Ezúttal Bud Spencerrel sikerült hülyét csinálnom magamból. A tévés órán a tanárnő azokról a komikuspárokról beszélt, akik közül az egyik ilyen, a másik olyan, ellentétei egymásnak, de kénytelenek együttműködni. Mi sem egyszerűbb, kiáltottam fel, Bud Spencer és Terence Hill. A tanárnő csak nézett rám: ki? Mondom, Bud Spencer. Arra gondoltam, a kiejtésemmel lesz a baj, megismételtem Lendvai Ildikónyi lassúsággal. Semmi. Vadul járt az agyam, mi lehet a baj? Mondom, olasz. Kövér. Mindig verekszik. A svédnorvég lányokra nézek - nulla reakció. Mondjuk ők már a Harvey Keitelnél is rázták a fejüket, hogy azki, kezdtem magam totál hülyének érezni. Nem kezdtem bele, hogy mink itten Kelet-Európában ezen nőttünk fel, Én a Vízilovakkal vagyok, Különben dühbe jövünk, Nincs kettő négy nélkül, satöbbi. Utólsó lehetőségként bedobtam a "spagetti westernt", Randy tanította itt, ebben a szent iskolában, egy teremnyire innen, ő maga emlegette őket, ebből is látszik, ami az egyik fülükön ki, a másikon be. Mondtam, never mind. My bad. Elkezdtem gondolkozni, hogy lehet, hogy a Bud Spencer meg a Terence Hill, olyanok, akik a művelt Nyugat számára sosem léteztek, nekünk csináltak filmet kizárólag? Hogy az egész valami összeesküvés, amit a Bujtor Istvánra építettek, mert nálunk volt egy pasas, aki úgy nézett ki, mint a Bud Spencer, nosza, küldjük el a magyaroknak az összes idióta olasz vígjátékot, úgyis olyan jók a szinkronban? És az egész világ nem is tud róluk, pláne nem Amerika? Na, megfogadtam, én ebben az iskolában még egy névvel elő nem hozakodok, az Orwell-lel annak idején bebuktam, most meg a bácpenszerrel, kész. Már azt se kértem, hogy legalább guglizzuk ki, hátha csak én ejtettem ki rosszul.
Év elején, amikor jelenetsort tanultunk írni, Melanie-tól kaptunk egy mintát, hogy ezt kell csinálni, egy korábbi diák írta, nagyon jó. A jelentsor kábé 80-90 jelenetből áll, és elvileg a film minden jelentét tartalmazza, még mielőtt hozzákezdenénk. Amit persze baromi nehéz megírni az éppencsak kigondolt ötletből, arra mindenesetre jó, hogy az ember azt használhassa később az íráshoz. A Színművészeti Egyetem után most itt is tananyag lettem nagy hirtelen. Nem tudom, az én drága Faragó Zsuzsám mit tanít pontosan a Szívek Szállodáján, ha csak azt nem, hogy kell a világ legviccesebb jelenteit megírni, vagy hogy milyen egy jó karakter, de mindenesetre a bennem rejlő tananyagot most Melanie is kihasználta, amikor írt nekem egy emailt, hogy kéri szépen, amit neki írtam, mert ő szeretné felhasználni az új diákoknak, példaként. Írtam neki, anytime. Ez jól esett. Ugyanis azt hittem, az a valaki, aki azt a bizonyos jelentsort írta anno, az valami nagyon profi író volt, aki azóta Hollywoodban dologzik, de minimum egyik művét veszik meg a másik után. De akkor ezek szerint az se lett rossz, amit csináltam, noha emlékezetem szerint négyest adott rá, bár erősnek nevezte. Végre megint olyasmik történnek, mint év elején, amikor kiválasztották a producerek a kisfilmemet és megcsinálták.
Ennek ellenére a mostani kisfilmmel kicsit hadilábon állok. Volt három kamerás óránk, lesz még egy világításos meg egy hangos, oszt mehetünk ki a szabadba forgatni. Ma még jól megtanították, hogy ne lopjuk a New York-i áramot, mert veszélyes, és főleg nem azért, mert nincs rá engedélyünk, hanem azért, mert egymillió vattosak ezek az izék, gondoltam, ez a veszély nem fenyeget, az itthoni sütőmmel még csak-csak megbirkózom valahogy, de attól senki ne féljen, hogy a kis digitális filmfelvevő kamerámat majd jól rácsatlakoztatom a New Yorki főáramellátóra, noha amióta megküldték a becsült villanyszámlát, erre minden okom meglenne. Tehát már be tudom kapcsolni a kamerát. Meg be tudok rajta állítani csomó mindent. Meg ismerem az alapvető kameramozgásokat. Hurrá. Ez pont elég ahhoz, hogy az ember leforgasson egy négy-hat perces filmet. Persze mindhárman a csoportból ott fogunk állni a kis használati utasítással a kezünkben, hogy amennyiben a teljes káosz lenne rajtunk úrrá a forgatási napon, legyen valami, ami kisegít. Ma különböző kamerateszteket csináltunk, amiket aztán elemeztünk. Végül én kaptam meg a kazettát. Ezt elteszem, úgyis mint első leforgatott anyagomat. Művész munka. Mit kapunk, ha pirossal állítjuk be a fehéregyensúlyt. Vagy zölddel. Meg ilyesmik. Totál készen állok a filmkészítésre, úgy érzem.
