Álláshalmozó

Kinéztem az előbb az ablakon. Lassan kész az új WTC, vagyis a Liberty torony, szeptember 11. emlékére most épp kék-fehér pirossal világították ki. Ráadásul a fénycsóvát megint fellőtték az égig. Az amerikaiak nagy toronykivilágítók, az Empire State Building is mindig más színű, kedvencem, amikor Szent Patrik napokor az írek tiszteletére narancssárga-fehér-zöld lett. Hogy a japán földrengés alkalmával miért megint ugyanezt a színhombimációt használták, nem tudom, kötve hiszem, hogy éppen piros kört ne tudnának odanyomni az Empire-re. Amióta a dokumentumfilmes cégnél dolgozom, meg kellett néznem két filmet is Amerika születéséről, az egyik többek között a felhőkarcolók építéséről szólt. Elég érdekes filmek ezek, kivéve, hogy az amcsik képtelenek megszabadulni a "ha egy hős ezerszer elbukik, ezeregyedszer is feláll" szemlélettől, az is igaz, hogy tán ezért tartanak itt. Na, ezek a filmek részben mind ilyenek. Van bennük egy visszatérő motívum, vele pedig egy mondat, "ám egy ember átformálta Amerika képét". "Ám egy ember mindent kockára tett a sikerért". Komolyan, akármiről volt szó, itt minden "egy embernek" köszönhető, a szemétszedés, az acélgyártás, az autógyártás, az olajfúrás. Ám egy ember elvezette a vizet Los Angelesbe. Ám egy ember rájött, hogy hogyan kell összerakni a szabadságszobrot. Az például elég jó volt, a Szabadságszobor ugyanis darabokban jött, mint egy puzzle, esküszöm, a sziklás partra voltak a dobozok kidobálva, egy fej, egy láb, egy kéz, egy könyv, rakja össze ki, ahogy akarja. Mert ugye a franciák ajándéka volt, nem itt csinálták. A fej pedig a szobrász anyukájáról volt mintázva. Belegondoltam, milyen lenne, ha mondjuk az én anyámról mintázták volna, az egész kicsit alacsonyabb lenne meg kerekebb. Na szóval, aki a bejáratnál fogad minket, az egy francia mama. Vicces. Eredetileg több állam is versengett érte, a New Yorkiak úgy dobták rá össze a lóvét. Mondjuk szerintem jó, hogy nem mondjuk Kansas Citybe került, vagy Nevadába vagy Idahóba, nem látogatná a franc se. Egy ember. Ez a visszatérő amerikai motívum. Egy ember rájött, hogy kerek klotyópapírt kell gyártani, és ez megváltoztatta Amerika képét. Az egy bájos adalék volt, hogy a felhőkarcólóépítők esetében 5 munkásból kettő lezuhant, azért ez az arány lehetett volna mondjuk százból egy, így meg azért elég sokat kellett felvenni, százból negyven.

Mostanában arab terroristákról keresek felvételeket, a munka nagyjából nem változott, néha más feladatot kapok, de van, hogy nyolc órát töltök a gépem előtt keresve a felvételt, amin egy kubai csávó lelő egy amerikai gépet kubai területen, és állítólag erről, már hogy bemérte és most lelövi, előtte beszámol a cébérádióján, és ez a felvétel persze valahol megvan. Hát nincs meg. Kétlem, hogy a nemzetbiztonsági hivatal feltenné a jutyúbra, na mondjuk nem is ott kell keresnem. Anélkül, hogy részleteket elárulnék, mert hogy nem szabad. Csalódtam az amerikai dokumentumfilmgyártásban. Ugye ha egy dokumentumfilm egyik része hazudik, akkor miért feltételeznénk, hogy maga a tényanyag igaz. És amikor egy gyilkossági ügy kapcsán az ember azt látja a felvételen, hogy a megszólaló rendőr tán nem is egészen rendőr, mert az előbb látta a szomszéd szobában dolgozni, akkor kicsit meglepődik. Ennél többet nem is mondok. Nem én voltam. Nem láttam semmit. Nem hallottam semmit. Zoli vagyok, a gyakornok. A borzalmas és kiejthetetlen nevem eggyel kevésbé idegesítő változata, amikor valaki megérti, hogy a Zoli meg a Zoltán kábé olyan, mint itt a Ben meg a Benjamin, Michael meg Mike, felfogja, hogy hasonlóság van a kettő között, és csinál belőle Zolty-t. Ez, ha úgy vesszük, aranyos. Ha meg úgy vesszük, hogy anyámat 13 éven át szoktattam le róla, akkor nem aranyos. Mindegy, van, akinek elnézem. Kate-nek például. Aki úgy jön a képbe, hogy váratlanul, munka alatt felhívott, hogy lenne egy meló, ráérnék-e. Mondtam, persze, miről van szó. Játékfilm. A telefonban nem igen értettem, lent az utcán, ebédszünetben, hogy ki is rendezi, meg mi ez, meg mit is kéne csinálnom, de aztán tisztázódott minden. Elkérte az önéletrajzomat, amit továbbított két producernek. Másnap üzentek, hogy akkor kéne találkoznunk. Úgy látszik, Amerikában kivétel nélkül minden megbeszélést egy Starbucksban folytatnak le, avagy az kellően nem hivatalos ahhoz, hogy adott esetben még ki lehessen szállni belőle, de közben meg olyan amerikaian mindennapi, de hát filmről mégsem lehet a mekiben vagy a kentáki frájd csikenben értekezni. Legyen a Starbucks. Az utóbbi időben voltak nehéz hetek, főleg, amíg az állásom össze nem jött, elég csalódott voltam, hogy hiába a hosszú önéletrajzom, hiába az olasz film, amit a suli alaltt kezdtem csinálni, hiába az ötszázon felüli sorozat és filmfordítás, a 250 körüli barátokköztepizód, nem itt születtem, nem kellek. Na, ez mára megváltozott. Felkértek, hogy dolgozzam egy filmben, amit októberben forgatnak, a rendező Kate, az író nem, a forgatási helyszín Long Island, a pozíciók közül választhatok. Egyetlen gondolat ugrott be: He? You mean eldönthetem, mihez van kedvem? Jó. Fel volt kínálva a scriptes. Az nem akartam lenni, mert ahhoz a forgatás teljes időtartama előtt a kamera mellett kell ülni, és olyan alaposan és sok mindent jegyzetelni azt képtelen vagyok én, aki akkor is itthon hagyom a postát, ha lerakom az ajtó elé a földre, hogy mindenképp elvigyem. (Azt hiszem, így került az Aranypolgár véletlenül a kukába, csoda, hogy még ezek után reménykedem filmes karrierben). Volt még valami más is, amire nem emlékszem, mert elég adminisztratív feladat lett volna, azt meg szintén nem szeretném, biztosan egészséges, ha valaki, aki írással foglalkozik, utál írni. Viszont nem akartam háttérmunkát se végezni, mármint ülni egy irodában és írni a diszpót, így lettem végül az Art Department vezetője.

