A küszöb

A New York-i metró nagy kedvencem, miért is ne lenne, elvégre a lakásom és a suli után itt töltöm a legtöbb időt, kb napi fél órát. Minden nap egy kaland. Van ugyanis az Express meg a Lassú, ezt már írtam, de reggel pl. az express a lassú, és van, mikor felújítás miatt meg nem is lassú, hanem áll. Az kiszámíthatatlan, hogy mikor kell tíz percet várni rá és mikor jön azonnal, metró tekintetében itt nincsenek napszakok, éjjel kettőkor is jöhet egy percenként, és rendszerint akkor szoktam elkésni, amikor azt feltételezem, hogy déli 12-kor a kettő közül valamelyik biztosan jár. A patkányok előszeretettel mászkálnak a "vigyázat, patkányirtás" tábla alatt, főleg a Union Square-en, legalábbis én ott szoktam őket látni. Metróvárás közben jó figyelni őket, a kedvenceim azok voltak, akik kergetőztek. Továbbá a metró tele van vicces utassal, például a tegnapival, aki mellettem fejtett keresztrejtvényt, hangosan. Mondhatni, üres volt a kis négyzethálós poénvadászat, és mivel az emberektől is egítséget kért, nem éreztem bunkóságnak belelesni, ilyen szavakat láttam, hogy "FREZZING". Komoly fejtörést okozott a "tavaszi hónap, 3 betű". Talán MARCH. De nem, az túl sok. APRIL. Az is sok. Talán MAY. Több lehetőség nincs. Az úr mintegy tíz percen át latolgatta a lehetőségeket, vajon melyik fér bele a kockákba. Többször felkiáltott, panaszosan, "bárcsak jártam volna egyetemre!". Igaza is van, ez egy komoly dilemma, nem mondtam neki, hogy írásproblémáktól még nyugodtan lehetne akár elnök is. A másik Melissa, a hajléktalan (és fogatlan) asszony, aki csokit árul és állítólag terhes, de amekkora darab, szerintem bármit mondhat, akár hármasikreket is, én azt is elhinném neki. A metró elérése a legtöbb New York-inak élet-halál kérdése, elképesztő, mikre vetemednek emberek azért, hogy még utolsó leheletükkel felpréselődjenek a kocsira, néha olyan szétnyomott, torz fejeket látok, hogy rossz nézni, ahogy harcolnak a csukódó ajtóval, persze Starbucks kávéval a kezükben, hogy máshogy, az ember egyrészt aggódik értük, hogy ne haljanak szörnyet a helyszínen, másrészt utálja őket, mert az ilyen barmok miatt már megint ki kell nyitni az ajtókat, harmadrészt röhög rajtuk, ahogy nem tudják eldönteni, a kávét engedjék-e el, vagy a metrót. Persze annál tényleg nincs idegesítőbb, mint mikor az ember látja, hogy bent áll az állomáson, el kéne érni, be a forgó kapun, egy jól irányzott James Bond vetődés, és megvan. Ma én próbálkoztam ezzel, szinte láttam magamat lassított felvételben, ahogy rohanok az ajtó felé, elugrom, mint Pierce Brosnan, repülök a hatos metró felé - és bezáródik az ajtó. Élánk derültséget okoztam, de nem is a duplanullás akciómmal, hanem azzal, hogy ezt bentről egy magas lány végignézte, és mivel hasonlóan lassítva láthatta, tudta, hogy be fog csukódni az ajtó, és felsikoltott. Gyakorlatilag pánikrohamot kapott, a szája elé kapta a kezét ijedtében, én meg az utolsó pillanatban lelassítottam, hogy legalább a metró alá se essek be, ha már bele nem sikerült. Azt hiszem, a bentiek mindkettőnkön röhögtek, bár inkább a lányon, és én sem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, hát röhögtem velük. Arra, amit én csináltam, nincs bevett figyelmeztető szöveg, amit a sofőr ilyenkor lejátszana.

