A kokainos süti

Van a Garbóban az a jelenet, amikor Greta végigcsinálja élete első filmfelvételét, üvöltenek vele, láthatóan azt se tudja, hol van, kapodva követi a rendező utasításait (ez a kedvencem: csukd be a szemed! félig! ennyi!), aztán a végén azt mondja neki a rendező, "Rágyogó. Csodálatosnák lenni". És később Garbo ezt a mondatot szeretné hallani újra meg újra.

Ezzel nem azt mondom, hogy én is ezt akarom hallani minden nap. De végül is az ember azért csinálja az egészet, azért dolgozik este nyolctól éjfélig, miután végigülte a két és fél órás előadásokat, hogy megerősítsék benne, hogy nem hülye, és hogy jó helyen van. Ma a színészmesterség órán elgondolkoztam, hogy tulajdonképpen mennyire élvezem ezt. Három telefonbeszélgetést kellett előadni, ami három különböző arcunkat mutatja meg. Tudom, hogy most már egy idegesítő stréber tanulónak tűnök, de ez is jól sikerült, a napi egy beautifult megkaptam. Na majd bezzeg holnap, amikor leadom a westernfilm tájelemzését, amiről két oldalt kéne írni, de csak egy van meg, az is nevetséges hülyeség.

De ma összeraktam a leendő sztorim fő vonalait. Eddig valahogy totál skizofrénnek éreztem azt, amikor az ember azt mondja, nem én írom a művet, a szereplők alakítják a történetet, én csak leírom, amit ők akarnak. Ugyan már. Hát létező ember a szereplő? Dehogy. Az van, amit leírok. És ma egyszer csak azon kaptam magam, hogy olyasmiket művelnek az általam kitalált karakterek, amiket sose gondoltam volna. Ránézek a papíromra (izé: monitoromra), és ilyeneket látok: ahelyett, hogy megszabadulna a kokaintól, elhatározza, hogy süteményt süt belőle, és eladja a spanyol öregembereknek, akik a parkban petanque-ot játszanak. MI VAN??? A karakter, (akit majd Kathy Bates fog játszani a miheztartás végett) effektív drogdílernő lesz. Még ha ennek van egy kis Fűbenjáró bűn utánérzete is. Két öregasszony, kokain, egy öregember, kokainra elcserélt hamvak, egy elcseszett homokszobrász...biztos, hogy összeáll ebből egy épkézláb történet??? És mindenzt onnan eredeztetve, hogy a drága édesanyám nem kis túra elé állít majd engem meg a húgomat, ha egyszer ne adj isten, és remélem, addigra már öregek otthonába dugnak engem is, elhalálozik? Hogy jöttek ide a drogcsempész öregasszonyok? OMG. Sorra jönnek a Kate óráján felvetett kérdések: ki a szart érdekel ez? Nem hülyeség? Hogy legyen vicces? Mi legyen a karakterekkel? Ki kibe szeressen bele? Már előre látom, hogy amint átverekszem magam az elején, jön majd a szörnyű közepe, amikor ott állok két nyanyával, meg egy urna kokainnal, és nem tudom, mit csinálok.

És akkor megint Garbót fogom idézni, tehetségtelen vagyok, szürke, unalmas, csúnya, szürke, tehetségtelen, kövér. Mert ugye az ember nagyon nehezen szabadul a sztoritól, amit megszeretett, az édes gyerek, ugyebár. Most még ronda, mint a kisgyerekek azokon a félelmetes fotókon, amiket a terhes nőkön belül csináltak, nyilván vakuval. Nem baj, írok mint egy hippi, ahogy tanácsolták.

Hazafelé a metrón az olasz fiúval arról beszélünk, hogy az itteni pizza neki istenkáromlás, a spagetti egy vicc a két óriás gombóccal a közepén (bizonyára a daráló hiányzik a háztartásokból), a kávé ihatatlan, csak ott lehet meginni, ahol van presszógép.

Pénteken az egyik csoporttársamnál jelmezes buli lesz. Terroristának fogok öltözni, mert T-vel kell kezdődjön a jelmez. És ahhoz van itthon cuccom. Alig várom a pénteket. Mint egy normális ember...

Az első

Nem tudom, az ember miért ír. Ezt dobta a gép. Sose tudtam rajzolni, vagyis de, mint Réber László, csak azt hiszem, ő tudott volna másképp is, én meg nem. Nem igazán tudok énekelni, nem tanultam zenélni, a reál tárgyakat meg végképp felejtsük el. Gyerekkoromban azt hittem, színész leszek, de csak 33 évesen derült ki, hogy tehetségesen állok. Aztán valahogy rájöttem, hogy amit nem tudok magamból megmutatni (ez persze felveti az örök kérdést: minek? kit érdekel?) azt le tudom írni. És persze az tévedés, hogy mondjuk csak egy színész vagy egy énekes sebezhető, vagyis valaki, aki kiáll a színpadra, és megmutatja, hogy ki ő. Mert amikor az ember megír valamit, az olyan, mint az édes gyereke. És akkor jönnek a producerek, a dramaturgok, a jobb írók, a rendezők, és ezt a gyereket szétszedik, és az ember nem bírja nézni, de el kell fogadnia, mert ugye az a deal, hogy én megírom, te meg megcsinálod. És mindenképp ezt akarjuk. Hogy valaki, akinek van pénze, megcsinálja azt, amire nekünk nincs. És ha a színésznek jó érzés, hogy felkérik egy szerepre, aztán jobbik esetben megtapsolják, akkor az írónak is hasonló az, amikor azt mondják neki: ez jó, ezt megcsinálom.

De nem rohanunk előre.

Hétfő. Egy rövid sztorit kell elmondani két percben az órán. Dialógus nem lehet a rövidfilmben, max. 3 szereplő, max. két helyszín, négyperces sztori. Négy és fél perc alatt sikerül elmesélnem azt, amit kettőben kellett volna. A tanárnak ugyan tetszik a történet, de a többiek jóval folyékonyabban adják elő a sajátjukat, és több sztori is elég jóra sikerül. Hogy mire jó ez? Mert másnap a producereknek kell elmesélnünk ezeket a történeteket, akik kiválasztanak közülük párat, amit aztán le is forgatnak majd. Nem mondom, hogy az esélytelenek nyugalmával dőltem hátra hétfőn, de éreztem, hogy a többieknek valahogy jobban összeállt a fejükben, amit írtak.

