Az olasz meló

Eddig azért nem írtam, mert ilyen dolgokban babonás vagyok, és úgy éreztem, ha most mindenkinek elmesélem, akkor valami közbejön és nem lesz a dologból semmi. Mint tette azt például az olasz barátom, akivel gyakorlatilag ketten "versenyeztünk" ezért a munkáért, plusz rajtunk kívül még legalább egy valaki az új, januári évfolyamból. Ő például mindenkinek elmesélte, hogy "élete nagy lehetőségét kapta meg", igazi producerek igazi adaptációját írja. Mivel nem járt velünk sehová, egy idő után megkérdeztem a többieket, mi van vele. Mondták dolgozik a "nagy projekten". Akkor már nem bírtam megállni, hogy félvállról oda ne vessem, "ja, azon, amin én is?". Meglepődtek. Erről beszélek. Az ember nem kiabál el olyasmit, ami nem biztos, mert tessék, ez lesz. Ő elmesélte mindenkinek, mindenki tudta, hogy valami nagy lehetőség előtt áll, aztán mégse. A következő volt a feladat: adott egy történet, Olaszországban népszerű. Három karaktert kell megtartani, és írni belőle egy "treatmentet". A treatment az olyan mint egy félig tartalom, félig novella. Minden rám volt bízva. Nekem nem tetszett az eredeti történet, nagyon bele kellett nyúlni, hogy szóljon valamiről, de most szól. A kérdés az volt, vajon a producerek durvának találják-e a változtatásokat, vagy sem. Még soha nem írtam treatmentet, illetve egyszer otthon, na nem is kellett senkinek, egyszer meg itt, órára, az jól sikerült. Egyrészt az járt a fejemben, most vajon ez milyen lett, de ami jobban idegesített, vajon mit írtak a többiek? Vajon jobbat mint én? Mi van, ha sokkal jobbat írtak? Latolgattam az esélyét annak, hogy az olasz fiú jobbat írjon, de őt azért ismertem, sejtettem, hogy nem fog, de akkor is, bármi megtörténhet. Ha találkoztunk a folyosón, órán vagy bárhol, erről nem beszéltünk. Mi van veled? Á, semmi különös. És veled? Á, semmi. Megvagyok. (Persze. Csak ugyanazt a filmet írom, mint te, ezt mindketten tudjuk, mint ahogy azt is, hogy, mint a Megasztárban, "csak egy maradhat". Vagy az a Tíz kicsi néger. De ott nem marad egy se). Nem baj, erről szó sem esett, én pedig továbbra sem említettem senkinek.

Aztán hétfőn jött az email. Maga a rendező írt, tetszett nekik a treatment, a karakterek, minden. Már csak egy teszt van: írjak meg a leendő filmből egy jelenetet. Ez olyan, mintha azt mondanák valakinek: jó lett a tervrajzod, most építsd meg a fürdőszobát, hogy eldöntsem, tudsz-e építeni. Köszi. Olyan, hogy jelenet önmagában, olyan nincs. De hát azt kell tenni, amit kérnek, rendben, megírom a jelenetet. Átnézetem Maryvel, akivel épp órám volt, azt mondta, rendben van, bár egy önmagában álló jelenetről nehéz eldönteni, hogy jó-e. Mint a fürdőszoba. Persze írtam kettőt, mert már megint stréber vagyok, lássa csak a rendezőúr, hogy én bizony a karakterek fejlődését is előre fel tudom mérni, vagyis a fürdőszoba mellé került egy tetőtér is. A treatmenttel ellentétben a jelenetírásról tudtam, hogy menni fog, mert már csináltam jópárszor, ennek ellenére csomó kérdés a fejemben: vajon egyedül maradtam-e a versenyben? Ír-e még más is jelenetet rajtam kívül? Ez már csak formaság? Még mindig nem biztos semmi? Mi van, ha túlírtam? Mi van, ha az egyik jó, a másik rossz? (Nem, nem rossz, nyugtattam magam, miközben a Prison Breakre próbáltam kikapcsolni magam.)

Egy kis kitérő a Prison Breakről. Az első szezon jó volt, a másodikat az első epizód után abbahagytam, telis-tele hibával, értelmetlenül halnak meg főszereplők (ellentétben a 24-gyel, ahol az ilyesmit, hogy főszereplő kinyiírása, tökéletesen csinálják), szóval nem nézem tovább, átment a baromság kategóriába.

