A kábítószerem

Másodszor kellett megnézem a Social Networköt, ami most már ugye Oscar-díjas mű. Azt már hallottam, hogy a Terminátor 2 egy Jézus-történet, mert John Connor főszereplő monogramja JC, avagy Jesus Christ, halkan jegyezném meg, a rendező James Cameroné is, hmm, tán csak nem ő is??? De a Facebook film kapcsán megtudtam, hogy az meg egy görög tragédia. Legalábbis tragédia, de pont olyan, mint a görögök, a hős magasra emelkedik, oszt meg elbukik. Egyszer csak elemzés közben ilyen nevekkel kezdett dobálózni a tanárom, hogy Szophoklész meg Euripidész (mondanom se kell, néma csönd a teremben, tátott szájak, tán valóságshowból ismerősek a nevek...), Oresztész, Elektra meg Oidipius, gondoltam magamban, elég huszárosan vágtunk Jesse Eisenbergről Aiszkhüloszra (a vágásról majd később, ők mostantól az istenek, szerintem egy filmben ők az Óz a nagy varázsló), aztán bebizonyosodott, hogy a Zuckerberg gyerök is ugyanolyan tragikus utat járt be, mint ezek itten az antik görögöknél. Meg hogy ez különben is az Amerikai álom filmje, miszerint az utolsó senkiből is lehet milliárdos (megint némi túlzást véltem felfedezni ebben, egy harvardi fiúról beszélünk, oda pedig kell valamennyi lóvéval bírni, hogy az ember bekerüljön), és ugye mindenki az szeretne lenni, mégpedig fiatalon. De a mi hősünk bizony egy görög tragika (a férfi megfelelője az mi? tragikosz?:), aki csúnyán elbukik, mert mint azt a barátnője mondja róla, "seggfej". Oscar-díjat pedig ilyesmi mondatokért osztogatnak, hogy: "Nem vagy seggfej, Mark. Csak próbálsz erősen annak látszani". Hát nem tudom. Én a Király beszédét egy hangyányival jobban megírt filmnek tartom. Ettől függetlenül következő órára Aron Sorkin stílusban kell dialógust írnom, vagyis úgy, mint a Social Network első jelenete, ami a film összes felbukkanó témáját érinti. Ez mondjuk érdekes. Továbbra se lett nagy kedvencem a film, de megnéztem, hogy néznek ki a szereplők az életben, bár az evezős lúzer ikreket egy csávó játszotta. Kicsit fura, hogy ebben az országban nincs egy színésznek való ikerpár, leszámítva Mary és Ashley Kate Olsent, akik iszonyú kicsi koruktól felrúgni valóan idegesítőek.

A filmemért kénytelen vagyok rehabilitálni a csoporttársamat. Megnéztük nagyban is a képet. Nem életlen. Csak a kis képen volt életlen. Már prekoncepcióim vannak vele kapcsolatban, szegény. A fény ettől függetlenül sokszor még mindig rémes, ezt úgy-ahogy sikerült közben korrekcióznom, irgalmatlan képsötétítési hadjáratot folytattam vasárnap, az eredmény olyan, amilyen. Amúgy meglepődtem, mert Randy szerint elég jók a beállításaim, meg a casting is, azt mondjuk tudtam. Zenére vágni viszont nem egyszerű. (Helyesbítek, vágni egyáltalán nem egyszerű, ha még nem mondtam volna elégszer. De nekem ez az új drogom, megszerettem, minden nap kell egy kicsit vágnom, annyira élvezem, nem is tudom, mi lesz velem, ha nem lesz mit vágnom, iszonyatosan oda kell figyelni, és ugye ami a filmen el van cseszve, azt nem lehet kijavítani, de az nagyon jó, amikor egy vágás pont a helyére kerül). Mert ugye nekem nincs zeneszerzőm, aki majd oda ír zenét, ahová kell, nekem van adott hosszúságú és ütemű zeném, és a képeknek pontosan ehhez kell igazodniuk. Na, ebbe szokott a hajam kihullani. Amikor kétszázszor megnézem, kétszázszor helyrerakom, és még mindig nem egészen pontos. Aztán egyszer csak pontos. Az biztos, hogy ha még egyszer az életben valaki lejátssza nekem a Hattyúk tavát, azt főbelövöm. (persze megint hazudok, ma is azt hallgattam a metrón).

New Yorkban kitavaszodott. Gondolnám, ha csak az emberekre néznék, akik plusz öt fok velett úgy viselkednek, mintha közelegne a Húsvét, mindenki rövid nadrágban, egy szál pólóban, én még éppen csak levettem a kesztyűmet (hazugság nr. 3: elhagytam, most már mind a kettőt), az igaz, hogy süt a nap és ettől az egész sokkal elviselhetőbb, mint az otthoni tél vége, amit rendszerint még követ egy vénasszonyok tele is. A másik, amit szeretek, ahogy az emberek közlekednek. A piros lámpa a gyalogos részére tájékoztató jellegű. Amikor autós vagyok otthon, gyűlölöm az utcán mászkáló gyalogosokat (a gyalogosokat és bicikliseket úgy egyáltalán), de gyalogosként óriási a pofám, kezdek asszimilálódni, nem hogy a villogó piroson is át lehet menni, a teli piros is csak jelzésértékű, amolyan "most azért kevésbé tanácsos". És a New York-iak bátrak. Ez alatt azt értem (amúgy nyilván genetikus, az ősök sem voltak szívbajosak annak idején hajóra szállni és ott hagyni a fenébe Európát), hogy ha egy kocsi avagy busz avagy teherautó avagy a négysávos úton mindebből négy (de minimum egy) azon a határon van, hogy még nem százszálakékosan gázol valakit halálra, elindulnak. És olyankor mint a birkák, az "együtt halunk meg" jóleső érzésével, ami keveredik a "sok lúd disznót győz"-zel, mondjuk nem is csodálom, aki a New York-i metrón közlekedik, annak a hirdetések a fejébe verik, mennyit kaszálhat, ha baleset éri, csak hívja fel a háromnevű ügyvédi irodát, tehát az emberek megtanulták, hogy itt bizony van jog, és ha az embert kivasalja a kamion, akkor is súlyos milliók üthetik a markát. Ezért aztán megyek én is a tömeggel, de van, amikor én vagyok az egy bolond százat csinál. Aztán, amit magyar ember nehezen bír elképzelni, az a kedves eladó fajta. A Trader Joe-ban minden alkalommal elbeszélgetnek velem, nem vagyok hozzászokva, hogy az egyetemi tanulmányaimről diskuráljak a pénztárosról, aki megkérdezi, mi a kedvenc filmem, de ez mindenképp hálásabb, mint az otthoni, aki a retekbe kíván csak mert be mertem tenni a lábam az üzletbe, méghozzá az ő munkaidejében.

A tévésorozatomat harmadszor írom át. A tanárnő (akit mindannyian kicsit nem kedvelünk) kihúzatott velem olyasmiket, amiket előzőleg ő íratott a szövegbe, valamint belerakatott olyasmit, amit azért húztam ki, mert soknak találta. Oké. Holnapra meglett az új változat is. Elvileg egyedül megyek az órára, Skandinávia fellázadt, hogy ők márpedig nem, mert semmi értelme, sebaj, jól elolvasom magamban az új verziómat, megdicsérem magamat, aztán hazajövök drogozni. Még ki kell világosítanom néhány sötétre sikerült képsort. Ja, meg mosni is kell. Szép estém lesz.