A fuldokló vendég

Amerikában semmit nem bíznak a véletlenre. Minden étteremben (a mekitől kezdve az ötcsillagosig) ki van függesztve, hogyan kell ellátni azt, aki vacsora közben nekilát öklendezni, némiképp megzavarva ezzel a többiek nyugalmát. Nem mintha eddigi életem során valaha is láttam volna étteremben fuldokló embert, ha belegondolok, még tán sohe nem láttam, vízben sem, ahol valamelyest indokoltabb lenne. De megtörténhet. És ami megtörténhet, annak Amerikában elébe mennek (ne felejtsük el a metrón ránk meredő szigorú ügyvédtekinteteket, akik ilyen-olyan-amolyan balesetek áldozatainak garantálnak többmilliós kártérítést). Tehát nemár, hogy az étterem hibája legyen, ha a delikvens szörnyethal a chicken nuggetstől. Na nem ám nekiesünk, mint tót az anyjának. Először is felfigyelünk a fura lélegzetvételre, a beszédre illetve köhögésre való képtelenségre. Ha gyanút fogtunk, hogy az illető netán fuldoklik, még mindig ütjük ki defibrillátorral, előbb megkérdezzük, -Ön fuldoklik-e. Ha a vendég igent bólint (a tábla okosan nem esik abba a csapdába, hogy "igent válaszol", ami ugyebár önellentmondás lenne), akkor a következő oldalra lapozunk. Én személy szerint nem értem, amennyiben nemet jelezne, miért nem kell tovább menni a kérdezésben, miszerint "Ön akkor normális-e" avagy "Ön most szórakozik velem?", nem, ha nemet intett, le lehet ülni, nem sértünk törvényt, ha tovább fogyasztjuk cheeseburgerünket. Ha viszont igent bólint, akkor megragadjuk hátulról, alkalmazzuk a Heimlich-féle műfogást, és ha elég gyorsak vagyunk (itt ugyanis jön a bonyolult rajz magáról a trükkről, ember legyen a talpán, aki követni bírja, az illető háromszor megfullad, mire értelmezni bírjuk a rajzol), távozik a félrecsúszott "étel avagy tárgy" (micsoda? Műanyag kanál? Vagy villa? vagy szalvétagombóc??? Milyen tárgyakat lehet véletlenül lenyelni???). Ha ez nem következik be, jön a mentők hívása, vagy a mesterséges lélegeztetés. Ezt azalatt olvastam el, amíg a pizzámra vártam.

Ma nagyon hosszú napom volt, bár ehhez hozzá kell szoknom most, hogy lassan végzünk, és elkezdtük az utolsó negyedet, ami nem nyolc hét, hanem kilenc, bármilyen érthetetlen is ez számomra. Május 12 a diplomaosztó. Alig két hónap. Most már igazából nem azzal foglalkozunk, mi van most, hanem azzal, mi lesz utána. Üzleti órákra járunk. Pontosabban business classnak hívják, mint a repülőn, és azt tanítják rajta, hogyan kell elhelyezkedni majd a szakmában. Eljött hozzánk egy sikeres sorozat vezetője, nálunk producernek hívják, itt valójában nem az, de mindenért ő felel, az írásért, a castingért, a rendezésért, a nézettségért. Pontosabban itt minden kicsit másképp megy, mint otthon (belegondolva nagyon másképp.) Azt hiszem, arról már írtam, hogy egy tévésorozatnak az író az atyaúristene, ellentétben a filmmel, amié a rendező. Meg a színpaddal, amié a színész. Az írókat, amennyiben ismeretlenek, részben a létező sorozathoz írt epizódjuk alapján választják ki a vezetők (nem írok producert, nálunk a producer nem ír, itt igen). Szóval pl. amit a Bored to Death-hez írtam, az alapján felvehetnek egy másik sorozathoz, ami nem a Bored to Death. Amikor a vezető író (showrunner, maradjunk ennyiben) kiválaszt 25 lehetséges írót a 200-ból, akkor velük személyesen elbeszélget. A hat-tíz író, aki végül bekerül a csapatba, részben szimpátia alapján jut oda, ha már munkáival egyszer elégedettek voltak. Ugyanis az írók 10-15 órát dolgoznak együtt naponta, a showrunner pedig olyat fog választani, akivel el tud tölteni napi szinten ennyi időt. Nálunk egy sorozatot kábé három csapat tart egyben, itt egy. Sokkal szorosabb az együttműködés a stábbal, egy író mindig van a díszletnél, vagy a forgatás helyszínén, bármi adódik, azt megoldja. Egy epizódot kábé tízszer írnak át, részben azért, mert a tévécsatorna is rendszeresen küldi a maga kommentjeit. Nálunk nem. Itt oda-vissza dobálják egymásnak a szöveget, a szponzorok is megkeresik az írókat, és megkérdezik őket, van-e mód arra, hogy egy terméket ilyen vagy olyan formában megemlítsenek a sorozatban. Na nem Família Kft. módra, csak finoman, és csak ha az írók erre esélyt látnak.

