A küszöb

A New York-i metró nagy kedvencem, miért is ne lenne, elvégre a lakásom és a suli után itt töltöm a legtöbb időt, kb napi fél órát. Minden nap egy kaland. Van ugyanis az Express meg a Lassú, ezt már írtam, de reggel pl. az express a lassú, és van, mikor felújítás miatt meg nem is lassú, hanem áll. Az kiszámíthatatlan, hogy mikor kell tíz percet várni rá és mikor jön azonnal, metró tekintetében itt nincsenek napszakok, éjjel kettőkor is jöhet egy percenként, és rendszerint akkor szoktam elkésni, amikor azt feltételezem, hogy déli 12-kor a kettő közül valamelyik biztosan jár. A patkányok előszeretettel mászkálnak a "vigyázat, patkányirtás" tábla alatt, főleg a Union Square-en, legalábbis én ott szoktam őket látni. Metróvárás közben jó figyelni őket, a kedvenceim azok voltak, akik kergetőztek. Továbbá a metró tele van vicces utassal, például a tegnapival, aki mellettem fejtett keresztrejtvényt, hangosan. Mondhatni, üres volt a kis négyzethálós poénvadászat, és mivel az emberektől is egítséget kért, nem éreztem bunkóságnak belelesni, ilyen szavakat láttam, hogy "FREZZING". Komoly fejtörést okozott a "tavaszi hónap, 3 betű". Talán MARCH. De nem, az túl sok. APRIL. Az is sok. Talán MAY. Több lehetőség nincs. Az úr mintegy tíz percen át latolgatta a lehetőségeket, vajon melyik fér bele a kockákba. Többször felkiáltott, panaszosan, "bárcsak jártam volna egyetemre!". Igaza is van, ez egy komoly dilemma, nem mondtam neki, hogy írásproblémáktól még nyugodtan lehetne akár elnök is. A másik Melissa, a hajléktalan (és fogatlan) asszony, aki csokit árul és állítólag terhes, de amekkora darab, szerintem bármit mondhat, akár hármasikreket is, én azt is elhinném neki. A metró elérése a legtöbb New York-inak élet-halál kérdése, elképesztő, mikre vetemednek emberek azért, hogy még utolsó leheletükkel felpréselődjenek a kocsira, néha olyan szétnyomott, torz fejeket látok, hogy rossz nézni, ahogy harcolnak a csukódó ajtóval, persze Starbucks kávéval a kezükben, hogy máshogy, az ember egyrészt aggódik értük, hogy ne haljanak szörnyet a helyszínen, másrészt utálja őket, mert az ilyen barmok miatt már megint ki kell nyitni az ajtókat, harmadrészt röhög rajtuk, ahogy nem tudják eldönteni, a kávét engedjék-e el, vagy a metrót. Persze annál tényleg nincs idegesítőbb, mint mikor az ember látja, hogy bent áll az állomáson, el kéne érni, be a forgó kapun, egy jól irányzott James Bond vetődés, és megvan. Ma én próbálkoztam ezzel, szinte láttam magamat lassított felvételben, ahogy rohanok az ajtó felé, elugrom, mint Pierce Brosnan, repülök a hatos metró felé - és bezáródik az ajtó. Élánk derültséget okoztam, de nem is a duplanullás akciómmal, hanem azzal, hogy ezt bentről egy magas lány végignézte, és mivel hasonlóan lassítva láthatta, tudta, hogy be fog csukódni az ajtó, és felsikoltott. Gyakorlatilag pánikrohamot kapott, a szája elé kapta a kezét ijedtében, én meg az utolsó pillanatban lelassítottam, hogy legalább a metró alá se essek be, ha már bele nem sikerült. Azt hiszem, a bentiek mindkettőnkön röhögtek, bár inkább a lányon, és én sem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, hát röhögtem velük. Arra, amit én csináltam, nincs bevett figyelmeztető szöveg, amit a sofőr ilyenkor lejátszana.