Érdekes módon az óra végére, amikor újra elő kellett adni ezeket, leredukáltam 2 és fél percre. Aztán bent maradtunk a csoporttársaimmal óra után egy páran, és elmondtuk egymásnak a történeteket, lemértük. Közben bíztattuk egymást, hogy "ugyan már, ezek 18 éves gazdag szülők gyerekei, csak nem ijedünk meg tőlük?" "szar kis producer, gyere ide, szétverem a pofádat, ha nem tetszik a sztorim!" "Hol lennél nélkülem, te? Sztorid se lenne, amit megcsinálj, baszki!". Szóval kellően próbáltuk egymást nyugtatni, hogy ki nem szarja le, úgyse értenek hozzá. De a két és fél percről nem tudtam elmozdulni.

Másnap reggel (miután ilyeneket álmodtam, hogy kihullott a hajam, meg egész más órára készültem, mint kellett volna) két perc nyolc másodpercre sikerült a rövidítés, bár tudtam, hogy a producerek nem mérnek majd stopperral. Ekkor kezdtem megszeretni a sztorit, ekkor kezdtem úgy érezni, hogy a rohadt életbe, azért csak jó lenne, ha engem választanának. Latolgattam az esélyeimet. A fejemben a két csaj kiesett, az övék nem jó. A fiúk közül biztos befutóra tippeltem kettőt, egyet esélyesnek gondoltam, magamat 50-50 százalékra saccoltam. A metrón igyekeztem nem arra gondolni, hogy egy óra múlva 20 producer előtt adom elő, amit tizenötször elpróbáltam addig. Inkább arra koncentráltam, hogy milyen idegesítően orwell-i a New York-i metró. "Hölgyeim és uraim, ha gyanús csomagot észlelnek, azonnal jelentsék". "Hölgyeim és uraim, az udvariasság fertőző. Legyen ön az első, aki átadja a helyét a terhes nőknek" "Hölgyeim és uraim, a táskájuk bármikor véletlenszerű átvizsgálásnak vethető alá. Legyen szép napjuk." Legalább ne mondja, hogy legyen szép napom, miután megfenyeget.

Hát először is: a producerek nem 18 éves gazdag szülők gyerekei voltak. Ugyan kedvesek, de kiderült, hogy sokuk már dolgozik a szakmában, a legtöbbjük abszolút tudja, hogy mit csinál. Kezdetnek jó. Aztán a vezető tanáruk kezd beszélni. Egyvalamit megállapítok erről a furcsa állatfajról: amíg a mi tanáraink érzékeny kis művésznek tekintenek bennünket, nem baj, kisfiam, szuperhősökről akarsz írni? Írjál. Zombikról? Írjál. Drogdílerekről, szétment házasságokról, öregasszonyokról, akik utálják egymást? Írjál - addig a producereket legfőképp az érdekli: ők mit nyernek az egészen. Hol a pénzük? Nincs ezzel semmi bajom, a filmek milliókba kerülnek, és nyilván nem én fogom kifizetni, aki 500 dollárból rendezek be egy lakást. Az meg világos, hogy vissza akarja kapni a pénzét. Ettől függetlenül beszartam.

Először is filmcímet kérdeztek tőlünk. Az enyémnek nem volt. Ki kellett találnom valamit, mire én jövök. Aztán az egyik bátor jelentkező közülünk beleugrott a mélyvízbe. Jól sikerült neki. A másodiknak, a harmadiknak is. Itt én már nem rúgok labdába, gondoltam. Mindegy. Úgysem úszom meg. Kiállok, elmondom. Nem tudom, hogy telt el ez a két perc. "Nézz a szemükbe, nézz a szemükbe", gondoltam. "Kedves, helyes fiú vagy, jó a sztorid, totál amerikai, meg fogják venni." Meglepő módon kedves arcokat látok, már amennyire egyáltalán észlelem, hogy engem hallgatnak. Tudom, hogy az esetlen kelet-európaisággal ebben a világban nem megyek semmire, de hát ez van. Amikor letelik a két percem, meg kell kérdeznem a csoporttársaimtól, hogy egyáltalán világos volt-e. Az volt, nyugtatnak.

Tizenöt perc szünet. A producerek ezalatt eldöntik, melyik négy sztorit csinálják meg. Most már határozottan tudom, hogy akarom, hogy kiválasszanak, a lelkem mélyén az együttérző pillantásra gondolok, amivel a nem kiválaszott csoporttársaimat fogom majd vigasztalni. De ez csak a lelkem mélye, valójában kiszámolom, hogy valószínűleg lecsúsztam a dologról. Visszamegyünk.

És a lelkem mélyének volt igaza. A négyből két csoport a sztorimat válaszotta. Mivel ezt nem lehetett, az egyik csoport végül egy másik mellett döntött. Meglepő módon két esélyes csoporttársam nem került be, ketten viszont, akikre nem számítottam, igen. Még nem igazán fogom fel, hogy mi van. Odatámolygok legújabb barátaimhoz, két svédhez, egy amerikaihoz és egy olaszhoz. Miközben arról beszélnek, hogy milyen jó a sztori, és milyen jót fognak belőle csinálni, lassan esik le, hogy ez tényleg el fog készülni, megvették, amit írtam. Meghívnak a forgatásra, persze csak ha van kedvem. Hogyne lenne? Odajön a vezető producertanár, és az író, aki engem fog segíteni. Neki külön örülök, ő majd biztos emberként bánik velem. Kedves nő, megtudom, hogy hányszáz produkcióban dolgozott. Közli, hogy a sztori gyönyörű. Csak itt meg itt át kell írni. Simán. Egyelőre abban az állapotban vagyok, hogy ha első betűtől az utolsóig átíratná, abba is belemennék. Valójában nem íratja át, csak a közepébe nyúl bele picit, jogosan.

