A nyégyperces gonosz nézés

Megvolt az első vágás órám. Az elmúlt hónapok alatt nem volt még olyan óra, ami ennyire rosszul sikerült volna. Részben azért, mert a tanárok érezhetően nem nagyon élvezik, hogy forgatókönyvíróknak kell filmkészítést tanítaniuk, komolyan, mintha bányászoknak tanítana valaki agysebészetet, úgy is néznek ránk. Kábé a "miért nem maradtok a hülye laptopotok mellett, írjátok csak az agyament sztorijaitokat a kis bezárt világotokban, a filmkészítésbe ne pofázzatok bele, az a mi dolgunk, majd mi elintézzük, de lehetőleg ne legyetek láb alatt" nézéssel találkozunk minden olyan órán, ahol valamilyen technikai dolgot próbálnak elmagyarázni. A kamerával és a világítással nem volt bajom, elvégre a kamerát az ember minimum egy tunéziai tevegeléskor begyakorolja, de esküvőn tutira. A világítás különösebben nem nehéz, elvégre lámpákat viszonylag régóta kapcsolgatok, sőt, a "Két kakas beszélget" című árnyjátékot is csak néhány évvel ezelőtt hagytam abba. De a vágás...Ahhoz ugye számítógép kell, a dolog nagyjából itt meg is bukott. Múltkor egy órát küzdöttem azzal, hogy a betűméretet felnagyítsam, de végül sikerült - nagyjából itt véget is ér a Mac használatával kapcsolatos minden tehetségem, ehhez képest az első órán filmet kellett vágnom. A számítástecnikához való nem értésem azt hiszem, az általános iskolában indult, ahol technika órán a számítógéppel való ismerkedés helyett az ezoterikus tanárnő kézfelemeléses trükkjét gyakoroltuk, aki olyan ezoterikus volt, hogy agykorntrollal szabadult meg a szemüvegétől (hogy ennek következtében ötször annyit pislogott, mint normális földi halandó, az nyilván csak a véletlen műve), és megtanította nekünk, hogyan emeljük fel a puszta energiával a másik kezét. Hogy én mennyi értékes órát vesztegettem el kézfelemelésre ahelyett, hogy a commodore 64-et tanulmányoznám, kár is belegondolni. Aztán gimnáziumban sem lett jobb a helyzet, ott még ez a középkori szemlélet volt divatban, hogy a lányok főzzenek, a fiúk meg kezeljék a számítógépet (az én drága Nehéz-Posony Kata barátnőm itt veszett össze először a tanárokkal, amit aztán még számos hasonló eset követett, nem véletlen barátkoztam vele...), szóval én valahol itt ragadtam le az algoritmusoknál, mert már magát a szót sem értettem. És most meg egy vágóprogram előtt ültem.

Két órával azután, hogy a tanár néhány dolgot elmagyarázott, le kellett ülnünk a géphez, pedig én még mindig a "he?" állapotában voltam ekkor. A feladat nem volt nehéz. Adott egy western film jelenete. Verekedés. Totálból, meg félközeliből, meg az egyik hordót vág a másikhoz, meg mindezt egy csaj végignézi. Négy különböző vágás, rakjuk össze.  Oké. Óra közben többször hangzott el a "Zoli,what are you doing?" mondat, legszívesebben azt választoltam volna rá, hogy "Who the fuck knows", de csak udvariasan bámultam a gépemre. Arra egy idő után rájöttem, hogy az egyik ablakban a filmet látom, a másikban meg azt, amit én vagdostam össze. Mivel a nőci csak nézte a verekedő csávókat, őt biztonságosnak láttam minél többször bevágni, a hordó rész pedig tetszett, így azt egyszer csak oda vágtam, ahová éppen gondoltam, igaz, amikor visszanéztem, hát finoman szólva nem passzolt pontosan. Volt egy másik rész is, a csávó a késért nyúlt, de a másik kirúgta a kezéből. Kábé háromszor bevágtam ide az aggódó libát, ez nagyon tetszett. Kizárólag azért nem akadtam ki nagyon, mert a csoporttársam hasonlóan küszködött, mint én. Óra végén eldöntöttem, hogy az egész rövidfilmemet átírom, az új címe A Négyperces Gonosz Nézés lesz. Vágás nélkül.

