A leendő tésztaszűrőm

Megnéztem a kisfilmet. Nem vagyok ideges. Más talán egy picit dühös lenne, ha azt látja, hogy egyetlen árva kocka alig akad, amelyik éles lenne. Más talán felhívná az operatőrét, hogy mi olyan istenverte nehéz azon a nyomorék fókuszbeállításon, mindössze a kamerába kell hozzá nézni, nekem is sikerült. Nem olyan nagy dolog. Végül is van egy-két szép beállítás, és hát a tanárom is megmondta, a sztoriért megy az ember a moziba, nem a szép képekért. Hát ha valamiért, ezért az egyért biztosan nem ül majd be senki a filmemre. Amikor néztem, egyszerűen arra gondoltam, mindent nem lehet, elégedjek meg azzal, hogy minden más feladatot időre elvégzek, fogjuk rá, hogy jól, hát istenem, miért kell egy filmnek élesnek is lennie? Gondolkodjon egy kicsit a néző is. Vajon mi lehet a szereplő arcán? Senki nem fogja látni, mert kissé elmosódott, ha meg nem, akkor jelenet közben kisütött a nap, szétégett az egész felvétel. Nem baj, ez egy ilyen igazi művészmozi lesz, az ember azt képzel bele, amit szeretne, hiszen arcok nem nagyon látszódnak, még a legegyszerűbb közelit (a mérlegről) is sikerült elszúrni. De mit várjak egy olyan lánytól, aki szerint Paris Hilton okos? Szépen vettem egy üveg bort, aztán még egyet, mert amíg az első az ablakban hűlt, feltámadt a szél, majd az első üveg a betonon landolt, csoda, hogy nem ölt meg senkit. Ugye, rosszabb is lehetne, mint hogy a felvétel nem sikerült jól. A második bor biztonságban van. Tíz hét van hátra, annyit kibírok. A lányok Oscarnéző vacsorát szerveznek, biztos, hogy nem megyek el. Látom őket eleget.

A teljes forgatókönyvíró évfolyamból egyre többen vesztik el a türelmüket, és jelentik be, lehet, hogy otthagyják a programot. Az utolsó negyed van hátra. Nem tudom, hirtelen mitől sokallnak be egyre többen, van aki attól, hogy tévésorozatot írunk, amit utálnak. Nem mintha itt szembesültek volna ezzel először. Ezt azóta tudjuk, hogy elküldtük a jelentkezési lapunkat, ugyanis küldtek nekünk egy részletes tájékoztatót arról, milyen feladatok lesznek. Kíváncsi vagyok, a 25-ből legvégül hányan maradunk. A munkáról, amit vagy megkapok, vagy nem, egyelőre nem akarok írni, mert ha nem kapom meg, le kell írnom, hogy nem kaptam meg, mindenesetre múlt héten volt az első olyan megbeszélésem, ami már igazi munkát is jelenthet, ha az, amit írok, megfelel a producereknek. A munkára Melanie ajánlott, aki nálunk a forgatókönyvíró szekció (vagy tanszék? Vagy minek hívják ezt?) főnöke. Mindenesetre találkoztam egy junior producerrel, hol máshol, mint a Starbucks-ban, és bár rajtam volt a NYFA sapka (nem azért, hogy bizonygassam, hogy oda járok, hanem mert meleg volt), itt már nem lehetett a diákot játszani, most már Randy szavai jártak a fejemben, miszerint "profi forgatókönyvírók vagytok, viselkedjetek úgy", meg Ben szavai, miszerint "valaki fel fog kérni titeket, hogy írjatok filmet egy könyvből vagy színdarabból, vagy újságcikkből", mert hogy körülbelül erről is van szó. A részleteket később. Most 15 oldalban kell bebizonyítanom, hogy értek ahhoz, amihez szerintem értek. Elhatároztam, ha ezt a melót megkapom, azonnal veszek egy tésztaszűrőt, mert abban hiányt szenved a háztartás, egyszerűen hazafelé elfelejtem megvenni, sose azon járnak a gondolataim, hogy tésztaszűrő, tésztaszűrő, tésztaszűrő. Mindig elmegyek a kedvenc Hardware Store-om mellett, ami már többször megmentette az életemet, de mindig elfelejtem. Ha lesz munkám, veszek.

A suliban senkinek nem mondtam el, babonás vagyok. (Nagyon babonás vagyok, azért is írom le a blogban). A következő hetem mindent eldönt. Máris a fejemben cikázik minden, amit az elmúlt tizensok hétben tanultam, mi mindent kell felhasználnom belőle, és bár ez egy szerelmi történet, ami úgy első olvasatra nem túl izgalmas, ki kell találni, hogy mitől lesz az. El kell felejtenem a szar vagyok-isten vagyok hullámzást, amibe az ember rendszeresen belekerül, egy hétig az isten vagyok állapotban kell tartanom magam, utána majd ráérek azon agyalni, hogy ezt a hülye munkát aki kitalálta...

Eszembe jutott egy tévésorozat. Az utolsó negyedévben úgyis azt kell írnunk, eredeti tévésorzatot, ma végre meglett a harmadik ötletem is (kettő már volt, egy dráma, egy vígjáték, bár most már egyre biztosabb vagyok benne, hogy a vígjátékot jobban szeretem), már várom, hogy elkezdhessem írni. Meg ezt a munkát is nagyon várom. Szerintem megkapom. Ez az érzésem.