Amikor 2008-ban idejöttem, elég naivul azt hittem, megírom a kis forgatókönyvemet, felfedeznek, majd ideszól valamelyik producer, hogy Zoli, olvastuk a művedet, annyira tetszett, ugyan írnád már meg nekünk, hadd adjunk érte egy kis pénzt. Vagy valami ilyesmit. Mindenesetre azt, hogy valakinek legalább kedve lesz megcsinálni. Most, hogy járok business classra, egészen elképesztő dolgokat tanulok arról, mit is jelent betenni a lábunkat a hollywoodi küszöbön. Elmondom. Semmit. Hogy az embernek benn van a lába (mint a metrón akár), az még nem jelenti, hogy a filmje valaha is elkészül, mi több, hogy ő írhatja meg a saját filmjét. Olyan sok a "ha", hogy össze se bírom számolni. Amikor a kedves filmiskolás forgatókönyvíró los angelesbe indul, hogy a következő Oscar-díj reményében bekopogtasson a James Cameronhoz (emlékezzünk, monogramja J.C, azaz Jesus Christ...), még vagy hatezer lépcsőfok választja el attól, hogy James (vagy egy bármilyen másik James) elkészítse a filmjét. Olyan ez kb, mint a társasjáték, ahol minden második mező "lépj vissza a starthoz és fizess be 10000 forintot", és csak egy olyan van, hogy "gratulálunk, ön nyert". A bank fizet. Ha James-nek tetszik, amit írtunk, akkor másfél-két évre leköti a jogait. Ennyi idő kábé a forgatókönyv-fejlesztés. Jó esetben minket bíz meg azzal, hogy megírjuk, rossz esetben megveszi tőlünk az ötletet. Ekkor jó esetben kapunk egy "story by" creditet a filmben. Újabb esetekben kirúghat minket egy-egy változat megírása után, ilyenkor ugyan kifizetnek, de nem lesz ott a nevünk a filmben. Egy másik jobb esetben túljutunk a forgatókönyv-fejlesztés fázisán, ahol állástalan írók (mármint ez az állásuk, hogy olvasnak, írás szempontból állástalanok) olvassák és véleményezik a munkánkat, ők is bármikor elkaszálhatnak még. Ha az a szerencse ért bennünket, hogy se ők nem buktatták meg a művet, se a producerek nem rúgtak ki minket, és mondjuk, mondjuk van egy elfogadott, valahanyadik változat, ami zöld jelzést kap a stúdiótól, és elvileg az írónak nem kell többé hozzányúlnia, akkor kell imádkozni: ne rúgják ki a producert, ne rúgják ki azt, aki a filmet szeretné, legyen rá elég pénz, és KÉSZÜLJÖN EL. Egy elkészült fimnél ugyanis a nevünk azt jelenti, hogy legközelebb sokkal jobb alkuk árán sokkal nagyobb eséllyel tudunk írni, ügynököt is találunk, a pénz is több lesz.

Óra közben fogtam csak fel, a lehetőség, amit kaptam, az micsoda. Vagyis mekkora. Még nincs szerződésem, és ez lesz a következő pont, amiért izgulhatok. Hogy legyen meg. Hogy kezdjek el dolgozni. Ha ezt a filmet bemutatják, akármikor, akárhol, úgy, hogy nem hátrált ki belőle a stúdió, nem rúgtak ki engem, a producert, a rendezőt, ha lesz, amilyen lesz, de az én nevem alatt megy, ahogy jelen állás szerint van, az olyasmi, mint amikor az ember túljut a küszöbről az előszobába. A tanáraim szerint az embernek élete során elég kevésszer adatik meg, hogy a saját filmjét megírja és eladja. Legtöbbször vagy mások munkáját javítjuk, vagy mások munkáját olvassuk és dobjuk vissza, vagy adaptálunk valamit megbízásra, mint most én. Az írók legnagyobb baja, hogy sokuk műve soha nem készül el, és az el nem készült filmekből is lehet házat venni Malibun, ha ugyanis a stúdió száll ki a dologból, az nem az író hibája, őt kifizetik. Csak ugye mindenki a művét szeretné látni a vásznon, ezért csináljuk az egészet. Ha ez nem történik meg, az író elmegy színdarabot írni vagy tévének dolgozik, mert ott legalább azonnali eredménye van a munkájának (én szívesen csinálnám azt is, itt). Most pl. egy eredeti tévésorozaton dolgozom, a következő LOST-on. Amilyen elmebeteg vagyok, 12 főszereplőm van, ez tizenkét hosszú karakterleírást jelent 12 háttérsztorival, ráadásul meg kell magyaráznom, mitől olyan a sorozat, mint a Lost, csak jobb. Most, ahogy összerakom a pilot-ot, egyre jobban tetszik, bár ilyenkor tudni kell előre, mi történik a teljes első évadban, a másodikban és a harmadikban. (SPOILER KÖVETKEZIK, a fejemet rá, hogy a 24 első szezonjában az utolsó pillanatban döntötték el Nináról, hogy ő lesz a rohadék, ugyanis nagyon következetlen visszamenőleg az egész). Szóval írom a sorozatot, újraírom az első forgatókönyvemet (az írás újraírás, ugye), minden órára újabb és újabb karakterfeladatokat kapok, amik nagyon jók, a két vénasszonyról már mindent fogok tudni, ettől pedig sokkal könnyebb lesz írni.

