volna, az egész kicsit alacsonyabb lenne meg kerekebb. Na szóval, aki a bejáratnál fogad minket, az egy francia mama. Vicces. Eredetileg több állam is versengett érte, a New Yorkiak úgy dobták rá össze a lóvét. Mondjuk szerintem jó, hogy nem mondjuk Kansas Citybe került, vagy Nevadába vagy Idahóba, nem látogatná a franc se. Egy ember. Ez a visszatérő amerikai motívum. Egy ember rájött, hogy kerek klotyópapírt kell gyártani, és ez megváltoztatta Amerika képét. Az egy bájos adalék volt, hogy a felhőkarcólóépítők esetében 5 munkásból kettő lezuhant, azért ez az arány lehetett volna mondjuk százból egy, így meg azért elég sokat kellett felvenni, százból negyven.

Mostanában arab terroristákról keresek felvételeket, a munka nagyjából nem változott, néha más feladatot kapok, de van, hogy nyolc órát töltök a gépem előtt keresve a felvételt, amin egy kubai csávó lelő egy amerikai gépet kubai területen, és állítólag erről, már hogy bemérte és most lelövi, előtte beszámol a cébérádióján, és ez a felvétel persze valahol megvan. Hát nincs meg. Kétlem, hogy a nemzetbiztonsági hivatal feltenné a jutyúbra, na mondjuk nem is ott kell keresnem. Anélkül, hogy részleteket elárulnék, mert hogy nem szabad. Csalódtam az amerikai dokumentumfilmgyártásban. Ugye ha egy dokumentumfilm egyik része hazudik, akkor miért feltételeznénk, hogy maga a tényanyag igaz. És amikor egy gyilkossági ügy kapcsán az ember azt látja a felvételen, hogy a megszólaló rendőr tán nem is egészen rendőr, mert az előbb látta a szomszéd szobában dolgozni, akkor kicsit meglepődik. Ennél többet nem is mondok. Nem én voltam. Nem láttam semmit. Nem hallottam semmit. Zoli vagyok, a gyakornok. A borzalmas és kiejthetetlen nevem eggyel kevésbé idegesítő változata, amikor valaki megérti, hogy a Zoli meg a Zoltán kábé olyan, mint itt a Ben meg a Benjamin, Michael meg Mike, felfogja, hogy hasonlóság van a kettő között, és csinál belőle Zolty-t. Ez, ha úgy vesszük, aranyos. Ha meg úgy vesszük, hogy anyámat 13 éven át szoktattam le róla, akkor nem aranyos. Mindegy, van, akinek elnézem. Kate-nek például. Aki úgy jön a képbe, hogy váratlanul, munka alatt felhívott, hogy lenne egy meló, ráérnék-e. Mondtam, persze, miről van szó. Játékfilm. A telefonban nem igen értettem, lent az utcán, ebédszünetben, hogy ki is rendezi, meg mi ez, meg mit is kéne csinálnom, de aztán tisztázódott minden. Elkérte az önéletrajzomat, amit továbbított két producernek. Másnap üzentek, hogy akkor kéne találkoznunk. Úgy látszik, Amerikában kivétel nélkül minden megbeszélést egy Starbucksban folytatnak le, avagy az kellően nem hivatalos ahhoz, hogy adott esetben még ki lehessen szállni belőle, de közben meg olyan amerikaian mindennapi, de hát filmről mégsem lehet a mekiben vagy a kentáki frájd csikenben értekezni. Legyen a Starbucks. Az utóbbi időben voltak nehéz hetek, főleg, amíg az állásom össze nem jött, elég csalódott voltam, hogy hiába a hosszú önéletrajzom, hiába az olasz film, amit a suli alaltt kezdtem csinálni, hiába az ötszázon felüli sorozat és filmfordítás, a 250 körüli barátokköztepizód, nem itt születtem, nem kellek. Na, ez mára megváltozott. Felkértek, hogy dolgozzam egy filmben, amit októberben forgatnak, a rendező Kate, az író nem, a forgatási helyszín Long Island, a pozíciók közül választhatok. Egyetlen gondolat ugrott be: He? You mean eldönthetem, mihez van kedvem? Jó. Fel volt kínálva a scriptes. Az nem akartam lenni, mert ahhoz a forgatás teljes időtartama előtt a kamera mellett kell ülni, és olyan alaposan és sok mindent jegyzetelni azt képtelen vagyok én, aki akkor is itthon hagyom a postát, ha lerakom az ajtó elé a földre, hogy mindenképp elvigyem. (Azt hiszem, így került az Aranypolgár véletlenül a kukába, csoda, hogy még ezek után reménykedem filmes karrierben). Volt még valami más is, amire nem emlékszem, mert elég adminisztratív feladat lett volna, azt meg szintén nem szeretném, biztosan egészséges, ha valaki, aki írással foglalkozik, utál írni. Viszont nem akartam háttérmunkát se végezni, mármint ülni egy irodában és írni a diszpót, így lettem végül az Art Department vezetője.