Az Oscar totómat csak azért írom le, hogy magamat ellenőrizhessem utána (meg ti engem:). Legjobb film: Király beszéde (vagy Social Network, de csodálkoznék...) Legjobb férfi főszereplő: Colin Firth. Legjobb férfi mellékszereplő: Christian Bale (vagy Geoffrey Rush). Legjobb női főszereplő: Natalie Portman, Black Swan. Legjobb rendezés: Király beszéde. Legjobb női mellékszereplő: Amy Adams. Legjobb adaptált forgatókönyv: Social Network. Legjobb eredeti forgatókönyv: Király beszéde. Legjobb digitális izé vagy trükk: Eredet. Az Eredet csak technikai díjakat fog kapni (most olyan vagyok, mint Robelin jósnő...) Robelin jósnőről majd a második részben...Legjobb animáció: Toy Story 3. A Black Swan legjobb operatőrt fog kapni, vagy vágást, vagy is, bár én a vágást bárkinek odaítélném, aki ezt a mesterséget űzni bírja. (Igazából a dialógusvágás egész jól ment, a Monk egyik jelenetét vágtuk össze, sokszor magam is meglepődtem, mondjuk tizenvalahány évnyi szinkronszöveg írás után az lenne ciki, ha ez nem menne...)

Amíg ezt megírtam, szépen lenyugodtam. A filmem olyan lesz, amilyen, és most szólok, nem rakom ki a facebookra. Se a youtube-ra. Inkább megkérek valakit, hogy csinálja meg újra. Valaki filmest. Ezúton is lehet jelentkezni:)

Rendező répával és zellerrel

Most utólag abban az állapotban vagyok, hogy átalszom a következő napot teljes egészében. Ma hajnaltól ugyanis képtelen voltam rá. Fél négykor arra ébredtem, hogy akivel álmodtam, azt rossz szögből vettük fel, aztán azon kezdett járni az agyam, hogy nincs is igazán engedélyem a forgatásra, ebből biztos baj lesz, aztán hallottam, hogy esik az eső (nem esett, jött a fűtés szokásos gázszivárgás-zaja), ezért gyorsan felkeltem, kinyitottam a laptopot, megnéztem a mai időjárást: Mostly Sunny (erről majd később...). Oké. Visszaaludni nem tudtam, arra gondoltam, még zellert kell pucolnom, mert a lányok a filmben azt esznek. Előkészítettem a kellékeket hajnali ötkor, zeller, répa, labda, üveg víz, satöbbi. Hatra bepakoltam a kajákat, aztán irány a Burger King, sült krumplit venni. Aztán taxi, mert nem bírtam el a kamera mellett a rengeteg cuccot, amit ki kellett vinnem a parkba. A Mostly Sunnyról annyit, hogy egy ponton hófelhők gyülekeztek, az egyik jelenetben ezért szikrázó napsütés van, a másikban hóesés. És ahhoz képest, hogy tegnap 16 fok volt, mára megint 1-2 lett, ami a szélben inkább mínusz 1-2-nek hatott. És hiába írtam meg a színészeknek, hogy öltözzenek melegen, az egyikük egy szál pulóverben volt, mondván, tegnap olyan jó idő volt, biztos ma is az lesz. Február van, anya. Természetesen a fehéregyensúly körül gondok támadtak, minthogy a nap hol előjött, hol elment (tegnap tettem rá valami megjegyzést, ez lett a bosszú - az időjárási elemeknek lelke van...) Rendszerint meg kellett várunk, amíg elmegy a nap, soha ennél még jobban nem utáltam a Nap jelenlétét az égen. Az első jelenetet egy olyan helyszínre tettem (híd a tó fölött, New York a háttérben), ahol általában sok a turista, és reméltem, hogy kora reggel még alszanak, és nem jönnek ki fényképezkedni. Tévedtem. Elvetemült emberek tömege ment arra reggel 9 körül, képtelen voltm felfogni, mit keresnek ott akkor, amikor még minden normális turista a svédasztalon pakolja tele a tányérját olyasmivel, aminek a felét az asztalon hagyja.

Voltak, akik úgy érezték, most jött el az ideje, hogy felfedezzék őket, és ha törik, ha szakad, márpedig benne lesznek a filmemben. Néhányan kedvesen ellenőrizték, mikor ordítom azt, hogy "Action", akkor indultak el a képbe, ilyenkor egy nem minden rosszindulattól mentes "and cut" hagyta el a számat. A ravaszabbak szerepet is kitaláltak maguknak, "én leszek a turista, aki órákig nézegeti az útra kihelyezett térképet", egy idő után azért rájött, hogy márpedig amíg ő ott van, nem kezdjük el. Volt, aki megilletődve bámult, mintha én lennék a Steven Spielberg, és a Ryan közlegény megmentésének második részét forgatnám a Central Park jegén. Amúgy bármennyire is igyekeztem profinak lenni, jó fél órával a kezdés után vettem észre, hogy a lányoknak nem adtam oda a labdát, amit fogniuk kéne, márpedig ez fontos, mert pár jelent múlva játszanak vele. Sebaj, megoldjuk. Majd a fiú menet közben megtalálja, amikor elindul, labda megoldva. El is helyeztem szépen. Hát a hülye járókelő nem azt hitte, hogy az övé? Két 16-18 körüli srác kinézte magának a labdát, amin állatfigurák voltak egyébként, majd megkapja az unokahúgom. Éppen elkezdtük a jelenetet, amikor látom, hogy meredten bámulják a kelléklabdát, hogy az kell nekik. Kábé olyan arccal mentem oda hozzájuk, mint egy napközis tanár, aki jól lecseszi a gyereket, mert kővel betörte valakinek a fejét, és nem tudom, mit mondhattam, de emlékszem, szegény gyerek azt is megbánta, hogy aznap a Central Park felé vette az útját.