Holnap április. New Yorkban a tavasz nem úgy jön, mint otthon, márciusban hol húsz fok van, hol kettő, "szeszélyes időjárásnak" itt nyoma nincs, tél van permanensen. Ezt nem tartom helyénvalónak. Ha minden jól megy, jövő hétre tavasz lesz. Meg filmszerződésem. Az adataimat már elkérték, az jó jel. Ékezettel küldtem el a nevemet, pedig itt hozzászoktam, hogy nem használom, de megnéztem a Szabó Istvánt a Csodálatos Júliában, ékezettel volt. A Koltai Lajoson ezt nem lehet lemérni. Akkor jó lesz nekem is ékezettel.

Az olasz meló

Eddig azért nem írtam, mert ilyen dolgokban babonás vagyok, és úgy éreztem, ha most mindenkinek elmesélem, akkor valami közbejön és nem lesz a dologból semmi. Mint tette azt például az olasz barátom, akivel gyakorlatilag ketten "versenyeztünk" ezért a munkáért, plusz rajtunk kívül még legalább egy valaki az új, januári évfolyamból. Ő például mindenkinek elmesélte, hogy "élete nagy lehetőségét kapta meg", igazi producerek igazi adaptációját írja. Mivel nem járt velünk sehová, egy idő után megkérdeztem a többieket, mi van vele. Mondták dolgozik a "nagy projekten". Akkor már nem bírtam megállni, hogy félvállról oda ne vessem, "ja, azon, amin én is?". Meglepődtek. Erről beszélek. Az ember nem kiabál el olyasmit, ami nem biztos, mert tessék, ez lesz. Ő elmesélte mindenkinek, mindenki tudta, hogy valami nagy lehetőség előtt áll, aztán mégse. A következő volt a feladat: adott egy történet, Olaszországban népszerű. Három karaktert kell megtartani, és írni belőle egy "treatmentet". A treatment az olyan mint egy félig tartalom, félig novella. Minden rám volt bízva. Nekem nem tetszett az eredeti történet, nagyon bele kellett nyúlni, hogy szóljon valamiről, de most szól. A kérdés az volt, vajon a producerek durvának találják-e a változtatásokat, vagy sem. Még soha nem írtam treatmentet, illetve egyszer otthon, na nem is kellett senkinek, egyszer meg itt, órára, az jól sikerült. Egyrészt az járt a fejemben, most vajon ez milyen lett, de ami jobban idegesített, vajon mit írtak a többiek? Vajon jobbat mint én? Mi van, ha sokkal jobbat írtak? Latolgattam az esélyét annak, hogy az olasz fiú jobbat írjon, de őt azért ismertem, sejtettem, hogy nem fog, de akkor is, bármi megtörténhet. Ha találkoztunk a folyosón, órán vagy bárhol, erről nem beszéltünk. Mi van veled? Á, semmi különös. És veled? Á, semmi. Megvagyok. (Persze. Csak ugyanazt a filmet írom, mint te, ezt mindketten tudjuk, mint ahogy azt is, hogy, mint a Megasztárban, "csak egy maradhat". Vagy az a Tíz kicsi néger. De ott nem marad egy se). Nem baj, erről szó sem esett, én pedig továbbra sem említettem senkinek.

Aztán hétfőn jött az email. Maga a rendező írt, tetszett nekik a treatment, a karakterek, minden. Már csak egy teszt van: írjak meg a leendő filmből egy jelenetet. Ez olyan, mintha azt mondanák valakinek: jó lett a tervrajzod, most építsd meg a fürdőszobát, hogy eldöntsem, tudsz-e építeni. Köszi. Olyan, hogy jelenet önmagában, olyan nincs. De hát azt kell tenni, amit kérnek, rendben, megírom a jelenetet. Átnézetem Maryvel, akivel épp órám volt, azt mondta, rendben van, bár egy önmagában álló jelenetről nehéz eldönteni, hogy jó-e. Mint a fürdőszoba. Persze írtam kettőt, mert már megint stréber vagyok, lássa csak a rendezőúr, hogy én bizony a karakterek fejlődését is előre fel tudom mérni, vagyis a fürdőszoba mellé került egy tetőtér is. A treatmenttel ellentétben a jelenetírásról tudtam, hogy menni fog, mert már csináltam jópárszor, ennek ellenére csomó kérdés a fejemben: vajon egyedül maradtam-e a versenyben? Ír-e még más is jelenetet rajtam kívül? Ez már csak formaság? Még mindig nem biztos semmi? Mi van, ha túlírtam? Mi van, ha az egyik jó, a másik rossz? (Nem, nem rossz, nyugtattam magam, miközben a Prison Breakre próbáltam kikapcsolni magam.)