Amikor 2008-ban idejöttem, elég naivul azt hittem, megírom a kis forgatókönyvemet, felfedeznek, majd ideszól valamelyik producer, hogy Zoli, olvastuk a művedet, annyira tetszett, ugyan írnád már meg nekünk, hadd adjunk érte egy kis pénzt. Vagy valami ilyesmit. Mindenesetre azt, hogy valakinek legalább kedve lesz megcsinálni. Most, hogy járok business classra, egészen elképesztő dolgokat tanulok arról, mit is jelent betenni a lábunkat a hollywoodi küszöbön. Elmondom. Semmit. Hogy az embernek benn van a lába (mint a metrón akár), az még nem jelenti, hogy a filmje valaha is elkészül, mi több, hogy ő írhatja meg a saját filmjét. Olyan sok a "ha", hogy össze se bírom számolni. Amikor a kedves filmiskolás forgatókönyvíró los angelesbe indul, hogy a következő Oscar-díj reményében bekopogtasson a James Cameronhoz (emlékezzünk, monogramja J.C, azaz Jesus Christ...), még vagy hatezer lépcsőfok választja el attól, hogy James (vagy egy bármilyen másik James) elkészítse a filmjét. Olyan ez kb, mint a társasjáték, ahol minden második mező "lépj vissza a starthoz és fizess be 10000 forintot", és csak egy olyan van, hogy "gratulálunk, ön nyert". A bank fizet. Ha James-nek tetszik, amit írtunk, akkor másfél-két évre leköti a jogait. Ennyi idő kábé a forgatókönyv-fejlesztés. Jó esetben minket bíz meg azzal, hogy megírjuk, rossz esetben megveszi tőlünk az ötletet. Ekkor jó esetben kapunk egy "story by" creditet a filmben. Újabb esetekben kirúghat minket egy-egy változat megírása után, ilyenkor ugyan kifizetnek, de nem lesz ott a nevünk a filmben. Egy másik jobb esetben túljutunk a forgatókönyv-fejlesztés fázisán, ahol állástalan írók (mármint ez az állásuk, hogy olvasnak, írás szempontból állástalanok) olvassák és véleményezik a munkánkat, ők is bármikor elkaszálhatnak még. Ha az a szerencse ért bennünket, hogy se ők nem buktatták meg a művet, se a producerek nem rúgtak ki minket, és mondjuk, mondjuk van egy elfogadott, valahanyadik változat, ami zöld jelzést kap a stúdiótól, és elvileg az írónak nem kell többé hozzányúlnia, akkor kell imádkozni: ne rúgják ki a producert, ne rúgják ki azt, aki a filmet szeretné, legyen rá elég pénz, és KÉSZÜLJÖN EL. Egy elkészült fimnél ugyanis a nevünk azt jelenti, hogy legközelebb sokkal jobb alkuk árán sokkal nagyobb eséllyel tudunk írni, ügynököt is találunk, a pénz is több lesz.

Óra közben fogtam csak fel, a lehetőség, amit kaptam, az micsoda. Vagyis mekkora. Még nincs szerződésem, és ez lesz a következő pont, amiért izgulhatok. Hogy legyen meg. Hogy kezdjek el dolgozni. Ha ezt a filmet bemutatják, akármikor, akárhol, úgy, hogy nem hátrált ki belőle a stúdió, nem rúgtak ki engem, a producert, a rendezőt, ha lesz, amilyen lesz, de az én nevem alatt megy, ahogy jelen állás szerint van, az olyasmi, mint amikor az ember túljut a küszöbről az előszobába. A tanáraim szerint az embernek élete során elég kevésszer adatik meg, hogy a saját filmjét megírja és eladja. Legtöbbször vagy mások munkáját javítjuk, vagy mások munkáját olvassuk és dobjuk vissza, vagy adaptálunk valamit megbízásra, mint most én. Az írók legnagyobb baja, hogy sokuk műve soha nem készül el, és az el nem készült filmekből is lehet házat venni Malibun, ha ugyanis a stúdió száll ki a dologból, az nem az író hibája, őt kifizetik. Csak ugye mindenki a művét szeretné látni a vásznon, ezért csináljuk az egészet. Ha ez nem történik meg, az író elmegy színdarabot írni vagy tévének dolgozik, mert ott legalább azonnali eredménye van a munkájának (én szívesen csinálnám azt is, itt). Most pl. egy eredeti tévésorozaton dolgozom, a következő LOST-on. Amilyen elmebeteg vagyok, 12 főszereplőm van, ez tizenkét hosszú karakterleírást jelent 12 háttérsztorival, ráadásul meg kell magyaráznom, mitől olyan a sorozat, mint a Lost, csak jobb. Most, ahogy összerakom a pilot-ot, egyre jobban tetszik, bár ilyenkor tudni kell előre, mi történik a teljes első évadban, a másodikban és a harmadikban. (SPOILER KÖVETKEZIK, a fejemet rá, hogy a 24 első szezonjában az utolsó pillanatban döntötték el Nináról, hogy ő lesz a rohadék, ugyanis nagyon következetlen visszamenőleg az egész). Szóval írom a sorozatot, újraírom az első forgatókönyvemet (az írás újraírás, ugye), minden órára újabb és újabb karakterfeladatokat kapok, amik nagyon jók, a két vénasszonyról már mindent fogok tudni, ettől pedig sokkal könnyebb lesz írni.

Holnap április. New Yorkban a tavasz nem úgy jön, mint otthon, márciusban hol húsz fok van, hol kettő, "szeszélyes időjárásnak" itt nyoma nincs, tél van permanensen. Ezt nem tartom helyénvalónak. Ha minden jól megy, jövő hétre tavasz lesz. Meg filmszerződésem. Az adataimat már elkérték, az jó jel. Ékezettel küldtem el a nevemet, pedig itt hozzászoktam, hogy nem használom, de megnéztem a Szabó Istvánt a Csodálatos Júliában, ékezettel volt. A Koltai Lajoson ezt nem lehet lemérni. Akkor jó lesz nekem is ékezettel.