Ahogy közeledik a forgatás, úgy leszek egyre frusztráltabb. Utálnám, ha az egészet ahogy esik, úgy puffan módon kéne megcsinálni, márpedig erősen efelé haladunk. Tényleg nem értem, miért kell rövidfilmet forgatni úgy, hogy mindössze három hete tanuljuk a kamerát, a világítást, vágás óránk pedig holnap lesz először. De ez a kisebbik baj, nyilván az ember az ösztöneire is hagyatkozik, amikor elkezdi csinálni, és lehetőleg minél kevesebbszer néz bele a kezelési útmutatóba. A másik, ami számomra sokkal rémesebb, hogy olyan emberekkel kell együtt dolgoznom, akiket nem én választok, akikben nem bízom, elsősorban mert rosszak, és ez most már egyre nyilvánvalóbb mindenki számára. Utálok folyton rájuk panaszkodni, de a csoporttársaim rövidfilmjeinél még az is érdekesebb, ha az ember kiállít egy kamerát Kiskunmajsa egy random pontjára, és vágás nélkül felveszi, ami négy perc alatt történik. Én ebbe a két nap felvételbe bele fogok dögleni, hát még amikor az ő kezükben lesz az, amit én rendezek. A másik, hogy Randy természetesen nem olvasta el a filmemet, és bár megígérte, hogy emailben elküldi a véleményét, addig álljak én féllábon, amíg az megjön. Ahogy természetesen nem kaptunk tőle hozzáférést a casting ügynökségekhez úgy, ahogy azt előzőleg mondta. Tehát van egy sztorim, ami nincs kijavítva, ha nem lenne az én írópartnerem, egy fia kritikát nem kapnék senkitől, még szerencse, hogy van. Azon kívül van két lány, akik nemcsak hogy nem igazán érdeklődnek semmi iránt, ami film, de még rendre ki is akadnak, ha kiderül, hogy valamit nem tudnak. Hogy A Vágy villamosáról és az Ügynök haláláról a csoportban csak én hallottam, azon nemigen lepődtem meg. Bud Spencer után??? Ugyan. (Ami fura, hogy csoport okosabbik fele sem ismerte ezeket). Meg kell rajzolnom a teljes forgatási tervet, jelenetről jelentre, ami ismerve a Réber Lászlói képességeimet elég ijesztő feladatnak tűnik. Az írótársammal kitaláltuk, hogy együtt akarunk forgatni, amiből persze botrány lesz, mert ezzel a csoportunk szemébe mondanánk, hogy köszi, nem kérünk belőletek, bár tulajdonképpen ennyi pénzért simán megtehetjük, végül is magunkért vagyunk itt elsősorban, nem azért, hogy szeressük egymást. A munka a legfontosabb, és legalább csak magamat hibáztathatom, ha elszúrjuk. Mindegy. Csak a maximalizmusom súlyos csorbát fog szenvedni két hét múlva.
És ráadásul az utolsó óránk is megvolt Kate-tel. A rémségesen depressziós Hetedik kontinensről megfeledkezett - soha nem fogom megtudni, mi a vége, a barátommal arra tippeltünk, a házaspár megöli a gyerekét, de minimum felgyújtják a házat, amit előtte apró darabokra vágtak, végül is ennél kevésbé tudtunk már rosszabbat elképzelni, amúgy sem egy vidám filmecskéről beszélünk. Ehelyett tesztet írtunk. Egész jól sikerült ahhoz képest, hogy nem készültem rá, és hogy a tesz egy része a Kate szerint a világ (avagy a filmek) kérdéskörhöz tartoztak. Órán kijavítottuk, innen tudom, hogy jó lett. Kiderült, azért nem tanít minket többet, mert egy dokumentumfilmnél alkalmazzák mint kábé dramaturg vagy ilyesmi, bár inkább konzultáns. Az utolsó óra szuper kis összegzése volt mindennek, amit tizenhat héten át tanított, most is röhögök, amikor eszembe jut a legelső óra, amikor felvázolta, mi mindent tud megtanítani (nem, előbb közölte, hogy gyorsan beszél és káromkodik, amihez jobb, ha hozzászokunk), ami egy író legnagyobb problámája. Felírtunk a táblára egy csomó dolgot. "Nem tudom, vannak-e érzelmek a művemben". "Nem tudom, hogy kell karaktert formálni". "Nem tudom, érdekel-e valakit a történet" "Nem tudom, van-e benne elég konfliktus". "Nem tudom, szar vagyok-e". Az utolsót kivéve mindent letörölt, mondván, ezeket mind meg fogja tanítani nekünk. És így is lett. És az utolsó órán még mindig kaptunk tőle valamit, kábé útravalónak. Lejátszott két rendezői kommentárt két nem pont egyenértékű filmből. Az egyik Francis Ford Coppola Magánbeszélgetés c. filmjének első tíz perce volt, a másik az Álmok útján, a főszerepben az egyik legellenszenvesebb