Eleinte még csak a nappal köszködtünk, aztán a hideggel. Végül a nemlétező forgatási engedélyemmel. Az állványon lévő kamerához ugyanis már külön engedély kell a parkban, nem is értem, mintha legalábbis az állványnak valami különleges képessége lenne, amivel felvesz olyat is, amit a kézben tartott kamera nem, vagy mondjuk akkora helyet foglal, hogy nem fér el tőle a futó vagy a fényképező turista. A következő helyszínünkön kérték is tőlem. Mondanom se kell, hogy a John nevű parkdolgozó emailje, miszerint semmi gond, forgathatunk, eltűnt a levelezésemből. Még szerencse, hogy a nevére emlékeztem. Meg az is szerencse, hogy nem esik nehezemre hülyét játszani. Határozottan odaadtam az embernek az iskolám levelét, miszerint én márpedig oda járok, mintha ez a papír már önmagában az engedélyem lenne. Emberünk mondta, hogy ez nem jó. Mire én gyorsan beköptem szegény Johnt, aki azt írta, forgathatok nyugodtan, ha akarja, megmutaom az emailjét most rögtön. Rájöttem, hogy az ilyen parkőrökkel rendkívül készségesen kell beszélni (néha van előnye annak, hogy az ember portásországból jön), de elég határozottan állítani, hogy nekem van igazam, na, ez be is jött. Amikor azt mondta a parkőr, "John komoly bajba fog kerülni", kicsit megsajnáltam Johnt, amiért miattam most kirúgják, de aztán arra gondoltam, biztos lógott neki ez már a levegőben, csak az alkolomra vártak, hogy megszabaduljanak tőle. Emberünk végül azt mondta, folytassuk. Innentől kezdve csak egyszer álltuk körbe az állványt, nehogy a Central Park szigorú őrsége kirúgjon az egyébként néptelen parkból. A rendőr legoautó, ami New Yorkban olyan sok van, udvariasan tolatni kezdett, amikor meglátta, hogy filmezés van folyamatban. Biztos rendkívül komolyan vett répával és zellerrel a kezemben.

Az egyik jelenetben ugyanis a lányok répát és zellert esznek, azt, amit hajnalban pucoltam. Ekkorra már a Györgyiéknek meg kellett érkezniük, de elkerültük egymást. Rohangáltam a telefonnal a kezemben, hogy merre is van a PaDödő, filmem fontos mellékszereplői. Telefonon magyaráztuk egymásnak, milyen házakat látunk, ha a Parkkal szemben állunk, ami New Yorkban nem visz nagyon előbbre, "hát olyan magas és drapp. Nem drapp, vöröses. Két tornyú. És olyan lépcsőzetes. Van mellette egy barna, meg egy bordó. Feleakkora mint a másik. A tó előtt. A tóval szembeni magas háztól fölfelé. Futó embereket látok (magyaráztam a telefonban, ami a Cenral Parkban kábé annyira segít a tájékozódásban, mintha azt mondtam volna, "mókusokat látok". Felvettünk egy jelenetet, mire böködni kezdett a csoporttársam. Hátranézek. Ott állnak Györgyiék. Odamentem hozzájuk, forgatókönyvvel, zellerrel és répával a kezemben. Valószínűleg azt hitték, megőrültem, egyébkét mindenki, aki ma a Central Parkban látott, fel-le mászkáltam a kellékrépával és zellerrel, kezemben a telefonnal. A Mariannék jelenete volt a legnehezebb. (Ráadásul ekkor érte el a forgatás a csúcspontját, a lányok hisztiztek, mert fáztak, fel kellett vennünk gyorsan a jelenetüket - eközben Györgyiék a háttérben vártak halál nyugalomban, mintha legalábbis nem orkén fújna folyamatosan. Az ő jelenetüktől nagyon féltem, mert össze kellett, hogy ütközzenek a főszereplő lánnyal, aki az ütközés miatt elterül a földön. Itt jegyezném meg, hogy amikor az ember ír, akkor nem agyal azon, hogy ezt majd valakinek valahogy fel is kell vennie, olyankor nincsenek határok, bölcsészesen révedünk magunk elé, mi lenne, ha itt a főszereplőm mondjuk belefutna egy nőbe, aki fellöki, ő elterül, satöbbi. Na de mindezt felvenni? Úgy, hogy hiteles is legyen? Az egész más, olyankor az ember tényleg arra gondol, miért nem írtam egyszerlős filmet, ami lehetőleg egy szép nagy, napos szobában játszódik...Remélem, jól össze tudom majd vágni a balesetet, mert a jelenet valami elképesztő viccesre sikerült, sokkal jobbra, mint ahogy írtam. És messze nem tartott olyan sokáig a felvétele. Ami jól jött, mert egyrészt a hideg kezdett elviselhetetlen lenni (bár gyakorlatilag nem éreztem semmit, se éhséget, se fáradtágot, se hideget, egészen estig), másrészt fogyott az akkumlátorunk, és félő volt, hogy nem tudjuk felvenni a hátralévő jeleneteket. Döntenem kellett, mi az, amit kihagyok. Az első jelenetet ekkor még nem vettük fel. Amikor az embernek nincs elég akkumlátora, és nem volt olyan előrelátó, hogy kettőt kérjen, plusz áram sincs a közelben (engedély híján meg nem is lett volna pofám kérni), és azt mondják neki, döntsél, melyik jeleneted a fontosabb, az olyan, mint a Sophie választása. A gyereket nem öljük meg. Jelenetet nem dobunk ki. Végül belementem abba, hogy kihagyok egyet, ami ugyan kellett volna, de egye fene (második baki: a lány kezében, aki sokat fut, néha volt üveg, néha nem, majd csalunk a vágásnál), viszont az első jelenet nélkül nincs film. Az első jelenet utáni képsornál adta meg magát a kamera, plusz egy vágásról meg is feledkeztem, de akkorra már csak a kis villogó elemre tudtam koncentrálni, ami mindjárt eléri a nullát. (A "csapó" használatáról hamar leszoktam, fogalmam sem volt, hanyas jelenet hanyas csapóját vessük, azt hiszem, a kamerában egész végig a 2. jelenet 6-os csapó látszódik, így a csapónak mint alapvető filmes kelléknek hamar búcsút mondtam.) Egy fontos, de nem a legfontosabb jelenet alatt döntött úgy az elem, hogy erre a vágásra nincs szükségünk. Oké. Hazamentünk.