A hétvégén csak írtam és írtam. Ott kezdődött, hogy szombaton délre szedtem össze magam, miután előző este a csoporttársaimmal ünnepeltük, hogy a legtöbbünk el is végezte a félévet. Szombat-vasárnap meg kellett írnom a tévésorozatom ötleteit, mindegyiket másfél oldalban, persze a bűvös hármat, ahogy szoktuk. Ebből kettő nagyon jól ment, a harmadikat nem fejeztem be, mert rájöttem, hogy én ugyebár kettőt csinálok, így a Curb your Enthusiasm sztorit is ki kellett találnom. Tényleg tiszta szerencse, hogy annak idején kidobtak abból a vidámparkból, most végre bosszút állhatok az egész Six Flags biztonságiőr-gárdáján, és amúgy a hülye amerikaik pedofíliától való félelmén is. Ha már az ember író, járjon nyitott szemmel. Meg füzettel. Egyébként a Bored to Death sorozatban is felhasználom majd az egyik barátnőm történetét, aki kb húsz évvel ezelőtt bement a katolikus temlomba, ahol jó napottal köszönt a papnak, aki aztán kioktatta, hogy dicsértessékkel köszönünk. Ezt mondjuk tudhatta volna az Abigélből. Nem is olyan nehéz egyébként sorozatepizódot összerakni, mint azt gondoltam, sokkal egyszerűbben ment. Igaz, lehet, ez azért van, mert a napi három-négy óra írás meg a folyamatos agyalás arra készteti az embert, hogy mindenből tudjon sztorit csinálni. Elvégre egy forgatókönyvírótól az ilyesmi elvárható. A legjobb barátom megkérdezte, mennyi sztorinak kell egy ember fejében lennie kapásból? Erre nem is igazán tudok válaszolni. Nyilván, ha nincs egy se, az gáz. Ha van kettő-három, az már jó. Biztos vannak olyanok, akik ontják magukból a történeteket, én nem. Nekem körülbelül három négy sztori van a fejemben, a legtöbb ötletszinten. Vagy olyan szinten, hogy "hű, ebből de jó lenne filmet csinálni". A suli azt adta hozzá, hogy erre képes is legyek később. Randy szerint az ember a suli elvégzése után is napi négy-hat órát kell, hogy írjon, hogy fejlődjön. Persze ha van munka, úgy könnyű. Egyelőre nem gondolok arra, mi lesz az iskola után, habár ez az idő vészesen közeledik...
A moziban most megint nagyon jó filmet láttam, a 127 órát. Nem fogom lelőni a poént, túlélős film. Pedig én nem is szeretem a túlélős filmeket, főleg, mert azzal a viszonylag egyszerű képlettel operálnak, hogy a moziszékből (vagy fotelből? vagy mi az?) nézve szeretünk kényelmesen elborzadni a mások nyomorán, átérezni azt, milyen, ha az embernek nincs vize, kajája, vagy fogy a levegő, vagy kint rekedtünk az űrben, vagy hó van, és egymást kell megennünk, satöbbi, satöbbi, miközben örülünk, hogy azér ez velünk nem történhet meg. Főleg, mert ki olyan hülye, hogy az amerikai préri közepén biciklizzen ugye... És ez a film a legkevésbé sem használta a kliséket, főleg abban a pillanatban nem, amikor végre megmenekült. Tizensok éve a Tim Robbins még úgy jött ki a börtönből, hogy égnek emelet karral röhögött az esőben, az is igaz, hogy ő sok időt töltött odabent. Hát ahogy a James Franco kijött, az kegyetlen volt. Megköszönte Istennek, ahogy azt kell. Na de hogyan. Én, a Kate-en nevelkedett balga kis filmiskolás, aki elvileg egy film minden kockájáról tudja, hogy az micsoda és miért van ott, olyan szépen levágódtam a mészárszéken, mint azok a bizonyos tehenek, akiket már sokszor emlegettem. Végre úgy jöttem ki a moziból, ahogy azt illik. Az ilyen filmek mögött a Fekete Hattyú elbújhat, az Eredetről meg nem is beszélek. Ez volt a hétvégém legjobb része. Ja, meg az, hogy írtam egy vígjátékot, amibe beleraktam a Kisjézust, aki miatt majdnem vallásháború tör ki, és akinek majdnem leesik a feje. Többet nem árulok el. Majd ha megveszi az HBO, meg lehet nézni. Mindenesetre remélem, nem átkoznak ki miatta...
No comments:
Post a Comment