Merthogy ugye mindenre igent mondok, szerintem kicsit hülyének is néztek, mert ugye akármit kéreztek, először azt válaszoltam, hogy persze szívesen, de aztán belül kiabáltak, hogy szkriptes az nem, szkiptes az nem, ezért gyorsan válaszottam egy jobbat. Nekem kell életszerűvé tenni majd a díszletet, nekem kell beszerezni és legyárttatni azt, ami szükséges. Mivel egy házat bérelnek ki, nem stúdióban fogunk forgatni (és ha nem mondtam volna: ott hagyom a gyakornoki állásomat, pedig régi álláshalmozó vagyok, otthon is mindig volt legalább három-négy, de ezt most nyugodt szívvel...), ezért nem nulláról kell felépítenem díszletet, hanem csak hozzáadogatni, amit kell. Van az az érzés, amikor az ember vadidegen (meg egy már ismerős) emberek társaságában azt érzi, hogy most végre azt fogja csinálni, amit szeretne, mindenki ráhangolódik a másikra, szóval amikor az ember úgy érzi, hogy a helyén van. A találkozóig volt bennem kétség. Leginkább azért, hogy az ember otthagy-e egy frissen megszerzett gyakornoki állást, amikor már kezdi megismerni és megszokni (megszeretni azt nem) a kollegákat, és úgy-ahogy jól érzi magát - szóval mindezt eldobja-e valamiért, ami után nem biztos, hogy történik majd bármi is. Na, a találkozó után erről nem maradt kétségem. Jókedvű volt, laza de komoly, olyan emberekkel, akik hisznek abban, amit csinálnak, a filmet rangos fesztiválokra fogják nevezni, és több tervük is van a jövőre nézve. Mivel dolgoztam szappanoperában (dolgozom), valamiért azt hiszik rólam, érteni is fogok a berendezéshez, mert már láttam ilyet. Hogy Sopranos-t és Gilmore Girls-t fordítottam, az meg azért jó, mert a stílus hasonló a filméhez, gondolom, inkább a Sopranoséhoz, mert azért a Gilmore nem pont az a műfaj. Megkérdezték, ha ennyit írtam, miért pont az art department érdekel. Na, mi erre a legokosabb válasz? Minél több helyen kipróbálom magam, annál jobban átlátom majd az egészet. Kérdezték, nem ijedek-e meg attól, hogy a vezetője legyek a berendezésnek. Majdnem felröhögtem, aki Budapesten irányítani tud egy színházat, az mindent tud. Aki egyeztetett már életében színészeket, az többé nem ijed meg feladattól. Szolidan csak annyit válaszoltam, menni fog. Ja, és ha minden jól megy, a statisztákat is rám fogja bízni a rendezőnő, aki úgy beszélt rólam, hogy nem is merem visszaidézni. Azt mondta, milyen nagy dolog, hogy otthagytam a hazámat, hogy itt kezdjek mindent elölről. Mondtam neki, igen, ezt pl ő tanította az órán, amikor a hero's journey-t vettük. Megállapodtunk, hogy viszem a forgatásra az órai jegyzeteimet, hátha kell majd valamire. Egy ember, aki eljött.