Belegondolok, hogy valójában nem először látni majd a képernyőn, amit írok. A fenét nem. Először. Eddig megírtam, amit valaki más kitalált. Most kitaláltam valamit, amit megvettek. Egészen más. Október közepén forgatunk. A tunk-on van a hangsúly. Őszintén kedvelem a csoporttársaimat és őszintén sajnálom azokat, akik nagyon szerettek volna lehetőséget kapni, de nem kaptak. Tényleg. Ugyanolyan jó emberek, mint én. Ugyanúgy megérdemelték volna. És a kis szemét érzés legbelül: de nem akarok azon az oldalon lenni.

Este nagy buli van a suliban. Afféle ismerkedési estnek indul, állítólag lesz kaja meg pia, nagyon készülünk rá mindannyian. Elég nagy csalódás: páran ugyan eljöttek, de a kaja az amcsiknál nyilvánvalóan pizzát jelent, tehát néha érkezik egy-egy doboz pizza, a pia meg elfogy az első percben. És azt sem igazán döntötték el, hogy a buli lényege a "mindenki kapcsolódjon ki, felejtse el a hülye filmjeit pár órára", vagy a "kössünk kapcsolatokat, mert azok még jól jönnek a jövőben". Ez utóbbi inkább. Le is támad egy kínai fiú, lehet vagy 21 éves, azzal, hogy producer, ismerkedjünk meg és meséljem el, mit írtam. Mielőtt alapból kiröhögném, eszembe jutnak Kate figyelmeztető szavai, miszerint lézeng itt egy csomó producer, "apukámnak van a legnagyobb gyógyszergyára Kínában" felkiáltással, tehát nem árt velük jóba lenni. Úgy is kezelem. Elmondom neki a sztorimat, ezúttal nyugodtan és összefogottan. Odaadja a névjegyét, hogy hívjam fel, ha van valami sztorim. Apám, hülyéskedsz? Hogyne hívnálak. Kezdem megszokni, hogy van ez a felnőtt Zoli is. Nem csak az, amelyik a piros szemetesvödrét viszi haza a metrón. Hanem az, aki producerekkel tárgyal, érdeklődik, beszél arról, hogy miket csinált eddig. És komolyan veszik az új Zolit. A bulin összefutok új svéd barátaimmal, beszélünk a "nagy mű"-ről. Nagyon tetszik, hogy lelkesek és igazán jól akarják megcsinálni. Pláne, hogy a csoporttársaim panaszkodnak a saját csapatukra, a többiekkel újraíratják a nagy részét. Először érzem magam odavalónak. Az jó. Hogy a saját órámra írandó filmemet mikor fogom összerakni, gőzöm sincs. Mosni mikor fogok? Passz. Most örülök ennek a jó napnak. Holnap írok is a kínainak. Hátha tényleg az ő apukájának van a legnagyobb gyógyszergyára Kínában.

A piros vödör

Ez olyan, mint az Agatha Christie regény címe. A vörös sál volt az, mellesleg emlékeim szerint az egyik legjobb amit olvastam. Tanultuk, hogy a cím máris meghatározza egy film műfaját, mondjuk az esetek 95 százalékában. A piros vödör pedig nyilván valamiféle vígjátékra utalna, ha nem az én életemről lenne szó...

Berendezni Manhattanben egy lakást izgi dolog. Berendezni Manhattanben egy lakást 500 dollárból, az már kihívás. Elmentem Brookylnban az IKEÁ-ba, ami nincs messze, visz oda egy transzferbusz. Sokezer kilométerre otthontól az ember megérti, mi a jó a franchise-okban. Az, hogy végre megint ismerősnek érezheti magát valahol. Tök mindegy, hogy egy IKEA az Örs Vezér téren van, vagy Brooklynban, pont ugyanúgy néz ki. Egyedül a szerintem tök idegesítő és modoros "megmutatjuk, hogyan szerelheted össze a bútorodat egy csavarhúzóval", ide bármikor visszahozhatod a terméket, ha meggondoltad magad" tegezés tűnik el, mert az itt ugye alapból adott. Egyébként minden pont ugyanúgy néz ki, ugyanúgy van berendezve az egész üzlet.

Elhatároztam, hogy először megnézem a nélkülözhetetlen darabokat, úgy mint ágy, asztal, szék, párna, takaró. Aztán megveszem a fontosakat, kés, villa, pohár, tányér, és ha marad pénzem, majd veszek csavaros szerencsebambuszt is, ami nyilvánvalóan minden háztartásban elengedhetetlen, de azért érdekelne, az IKEÁban vásárlók közül hánynak hozott szerencsét. Szerintem aki igazán szerencsés, az nem vásárol az IKEÁban. De itt más a honnan jövünk, hová megyünk kérdéskörhöz jutottunk, hogy klasszikust idézzek.

Szóval megtaláltam a relatíve tökéletes ágyat: a kanapévá alakítható queen-size bed-et. Sokkal jobban hangzik, mintha azt mondanám, ággyá alakítható kanapé. Egyébként tényleg jó. Felírom a hülye kódokat, meg hogy hol található lent a bútorvásárló téren, meg az ilyen neveket, hogy Selma, Lagerlöff, Nils, Holgersson, Greta, Gustaffson, satöbbi. Igazából van valami romantikus ebben, centizni, hogy mennyi pénzem marad még, ha megveszem a Bergman kisasztalt vagy a Lotti állólámpát. Fenn maradnak a rostán: konyhaasztal két székkel, az ágy, egy íróasztal, amihez nem biztos, hogy a hozzá tartozó Martin polcot vettem, mert lent persze nem úgy volt és nem ott. Eldöntöttem, hogy márpedig az íróasztalomhoz való szék az igenis jó minőségű és kényelmes lesz, elvégre sok időt fogok abban a székben tölteni. Azt hiszem, a széket Mózesnek hívják. Az állólámpa kiesett viszont a rostán, majdnbem annyi bele az izzó, mint maga Jeff, de lehet, hogy Jeffnek a konyhai székeket hívták.