Itthon még egy jelenetet kellett felvennünk a színésznővel, akiről itt derült ki, milyen jó. Előző este ragasztottam fel a tapétának álcozott csomagolópapírt, hogy ne fehér legyen a falam, mert az ronda. A posztereket, amiket felragasztottam a produkciós dizájn eme gyöngyszemére (asszem, csak néhány képen látszik, hogy a fal nem is mindenhol sárga), a lánynak jól le kell tépnie, Cosmoploitan fotókról beszélünk. Három Cosmopolitant kellett megvennem, hogy háromszor felvehessük ugyanazt a letépős jelenetet. Pontosan 12 dolláromba került. Ami pontosan 12 dollárral több, mint amit életemben a Cosmopolitanra el szerettem volna költeni. A lány olyan szépen tépte le a posztereket, hogy még. Este hétre kész lettünk. Három napja nem ettem rendes ételt, csak bagelt, csokit meg álmát. Vettem ugyan egy rendezői teát, de nem vittem magammal, túl nehéz volt a csomag így is. Egy nap alatt leforgattam életem első filmjét. És szerintem jó lett, leszámítva a hülye Napot, ami jól keresztbetett. Majd a vágóasztalon kiderül, sűrű "Zoltan, what are you doing?" közepette. Semmit, te hülye, kussoljál. Vágok, nem? Majdnem hatvan percet vettem ma fel. Ebből kell csinálni maximum hatot. Izgalmas három hétnek nézünk elébe...

A súlyproblémákkal küszködő lány

Sejtettem, hogy történni fog valami ilyesmi. Elküldtem a forgatókönyvet a szereplőknek. A főszereplő ugyebár egy "kövér lány", és mint ilyen, egy "kövér lányt" választottam ki. Aztán amikor elolvasta a könyvet, egy órával a megbeszélt találkozó előtt írt egy emailt, hogy ne haragudjak, de ő aludt rá egyet, és úgy érzi, nem képes kezelni ezt a problémát, hogy ő egy kövér lányt játsszon. Nem gurultam be. Megírtam neki, hogy semmi baj, megértem a problémáját, és elhiszem, hogy nem egyszerű. A levél végén ott volt, hogy csúnyát szívesen játsszana, csak ez a kövér ez nem megy, egyébként meg ha bármi más szerepet ajánlanék ezek után neki, azt ezer örömmel megcsinálja. Ezek után biztosan ajánlok. Nem értem én a színészeket. Mellesleg a forgatókönyvben kínosan nem szerepelt a "kövér" szó, mindössze egyszer rá kell állni a mérlegre, a mérleg pedig mutat valamit. Ami ugye nem szükségképpen kell, hogy egyezzen a valósággal (a jelölt kifogása kezdetben csak ez volt, hogy ne mutassuk a tényleges súlyát). Ja, azt is kifejtette, hogy az Achilles sarkát találtam el (olyan szépen fogalmazta), mert hogy ő a való életben is a kilóival küzd, nem akartam neki elmagyarázni, hogy talán pont ezért lenne hiteles a szerepben, satöbbi, de fogadjuk, hogy tömeggyilkost bezzeg szívesen játszana, addig, amíg nem kell benne mérlegre állni.

Megérkeztem a suliba, ahol azzal kezdtem, hogy nincs főszereplőnk, sorry, útközben már jól kitaláltam, hogy írok egy kétszereplőset, valamit, ami egy vagy két helyszínen elmondható, úgyis csak baj van a kövér lányos sztorival. Különben is már akkor a szereplőgárda, mint a Titanicé, hogy fogok én ennyi embert etetni meg itatni egész nap, fogalmam sincs, hol a vécé a Central Parban, satöbbi. Szerencsére a lányoknak rögtön akadt javaslatuk arra, hogy kit kéne felhívni, aki biztosan elvállalja. Szuper. Nem színészi képességek alapján választok, hanem az alapján, hogy ki ér rá jövő szombaton, és ki nem elég sértődős. Na, mondjuk a Pinceszínházban is született már így szereposztás anno. A második lány szintén nem vállalta, elolvasva a könyvet. Még egyszer mondom: egy mérlegre kell ráállni, nem félmeztelenül kell végigrohanni a Central Parkon, azt ordítva, hogy "dagadt disznó vagyok, és soha nem fogok lefogyni" (nekem mondjuk van olyan barátom, aki ezt is megcsinálná...). A harmadik lánnyal én beszéltem telefonon. Rémes volt. Úgy éreztem magam, mint a Tabu társasjátéknál, amikor úgy kell leírni valamit, hogy bizonyos szavakat nem mondhatunk ki. Ez esetben ez a szó a "kövér" volt. Magyarázzam el a lánynak, hogy kövér lányt kell játszania, de úgy, hogy legrosszabb esetben a "súlyproblémákkal köszködő" - ami persze nyugodtan lehetne anorexiás is - kifejezést használom. Mint amikor káromkodnak a filmen, és a szöveg helyén sípolás van. Mondtam a lánynak, hogy "itt egy olyan lányról van szó, aki, szóval, hmmm, nehézségei vannak a....a súlyával, de ezt nem úgy kell érteni, hogy ----------------, hanem hogy ő más, mint a többiek, szó sincs róla, hogy ez a ---------- emberekről szól, nekik egyszerűen nehezebb elérni valamit, amit a (soványakat se mondhattam) kevésbé ------------nak kicsit könnyebb. Megértette. Komolyan, mint Eric Cartman, amikor a filmben csipet építenek bele, és a káromkodásoknál súlyos áramütés éri. Minden szó után el kellett gondolkodnom, kanyarodhat-e ez a mondat a tiltott "dagi" vagy "kövér" vagy "husi" vagy "nagydarab" felé. A cím, a "Fat Chance" nem állt éppen az én oldalamon, márpedig abból nem engedek. A harmadik lánynak tetszett a szerep. Majd akkor hiszem, ha szombaton ott is lesz.