Az írók felvonásonként nézik át a storyline-t, és gyakorlatilag oldalanként kommentálják. Ők választják a szereplőket, a rendezőket, a díszletbe is van beleszólásuk. A tévésorozat gyakorlatilag nem más, mint az írók és a csatorna közti együttműködés. Ráadásul mindennek bevett rendje van. Az új ötletekkel július-augusztusban kell előállni, innentől fogva kábé egy év, mire a csatorna eldönti, melyik ötletet akarja, melyik kuka, aztán elkészül a pilot, ami még mindig lehet kuka, és május körül rendeznek New Yorkban egy nagy dzsemborit, amikor a majd elkészülő sorozatok hirdetőt vadásznak maguknak. És júniustól kezdődik az epizódok írása. Ha tehát egy író júniusig nem kel el egy tévécsatornánál, akkor tévés munkája abban az évben maximum szabadúszóként lehet. Ha az illető junior íróként kap állást, akkor együtt ül az írókkal, és gyakorlatilag nem nagyon szól bele a sztori alakulásába. A rangidősek dumálnak, az utánuk jövők beleszólnak a történetbe, a legacsonyabb szinten lévők pedig csendben figyelnek, és igyekeznek csak akkor megszólalni, ha rettenetesen jó ötletük támad. Ezért a munkáért persze alaposan meg vannak fizetve. Innen küzdheti fel magát az ember senior íróvá, aztán produceri rangot kap. Ez nem jelenti azt, hogy pénzzel beszállt, a tévésorozatok producerei mind kizárólag írók. Hogy "produced by" vagy "executive producer" alatt futnak, az ügynöküktől függ. Minden sorozat célja a száz epizód elérése. Ez kb hét évadot jelent egy sorozat esetében, ennyire is kötnek szerződést a színészekkel. Ha elérték a száz epizódot, az azt jelenti, hogy folyamatosan jó a nézettségük, onnantól kezdve a hirdetők versengenek a sorozatért, a nagy lóvé innentől van a produkcióban, mert a csatornák orrba-szájba nyomják az ismétléseket, az pedig (ellentétben Magyarországgal) minden alkalommal pénzt jelent színésznek, írónak is. Ilyenkor szokták a főszereplőt producernek kiírni, innentől kezdve kérhet annyit a színész, amennyit nem szégyell. A Jóbarátok egymillió dollár per epizód per szereplő gázsija is azért történhetett meg, mert az egész világ nézte, bőven megérte a csatornának. Ezért akar Amerikában mindenki tévénél dolgozni. Nem is csodálom. Egy normális helyen erre vannak szabályok, nem úgy, mint otthon.

Erről jut eszembe. Megtettem állampolgári kötelességemet, elmentem tüntetni a sajtószabadságért, ami itt kicsit bután volt szervezve, munkaidőre ugyanis. Délután háromkor ugyan ki érne rá, aki New Yorkban él és dolgozik? Nekem pont nem volt iskolám, elmehettem. Harmincan voltunk. Három ismerősbe botlottam. Sokáig nem tartott, de jó érzés volt, hogy hétezer kilométerrel odébb is vagyunk néhányan, akik nem értenek azzal, hogy ezért a mondatért ezt a blogot is be lehessen például szüntetni. Zoli az Amerikai Népszava weboldalán csápol a "Free the press" papírral a kezében, asszem, valami más van egyébként ráírva. De a kezem is meg van örökítve, amint aláírok, sőt, úgy láttam, az aláírásom is relatív gigantikusra sikeredett, jelezném, az elsők között írtam alá, még üres volt a papír. Többen panaszkodtak, szomorú, hogy ilyen körülmények között kell találkozni. Szerintem van ennél szomorúbb. Amikor nemrég valakinek (nem a mi sulinkba jár, máshová) megmondtam, hogy magyar vagyok, rögtön arról kérdezett, mi is van most akkor nálunk ezzel a sajtószabadság dologgal, mert hogy az iskolában (!!!) tanulnak róla, hogy nálunk mi folyik. Mondom, pont az, amiről tanultok. Aztán elég tájékozottan felsorolta, hogy nálunk most így meg úgy korlátoznak, meg szabadságjogok, meg "ja, nálatok is van az a miniszterelnök, hogy is hívják?" Még nem sikerült bevonulni a történelembe. Még. Nem segítettem neki. Aztán beszéltünk még egy kicsit Berlusconiról, aztán inkább áttértünk a rövidfilmjeinkre. Az valahogy érdekesebb volt. Jelentem, jól sikerült. Sokkal jobban, mint vártam. Az utolsó negyedre csupa jó dolog maradt. Rendezés nincs többé, se színészet (igaz, azt mondták, kéne még rendeznem. Egy feltétellel, ha én is vághatom...:)) Van viszont eredeti tévésorozat-írás, és újraírása az egyik forgatókönyvünknek. Azt kell a legjobban megtanulni, mert az írás újraírás, mint azt szeptember óta a szánkba rágták. És bármilyen munkám lesz is később, ezt az alapelvet meg kell jegyezni. Egyetlen dologra nem vonatkozik: a fuldokló vendég életmentő tábláját már soha senki nem fogja újraírni...