Na és akkor megérkeztem a piactérre. Itt veszi kezdetét az ádáz költekezés, és az ádáz örömködés, hogy három fakanál egy dollárért a hülyének is megéri, már meg is vettem, három ollót ugyancsak, azokból kettőt úgyis el fogok veszteni egy pillanat alatt, konyharuha, kés, villa, dugóhúzó, aminek sörnyitó a vége, tudok én spórolni...És akkor jön a rémálom: párna, takaró és hozzájuk való huzat. Keressem meg a queen size takaróhoz tartozó queen párnákat és ehhez a queen huzatot. Ezt már eleve nem értem: A király egy nagydarab ember, obviously a királynő meg kisebb??? És akkor a twin az még kisebb, de még mindig nagyobb, mint otthon a normál? És a twinhez standard párna kell vagy queenhez kell a standard párna? Egy biztos, King nem kell, az akkora, mint a lakásom. Keserves harc után kiválasztom a megfelelőt, amiről majd a kibontás pillanatában fog kiderülni, hogy nem megfelelő. A piros vécékefe olyan szerepet tölt be, mint a Nagy Lebowskiban a szőnyeg, ami feldobja a szobát (és amit lehugyoznak...) - vagyis a klotyókefém visz majd színt a fürdőszobába.

A függönykarnis kiválasztása a másik rémálom, és ezen a ponton jut eszembe, hogy azt valamivel fel is kell majd fúrni a falra. Megveszek ezért egy nagyon macsó szerszámoskészletet is, ami olyan jól néz ki, hogy mindjárt beszerzek eg kantáros gatyát, és a zsebeibe tömködöm a csavarhúzókat. Van benne kalapács is. Ugyan nyolc dollárba kerül, de egy ilyen napon?! Egy ilyen csodaszépen, mint máma??? (ez megint klasszikus, egész pontosan Pogány Judit) És jön persze a kis piros szemetesvödör is, mert csak két dollár, majd hülye leszek ott hagyni.

A pénztárhoz úgy érkezem, mint mikor 89-ben mentek a trabantok nyugatra. Egy kocsin elfér a leendő életem, ez azért kétségbeejtő. Csak 40 dollárral költöttem túl magam, de van egy olyan rossz érzésem, hogy az ágy nem minden részét vettem meg. A kis piros vödörtől meg kellett válni, nem volt rajta árcédula. Miután fizetek persze a két kávésbögre (mindenből annyit vettem, hogy hívhassak vendégeket is azért...) leesik a nagy kupac bútorról, és az egyik eltörik. Négy óra vásárlás után. Majdnem elsírtam magam. Sebaj, a házhozszállítás után (mármint elintéztem, hogy kiszállítsák) visszmegyek enni az emeletre, svéd húsgolyót, mi mást. Tele van ilyesmi agresszív táblával az IKEA, hogy "azért adjuk olcsóbban a kaját, hogy vidd vissza magad után a tálcát", meg "szereld össze magad a bútorodat, mert akkor olcsóbban adjuk neked". Anyád. Mivel nem találom a kijáratot, megint végigmegyek a piactéren, a piros vödör szerencséjére: elveszek egy olyat, amin van cédula. Meg az eltört bögre helyett egy másikat, amit nem kell kifizetni - nem Magyarországon vagyunk.

Felszállok az IKEA buszra a piros vödrömmel, és elindulunk haza. Biztos hülyének néztek páran, hogy egy vödörért eljöttem a világ végére. Hazametrózok a vödrömmel, kiszámolom, hat órát töltöttem összesen az IKEÁban. De most már látom az alagút végét: Én meg a vödröm szombaton elmegyünk innen. Merem remélni, hogy a többi cuccot addigra odaszállítják...

MATRIX

Azt hittem, mi sem egyszerűbb, mint regisztrálni egy netes DVD kölcsönzőbe, és kivenni a tanáraim által szinte leggyakrabban emlegetett Mátrixot. Namármost. Lehet, hogy a namármost az na már most. Hurrá-hurrá, regisztrálok, kérik a bankkártyaszámot. Rendszer kiírja: helytelen bankkártya. Ezt megismétlem háromszor-négyszer. Sebaj, van egy telefonszám, amit fel kell hívni. Felhívom. Készséges fiú a túloldalon (a vonalén, mármint) közli, hogy nem amerikai a kártyám, az a baj. Mondom, nem, de mindenhol tudok vele simán vásárolni. Mondja, akkor is az a baj. Így igyekeznek kiszűrni a csalókat. Mondok, ez egy VISA kártya, itt, ebben az országban is elfogadják. Nem, nekik olyan kell, ami amerikai.

A DVD kölcsönzés egy hónapra 9 dollár. KILENC. Az első hónap ingyenes. Mindössze kettő problémám van ezzel: ha ingyenes az első hónap, nem mindegy, melyik bank csalója vagyok??? Kettő: komolyan azt gondolja bárki is, hogy a Nagy DVD-kölcsönző Maffia majd megvágja havi 9 dollárra a céget? Tegyük fel, hogy igen. Akkor a cég bukik rajtam havi 1800 forintot.

Sebaj, próbálkozom az Apple-lel. Apple store, ugyebár jár a géphez. Oda csak be kell menni, és pénzért kivenni a dvd-t. Valami azt súgja, hogy nem fog sikerülni, és valóban: hiába vagyok Amerikában, mivel Magyaroszágon regisztráltam, csak a magyar Apple store-ba enged be a rendszer. Ez már nekem magas. És mi van a magyar Apple boltban? Videojátékok. A dvd kikölcsönzése 2.99 dollár lenne. Nem engedi az Apple, nem engedi az Amazon és nem engedi a Netflix.

De miért nekem kell bebizonyítanom, hogy a kártyám valódi és jó? Miért nem a rendszer szűri ki a csalókat??? Miért nem lehet egy nyomorék 3 dolláros filmet megnézni? Ha Magyarországon lennék, megrántanám a vállam, mert otthon világos: ott SEMMIT nem lehet elintézni.

Persze, megvehetném DVD-n. De nincs megvehető dvd, mert ez a műfaj kihalóban van.

Holnap kell szereznem egy Mátrixot. Meg egy Kis szemtanút. De legalább az egyiket.

A nap jóhíre: megjött a biztosítási kártyám. Tehát ha felvágom az ereimet, ellátnak a kórházban. Ennek legalább örülök.

Bevágódás

Kitakarították a fürdőszobát. Juanita. Szerintem így hívják a nőt, aki takarít. Juanita feje van. Kitakarítani a fürdőszobát annyit tesz, mint a cuccaimat átpakolni az ablakpárkány egyik feléből a másikba. a szomszédom, a japán lány haja az maradt ott, ahol volt, a fürdőkádban. A betétje a fürdőszoba szemetesében. Amit nem értek: beláttam múltkor a szobájába, nyitva hagyta az ajtót. Rend és tisztaság, a ruhák fogason lógnak, szóval a lány mégsem annyira mocskos. De amit a fürdőszobában művel, az katasztrófa. Persze ha nem húznám le a klotyót, fel lenne háborodva...