A másik a hó. A könyvben ugyanis nem csak hogy hó van, de hógolyózás is, sőt, a dagi lány (súlyproblámákkal negatív irányba köszködő) le is kell, hogy guruljon a hóban a domboldalról (persze, írni azt könnyű, amíg nem nekem kell rendeznem. Ezzel eddig semmi probléma. Csak jövő héten nyolc-tíz fok lesz, napsütés. Ma elmentem a Central Parkba helyszínt keresni (pontosabban megjegyezni, hogy mi hol van, ne már szombaton égjek, hogy fogalmam sincs, hol is kell forgatnunk), még van hó. Jó húsz centi. Egész héten süt majd a nap, szombatra nyilván kihajt az aranyeső, vagy mit tudom én, mi van itt, Disney-film lesz megint, szentjánosbogarakkal meg mókusokkal. Télen nem tudtam hazamenni, annyi hó esett. Ha most elcseszi a forgatásomat azzal, hogy elolvad, akkor a hó meg én örökre végeztünk, nincs többé ilyen, hogy télen születtem, ezért szeretem a havat, meg jaj de szép, meg az első hó, meg az eszkimók 256 félét ismernek (ezt egyébként nem hiszem, ahogy azt se, hogy minden hópehely másmilyen), meg fehér karácsony, és a többi, nem, ha most nem marad meg még egy hétig, akkor befejeztem. Akkor kénytelen leszek megkérni a túlsúlyos lányt, hogy guruljon végig a sárban, amiért utálni fog, plusz koszos lesz a ruhája, ami megint csak nem jó. Ja, a filmben a Lang Györgyiéknek még balesetük is lesz, összeütköznek a főszereplővel, azt hiszem, a Central Park közönsége remekül fog szórakozni (már az a fele, amelyik nem mentőt hív, mert azt hiszi, hogy valaki megsérült), már csak azt kell valahogy kiküszöbölnöm, hogy vágásonként más és más emberek legyenek a képen, akiket nem kérhetek meg, hogy legyenek kedvesek még nyolcszor elrohanni a Györgyiék mögött, mert nem sikerült a felvétel.

A belső jelentet a lakásomban fogjuk felvenni. Először a csoporttársamhoz akartam menni, mert hogy lányos szoba kell, de aztán rájöttem, hogy nem fogunk szombat este még a Harlembe is kibumlizni egy egész napos forgatás után, szépen berendezzük a szobámat lányszobának, majd kérek a csoporttársamtól festéket, meg arclemosót meg gyantát, meg mindent, amit a lányok a tükör előtt tartanak, plusz három példányban meg kell vennem ugyanazt a magazint, hogy a falra kirakott képeket legalább három schnittben le lehessen tépni. Elég sokba fog nekem kerülni ez a film. Eközben meg kellett írnom a tévésorozatot is, a felével kész vagyok, félelmetesen rövid. 30 oldal. Összesen. Ja és a kisfilm teljes vágáslistája. Egy jelenet legalább 16 vágás. Meg rajzolnom is kéne, de arra nem lesz időm. Előbb még találkozni akarok a súlyproblémákkal küszködő főszereplőmmel, akit el akarok vinni a dombhoz, ahonnan majd le kell gurulnia szegénynek. Hogy tudja, mivel áll szemben. Úgy kéne rendeznem, mint a Zsótérnak. Semmi akció, csak szövegmondás. Mozgás nélkül. Tudom, hogy ezért nem vagyok elég modern, de én ezt nem szeretem. Az én filmemben legalább tömeghógolyózás van. Meg baleset. Meg futás. Meg dombról legurulás. Meg mérleg. Meg 8 szereplő. Ja, egyébként 4-6 perces...