és legtehetségtelenebb énekesnővel, magával Britney Spears-szel. Audiokommentár itt is. Két rendező látásmódját hasonlította össze, a Britney-film rendezője kábé ilyeneket mondott: "Eleinte egy fiúszobát találtunk. Kék volt. Gondoltuk, ez nem illik a karakterhez, Lucy-hoz, megváltoztattuk rózsaszínre. Britney-hez a rózsaszín illik." Egy jelenetben Britney sír. Tori Spellinghez tudnám hasonlítani a rémséges Beverly Hillsből. Tori volt még ilyen hiteles. Azért néztük meg mind a két filmet (elejét), mert Kate elmagyarázta, az első változatunk olyan rendszerint, mint a Britney film, de meg tudjuk csinálni belőle a Coppola filmet is. A világ és főleg Amerika tele van szépreményű forgatókönyv íróval. Mindenki ugyanazt akarja. Eladni a filmjét. Hogy felfedezzék. Hogy azt mondják neki, fiam, csodálatosat írtál, adunk is érte százezer dollárt, és mostantól nekünk dolgozol havi ugyanennyiért. Egyszer felhívott Magyarországon valaki (mondhatnám, egy fasz, de ilyeneket nem mondok), aki hallotta, hogy New Yorkban végeztem, és azt akarta tudni, hogyan adhatná el a westernfilmjét, amit írt. Hihetetlenek az emberek. Őszintén remélem, hogy elküldte Los Angelesbe, és azóta is várja sóvárogva a választ. A dolog ugyanis nem így megy. Az ember írja, írja a filmjeit, és akkor is megcsinálja őket, ha csak 8 000 dollárja van, rövidfilmet csinál, fesztiválra nevez be, és aztán egyszer csak lesz valami. De a lényeg a bátorság. Hogy az ember akkor se adja fel, ha nem jut el a fesztiválra, ha nemet mondanak, ha nem érdekel senkit, amit ír. Ha valamit tudnak az amcsik, akkor az ez. Legyőzni a félelmet. Azt a félelmet, hogy szar vagyok és senkit nem érdekel, amit csinálok. Ezzel mentünk el az utolsó óráról. Hogy írjunk és csináljunk filmet, mert ez a legfontosabb. Az utolsó órán még az a szerencse is ért, hogy kettesben beszélgettem a tanárnővel, filmről, munkáról, tanításról, és egyszerűen csak végtelenül hálás voltam, hogy ettől az embertől tanulhattam. Könyvet ír. Remélem, szól a fészbukon, amikor kész, meg akarom venni. Biblia a forgatókönyv írásról. Nyilván a káromkodások nélkül.
Óra után ebédelni mentünk, aztán írni. Ez a legviccesebb dolog, beülni egy New Yorki kávézóba a laptoppal (én nem is tudom, most minek kell hívni a laptopokat. Notebook? Nekem ez nem jön a számra. Laptop és kész) Az East Village nagyon tetszik, kisebbek a házak, minden második bolt tetkószalon vagy jósda, beültünk enni, aztán kávézni, legalább valamennyit behoztam a rettentő lemaradásomból. Maradjunk együtt és készítsünk együtt filmet, mondta Kate. Egymást ismerjük, szeretjük, lelkesek vagyunk, bízunk egymásban, ami pont elég ahhoz, hogy az ember belevesse magát a munkába. Az írópartner fontos dolog. Régebben sosem értettem, miért van egy filmek több írója. Mi van, az egyik önmagában képtelen kiagyalni egy történetet? Vagy mi, az egyik írja a sztorit, a másik a dialógust? Vagy az egyikük nem tud helyesen írni? Azt hiszem, már említettem, többen kérdezték, minek járok forgatókönyvíró iskolába? Az nem úgy van, hogy jön az ihlet, oszt jónapot? Na ja, bárcsak. Az ember, amikor moziba megy és jó filmet lát, azt hiszi, a jó film ugyanolyan, mint a szép almafa vagy a gyerek, nőnek ki a földből. Csak úgy léteznek önmagukban. Nem, a filmek gépek. Ha jól működnek, nem vesszük észre, ha rosszul működnek, azonnal. És úgy kell írni, hogy a néző ne vegyen tudomást a gépről. (A vágóhídról, ugye...) Valószínűleg még soha nem készült el film a legelső megírt változatból. Csak az ember annyira belekerül a saját sztorijába, hogy már észre se veszi a hibáit, mert megszerette, mondom, gyerek lett belőle, nem tudjuk kritizálni. És ha van egy jó érzékű partnerünk, akkor kapásból megmondja, hol nem működik a sztori. Vagyis a gép. Nagyon remélem, hogy mindig lesz olyan ember mellettem, aki észreveszi, ha valami rossz, mi több, meg is meri mondani. Ha az embernek nincs ilyen a közelében, megmarad a Britney-szinten. A többiekből lehet még Coppola is...
No comments:
Post a Comment