Ma nem öntöttem ki a kávét, haladás. Ellenben a "bonding" a csoporttársakkal nem sikerült valami jól. A francia fiúnak elmondtam, hogy sok francia filmet nézek, ami igaz is. Az persze tetszett neki, hogy az Ötödik elemet szeretem. De az Isten hozott az isten háta mögött-tel jól mellényúltam: szerinte szar, mert kigúnyolja az egyik francia dialektust. Nem akartam belemenni, hogy attól még szerintem vicces. Gyorsan mondtam egy Depardieu-filmet. Depardieu-t utálja. A svéd lány nem látta a Picasso kalandjait. Nem akartam a Bergmannal jönni, mert az olyan, mint amikor egy magyarnak azt mondják, Puskás, Puskás, right? Meg: Deák tér. De a Picassót nem látta. OMG!

A műfajismereti órán a Sci-Firől beszéltünk, ennek kapcsán az utópiafilmek is szóba kerültek. Mint negatív utópia megemlítettem az 1984-et. A tancsi nem látta. Oké, nem kötelező. Kimentem magam, mondom, based on Orwell's novel. Semmi reakció. Kábé egy Ok, whatever. Még jó, hogy a svéd lány kisegített, ő legalább tudta, hogy a Big Brother. Mondom, ja. Az fura, amikor egy tanár, aki nálam százszor több filmet látott, beszél a fasizmusról, az ipari forradalomról és a német expresszionizmusról, meg se rezdül Orwell hallatán. Biztos a kiejtésemmel volt baj. Ilyenkor a Eureopean Smart Assnek érzem magam...Amúgy mint kiderült, James Cameron fejében az Alines a Vietnámi háború allegóriája volt...hát igen. Odamennek és nem tudják legyőzni.

Megnéztünk egy westernfilmet, na ki játszott benne? John Wayne. Az jutott eszembe, vajon John Wayne játszott-e életében valaha másban, mint westernben? Nála pl nem kell gondolkodni a jelmezen: kalap, sál, ing, farmer, csizma. Nyilván volt anno egy jelmeztár John Wayne felirattal, tele volt cowboykalappal, oszt mindig mésmilyen inget adtak neki.

Írhatok fogalmazást a "táj szerepe a filmben" címmel. Újabb OMG. Vagy inkább OMFG. Kő van benne, sivatag és hó. Nehéz megfejteni. De szeretem ezeket a feladatokat, mert az amcsik kultúrájához hozzátartozik. És az jó, hogy ezt meg kell ismernem. Nem lehet minden Almodovar meg Woody Allen. És az Ötödik elem pl tényleg nagyon jó film. Csak az Orwell az bosszant. Persze lehet, hogy csak nekünk jelent olyan sokat, akik tudjuk, mi az a kommunizmus, pl. Meg a feljelentősdi. De könyörgöm, a Batman az senki világának nem a része, én láttam a Vendel uccában denevéreket az erkélyemről, és mégse gondoltam, hogy ezek valójában szuperhősök. Vagy de jó lenne, ha azok lennének. De ez nem baj, azért vagyok itt, hogy megszokjam. Megnézem a Mátrixot a hétvégén. Meg a Kis szemtanút is, és akkor megint jó hetem lesz.

Voltam edzeni, ezért olyan bátran vettem meg egy fél literes (vagy nagyobb?) Heinekent, hogy öröm volt nézni.  És akkor még a törököknél vásárolt "linzentarts"-ot meg se kóstoltam. Holnap aludhatok sokáig!!! Juhéjj! (Aha, nyolckor jönnek a vonatok, de a tudat a fontos) A Heineken mögött az ideológia: segít az alvásban a sör, és holnap is futhatok elvégre. És két napig nem gondolkodok! Az az igazi kikapcsolódás!!!

Az új Zoli

Van a Hét asszonyában a a villamosvezetőnő monológja, ami a kedvencem, de szerintem mindenkinek, aki látta. Amikor a Szép Róza elmeséli (Csákányi Eszter, persze), hogy mennyire gyűlöli az utasokat, és legszívesebben beleordítaná a mikrofonba, hogy "addig nem megyek tovább, amíg mindenki le nem szállt!" Na New Yorkban ez fordítva van. "Addig nem megyek tovább, amíg mindenki fel nem szállt!" ordíthatná a sofőr. Ezt az egyet képtelen vagyok megszokni, ezt a kisvárosi buszozást. Nem az, hogy a busz után futót megvárja, és nem csukja rá az ajtót, mint a magyar sofőr, az egy dolog. De minden egyes embert, aki arra elsétál, megvár. Becsukja az ajtókat, de piros a lámpa. Arra integet valaki, hogy jönne. Sofőr kinyitja az ajtót, ekkor a semmiből ott terem még tíz nyugdíjas, hogy jönnének tán ők is. Semmi baj, nem sietünk. Még a néni integet messziről, hogy ugyan várjuk már meg, a sofőr megint kinyitja az ajtót, még eltelik két perc. Megint piros a lámpa. Már bánom, hogy felszálltam, gyalog előbb odaérnék. A régi Zoli sóhajtozott volna a buszon, a régi Zoli a halálba kívánta volna az utast, de az udvarias, New York-i Zoli türelmesen vár. A néni is csak ember, hát istenem, siet. Joga van ugyanarra a buszra felszállni, mint nekem.

Amikor a Szívek Szállodájában Paris (akit addig mindenki gyűlölt, mert arrogáns volt és hiperstréber) egyetemre ment, egyszer megkérte Roryt, hogy ne meséljen a többieknek, milyen volt ő régen, mert a Yale-en új életet akar kezdeni. Aztán persze ugyanolyan arrogáns lesz ott is...Ugyanígy az új Zoli is elhatározta, hogy az iskolában másmilyennek fogják látni, mint otthon. Az új Zoli felkészült és okos lesz, de laza és jófej. Az új Zoli nem szerencsétlenkedik. Nem borítja ki a kávéját óra előtt.

