Avokádó

 

Az avokádó magját rendszerint elültetem. Egyszerűen azért, mert túlságosan nagy, amolyan általános iskolásan szájbarágós mag, amolyan, „nézzétek, gyerekek, így lesz a magból csíra, a csírából meg növény” típus, olyan, amit nem illik kidobni, hiszen mégiscsak egy új életet hord magában, nagyobb, mint egy embrió, muszáj kezdeni vele valamit. Rendszerint valamelyik virágom földjébe tolom le a magot, aztán el is felejtem, hogy elültettem, pont úgy, ahogy a mókusok feledkeznek meg az elásott mogyoróról; de nincs lelkiismeret-furdalás, elvégre nem dobtam ki a kukába, mint tenném mondjuk egy szimpla cseresznyemaggal. 

 

Vannak ilyen netes oktatóvideók arról, hogy az avokádó magját hogyan kell elültetni: ezek szerint bele kell szúrni a mag oldalába három fogpiszkálót vagy gyufaszálat, ezek tartják majd fent egy pohár pereméhez illesztve a magot, a poharat aztán félig meg kell tölteni vízzel, úgy, hogy a víz elérje a mag alját; majd, ahogy így a fogpiszkálók (gyufaszálak) által a pohár széléhez támasztott mag elkezd gyökeret ereszteni, na, akkor kell elültetni földbe. Bevallom, én mindig úgy voltam vele, nincsen szükség különösebb trükkökre, minek szúrjam át szerencsétlen magot fogpiszkálóval (gyufaszállal), ha simán a földbe lenyomva előbb-utóbb kihajt, tekintve, hogy a természet évmilliókon keresztül üvegpohár és fogpiszkáló (gyufa) nélkül is megoldotta az avokádók fennmaradását. Nem kell ide tehát semmiféle trükk. Próbálkozom ugyan, minden Lidl-akció eredménye egy újabb avokádómag a földben, ám eleinte azt figyeltem meg, hogy a kontinentális éghajlaton a kihajtott növényke rendre elszáradt egy idő után, ez csak az utóbbi években alakult másként: a friss hajtások kibírják a nyarat, leveleket hoznak, szép nagyra megnőnek, egész pofás kis avokádókat lehet nevelni otthon.

 

Egyszer megtörtént, hogy nyár végén az egyik cserépben, a tudomisénmár milyen virág mellett egyik napról a másikra kihajtott egy valami, egy zöld szár, ami csak nőtt és nőtt. Később leveleket is hozott, gondoltam, gyom, már készültem, hogy kiszedjem. Biztos, ami biztos, ha már mindenre van applikáció, hát pont a növényfelismerésre ne lenne? Van, így állapítottam meg, hogy bizony, nem gyom nő a cserépben, hanem már megint egy újabb elfeledett avokádó.

 

Némelyik megmarad, némelyik elszárad, némelyiket megpróbáltam nagyobb cserépbe ültetni, na ezt abban a pillanatban sikerült is megölnöm, nem bírta ki a műveletet. Az elmúlt években nem jutottam közelebb az avokádó kiismeréséhez: az egyik bírja a fagyot, a másik nem, az egyik februárban bújik ki a földből, a másik júliusban, annyit tudok róluk, hogy trópusi növények, örüljek már annak is, hogy egyáltalán megmaradnak ezen az éghajlaton, nyilvánvalóan nem termelek majd az erkélyen érett gyümölcsöt, amit majd eladhatok a piacon. De még akciósan sem a Lidlnek.

 

Ez lett az új hobbim, a kertészet. Addig is, amíg munka nincs, lehet gondozni a növényeket. Nem szeretem, ha túl messze van tőlem a telefon, nem akarok egyetlen hívást sem elmulasztani. Nem mintha gyakran szólalna meg, ha pedig megszólal, ugyanaz a pár ember keres: anyukám, barátok, OTP-s csalók. Anyuka, másik barát, másik csaló. Néha közvélemény-kutató. Néha biztosítótársaság. Szinte szégyellem behazudni az „elnézést, alagútba hajtottam” általam preferált verzióját, ami így szól: „ne haragudjon már, megtenné, hogy öt után hív? Épp egy megbeszélésen vagyok, köszönöm.” Öt után persze már felismerem a számot, és nem veszem fel. Odavagyok a saját leleményességemtől. „Öt után hívjon, kérem. Hiszen dolgozom, mint maga is”. Öt után. Nem is tudom, mikor volt utoljára jelentősége ennek a két szónak. Egyetlenegyszer sem ért véget a munkám „öt után”. Vagy egyedül dolgoztam otthon, és egyetlen feladatom az volt, hogy elkészüljek a határidőre - ebből lettek az éjszakázások, a végigdolgozott hétvégék; vagy csapatban, akkor meg egészen biztosan nem hagytuk abba „öt után”. Nem azért, mert bénák voltunk, hanem azért, mert olyan munkát végeztünk, ahol az ember agya nem a normális munkaidő szerint működött. Dolgoztam olyan helyen is, ahol a meló gyakran este tízkor ért véget, viszont nem kellett bent lenni délután kettőkor. Színház. Film. Bolt. Fitneszterem. Kertészet. Közlekedés. Fordítás. Kórház. Uszoda. Jégpálya. Pláza. Szerintem a bankokat leszámítva nincs az országban egyetlen munkahely sem, ahol haza lehet menni „öt után”, mert véget ért a munka. 