Merthogy ugye mindenre igent mondok, szerintem kicsit hülyének is néztek, mert ugye akármit kéreztek, először azt válaszoltam, hogy persze szívesen, de aztán belül kiabáltak, hogy szkriptes az nem, szkiptes az nem, ezért gyorsan válaszottam egy jobbat. Nekem kell életszerűvé tenni majd a díszletet, nekem kell beszerezni és legyárttatni azt, ami szükséges. Mivel egy házat bérelnek ki, nem stúdióban fogunk forgatni (és ha nem mondtam volna: ott hagyom a gyakornoki állásomat, pedig régi álláshalmozó vagyok, otthon is mindig volt legalább három-négy, de ezt most nyugodt szívvel...), ezért nem nulláról kell felépítenem díszletet, hanem csak hozzáadogatni, amit kell. Van az az érzés, amikor az ember vadidegen (meg egy már ismerős) emberek társaságában azt érzi, hogy most végre azt fogja csinálni, amit szeretne, mindenki ráhangolódik a másikra, szóval amikor az ember úgy érzi, hogy a helyén van. A találkozóig volt bennem kétség. Leginkább azért, hogy az ember otthagy-e egy frissen megszerzett gyakornoki állást, amikor már kezdi megismerni és megszokni (megszeretni azt nem) a kollegákat, és úgy-ahogy jól érzi magát - szóval mindezt eldobja-e valamiért, ami után nem biztos, hogy történik majd bármi is. Na, a találkozó után erről nem maradt kétségem. Jókedvű volt, laza de komoly, olyan emberekkel, akik hisznek abban, amit csinálnak, a filmet rangos fesztiválokra fogják nevezni, és több tervük is van a jövőre nézve. Mivel dolgoztam szappanoperában (dolgozom), valamiért azt hiszik rólam, érteni is fogok a berendezéshez, mert már láttam ilyet. Hogy Sopranos-t és Gilmore Girls-t fordítottam, az meg azért jó, mert a stílus hasonló a filméhez, gondolom, inkább a Sopranoséhoz, mert azért a Gilmore nem pont az a műfaj. Megkérdezték, ha ennyit írtam, miért pont az art department érdekel. Na, mi erre a legokosabb válasz? Minél több helyen kipróbálom magam, annál jobban átlátom majd az egészet. Kérdezték, nem ijedek-e meg attól, hogy a vezetője legyek a berendezésnek. Majdnem felröhögtem, aki Budapesten irányítani tud egy színházat, az mindent tud. Aki egyeztetett már életében színészeket, az többé nem ijed meg feladattól. Szolidan csak annyit válaszoltam, menni fog. Ja, és ha minden jól megy, a statisztákat is rám fogja bízni a rendezőnő, aki úgy beszélt rólam, hogy nem is merem visszaidézni. Azt mondta, milyen nagy dolog, hogy otthagytam a hazámat, hogy itt kezdjek mindent elölről. Mondtam neki, igen, ezt pl ő tanította az órán, amikor a hero's journey-t vettük. Megállapodtunk, hogy viszem a forgatásra az órai jegyzeteimet, hátha kell majd valamire. Egy ember, aki eljött.

Egy év

Pontosan 1 éve, szeptember 1-én érkeztem. Utálom a kezdeteket. Utálok új helyen lenni, csak akkor szeretek meg mindent, amikor kicsit már ismerős, és ismerem az embereket, akkor viszont nagyon megszeretem, és általában én utálom a legjobban, ha valaminek vége. Nem akarok összefoglalót tartani, aki olvasta a blogot rendszeresen, az úgyis tudja, miket és kiket szerettem a legjobban, kiket és miért nem szerettem. Egyvalamit megfigyeltem már eddig: mindig azokról derül ki, hogy legjobb fejek, akik eleinte nem szimpatikusak. Nagyon-nagyon sok barátom van, aki elsőre rém ellenszenves volt. Nem csak itt, máshol is. Elvileg az lenne a legjobb, ami történt, hogy írtam egy filmet, igazit, igazi moziba, de nem ez a legjobb dolog. (Most már valójában szeretnék soha többé hozzá nem nyúlni, ha egyszer tényleg lesz belőle film, mindenki meg fogja érteni, miért). De összességében ez volt életem legjobb döntése, kijönni ide. Egy év elteltével egy tévés produkciós irodának dolgozom, pontosan egy hete.