A nyégyperces gonosz nézés

Megvolt az első vágás órám. Az elmúlt hónapok alatt nem volt még olyan óra, ami ennyire rosszul sikerült volna. Részben azért, mert a tanárok érezhetően nem nagyon élvezik, hogy forgatókönyvíróknak kell filmkészítést tanítaniuk, komolyan, mintha bányászoknak tanítana valaki agysebészetet, úgy is néznek ránk. Kábé a "miért nem maradtok a hülye laptopotok mellett, írjátok csak az agyament sztorijaitokat a kis bezárt világotokban, a filmkészítésbe ne pofázzatok bele, az a mi dolgunk, majd mi elintézzük, de lehetőleg ne legyetek láb alatt" nézéssel találkozunk minden olyan órán, ahol valamilyen technikai dolgot próbálnak elmagyarázni. A kamerával és a világítással nem volt bajom, elvégre a kamerát az ember minimum egy tunéziai tevegeléskor begyakorolja, de esküvőn tutira. A világítás különösebben nem nehéz, elvégre lámpákat viszonylag régóta kapcsolgatok, sőt, a "Két kakas beszélget" című árnyjátékot is csak néhány évvel ezelőtt hagytam abba. De a vágás...Ahhoz ugye számítógép kell, a dolog nagyjából itt meg is bukott. Múltkor egy órát küzdöttem azzal, hogy a betűméretet felnagyítsam, de végül sikerült - nagyjából itt véget is ér a Mac használatával kapcsolatos minden tehetségem, ehhez képest az első órán filmet kellett vágnom. A számítástecnikához való nem értésem azt hiszem, az általános iskolában indult, ahol technika órán a számítógéppel való ismerkedés helyett az ezoterikus tanárnő kézfelemeléses trükkjét gyakoroltuk, aki olyan ezoterikus volt, hogy agykorntrollal szabadult meg a szemüvegétől (hogy ennek következtében ötször annyit pislogott, mint normális földi halandó, az nyilván csak a véletlen műve), és megtanította nekünk, hogyan emeljük fel a puszta energiával a másik kezét. Hogy én mennyi értékes órát vesztegettem el kézfelemelésre ahelyett, hogy a commodore 64-et tanulmányoznám, kár is belegondolni. Aztán gimnáziumban sem lett jobb a helyzet, ott még ez a középkori szemlélet volt divatban, hogy a lányok főzzenek, a fiúk meg kezeljék a számítógépet (az én drága Nehéz-Posony Kata barátnőm itt veszett össze először a tanárokkal, amit aztán még számos hasonló eset követett, nem véletlen barátkoztam vele...), szóval én valahol itt ragadtam le az algoritmusoknál, mert már magát a szót sem értettem. És most meg egy vágóprogram előtt ültem.

Két órával azután, hogy a tanár néhány dolgot elmagyarázott, le kellett ülnünk a géphez, pedig én még mindig a "he?" állapotában voltam ekkor. A feladat nem volt nehéz. Adott egy western film jelenete. Verekedés. Totálból, meg félközeliből, meg az egyik hordót vág a másikhoz, meg mindezt egy csaj végignézi. Négy különböző vágás, rakjuk össze.  Oké. Óra közben többször hangzott el a "Zoli,what are you doing?" mondat, legszívesebben azt választoltam volna rá, hogy "Who the fuck knows", de csak udvariasan bámultam a gépemre. Arra egy idő után rájöttem, hogy az egyik ablakban a filmet látom, a másikban meg azt, amit én vagdostam össze. Mivel a nőci csak nézte a verekedő csávókat, őt biztonságosnak láttam minél többször bevágni, a hordó rész pedig tetszett, így azt egyszer csak oda vágtam, ahová éppen gondoltam, igaz, amikor visszanéztem, hát finoman szólva nem passzolt pontosan. Volt egy másik rész is, a csávó a késért nyúlt, de a másik kirúgta a kezéből. Kábé háromszor bevágtam ide az aggódó libát, ez nagyon tetszett. Kizárólag azért nem akadtam ki nagyon, mert a csoporttársam hasonlóan küszködött, mint én. Óra végén eldöntöttem, hogy az egész rövidfilmemet átírom, az új címe A Négyperces Gonosz Nézés lesz. Vágás nélkül.

A hétvégén megnéztem a Kids Are All Right-ot. Amennyire jóra számítottam (Annette Bening és Julianne Moore? Mi másra számítanék), annyira volt csalódás. Egyrészt ennek a két nőnek mindent elhiszek, kivéve, hogy leszbikus pár. Bár szerintem nem az ő hibájuk volt. Meg úgy volt megírva az egész, mint egy tévésorozat, tele volt ilyen mondattal: "Én nagyon szeretlek titeket. Követtem el hibákat a múltban, belátom. De nekem mindig ez a család volt a legfontosabb. És az is marad". Mondjuk ez a két színésznő a béndzsa mondatokat is jól mondta, ez volt az egyetlen jó a filmben. Amikor a tizennégy éves lány az ágyon fekve néz maga elé, mert a két anyja életében először összebalhézott, és ilyeneket mondd, hogy "menj ki légy szíves. Egyedül szeretnék maradni", akkor majdnem szaván fogtam és kimentem, főleg, mióta rájöttem, hogy a kilencórás mozi 9.50-kor kezdődött, és amúgy is utáltam, hogy beültem rá. És még a Vágy villamosát se kaptam meg a könyvesboltban, mert tízen álltak érte sorban.

