Most utólag abban az állapotban vagyok, hogy átalszom a következő napot teljes egészében. Ma hajnaltól ugyanis képtelen voltam rá. Fél négykor arra ébredtem, hogy akivel álmodtam, azt rossz szögből vettük fel, aztán azon kezdett járni az agyam, hogy nincs is igazán engedélyem a forgatásra, ebből biztos baj lesz, aztán hallottam, hogy esik az eső (nem esett, jött a fűtés szokásos gázszivárgás-zaja), ezért gyorsan felkeltem, kinyitottam a laptopot, megnéztem a mai időjárást: Mostly Sunny (erről majd később...). Oké. Visszaaludni nem tudtam, arra gondoltam, még zellert kell pucolnom, mert a lányok a filmben azt esznek. Előkészítettem a kellékeket hajnali ötkor, zeller, répa, labda, üveg víz, satöbbi. Hatra bepakoltam a kajákat, aztán irány a Burger King, sült krumplit venni. Aztán taxi, mert nem bírtam el a kamera mellett a rengeteg cuccot, amit ki kellett vinnem a parkba. A Mostly Sunnyról annyit, hogy egy ponton hófelhők gyülekeztek, az egyik jelenetben ezért szikrázó napsütés van, a másikban hóesés. És ahhoz képest, hogy tegnap 16 fok volt, mára megint 1-2 lett, ami a szélben inkább mínusz 1-2-nek hatott. És hiába írtam meg a színészeknek, hogy öltözzenek melegen, az egyikük egy szál pulóverben volt, mondván, tegnap olyan jó idő volt, biztos ma is az lesz. Február van, anya. Természetesen a fehéregyensúly körül gondok támadtak, minthogy a nap hol előjött, hol elment (tegnap tettem rá valami megjegyzést, ez lett a bosszú - az időjárási elemeknek lelke van...) Rendszerint meg kellett várunk, amíg elmegy a nap, soha ennél még jobban nem utáltam a Nap jelenlétét az égen. Az első jelenetet egy olyan helyszínre tettem (híd a tó fölött, New York a háttérben), ahol általában sok a turista, és reméltem, hogy kora reggel még alszanak, és nem jönnek ki fényképezkedni. Tévedtem. Elvetemült emberek tömege ment arra reggel 9 körül, képtelen voltm felfogni, mit keresnek ott akkor, amikor még minden normális turista a svédasztalon pakolja tele a tányérját olyasmivel, aminek a felét az asztalon hagyja.
Voltak, akik úgy érezték, most jött el az ideje, hogy felfedezzék őket, és ha törik, ha szakad, márpedig benne lesznek a filmemben. Néhányan kedvesen ellenőrizték, mikor ordítom azt, hogy "Action", akkor indultak el a képbe, ilyenkor egy nem minden rosszindulattól mentes "and cut" hagyta el a számat. A ravaszabbak szerepet is kitaláltak maguknak, "én leszek a turista, aki órákig nézegeti az útra kihelyezett térképet", egy idő után azért rájött, hogy márpedig amíg ő ott van, nem kezdjük el. Volt, aki megilletődve bámult, mintha én lennék a Steven Spielberg, és a Ryan közlegény megmentésének második részét forgatnám a Central Park jegén. Amúgy bármennyire is igyekeztem profinak lenni, jó fél órával a kezdés után vettem észre, hogy a lányoknak nem adtam oda a labdát, amit fogniuk kéne, márpedig ez fontos, mert pár jelent múlva játszanak vele. Sebaj, megoldjuk. Majd a fiú menet közben megtalálja, amikor elindul, labda megoldva. El is helyeztem szépen. Hát a hülye járókelő nem azt hitte, hogy az övé? Két 16-18 körüli srác kinézte magának a labdát, amin állatfigurák voltak egyébként, majd megkapja az unokahúgom. Éppen elkezdtük a jelenetet, amikor látom, hogy meredten bámulják a kelléklabdát, hogy az kell nekik. Kábé olyan arccal mentem oda hozzájuk, mint egy napközis tanár, aki jól lecseszi a gyereket, mert kővel betörte valakinek a fejét, és nem tudom, mit mondhattam, de emlékszem, szegény gyerek azt is megbánta, hogy aznap a Central Park felé vette az útját.