De kiborítja. A finom, meleg, frissen főtt kávéját, amit az óra alatt akart elfogyaszatni, az új, cool imidzs részeként. Csakhogy Zoli előbb felrúgta a nagy pohár kávét, az kis híján ráfolyt a csoporttársa gördeszkájára (tudom, ezzel kapcsolatban kérdések merülnek fel, de ne menjünk bele), és végignézte, ahogy 9 óra egy perckor elúszik az ébredés lehetősége. A Jóisten szerencsére meg akart kímélni attól, hogy a recepcióra odamenve az excuse me, can I have a mop please, because...kezdetű nem kicsit ciki mondatot elmondjam, és mintha tudta volna, mi fog történni, az ajtóba készített egy felmosószettet. Felmostam, de legalább Vitai Georgina jópontot szerzett a csoporttársaknál, mert így lehetett ezen viccelődni.

Az actinget továbbra is nagyon szeretem, Mary jófej. Jövő hétre három telefonbeszélgetést kell elővezetnünk, ami három különböző arcunkat mutatja meg. Amióta múltkor nagyon tetszett Melanie-nak, amit írtam, azóta megjött az önbizalmam, a "szar vagyok" fázis most átváltott az "isten vagyok" fázisba, de Kate erről előre szólt. Alig várom a visszaesést. Az holnap fog bekövetkezni, amikor a rövidfilm ötletet kell előadni az órán, az enyém szerintem béna, mentségemre legyen mondva, hogy két szereplő 4 percben két helyszínen, dialógus nélkül az nem is olyan egyszerű. Mivel ezeket a producer hallgatóknak kell majd "eladni", csak és kizárólag olyan helyszíneken játszódhatnak, ahol itt New Yorkban tudnak majd forgatni. Ennek amúgy számunkra az az értelme, hogy rászoktassanak a "show, don't tell" technikára, vagyis arra, hogy dialógus helyett képekben mutassuk meg a szituációt.

Az is holnapi feladat, hogy az Aliens technológiájáról írt fogalmazásomat felolvassam, ahol persze minden bölcsésztrükkömet be kellett vetnem, mert ugyebár 2 oldalt nem lehet írni az űrhajókról meg a nyálkás, undorító szörnyről. Valamit összehoztam róla, nem szerettem ezt a feladatot, mert nem érdekel, de rendben, ilyen is van.

Hazafelé a deliben vettem vacsit, és itthon ráébredtem: nem szabad éhesen vásárolni. Erre mindig rájövök otthon a tescóban is, a végösszegek között több ezres bír lenni a különbség attól függően, hogy vacsora előtt vagy után mentem el. Itt csak pár dollár, de akkor is: megmaradt egy kis csirke, egy kis kagykó, egy kis rizs, egy kis tészta, egy kis saláta. Ma túlköltekeztem. A rohadt kiborult kávé az oka...

Agymosás

Állítólag agymosásban lesz részünk. Azt már látom, hogy a rendszert beleverik a fejünkbe. Ezentúl, ha álmomból fölkeltenek, nem arra gondolok, hogy egyszer egy az egy, kétszer ez az kettő (jut eszembe, erre soha életemben nem gondoltam, szerintem még matekórán sem, amikor pedig elvárták), hanem erre: Zoli a történetünk főszereplője. Mit akar Zoli? Iskolába járni. Mire van szüksége Zolinak, hogy elérje a célját? Pénzre. Mi gátolja meg a célja elérésében? Hogy nincs pénze. Honnan szerez Zoli pénzt? Kölcsönkap Emilytől. Cserébe amíg vissza nem fizeti a kölcsönt, Emilyvel vacsorázik péntek esténként. Há! Ez már egy másik történet. Van, amit lehet szeretni az amerikai filmben, és van, amit nem. A struktúrát azt nagyon szeretem. Mert az okos. És nagyon jól használható. És azt is szeretem, hogy nem találkozom az otthoni "á, kár megpróbálnod, úgyse fog menni" mentalitással. Helyette ez van: "Írjál nyugodtan szart, én megtanítom, hogyan legyen jó".
Másik alapigazság: az elsőre rosszfejnek tűnő emberekről rendre ki szokott derülni, hogy valójában kedvesek, szimpatikusak, aranyosak. A jófejek pedig jófejek. (Még nem szoktam meg ezt a "szeretem az embereket és udvarias vagyok Zolit")
Annak a Zolinak, amelyik nem a szar, tehetségtelen, béna, sótlan, keletlen cipó (GARBO), ma sikerélménye volt: a három ötletéből kettő mindenkinek tetszett. Juhéjj. A harmadikkal én se birkóznék meg, azt hiszem. Na de most nincs visszaút, vígjátékot kell írni. Ami nagyon nehéz, anno a "megbosszulom, hogy a szemét férjem átvert" történetnél nem éreztem ilyesmit. Mert az egy dolog, hogy az ember spontán vicces. Na de hogy direkt az legyen? Az már komoly.

Minden tanárom a Showgirls-t emlegeti mint "a legrosszabb filmet" a világon, mivel "unintentionally funny". Most már meg kell néznem.

A szellemi frissességem megőrzése érdekében ma beiratkoztam a New York Sports Clubba, ahol egy komoly felmérésen kell átesni ahhoz, hogy felvegyenek tagnak: volt egy felvételi beszélgetésem a szuper kedves Meredith-szel, aki az első olyan amerikai, akinek a kedvességét nem hittem el. De vatevör, edzeni kell, és végül is a fitnesz személyzet otthon sem tartozik a kedvenceim közé. Nem mintha találkoznom kellene vele többet. Körbevezetett a gigantikus konditermen, ahol mindenki futás közben nézte az esti tévéműsort. Saját lakatot kellett vennem, mert itt ez a rendszer. Két dolgot fogok elhagyni egy hét alatt: a lakatomat meg a klubtagságimat, ami akkora, mint egy negyed bankkártya.

Délután arra jöttem haza, hogy hűlt helye volt a légkondinak. Hűlt helye. Haha. Na de tényleg. rákérdeztem a kolumbiai asszonyságnál: it iz gona bí kóld, válaszolta. Persze. Holnap 30 fok lesz. Úgy látszik, a lakás egyes tartozékai csak évszakra szólnak. Holnap majd arra jövök haza, hogy leszerelte a zuhanyrózsát is a jull get vet in dö réjn felkiáltással. Számolom vissza a napokat, hogy elköltözhessek a bútorozatlan lakásomba. Ott legalább semmi nem lesz, csak légkondi.