Tehát Prison Breaket nézek, vettem egy üveg Portóit (nem akartam, de megláttam, nem bírtam ott hagyni ez már alkoholizmus??), nem is szeretem az édes bort, de szép az üvege, néha az jut eszembe, "ez a jelenet egy ökörség lett, minek írtam meg?". Olyan érzés, mint mikor az ember a forgalomvizsga előtti éjszakán (nem teljesen jó példa, mert a forgalomvizsga ott helyben eldől) várja, hogy mi lesz másnap, tudja, hogy vagy meglesz a jogsija, vagy elbukja az egészet. Én meg persze, amilyen előrelátó vagyok (nevezhetjük hülyének is), római filmbemutatóról álmodozom, meg New York-iról, kell vennem egy öltönyt, jut eszembe, és egészen őszintén, még soha, soha, soha nem játszottam el az Oscar-díj gondolatával (annyira hülye azért nem vagyok), de hát azért egy filmbemutató az csak filmbemutató. "Legyen ott a neved egy elkészült filmnél" - mondta Josh, a tanárom. Rémes dolog. Olyasmire gondolni, ami vagy összejön, vagy nem, mert ha nem, akkor is fel kell kelni holnap, órára menni, örökre elfelejteni a dolgot, irigykedni arra, aki megkapta, amit én nem, akkor is lesznek feladatok, akkor is lesznek órák, és mindegyiken azzal a gondolattal kell ülni, hogy "mégse vagyok elég jó.". Ettől féltem a legjobban. Ettől a "mégse"-től. Idejöttem, oké. Pénz, erőfeszítés, fáradtság, munka, írás, tanárok, készülni napról-napra, és mégse... Ez borzalmas. De aztán kiderült, hogy mégis. Illetve nem mégis, hanem hát igen. Megkaptam a rendező levelét, miszerint most akkor tetszett nekik minden, mától én vagyok a film hivatalos írója. Itt forgatják New Yorkban, ősszel. Nem igazán tudom leírni, milyen érzés volt (ha nem tudom leírni, mi a francot keresek itt???) Szóval. Nem érzek nagyképűséget. Nem éreztem azt, a csoporttársaimra gondolva, hogy "én igen, ti meg nem" (egész pontosan ezt éreztem: "néhányan talán igen, de én előbb.") Na, vigyorogni vigyorogtam. Sokat. Gyakorlatilag egész nap. Nem leszek közhelyes, nem rakom ki a "New York, New York-ot" a fészbukra. De azért kirakok mást.

Mostanában napi szinten jönnek otthonról érthetetlen és vagy idióta és vagy felháborító hírek. A legújabb a "gyere haza" program, aminek tíz pontjából a fele egyszerűen nem igaz (Budapest multikulti. haha. Csak ne utálnának minden idegent. Főleg azok, akik a sajátjaikat is idegennek tekintik), fele pedig szimplán csak hülyeség. Túró rudi. Ez valami vicc, ugye? Egyrészt itt is van két utcára innen, a magyar boltban, bár még sosem vettem. Másrészt újra megkérdezem: ez csak vicc, ugye? Ezzel kapcsolatban a következőt mondanám. Természetesen ízlésről nem vitatkozunk, és azt sem akarom mondani, hogy "persze, mert nem voltam valakinek a valakije". És éljen mindenki, aki otthon filmet tudott csinálni, filmet csinálni (csúnya szavak, csúnya szavak, csúnya szavak) nehéz, rengeteg pénz és idő és energia, és szerintem mindenki, aki öt percnyi értéket létre tudott hozni filmen, az előtt le  kalappal. Nekem nem ment. Lehet, hogy azért, mert sokba került volna amit írtam, lehet, hogy nem tetszett valakinek, aki olvasta, lehet, hogy túl amerikai volt, vagy csak egyszerűen rossz, mindegy. Egyszer egy magyar színházi rendező azt mondta nekem, ha hiszek abban, amit csinálok, akkor vissza fogok ide jönni és sikerülni fog. Hittem benne. (Ő egy nagyon nagy ember egyébként). És szerintem nem az az érdekes, hogy van-e Túró Rudi vagy nincs. Hanem az, hogy az embert hol hagyják dolgozni, hol hiszik el róla, hogy képes megcsinálni azt az öt percet. Rólam itt. Ettől nem vagyok se több, se kevesebb. Csak tudtam, hogy amit tudok, azt tényleg tudom, és ez jó érzés. És azok az emberek, akik nekem számítanak, akik örülni fognak ennek a filmnek, és remélem, a többinek is, azok teljesen mindegy, milyen messze vannak. A pörköltön nem múlik semmi.