Hétfőn Randy elvitt minket a New Yorki Dráma Akadémiára (vagy valami ilyesmire), ahol beszélgetni lehetett írókkal, castig directorokkal, satöbbi. Az iskola színészei is végighallgatták a beszélgetést, minket bemutattak, mint a New York Film Academy "hat diákját" (majdnem mint az Oceanic Six a Lostból), integetni kellett, mint a zsűri a ki mit tudban. (Mint Mari a körhintán, de ezt csak loptam VALAKITŐL).  A beszélgetés végén mondták nekünk, hogy most akkor vegyüljünk. Én még ilyet nem láttam. A színész gyerekek úgy szálltak meg minket, mintha mindegyikünk a Steven Spielberg lenne, és akihez hozzászólunk, az borítékolhat egy Oscart. Randy korábban figyelmeztetett, hogy a színészekkel vigyázzunk, mert mindenre csak bólogatnak, mindent megígérnek és közlik, hogy bármire alkalmasak. Na, ez így is lett. Akármit mondtam nekik, úgy mosolyogtak, mintha közöltem volna velük, hogy a legjobb színésznő díjára mind az öt kategóriában őket jelölték. Esküszöm, ha azt mondtam volna nekik, hogy éjféltől hajnali ötig forgatunk a Central Park befagyott tavának jegén, de persze meztelenül, arra is boldogan igent mondtak volna. Amúgy nagyon szimpatikusak voltak, és gyakorlatilag az összes szereplőmet kiválasztottam közülünk. Ma írtam nekik, jöttek is vissza a válaszlevelek, hogy mindenképp és bármikor és bármeddig és ha hízni kell tíz kilót, oda se neki, simán. Kezdem kicsit jobban érezni magam ezzel a forgatással kapcsolatban. Hogyan mondjam meg a főszereplőnek, hogy "te egy dagadt lány vagy, aki utálja, hogy dagadt"?  Ez még egy kérdés. Szombatra összeszerveztem velük egy mítinget. Herr Direktor Várkonyi elmeséli a forgatókönyv mélységeit, hogy miről szól a történet, mi a lényege, hogy képzelem a forgatást, satöbbi. Igyekszem olyan professzionálisnak látszani, amilyennek tegnap láttak, arról majd nem mesélek, hogy a vágás órán miket életem át, és hogy rájuk mi vár majd, amikor már nem azt ordítom, hogy "action!", hanem azt, hogy "mi a büdös francot keresek én itt?!" Kezdem sejteni, hogy nem a forgatás lesz a legfélelmetesebb rész. Hanem amikor beülök majd a vágógép elé. Az hiszem, a Bertolucci volt híres a hosszú schnittjeiről. Kezdem sejteni, hogy ezt ő miért is találta ki...

A rózsaszín szoba

Ahogy közeledik a forgatás, úgy leszek egyre frusztráltabb. Utálnám, ha az egészet ahogy esik, úgy puffan módon kéne megcsinálni, márpedig erősen efelé haladunk. Tényleg nem értem, miért kell rövidfilmet forgatni úgy, hogy mindössze három hete tanuljuk a kamerát, a világítást, vágás óránk pedig holnap lesz először. De ez a kisebbik baj, nyilván az ember az ösztöneire is hagyatkozik, amikor elkezdi csinálni, és lehetőleg minél kevesebbszer néz bele a kezelési útmutatóba. A másik, ami számomra sokkal rémesebb, hogy olyan emberekkel kell együtt dolgoznom, akiket nem én választok, akikben nem bízom, elsősorban mert rosszak, és ez most már egyre nyilvánvalóbb mindenki számára. Utálok folyton rájuk panaszkodni, de a csoporttársaim rövidfilmjeinél még az is érdekesebb, ha az ember kiállít egy kamerát Kiskunmajsa egy random pontjára, és vágás nélkül felveszi, ami négy perc alatt történik. Én ebbe a két nap felvételbe bele fogok dögleni, hát még amikor az ő kezükben lesz az, amit én rendezek. A másik, hogy Randy természetesen nem olvasta el a filmemet, és bár megígérte, hogy emailben elküldi a véleményét, addig álljak én féllábon, amíg az megjön. Ahogy természetesen nem kaptunk tőle hozzáférést a casting ügynökségekhez úgy, ahogy azt előzőleg mondta. Tehát van egy sztorim, ami nincs kijavítva, ha nem lenne az én írópartnerem, egy fia kritikát nem kapnék senkitől, még szerencse, hogy van. Azon kívül van két lány, akik nemcsak hogy nem igazán érdeklődnek semmi iránt, ami film, de még rendre ki is akadnak, ha kiderül, hogy valamit nem tudnak. Hogy A Vágy villamosáról és az Ügynök haláláról a csoportban csak én hallottam, azon nemigen lepődtem meg. Bud Spencer után??? Ugyan. (Ami fura, hogy csoport okosabbik fele sem ismerte ezeket). Meg kell rajzolnom a teljes forgatási tervet, jelenetről jelentre, ami ismerve a Réber Lászlói képességeimet elég ijesztő feladatnak tűnik. Az írótársammal kitaláltuk, hogy együtt akarunk forgatni, amiből persze botrány lesz, mert ezzel a csoportunk szemébe mondanánk, hogy köszi, nem kérünk belőletek, bár tulajdonképpen ennyi pénzért simán megtehetjük, végül is magunkért vagyunk itt elsősorban, nem azért, hogy szeressük egymást. A munka a legfontosabb, és legalább csak magamat hibáztathatom, ha elszúrjuk. Mindegy. Csak a maximalizmusom súlyos csorbát fog szenvedni két hét múlva.