A magyarok kijövetele

Van az a nénifajta. Feltupírozott haj, villamosvezetőnős. Karika fülbevaló, pici. Minden magyar faluban ilyen nénik tolják az ormótlan nagy biciklijüket. És van hozzájuk a pirospozsgás (nem, nem ittas, ez olyan állandó állapot, ez a pirosság, ami nem a naptól van, az hétszentség) bácsi is, bőrkabátban. Na, közülök páran a bicikliről hajóra pattantak, és kijöttek ide, hogy ugyanúgy éljenek, mint otthon, csak itt. VAsárnap délután a magyar étterembe járnak. Méltatlankodnak, hogy drága a pogácsa, elcsomagoltatják a megmaradt kaját, szidják az otthoni rendszert, igaz, nem részesei. Magyarok. Itt se vitték sokra, amennyire látszik, a koffeinmentes kávét decafnek hívják, de már hozzászoktak, hogy megigyák azt a szart, amit az amerikaiak kávénak neveznek.

Paprikás csirkét ettem, és egész jó volt. Vettem rétest estére, léphetek egyszerre. Hehehe. Van rakott krumpli is, jövő héten azt fogom kipróbálni.

Végre megvan a lakásom! Ugyan nem az, amit múlt héten néztem, egy másik. 83. utca,  nem messze a metrótól. Upper East Side. Már csak be kell rendeznem, juhéjj. Szép, napos.

Jelentem, előálltam három azaz három sztorival az órára. Ebből az egyik már megvolt régebben, az ötlet, Magyarországon le se szarták egy pályázaton. És igen, összeraktam nagyvonalakban a Judi Dench-Kathy Bates filmet. Az a poén, hogy a fejemben ez elég régóta megvan, már hogy nekik kellene írni valamit. Aztán inkább kitaláltam egy lottós történetet, amit már-már elkezdtem volna kiagyalni részletesen, amikor hoppá, Lottery Ticket címen megy itt egy film a mozikban. Ugyan nem láttam, de elszomorított, hogy lenyúlták az ötletemet. És akkor beugrott a Judi-Kathy sztori, ami persze egyelőre ebben az állapotban van: csinálják ezt. Nem, az hülyeség. Menjenek ide. A lószart. Találkozzanak ezzel. Á, nem. Legyen ez. Ugyan már! Ismerkedjenek meg ezzel. Jézusom, soha! Szar vagyok, szar vagyok, szar vagyok! Isten vagyok, szar vagyok, isten vagyok, szar vagyok! Mekkora humorom van! Lószart, egy lapos, unalmas seggfej vagyok. - Szóval ilyenek járnak a fejemben, és Kate szerint ez normális. Megnyugodtam. Van lakásom és szar vagyok. De New Yorkban vagyok szar. Nem mindegy.

Brecht vs. Batman

Persze sejtettem, hogy el fog jönni az a pillanat, amikor megérzem majd az európai felsőbbrendűségemet, amivel szeretjük az amerikaikat lenézni. Aminek persze semmi értelme, tekintve, hogy nem irodalmi kurzusra járok, hanem filmesre. De sose értettem a Batman őrületet. Nekem ez az egész superhero-baromság nem tetszik, és nem azért, mert ilyen nincs is, hanem mert szerintem ezek nem mesefilmek, hanem olyan akciók, amiben nem Jack Bauer szerepel, hanem egy denevér vagy egy pók, és halálosan komolyan veszik őt. A félreértések elkerülése végett: Jack Bauer az isten, semmi bajom az akcióhősökkel. Kivéve, ha állatnak öltöznek. Tudom, a képregények, meg minden. Engem akkor se köt le.

És Batman mindig példaként jön elő, főleg a diákok hozzák fel. Ilyenkor persze kussolok, mert nem láttam, és nem tudok hozzászólni. Na, gyorsan elő is hoztam múltkor a 12 dühös embert, csodák csodája azt meg a többiek nem látták. Aztán amikor kedvenc tanárom, Kate (magyar ősök, juhéjj) Brechtet emlegette, nagy volt a csönd a teremben. Egyedül az olasz fiú tudott egyáltalán arról, hogy létezik, sőt, tanulta is. Így hárman beszélgetünk. Majd egy ponton közbeszólt az egyik srác, aki megkérdezte, hogy ezek szerint egy Bertolt Brecht filmben ez így meg így lenne? Kate kedvesen elmagyarázta, hogy drámaíró és már meghalt.

Persze ettől még nagyon jófej a delikvens, aki ezt kérdezte, és sokkal bátrabb mint én, ha pl ki kell állni két percben elmesélni egy sztorit. Szóval nem bírálom, nem is erről szól a dolog. Csak megjegyeztem.

Tegnap megnéztük az Aliens valahanyadik részét. Kivagyok a hülye magyar fordításoktól, Bolygó neve a Halál, nyolcadik utas a halál, mert fogalmam sincs, melyik melyik. És írhatok egy fogalmazást arról, miért szereti James Cameron a techikát annyira. Avagy anya-lánya kapcsolatok a filmben. Ebből egyik permészetesen a giga-gusztustalan szörny, akinek a Szigorú Weaver kiirtja a tojásait, amit egyébként nagyon jól tesz. Imádni fogom, hogy angolul a hülye kütyüket csak úgy tudom majd megfogalmazni, hogy "this thing", "that thing", "that machine Ripley drives", "that spacecar or whatever". Na mindegy.

Ma végre szombat, életemben nem sokadszorra 10 és fél órát aludtam egyben, vonatok ide vagy oda. Szó szerint ide vagy oda. Ma elmegyek sportolni. Veszek egy kondibérletet, mert ez így nem mehet tovább. Meg futok. Nem gondolok semmiféle sztorira, konfliktusra, rövid meg egész estét filmre, főhősre, antihősre, SEMMIRE!!! Futni fogok a parkban.