A hétvégén megnéztem a Kids Are All Right-ot. Amennyire jóra számítottam (Annette Bening és Julianne Moore? Mi másra számítanék), annyira volt csalódás. Egyrészt ennek a két nőnek mindent elhiszek, kivéve, hogy leszbikus pár. Bár szerintem nem az ő hibájuk volt. Meg úgy volt megírva az egész, mint egy tévésorozat, tele volt ilyen mondattal: "Én nagyon szeretlek titeket. Követtem el hibákat a múltban, belátom. De nekem mindig ez a család volt a legfontosabb. És az is marad". Mondjuk ez a két színésznő a béndzsa mondatokat is jól mondta, ez volt az egyetlen jó a filmben. Amikor a tizennégy éves lány az ágyon fekve néz maga elé, mert a két anyja életében először összebalhézott, és ilyeneket mondd, hogy "menj ki légy szíves. Egyedül szeretnék maradni", akkor majdnem szaván fogtam és kimentem, főleg, mióta rájöttem, hogy a kilencórás mozi 9.50-kor kezdődött, és amúgy is utáltam, hogy beültem rá. És még a Vágy villamosát se kaptam meg a könyvesboltban, mert tízen álltak érte sorban.

Hétfőn Randy elvitt minket a New Yorki Dráma Akadémiára (vagy valami ilyesmire), ahol beszélgetni lehetett írókkal, castig directorokkal, satöbbi. Az iskola színészei is végighallgatták a beszélgetést, minket bemutattak, mint a New York Film Academy "hat diákját" (majdnem mint az Oceanic Six a Lostból), integetni kellett, mint a zsűri a ki mit tudban. (Mint Mari a körhintán, de ezt csak loptam VALAKITŐL).  A beszélgetés végén mondták nekünk, hogy most akkor vegyüljünk. Én még ilyet nem láttam. A színész gyerekek úgy szálltak meg minket, mintha mindegyikünk a Steven Spielberg lenne, és akihez hozzászólunk, az borítékolhat egy Oscart. Randy korábban figyelmeztetett, hogy a színészekkel vigyázzunk, mert mindenre csak bólogatnak, mindent megígérnek és közlik, hogy bármire alkalmasak. Na, ez így is lett. Akármit mondtam nekik, úgy mosolyogtak, mintha közöltem volna velük, hogy a legjobb színésznő díjára mind az öt kategóriában őket jelölték. Esküszöm, ha azt mondtam volna nekik, hogy éjféltől hajnali ötig forgatunk a Central Park befagyott tavának jegén, de persze meztelenül, arra is boldogan igent mondtak volna. Amúgy nagyon szimpatikusak voltak, és gyakorlatilag az összes szereplőmet kiválasztottam közülünk. Ma írtam nekik, jöttek is vissza a válaszlevelek, hogy mindenképp és bármikor és bármeddig és ha hízni kell tíz kilót, oda se neki, simán. Kezdem kicsit jobban érezni magam ezzel a forgatással kapcsolatban. Hogyan mondjam meg a főszereplőnek, hogy "te egy dagadt lány vagy, aki utálja, hogy dagadt"?  Ez még egy kérdés. Szombatra összeszerveztem velük egy mítinget. Herr Direktor Várkonyi elmeséli a forgatókönyv mélységeit, hogy miről szól a történet, mi a lényege, hogy képzelem a forgatást, satöbbi. Igyekszem olyan professzionálisnak látszani, amilyennek tegnap láttak, arról majd nem mesélek, hogy a vágás órán miket életem át, és hogy rájuk mi vár majd, amikor már nem azt ordítom, hogy "action!", hanem azt, hogy "mi a büdös francot keresek én itt?!" Kezdem sejteni, hogy nem a forgatás lesz a legfélelmetesebb rész. Hanem amikor beülök majd a vágógép elé. Az hiszem, a Bertolucci volt híres a hosszú schnittjeiről. Kezdem sejteni, hogy ezt ő miért is találta ki...