És ráadásul az utolsó óránk is megvolt Kate-tel. A rémségesen depressziós Hetedik kontinensről megfeledkezett - soha nem fogom megtudni, mi a vége, a barátommal arra tippeltünk, a házaspár megöli a gyerekét, de minimum felgyújtják a házat, amit előtte apró darabokra vágtak, végül is ennél kevésbé tudtunk már rosszabbat elképzelni, amúgy sem egy vidám filmecskéről beszélünk. Ehelyett tesztet írtunk. Egész jól sikerült ahhoz képest, hogy nem készültem rá, és hogy a tesz egy része a Kate szerint a világ (avagy a filmek) kérdéskörhöz tartoztak. Órán kijavítottuk, innen tudom, hogy jó lett. Kiderült, azért nem tanít minket többet, mert egy dokumentumfilmnél alkalmazzák mint kábé dramaturg vagy ilyesmi, bár inkább konzultáns. Az utolsó óra szuper kis összegzése volt mindennek, amit tizenhat héten át tanított, most is röhögök, amikor eszembe jut a legelső óra, amikor felvázolta, mi mindent tud megtanítani (nem, előbb közölte, hogy gyorsan beszél és káromkodik, amihez jobb, ha hozzászokunk), ami egy író legnagyobb problámája. Felírtunk a táblára egy csomó dolgot. "Nem tudom, vannak-e érzelmek a művemben". "Nem tudom, hogy kell karaktert formálni". "Nem tudom, érdekel-e valakit a történet" "Nem tudom, van-e benne elég konfliktus". "Nem tudom, szar vagyok-e". Az utolsót kivéve mindent letörölt, mondván, ezeket mind meg fogja tanítani nekünk. És így is lett. És az utolsó órán még mindig kaptunk tőle valamit, kábé útravalónak. Lejátszott két rendezői kommentárt két nem pont egyenértékű filmből. Az egyik Francis Ford Coppola Magánbeszélgetés c. filmjének első tíz perce volt, a másik az Álmok útján, a főszerepben az egyik legellenszenvesebb és legtehetségtelenebb énekesnővel, magával Britney Spears-szel. Audiokommentár itt is. Két rendező látásmódját hasonlította össze, a Britney-film rendezője kábé ilyeneket mondott: "Eleinte egy fiúszobát találtunk. Kék volt. Gondoltuk, ez nem illik a karakterhez, Lucy-hoz, megváltoztattuk rózsaszínre. Britney-hez a rózsaszín illik." Egy jelenetben Britney sír. Tori Spellinghez tudnám hasonlítani a rémséges Beverly Hillsből. Tori volt még ilyen hiteles. Azért néztük meg mind a két filmet (elejét), mert Kate elmagyarázta, az első változatunk olyan rendszerint, mint a Britney film, de meg tudjuk csinálni belőle a Coppola filmet is. A világ és főleg Amerika tele van szépreményű forgatókönyv íróval. Mindenki ugyanazt akarja. Eladni a filmjét. Hogy felfedezzék. Hogy azt mondják neki, fiam, csodálatosat írtál, adunk is érte százezer dollárt, és mostantól nekünk dolgozol havi ugyanennyiért. Egyszer felhívott Magyarországon valaki (mondhatnám, egy fasz, de ilyeneket nem mondok), aki hallotta, hogy New Yorkban végeztem, és azt akarta tudni, hogyan adhatná el a westernfilmjét, amit írt. Hihetetlenek az emberek. Őszintén remélem, hogy elküldte Los Angelesbe, és azóta is várja sóvárogva a választ. A dolog ugyanis nem így megy. Az ember írja, írja a filmjeit, és akkor is megcsinálja őket, ha csak 8 000 dollárja van, rövidfilmet csinál, fesztiválra nevez be, és aztán egyszer csak lesz valami. De a lényeg a bátorság. Hogy az ember akkor se adja fel, ha nem jut el a fesztiválra, ha nemet mondanak, ha nem érdekel senkit, amit ír. Ha valamit tudnak az amcsik, akkor az ez. Legyőzni a félelmet. Azt a félelmet, hogy szar vagyok és senkit nem érdekel, amit csinálok. Ezzel mentünk el az utolsó óráról. Hogy írjunk és csináljunk filmet, mert ez a legfontosabb. Az utolsó órán még az a szerencse is ért, hogy kettesben beszélgettem a tanárnővel, filmről, munkáról, tanításról, és egyszerűen csak végtelenül hálás voltam, hogy ettől az embertől tanulhattam. Könyvet ír. Remélem, szól a fészbukon, amikor kész, meg akarom venni. Biblia a forgatókönyv írásról. Nyilván a káromkodások nélkül.

Óra után ebédelni mentünk, aztán írni. Ez a legviccesebb dolog, beülni egy New Yorki kávézóba a laptoppal (én nem is tudom, most minek kell hívni a laptopokat. Notebook? Nekem ez nem jön a számra. Laptop és kész) Az East Village nagyon tetszik, kisebbek a házak, minden második bolt tetkószalon vagy jósda, beültünk enni, aztán kávézni, legalább valamennyit behoztam a rettentő lemaradásomból. Maradjunk együtt és készítsünk együtt filmet, mondta Kate. Egymást ismerjük, szeretjük, lelkesek vagyunk, bízunk egymásban, ami pont elég ahhoz, hogy az ember belevesse magát a munkába. Az írópartner fontos dolog. Régebben sosem értettem, miért van egy filmek több írója. Mi van, az egyik önmagában képtelen kiagyalni egy történetet? Vagy mi, az egyik írja a sztorit, a másik a dialógust? Vagy az egyikük nem tud helyesen írni? Azt hiszem, már említettem, többen kérdezték, minek járok forgatókönyvíró iskolába? Az nem úgy van, hogy jön az ihlet, oszt jónapot? Na ja, bárcsak. Az ember, amikor moziba megy és jó filmet lát, azt hiszi, a jó film ugyanolyan, mint a szép almafa vagy a gyerek, nőnek ki a földből. Csak úgy léteznek önmagukban. Nem, a filmek gépek. Ha jól működnek, nem vesszük észre, ha rosszul működnek, azonnal. És úgy kell írni, hogy a néző ne vegyen tudomást a gépről. (A vágóhídról, ugye...) Valószínűleg még soha nem készült el film a legelső megírt változatból. Csak az ember annyira belekerül a saját sztorijába, hogy már észre se veszi a hibáit, mert megszerette, mondom, gyerek lett belőle, nem tudjuk kritizálni. És ha van egy jó érzékű partnerünk, akkor kapásból megmondja, hol nem működik a sztori. Vagyis a gép. Nagyon remélem, hogy mindig lesz olyan ember mellettem, aki észreveszi, ha valami rossz, mi több, meg is meri mondani. Ha az embernek nincs ilyen a közelében, megmarad a Britney-szinten. A többiekből lehet még Coppola is...