Eleinte még csak a nappal köszködtünk, aztán a hideggel. Végül a nemlétező forgatási engedélyemmel. Az állványon lévő kamerához ugyanis már külön engedély kell a parkban, nem is értem, mintha legalábbis az állványnak valami különleges képessége lenne, amivel felvesz olyat is, amit a kézben tartott kamera nem, vagy mondjuk akkora helyet foglal, hogy nem fér el tőle a futó vagy a fényképező turista. A következő helyszínünkön kérték is tőlem. Mondanom se kell, hogy a John nevű parkdolgozó emailje, miszerint semmi gond, forgathatunk, eltűnt a levelezésemből. Még szerencse, hogy a nevére emlékeztem. Meg az is szerencse, hogy nem esik nehezemre hülyét játszani. Határozottan odaadtam az embernek az iskolám levelét, miszerint én márpedig oda járok, mintha ez a papír már önmagában az engedélyem lenne. Emberünk mondta, hogy ez nem jó. Mire én gyorsan beköptem szegény Johnt, aki azt írta, forgathatok nyugodtan, ha akarja, megmutaom az emailjét most rögtön. Rájöttem, hogy az ilyen parkőrökkel rendkívül készségesen kell beszélni (néha van előnye annak, hogy az ember portásországból jön), de elég határozottan állítani, hogy nekem van igazam, na, ez be is jött. Amikor azt mondta a parkőr, "John komoly bajba fog kerülni", kicsit megsajnáltam Johnt, amiért miattam most kirúgják, de aztán arra gondoltam, biztos lógott neki ez már a levegőben, csak az alkolomra vártak, hogy megszabaduljanak tőle. Emberünk végül azt mondta, folytassuk. Innentől kezdve csak egyszer álltuk körbe az állványt, nehogy a Central Park szigorú őrsége kirúgjon az egyébként néptelen parkból. A rendőr legoautó, ami New Yorkban olyan sok van, udvariasan tolatni kezdett, amikor meglátta, hogy filmezés van folyamatban. Biztos rendkívül komolyan vett répával és zellerrel a kezemben.
Az egyik jelenetben ugyanis a lányok répát és zellert esznek, azt, amit hajnalban pucoltam. Ekkorra már a Györgyiéknek meg kellett érkezniük, de elkerültük egymást. Rohangáltam a telefonnal a kezemben, hogy merre is van a PaDödő, filmem fontos mellékszereplői. Telefonon magyaráztuk egymásnak, milyen házakat látunk, ha a Parkkal szemben állunk, ami New Yorkban nem visz nagyon előbbre, "hát olyan magas és drapp. Nem drapp, vöröses. Két tornyú. És olyan lépcsőzetes. Van mellette egy barna, meg egy bordó. Feleakkora mint a másik. A tó előtt. A tóval szembeni magas háztól fölfelé. Futó embereket látok (magyaráztam a telefonban, ami a Cenral Parkban kábé annyira segít a tájékozódásban, mintha azt mondtam volna, "mókusokat látok". Felvettünk egy jelenetet, mire böködni kezdett a csoporttársam. Hátranézek. Ott állnak Györgyiék. Odamentem hozzájuk, forgatókönyvvel, zellerrel és répával a kezemben. Valószínűleg azt hitték, megőrültem, egyébkét mindenki, aki ma a Central Parkban látott, fel-le mászkáltam a kellékrépával és zellerrel, kezemben a telefonnal. A Mariannék jelenete volt a legnehezebb. (Ráadásul ekkor érte el a forgatás a csúcspontját, a lányok hisztiztek, mert fáztak, fel kellett vennünk gyorsan a jelenetüket - eközben Györgyiék a háttérben vártak halál nyugalomban, mintha legalábbis nem orkén fújna folyamatosan. Az ő jelenetüktől nagyon féltem, mert össze kellett, hogy ütközzenek a főszereplő lánnyal, aki az ütközés miatt elterül a földön. Itt jegyezném meg, hogy amikor az ember ír, akkor nem