Az első munkanapom filmbe illően rémes volt. Kezdve azzal, hogy úgyis mint író, nem vittem magammal tollat. Tehát a lehető legelső percben lebődtem, amikor is a szerződésemet alá kellett írnom. Már hosszas turkálás után rájöttem, hogy nincs nálam toll, a keresgélés már csak időhúzás volt ahhoz, hogy felvegyem a lehető legflegmább arcomat, és megkérdezzem a főnökömet, ugyan nem-e tudna-e adni egyet, de mondjuk úgy, mint amikor valaki a sót kéri el az asztalról. Rettenetes feladattal kellett kezdenem. Beültettek egy számítógép elé, ahol is le kellett írnom egy interjú szövegét hallás után. Hogy egyszerűbb legyen a helyzet, az interjú mobiltelefonokról, azon belül is a kormánytagok, az elnök és a Jack Bauer-félék által használt biztonságos telefonokról, amiről ugye a Jack Bauer mindig lihegve és suttogva kérdezi meg, azon beszélnek-e. Nagy kedvenceim a műszaki szövegek, úgy magyarul mint angolul. Sebaj, leültem a gép elé, elkezdtem megérteni a szöveget. Az amerikaikat sokszor akkor is nehéz megérteni, ha egy üveg vizet kérnek, a Bottle of water ugyanis rendszerint összemosódik egy röpke "badovada" gyakorlatilag artikulálatlan hangsorrá, de azt az ember a szituációból kitalálja. Na de ezt az értelmezhetetlen katyvaszt, amit magyarul se szoktam megérteni? Láttam magam kirúgva első munkanapom alkalmával, haza akartam menni, mit keresek én itt, ha még egy hülye szöveget sem tudok megérteni. Jó, szavakról beszélünk, nem egész mondatokról, de azért a maximalizmusomnak adtam egy pofont. Vagy a feladat adott egy pofont. Szerencsére utána elküldtek valamiért a városba, ezalatt kicsit kipihentem magam. Biztos voltam benne, hogy nem maradok sokáig. Hullafáradtan értem haza, abban a legrosszabb időben, amikor otthon senkit nem hívhatok már fel, hogy kicsit beszélgessen velem, mert már mindenki elment aludni, itt meg vagy a neten találom a barátaimat, vagy nem. (A net egyenlő a fészbukkal, az lett a második otthonom).

Hát nem rúgtak ki. Sőt. Több feladatot kaptam. Ma már kicsit nyugodtabban mentem be dolgozni, kiderült, hogy archív anyagokat kell egész nap keresnem egy filmhez, ami a nemzetbiztonsági hivatalról szól. Ha belejövök, hogy ezt hogy is kell, elég érdekes munka lesz, ráadásul két emberem, vagyis "főnököm", akiknek dolgozom, kijelentették, hogy mostantól senki nem ugraszthat engem semmiért, én az ő emberük vagyok, a többiek felejtsenek el. A kollegák szimpatikusak. Szeretem ezt az amerikai munkamorált, sokat dolgoznak, de amit csinálnak, az nagyon jó. Az ebédszünet pl. nem olyan, mint otthon. Otthon az ebédszünet kávézás nélkül egy óra, kávézással együtt kettő, de amikor dramaturg voltam a szeressmostban, ott ezt tökélyre fejlesztettük az egyik legjobb barátnőmmel, Marcsival, akivel azt hiszem, nettó 6 órát biztosan a büfé különböző székein és foteljain töltöttük el óriás bögre kávék és teák társaságában, érdekes módon mindig volt miről beszélni, pedig ezt heti ötször megcsináltuk. Aztán hazavittem a munkámat és két óra alatt végeztem azzal, amit bent nem tudtam befejezni, mert valaki mindig dumált. Na, itt nem így van. Itt viszonylag csöndben ülnek a kollegák, csak munkaügyben telefonálgatnak, az ebédet pedig bedobják munka közben. Az ebédekre ki kell találnom valamit, ugyanis ha van olyasmi, amit gyűlölök, az a szendvics ebéd. Amikor csak azt lehet rendelni, mert épp olyan nap van. Nem feltételezem, hogy rántott hús lenne hasábkrumplival, de ezek a rémes rendelős kaják már a suli alatt is megviseltek. Viszont nem árt megszoknom az amcsi munkatempót, hiszen legalább egy évig ez lesz a sorsom. Hogy írni mikor lesz időm, passz. Hétvégén. Kénytelen leszek, mert a tévésorozatomat most már be akarom adni, novemberig mindenképp.