Egy kis kitérő a Prison Breakről. Az első szezon jó volt, a másodikat az első epizód után abbahagytam, telis-tele hibával, értelmetlenül halnak meg főszereplők (ellentétben a 24-gyel, ahol az ilyesmit, hogy főszereplő kinyiírása, tökéletesen csinálják), szóval nem nézem tovább, átment a baromság kategóriába.

Tehát Prison Breaket nézek, vettem egy üveg Portóit (nem akartam, de megláttam, nem bírtam ott hagyni ez már alkoholizmus??), nem is szeretem az édes bort, de szép az üvege, néha az jut eszembe, "ez a jelenet egy ökörség lett, minek írtam meg?". Olyan érzés, mint mikor az ember a forgalomvizsga előtti éjszakán (nem teljesen jó példa, mert a forgalomvizsga ott helyben eldől) várja, hogy mi lesz másnap, tudja, hogy vagy meglesz a jogsija, vagy elbukja az egészet. Én meg persze, amilyen előrelátó vagyok (nevezhetjük hülyének is), római filmbemutatóról álmodozom, meg New York-iról, kell vennem egy öltönyt, jut eszembe, és egészen őszintén, még soha, soha, soha nem játszottam el az Oscar-díj gondolatával (annyira hülye azért nem vagyok), de hát azért egy filmbemutató az csak filmbemutató. "Legyen ott a neved egy elkészült filmnél" - mondta Josh, a tanárom. Rémes dolog. Olyasmire gondolni, ami vagy összejön, vagy nem, mert ha nem, akkor is fel kell kelni holnap, órára menni, örökre elfelejteni a dolgot, irigykedni arra, aki megkapta, amit én nem, akkor is lesznek feladatok, akkor is lesznek órák, és mindegyiken azzal a gondolattal kell ülni, hogy "mégse vagyok elég jó.". Ettől féltem a legjobban. Ettől a "mégse"-től. Idejöttem, oké. Pénz, erőfeszítés, fáradtság, munka, írás, tanárok, készülni napról-napra, és mégse... Ez borzalmas. De aztán kiderült, hogy mégis. Illetve nem mégis, hanem hát igen. Megkaptam a rendező levelét, miszerint most akkor tetszett nekik minden, mától én vagyok a film hivatalos írója. Itt forgatják New Yorkban, ősszel. Nem igazán tudom leírni, milyen érzés volt (ha nem tudom leírni, mi a francot keresek itt???) Szóval. Nem érzek nagyképűséget. Nem éreztem azt, a csoporttársaimra gondolva, hogy "én igen, ti meg nem" (egész pontosan ezt éreztem: "néhányan talán igen, de én előbb.") Na, vigyorogni vigyorogtam. Sokat. Gyakorlatilag egész nap. Nem leszek közhelyes, nem rakom ki a "New York, New York-ot" a fészbukra. De azért kirakok mást.

Mostanában napi szinten jönnek otthonról érthetetlen és vagy idióta és vagy felháborító hírek. A legújabb a "gyere haza" program, aminek tíz pontjából a fele egyszerűen nem igaz (Budapest multikulti. haha. Csak ne utálnának minden idegent. Főleg azok, akik a sajátjaikat is idegennek tekintik), fele pedig szimplán csak hülyeség. Túró rudi. Ez valami vicc, ugye? Egyrészt itt is van két utcára innen, a magyar boltban, bár még sosem vettem. Másrészt újra megkérdezem: ez csak vicc, ugye? Ezzel kapcsolatban a következőt mondanám. Természetesen ízlésről nem vitatkozunk, és azt sem akarom mondani, hogy "persze, mert nem voltam valakinek a valakije". És éljen mindenki, aki otthon filmet tudott csinálni, filmet csinálni (csúnya szavak, csúnya szavak, csúnya szavak) nehéz, rengeteg pénz és idő és energia, és szerintem mindenki, aki öt percnyi értéket létre tudott hozni filmen, az előtt le  kalappal. Nekem nem ment. Lehet, hogy azért, mert sokba került volna amit írtam, lehet, hogy nem tetszett valakinek, aki olvasta, lehet, hogy túl amerikai volt, vagy csak egyszerűen rossz, mindegy. Egyszer egy magyar színházi rendező azt mondta nekem, ha hiszek abban, amit csinálok, akkor vissza fogok ide jönni és sikerülni fog. Hittem benne. (Ő egy nagyon nagy ember egyébként). És szerintem nem az az érdekes, hogy van-e Túró Rudi vagy nincs. Hanem az, hogy az embert hol hagyják dolgozni, hol hiszik el róla, hogy képes megcsinálni azt az öt percet. Rólam itt. Ettől nem vagyok se több, se kevesebb. Csak tudtam, hogy amit tudok, azt tényleg tudom, és ez jó érzés. És azok az emberek, akik nekem számítanak, akik örülni fognak ennek a filmnek, és remélem, a többinek is, azok teljesen mindegy, milyen messze vannak. A pörköltön nem múlik semmi.