agyal azon, hogy ezt majd valakinek valahogy fel is kell vennie, olyankor nincsenek határok, bölcsészesen révedünk magunk elé, mi lenne, ha itt a főszereplőm mondjuk belefutna egy nőbe, aki fellöki, ő elterül, satöbbi. Na de mindezt felvenni? Úgy, hogy hiteles is legyen? Az egész más, olyankor az ember tényleg arra gondol, miért nem írtam egyszerlős filmet, ami lehetőleg egy szép nagy, napos szobában játszódik...Remélem, jól össze tudom majd vágni a balesetet, mert a jelenet valami elképesztő viccesre sikerült, sokkal jobbra, mint ahogy írtam. És messze nem tartott olyan sokáig a felvétele. Ami jól jött, mert egyrészt a hideg kezdett elviselhetetlen lenni (bár gyakorlatilag nem éreztem semmit, se éhséget, se fáradtágot, se hideget, egészen estig), másrészt fogyott az akkumlátorunk, és félő volt, hogy nem tudjuk felvenni a hátralévő jeleneteket. Döntenem kellett, mi az, amit kihagyok. Az első jelenetet ekkor még nem vettük fel. Amikor az embernek nincs elég akkumlátora, és nem volt olyan előrelátó, hogy kettőt kérjen, plusz áram sincs a közelben (engedély híján meg nem is lett volna pofám kérni), és azt mondják neki, döntsél, melyik jeleneted a fontosabb, az olyan, mint a Sophie választása. A gyereket nem öljük meg. Jelenetet nem dobunk ki. Végül belementem abba, hogy kihagyok egyet, ami ugyan kellett volna, de egye fene (második baki: a lány kezében, aki sokat fut, néha volt üveg, néha nem, majd csalunk a vágásnál), viszont az első jelenet nélkül nincs film. Az első jelenet utáni képsornál adta meg magát a kamera, plusz egy vágásról meg is feledkeztem, de akkorra már csak a kis villogó elemre tudtam koncentrálni, ami mindjárt eléri a nullát. (A "csapó" használatáról hamar leszoktam, fogalmam sem volt, hanyas jelenet hanyas csapóját vessük, azt hiszem, a kamerában egész végig a 2. jelenet 6-os csapó látszódik, így a csapónak mint alapvető filmes kelléknek hamar búcsút mondtam.) Egy fontos, de nem a legfontosabb jelenet alatt döntött úgy az elem, hogy erre a vágásra nincs szükségünk. Oké. Hazamentünk.
Itthon még egy jelenetet kellett felvennünk a színésznővel, akiről itt derült ki, milyen jó. Előző este ragasztottam fel a tapétának álcozott csomagolópapírt, hogy ne fehér legyen a falam, mert az ronda. A posztereket, amiket felragasztottam a produkciós dizájn eme gyöngyszemére (asszem, csak néhány képen látszik, hogy a fal nem is mindenhol sárga), a lánynak jól le kell tépnie, Cosmoploitan fotókról beszélünk. Három Cosmopolitant kellett megvennem, hogy háromszor felvehessük ugyanazt a letépős jelenetet. Pontosan 12 dolláromba került. Ami pontosan 12 dollárral több, mint amit életemben a Cosmopolitanra el szerettem volna költeni. A lány olyan szépen tépte le a posztereket, hogy még. Este hétre kész lettünk. Három napja nem ettem rendes ételt, csak bagelt, csokit meg álmát. Vettem ugyan egy rendezői teát, de nem vittem magammal, túl nehéz volt a csomag így is. Egy nap alatt leforgattam életem első filmjét. És szerintem jó lett, leszámítva a hülye Napot, ami jól keresztbetett. Majd a vágóasztalon kiderül, sűrű "Zoltan, what are you doing?" közepette. Semmit, te hülye, kussoljál. Vágok, nem? Majdnem hatvan percet vettem ma fel. Ebből kell csinálni maximum hatot. Izgalmas három hétnek nézünk elébe...
No comments:
Post a Comment