A csoporttársaimmal rendszeresen találkozom, ami nagyon jó, de erről már írtam. A múlt hétvégét az Irén-hisztéria határozta meg. A polgármester előre bejelentette, hogy ez lesz az évszázad katasztrófája, metró lezárva, buszok nem mennek, az élet megbénul. Az amerikaiak, amennyire imádnak pánikolni, lerabolták a boltokat. Én ilyet még nem láttam. Jellemző módon ezek fogytak a leginkább: csipsz, sör, keksz, süti, hús. Szerintem mindenki lesütött otthon egy tonna pattogatott kukoricát, oszt kiültek az ablakba várni Irént. Nagy izgalom az utcákon, délben elkezdett esni. "Kezdődik". "Itt van" "Ez már az", rémüldöztek az emberek (nálunk itthon a zseblámpa feltöltve, hátha áram nélkül maradunk, én persze leginlkább a fészbuk miatt aggódtam, mi lesz, ha elmegy az áram és lemerül a gépem...). Otthon rémes dolgokat írhattak az újságok, mert több barátom is köszönt a "vigyázzatok magatokra" mintha kissé örökre szóló búcsúval, többen aggódtak, élünk-e még, áll-e még New York. Aztán vártunk. Esett az eső.  Szél nem jött. Néha elállt. Mondták, nem baj, estére jön. Meg is jött. Még több eső esett. Nem igazán durván, inkább csak szüntelenül. Érdekes módon, amikor Írországban voltam, senki nem aggódott értem, pedig ott aztán eláztam, életem legszebb és egyben legprolibb képe, amikor Észak-Írországban törölközőbe csavarba mentünk a helyi kocsmába angol fontot váltani, mert ugye az euró az ott semmit nem ér. Papucsban, természetesen, ahogy kell. Nagyon régen röhögtem annyit, mint akkor, pedig ott nem volt neve a viharoknak, szimplán csak esőnek hívták. De a Jameson whisky mindenre jó, főleg az írországi időjárásra. Irént ugyan elnevezték, de reggelre szinte semmi nem maradt belőle. lefekvés előtt a fészbukon ment a túlélés, jobbára mindenki bosszankodott, hogy "Ezért???? Ezért állt le a város? Mert egy kicsit esik?" Hát, nem jött ki a Hudson a medréből, itt már sütött a nap, amikor az otthoniakat még mindig úgy kellett megnyugtatni, hogy köszönjük, mindenki megvan, egy bácsi halt csak meg, az is szívrohamban. Nem is értem, miért mondta be a híradó. Nekem rögtön másnapra szabadnapot adtak, nem tudva, jár-e majd a metró, amit az előrejelzések szerint a víznek el kellett volna öntenie. Hétfőn, verőfényes napon ugyanúgy mentem futni, mint máskor. A libák békésen legeltek, a kacsák aludtak a stégen. Megnyugodtam, hogy még megvannak. Remélem, nem lesz Tony Soprano, aki akkor kapott pánikrohamot, amikor elmentek. Nemsokára jön az ősz, ami, ha olyan lesz, mint a tavalyi, gyönyörű. És hosszú. Szóval nincs tél október elején. Ma, amikor bosszankodtam bent valami miatt, eszembe jutott, hogy hol is vagyok. Én sose éneklem a New York, New Yorkot, bár nem rossz dal, de valahogy giccses, vagy inkább elcsépelt. Itt senki nem úgy érzi, hogy ez lenne a világ legkülönlegesebb és legnagyszerűbb helye. Mindenki csak teszi a dolgát. Én is. Attól még jó hely. És Chicagót szoktam hallgatni meg Billy Elliotot.