A fuldokló vendég

Amerikában semmit nem bíznak a véletlenre. Minden étteremben (a mekitől kezdve az ötcsillagosig) ki van függesztve, hogyan kell ellátni azt, aki vacsora közben nekilát öklendezni, némiképp megzavarva ezzel a többiek nyugalmát. Nem mintha eddigi életem során valaha is láttam volna étteremben fuldokló embert, ha belegondolok, még tán sohe nem láttam, vízben sem, ahol valamelyest indokoltabb lenne. De megtörténhet. És ami megtörténhet, annak Amerikában elébe mennek (ne felejtsük el a metrón ránk meredő szigorú ügyvédtekinteteket, akik ilyen-olyan-amolyan balesetek áldozatainak garantálnak többmilliós kártérítést). Tehát nemár, hogy az étterem hibája legyen, ha a delikvens szörnyethal a chicken nuggetstől. Na nem ám nekiesünk, mint tót az anyjának. Először is felfigyelünk a fura lélegzetvételre, a beszédre illetve köhögésre való képtelenségre. Ha gyanút fogtunk, hogy az illető netán fuldoklik, még mindig ütjük ki defibrillátorral, előbb megkérdezzük, -Ön fuldoklik-e. Ha a vendég igent bólint (a tábla okosan nem esik abba a csapdába, hogy "igent válaszol", ami ugyebár önellentmondás lenne), akkor a következő oldalra lapozunk. Én személy szerint nem értem, amennyiben nemet jelezne, miért nem kell tovább menni a kérdezésben, miszerint "Ön akkor normális-e" avagy "Ön most szórakozik velem?", nem, ha nemet intett, le lehet ülni, nem sértünk törvényt, ha tovább fogyasztjuk cheeseburgerünket. Ha viszont igent bólint, akkor megragadjuk hátulról, alkalmazzuk a Heimlich-féle műfogást, és ha elég gyorsak vagyunk (itt ugyanis jön a bonyolult rajz magáról a trükkről, ember legyen a talpán, aki követni bírja, az illető háromszor megfullad, mire értelmezni bírjuk a rajzol), távozik a félrecsúszott "étel avagy tárgy" (micsoda? Műanyag kanál? Vagy villa? vagy szalvétagombóc??? Milyen tárgyakat lehet véletlenül lenyelni???). Ha ez nem következik be, jön a mentők hívása, vagy a mesterséges lélegeztetés. Ezt azalatt olvastam el, amíg a pizzámra vártam.

Ma nagyon hosszú napom volt, bár ehhez hozzá kell szoknom most, hogy lassan végzünk, és elkezdtük az utolsó negyedet, ami nem nyolc hét, hanem kilenc, bármilyen érthetetlen is ez számomra. Május 12 a diplomaosztó. Alig két hónap. Most már igazából nem azzal foglalkozunk, mi van most, hanem azzal, mi lesz utána. Üzleti órákra járunk. Pontosabban business classnak hívják, mint a repülőn, és azt tanítják rajta, hogyan kell elhelyezkedni majd a szakmában. Eljött hozzánk egy sikeres sorozat vezetője, nálunk producernek hívják, itt valójában nem az, de mindenért ő felel, az írásért, a castingért, a rendezésért, a nézettségért. Pontosabban itt minden kicsit másképp megy, mint otthon (belegondolva nagyon másképp.) Azt hiszem, arról már írtam, hogy egy tévésorozatnak az író az atyaúristene, ellentétben a filmmel, amié a rendező. Meg a színpaddal, amié a színész. Az írókat, amennyiben ismeretlenek, részben a létező sorozathoz írt epizódjuk alapján választják ki a vezetők (nem írok producert, nálunk a producer nem ír, itt igen). Szóval pl. amit a Bored to Death-hez írtam, az alapján felvehetnek egy másik sorozathoz, ami nem a Bored to Death. Amikor a vezető író (showrunner, maradjunk ennyiben) kiválaszt 25 lehetséges írót a 200-ból, akkor velük személyesen elbeszélget. A hat-tíz író, aki végül bekerül a csapatba, részben szimpátia alapján jut oda, ha már munkáival egyszer elégedettek voltak. Ugyanis az írók 10-15 órát dolgoznak együtt naponta, a showrunner pedig olyat fog választani, akivel el tud tölteni napi szinten ennyi időt. Nálunk egy sorozatot kábé három csapat tart egyben, itt egy. Sokkal szorosabb az együttműködés a stábbal, egy író mindig van a díszletnél, vagy a forgatás helyszínén, bármi adódik, azt megoldja. Egy epizódot kábé tízszer írnak át, részben azért, mert a tévécsatorna is rendszeresen küldi a maga kommentjeit. Nálunk nem. Itt oda-vissza dobálják egymásnak a szöveget, a szponzorok is megkeresik az írókat, és megkérdezik őket, van-e mód arra, hogy egy terméket ilyen vagy olyan formában megemlítsenek a sorozatban. Na nem Família Kft. módra, csak finoman, és csak ha az írók erre esélyt látnak.