 

Persze ha nincs semmi, az más, akkor maradnak a növények. Azokat is gondozni kell. Előszeretettel használjuk az „ő már csak egy növény” kifejezést olyan emberekre, akik valamilyen oknál fogva állandó ápolásra szorulnak, mintha a növény valamiféle degradáló létállapot lenne ahhoz képest, hogy „állat” vagy „ember”. Én nem tudom, engem minden tavasszal izgalommal tölt el, amikor meglátom kibújni az első zöld hajtásokat az addig üres, halottnak tűnő cserepekben, vagy észreveszem az első rügyeket a fákon, bokrokon (tudom, tudom, cserjék, csak nekünk, földi halandóknak „bokrok”). Évről évre az az érzés fog el, hogy tessék, a tél mégsem csak csend és hó és halál, illetve de, csakhogy minden évben vége, minden évben újra jön a tavasz, jönnek az új kis hajtások, kezdődik minden elölről. Szőlő, lágykenyér, remény. 

 

Elkezdtem saját komposztálót csinálni az erkélyen, mert ez a másik, amivel el lehet ütni az időt, addig is, amíg nem szólalnak meg a telefonok, a komposztálás: saját kezűleg készítek termőföldet a konyhai hulladékból. Menőség. Hagymahéj, kávézacc, zöldségmaradék, meg néhány innen-onnan összefogdosott kövér giliszta: dolgozik a természet, végzi mindenki a feladatát, a giliszta megeszi a komposztálóba dobott bármit, szigorúan azt, ami növényi eredetű, maximum tojáshéj, dobom ki a maradékot, jön a giliszta, vacsorázik, készül az anyaföld.

 

A telefon nem viszont szólal meg. Sebaj. Majd jövő héten. Majd jövő héten. Minden lassú, mint a komposztálódás. Hideg van. Nincs kedvem kimenni az erkélyre. Kicsit szellőztetek, két-három fok, pont elég. Aztán csak jön az enyhülés. Minden évben, februárban, pedig az örökké tartó, egy végtelen évnek tűnő januárban, amikor nincs se karácsony, se semmi, mindig azt hisszük, sose jön. Hogy örökké marad a tél. Hát nem marad. Reggel kávé, zabkása. Zacc a komposztba. Kávé, zabkása, kávé, zabkása, zacc a komposztba, zacc a komposztba, ebéd, vacsora, ebéd, vacsora.

 

Csöng a telefon.

 

A biztosítótársaság nem pihen: érdekli lakáscélú biztosítás? Nem pihen az OTP-s csaló sem: Ön utalt egy nagyobb összeget bizonyos Tóth Richárd számára?  Nem pihen a Spotify: nézzem meg, kiket tehetnék a listámra. Nem pihen a Windows: lejár a csomagod, hamarosan meg kell újítani. Nem pihen a Telekom: a számládat kiállítottuk, fizesd be! Nem pihen a Profession.hu: nézd, kiírtak neked egy állást! Nem pihen senki, csak a giliszta esténként a komposzt mélyén. Mert neki egész nap dolga van, csinálja a földet.

 

Mint mindig, most is véget ér a tél. Először el se akarjuk hinni: tényleg? Tizenkét fok? Ja nem is: Tizenöt? Tizenkilenc? Nem, csak tíz. Tizenegy! Tizenhárom! Tizennyolc! Ismét megszólal a telefon! Munka! Nem munka, csak felmérés az utazási szokásaimról. Tervezek-e külföldre menni a nyáron. Kinyomom. Hol van még a nyár? A tavasz is éppen csak beköszönt. Szürkék a fák meg barnák, az erkélyen is minden szürke és hideg. Nem kell még locsolni, tudom. Azért végignézek a kinti növényeimen, nem haltak-e meg teljesen. Lesz-e értelme újra gondozni őket most, hogy egy hónappal korábban jött a tavasz, mint kellett volna? Száraz a földjük, a legtöbbnek legalábbis. Sebaj, majd éledezik a természet, majd éledeznek ők is. Fehér pöttyök a szürke földön, minden, ahogy szokott tél végén. Száraz ágak, lehullott barna levelek, elfagyott eper. 

 

Meg egy tizenöt centis, halványzöld hajtás az egyik cserépben. Kicsi levélkezdeményekkel a szár végén. Már megint egy avokádó, amiről teljesen megfeledkeztem.