Az írók felvonásonként nézik át a storyline-t, és gyakorlatilag oldalanként kommentálják. Ők választják a szereplőket, a rendezőket, a díszletbe is van beleszólásuk. A tévésorozat gyakorlatilag nem más, mint az írók és a csatorna közti együttműködés. Ráadásul mindennek bevett rendje van. Az új ötletekkel július-augusztusban kell előállni, innentől fogva kábé egy év, mire a csatorna eldönti, melyik ötletet akarja, melyik kuka, aztán elkészül a pilot, ami még mindig lehet kuka, és május körül rendeznek New Yorkban egy nagy dzsemborit, amikor a majd elkészülő sorozatok hirdetőt vadásznak maguknak. És júniustól kezdődik az epizódok írása. Ha tehát egy író júniusig nem kel el egy tévécsatornánál, akkor tévés munkája abban az évben maximum szabadúszóként lehet. Ha az illető junior íróként kap állást, akkor együtt ül az írókkal, és gyakorlatilag nem nagyon szól bele a sztori alakulásába. A rangidősek dumálnak, az utánuk jövők beleszólnak a történetbe, a legacsonyabb szinten lévők pedig csendben figyelnek, és igyekeznek csak akkor megszólalni, ha rettenetesen jó ötletük támad. Ezért a munkáért persze alaposan meg vannak fizetve. Innen küzdheti fel magát az ember senior íróvá, aztán produceri rangot kap. Ez nem jelenti azt, hogy pénzzel beszállt, a tévésorozatok producerei mind kizárólag írók. Hogy "produced by" vagy "executive producer" alatt futnak, az ügynöküktől függ. Minden sorozat célja a száz epizód elérése. Ez kb hét évadot jelent egy sorozat esetében, ennyire is kötnek szerződést a színészekkel. Ha elérték a száz epizódot, az azt jelenti, hogy folyamatosan jó a nézettségük, onnantól kezdve a hirdetők versengenek a sorozatért, a nagy lóvé innentől van a produkcióban, mert a csatornák orrba-szájba nyomják az ismétléseket, az pedig (ellentétben Magyarországgal) minden alkalommal pénzt jelent színésznek, írónak is. Ilyenkor szokták a főszereplőt producernek kiírni, innentől kezdve kérhet annyit a színész, amennyit nem szégyell. A Jóbarátok egymillió dollár per epizód per szereplő gázsija is azért történhetett meg, mert az egész világ nézte, bőven megérte a csatornának. Ezért akar Amerikában mindenki tévénél dolgozni. Nem is csodálom. Egy normális helyen erre vannak szabályok, nem úgy, mint otthon.

Erről jut eszembe. Megtettem állampolgári kötelességemet, elmentem tüntetni a sajtószabadságért, ami itt kicsit bután volt szervezve, munkaidőre ugyanis. Délután háromkor ugyan ki érne rá, aki New Yorkban él és dolgozik? Nekem pont nem volt iskolám, elmehettem. Harmincan voltunk. Három ismerősbe botlottam. Sokáig nem tartott, de jó érzés volt, hogy hétezer kilométerrel odébb is vagyunk néhányan, akik nem értenek azzal, hogy ezért a mondatért ezt a blogot is be lehessen például szüntetni. Zoli az Amerikai Népszava weboldalán csápol a "Free the press" papírral a kezében, asszem, valami más van egyébként ráírva. De a kezem is meg van örökítve, amint aláírok, sőt, úgy láttam, az aláírásom is relatív gigantikusra sikeredett, jelezném, az elsők között írtam alá, még üres volt a papír. Többen panaszkodtak, szomorú, hogy ilyen körülmények között kell találkozni. Szerintem van ennél szomorúbb. Amikor nemrég valakinek (nem a mi sulinkba jár, máshová) megmondtam, hogy magyar vagyok, rögtön arról kérdezett, mi is van most akkor nálunk ezzel a sajtószabadság dologgal, mert hogy az iskolában (!!!) tanulnak róla, hogy nálunk mi folyik. Mondom, pont az, amiről tanultok. Aztán elég tájékozottan felsorolta, hogy nálunk most így meg úgy korlátoznak, meg szabadságjogok, meg "ja, nálatok is van az a miniszterelnök, hogy is hívják?" Még nem sikerült bevonulni a történelembe. Még. Nem segítettem neki. Aztán beszéltünk még egy kicsit Berlusconiról, aztán inkább áttértünk a rövidfilmjeinkre. Az valahogy érdekesebb volt. Jelentem, jól sikerült. Sokkal jobban, mint vártam. Az utolsó negyedre csupa jó dolog maradt. Rendezés nincs többé, se színészet (igaz, azt mondták, kéne még rendeznem. Egy feltétellel, ha én is vághatom...:)) Van viszont eredeti tévésorozat-írás, és újraírása az egyik forgatókönyvünknek. Azt kell a legjobban megtanulni, mert az írás újraírás, mint azt szeptember óta a szánkba rágták. És bármilyen munkám lesz is később, ezt az alapelvet meg kell jegyezni. Egyetlen dologra nem vonatkozik: a fuldokló vendég életmentő tábláját már soha senki nem fogja újraírni...

A kábítószerem

Másodszor kellett megnézem a Social Networköt, ami most már ugye Oscar-díjas mű. Azt már hallottam, hogy a Terminátor 2 egy Jézus-történet, mert John Connor főszereplő monogramja JC, avagy Jesus Christ, halkan jegyezném meg, a rendező James Cameroné is, hmm, tán csak nem ő is??? De a Facebook film kapcsán megtudtam, hogy az meg egy görög tragédia. Legalábbis tragédia, de pont olyan, mint a görögök, a hős magasra emelkedik, oszt meg elbukik. Egyszer csak elemzés közben ilyen nevekkel kezdett dobálózni a tanárom, hogy Szophoklész meg Euripidész (mondanom se kell, néma csönd a teremben, tátott szájak, tán valóságshowból ismerősek a nevek...), Oresztész, Elektra meg Oidipius, gondoltam magamban, elég huszárosan vágtunk Jesse Eisenbergről Aiszkhüloszra (a vágásról majd később, ők mostantól az istenek, szerintem egy filmben ők az Óz a nagy varázsló), aztán bebizonyosodott, hogy a Zuckerberg gyerök is ugyanolyan tragikus utat járt be, mint ezek itten az antik görögöknél. Meg hogy ez különben is az Amerikai álom filmje, miszerint az utolsó senkiből is lehet milliárdos (megint némi túlzást véltem felfedezni ebben, egy harvardi fiúról beszélünk, oda pedig kell valamennyi lóvéval bírni, hogy az ember bekerüljön), és ugye mindenki az szeretne lenni, mégpedig fiatalon. De a mi hősünk bizony egy görög tragika (a férfi megfelelője az mi? tragikosz?:), aki csúnyán elbukik, mert mint azt a barátnője mondja róla, "seggfej". Oscar-díjat pedig ilyesmi mondatokért osztogatnak, hogy: "Nem vagy seggfej, Mark. Csak próbálsz erősen annak látszani". Hát nem tudom. Én a Király beszédét egy hangyányival jobban megírt filmnek tartom. Ettől függetlenül következő órára Aron Sorkin stílusban kell dialógust írnom, vagyis úgy, mint a Social Network első jelenete, ami a film összes felbukkanó témáját érinti. Ez mondjuk érdekes. Továbbra se lett nagy kedvencem a film, de megnéztem, hogy néznek ki a szereplők az életben, bár az evezős lúzer ikreket egy csávó játszotta. Kicsit fura, hogy ebben az országban nincs egy színésznek való ikerpár, leszámítva Mary és Ashley Kate Olsent, akik iszonyú kicsi koruktól felrúgni valóan idegesítőek.

A filmemért kénytelen vagyok rehabilitálni a csoporttársamat. Megnéztük nagyban is a képet. Nem életlen. Csak a kis képen volt életlen. Már prekoncepcióim vannak vele kapcsolatban, szegény. A fény ettől függetlenül sokszor még mindig rémes, ezt úgy-ahogy sikerült közben korrekcióznom, irgalmatlan képsötétítési hadjáratot folytattam vasárnap, az eredmény olyan, amilyen. Amúgy meglepődtem, mert Randy szerint elég jók a beállításaim, meg a casting is, azt mondjuk tudtam. Zenére vágni viszont nem egyszerű. (Helyesbítek, vágni egyáltalán nem egyszerű, ha még nem mondtam volna elégszer. De nekem ez az új drogom, megszerettem, minden nap kell egy kicsit vágnom, annyira élvezem, nem is tudom, mi lesz velem, ha nem lesz mit vágnom, iszonyatosan oda kell figyelni, és ugye ami a filmen el van cseszve, azt nem lehet kijavítani, de az nagyon jó, amikor egy vágás pont a helyére kerül). Mert ugye nekem nincs zeneszerzőm, aki majd oda ír zenét, ahová kell, nekem van adott hosszúságú és ütemű zeném, és a képeknek pontosan ehhez kell igazodniuk. Na, ebbe szokott a hajam kihullani. Amikor kétszázszor megnézem, kétszázszor helyrerakom, és még mindig nem egészen pontos. Aztán egyszer csak pontos. Az biztos, hogy ha még egyszer az életben valaki lejátssza nekem a Hattyúk tavát, azt főbelövöm. (persze megint hazudok, ma is azt hallgattam a metrón).

New Yorkban kitavaszodott. Gondolnám, ha csak az emberekre néznék, akik plusz öt fok velett úgy viselkednek, mintha közelegne a Húsvét, mindenki rövid nadrágban, egy szál pólóban, én még éppen csak levettem a kesztyűmet (hazugság nr. 3: elhagytam, most már mind a kettőt), az igaz, hogy süt a nap és ettől az egész sokkal elviselhetőbb, mint az otthoni tél vége, amit rendszerint még követ egy vénasszonyok tele is. A másik, amit szeretek, ahogy az emberek közlekednek. A piros lámpa a gyalogos részére tájékoztató jellegű. Amikor autós vagyok otthon, gyűlölöm az utcán mászkáló gyalogosokat (a gyalogosokat és bicikliseket úgy egyáltalán), de gyalogosként óriási a pofám, kezdek asszimilálódni, nem hogy a villogó piroson is át lehet menni, a teli piros is csak jelzésértékű, amolyan "most azért kevésbé tanácsos". És a New York-iak bátrak. Ez alatt azt értem (amúgy nyilván genetikus, az ősök sem voltak szívbajosak annak idején hajóra szállni és ott hagyni a fenébe Európát), hogy ha egy kocsi avagy busz avagy teherautó avagy a négysávos úton mindebből négy (de minimum egy) azon a határon van, hogy még nem százszálakékosan gázol valakit halálra, elindulnak. És olyankor mint a birkák, az "együtt halunk meg" jóleső érzésével, ami keveredik a "sok lúd disznót győz"-zel, mondjuk nem is csodálom, aki a New York-i metrón közlekedik, annak a hirdetések a fejébe verik, mennyit kaszálhat, ha baleset éri, csak hívja fel a háromnevű ügyvédi irodát, tehát az emberek megtanulták, hogy itt bizony van jog, és ha az embert kivasalja a kamion, akkor is súlyos milliók üthetik a markát. Ezért aztán megyek én is a tömeggel, de van, amikor én vagyok az egy bolond százat csinál. Aztán, amit magyar ember nehezen bír elképzelni, az a kedves eladó fajta. A Trader Joe-ban minden alkalommal elbeszélgetnek velem, nem vagyok hozzászokva, hogy az egyetemi tanulmányaimről diskuráljak a pénztárosról, aki megkérdezi, mi a kedvenc filmem, de ez mindenképp hálásabb, mint az otthoni, aki a retekbe kíván csak mert be mertem tenni a lábam az üzletbe, méghozzá az ő munkaidejében.

A tévésorozatomat harmadszor írom át. A tanárnő (akit mindannyian kicsit nem kedvelünk) kihúzatott velem olyasmiket, amiket előzőleg ő íratott a szövegbe, valamint belerakatott olyasmit, amit azért húztam ki, mert soknak találta. Oké. Holnapra meglett az új változat is. Elvileg egyedül megyek az órára, Skandinávia fellázadt, hogy ők márpedig nem, mert semmi értelme, sebaj, jól elolvasom magamban az új verziómat, megdicsérem magamat, aztán hazajövök drogozni. Még ki kell világosítanom néhány sötétre sikerült képsort. Ja, meg mosni is kell. Szép estém lesz.