Everyone is the enemy

Nem, a cím nem a csoporttársaimra vonatkozik. Egy amerikai nő figyelmeztetett erre, amikor a lakásért való küzdelemről meséltem neki. Mindenki ellenség, aki lakást keres New Yorkban. Jó, mondjuk nem a Tom Cruise-Kathy Holmes páros, akikkel nem az Upper East Side-i lukért kell megküzdenem, ők találtak egy jobbat a 5th Avenue-n. Még nem akarom elkiabálni, de talán ez alkalommal én győztem le a többieket. Ha minden jól megy, az Upper East Side-on maradok, elköltözöm a 84. utcába. Ma már talán nem kelek fel hajnali négykor azon aggódva, hogy nem lesz, nem találok, nem tudom, az utcára kerülök, vonatokra kelek egy évig, hogy fogok így dolgozni, stb. A gond csak az, hogy bútorozatlan, de legalább: szép, világos, csöndes, külön konyhás, emeleti, KÉSZEN VAN, az iskolától összesen fél óra. A Deákra sem jutok el hamarabb. Az ágyat majd megoldom, a többi nem olyan érdekes. Persze ma azonnal kiraktak a craigslistre egy sokkal jobbnak kinézőt, remélem, földszinti és zajos. Nem is foglalkozom ilyesmivel.

Ma volt egy órám, aminek semmi értelme. Az úgynevezett felügyelt forgatókönyvíró labor. Ez annyit jelent, hogy dolgozni kell a gépeknél, írni a leckét, és bent van a tanár. Csakhogy én így nem tudok dolgozni, nekem nyugalom kell meg a saját szobám, még ha vonat robog is el alatta. Így viszont kötelező megjelenni, de nemigen vagyok alkalmas semmire. Ezt a megjelenést az amcsik szigorúan veszik. Már aki.

Az acting for writers viszont nagyon jó!! Mary, a tanárnő kicsit furcsa, szerintem jófej, csak elsőre nem látszik. Van ám értelme ennek a tárgynak, nem árt, ha az ember tudja, hogy akinek szöveget ír, az mit is tud kezdeni vele. Az első óra arra mindenképp jó volt, hogy a csoporttársaimat jobban megismerjem, most már nem vadidegenként lődörgünk egymás mellett a szünetekben, meg egyébként. Már mindenkinek tudom a nevét pl, ami kezdetnek nem rossz. Mary pedig unique-nak nevezett, máris megszerettem. Jó, ezt azzal érdemeltem ki, hogy álltam. Az volt ugyanis a feladat, hogy álljunk ki a csoportból öten, a többiek pedig néztek. Állni kellett és elviselni, hogy néznek. Ezt a jelek szerint unique módon viseltem. Nem igazán értettem, miért. De megnyugtató, hogy ha másban nem is, állásban legalább különleges vagyok...

Írj, mint egy hippi

Először is az egyre csúnyább jelzőkkel illetett lakáskeresés. Egy pár órára egészen otthon éreztem magam. Elmentem egy ügynökséghez, akik bútorozatlan lakásokat mutattak (volna), de per pillanat az is jobb, mint a sok bizonytalan hely, amiket megnéztem vagy megnéznék, ha lenne rá időm, vagy visszahívnának a delikvensek. Tashát, az ügynököt a beszélgetésünk alatt háromszor hívta fel a gyereke, akivel Tasha egyre ingerültebben közölte, hogy nem ér rá. Aztán kaptam négy címet, ahová elvitt az egyik ügynöke lakásnézőbe. A nem túl beszédes fiútól megtudtam, hogy napi 10-12 órát dolgozik, hétvégén is. teszi mindezt egy egy méter széles íróasztalnál, százan vannak egy teremben, kb, hálát adtam az égnek, hogy egy totál bizonytalan, szubjektív és kiszámíthatatlan pályát válaszottam, ami ugyan baromi nehéz, rengeteg szerencse kell hozzá, de csinálhatom pizsiben, vagy akár mókusok között a Central parkban is.

Szóval. Az első lakáshoz nem volt meg a jó kulcs. A másodiknál nem volt otthon az, akinek otthon kellett volna lennie, hogy beengedjen. A harmadiknál effektíven Magyarországon éreztem magam. Házmesternéni kijön. A lakás nem a másodikon van, mint mondták, hanem a földszinten. Kulcs nem nyitja. Kijön papa. Rövid nadrág, koszlott ing, mezitláb, nagy, fekete téli cipő. Ketten rángatják az ajtót, kulcs nem jó bele. Romlik a tej a zacskómban, 25 fok van, ugye. Elmennek, hoznak másik kulcsot. Nem jó. Romlik a jeges kávé, folyik a vaj. Fiú nem ideges, mert ő nem magyar. Illetve nem látszik rajta. Hogy ideges. Magyarnak tuti nem magyar, fekete. Fél óra múlva kinyílik az ajtó. Körülnézek, köszi, mehetünk.

De hogy a suliról is meséljek. Lorelai Gilmore-t élő emberről mintázták, mégpedig Kate-ről, aki a dramatikus narratíva elemei című, elég uncsinak hangzó, de annál jobb órát tartja. Még külsőre is hasonlít Lorelai-ra, kicsit, gyorsan is beszél, azt meg nagyon. Mondtam is neki, hogy ehhez hozzá vagyok szokva, gond egy szál se. Imádom, hogy ő is vérprofi, mint a többi tanár, de ugyanakkor laza is. Megnyugtatott minket, hogy MINDEN forgatókönyvíró küszködik ugyanazokkal a problémákkal, amikkel mi is. A fő kérdések: ki a fenét érdekel a művem? Hogy kell jó karaktereket írni? Szerethető a szereplőm? Hogy kezdjem el? hogy fejezzem be? Mi legyen a közepe? Sok szöveget írok? Keveset? Vannak benne érzelmek? egyáltalán szól valamiről? És a végső kérdés: Szar vagyok-e? Szóval semmi probléma, addig jó, amíg az ember nem tökéletesen elégedett önmagával. Tanácsként szabad fordításban ezt adta: írj, mint egy hippi, irts, mint egy náci. Vagyis: az ember jusson el a forgatókönyve elejétől a végéig, nem törődve semmivel ("írjál szart!"), aztán második nekifutásra szabaduljon meg mindentől, ami fölösleges. Ez jó filozófia, tetszik.

Az is tetszik, hogy a a filmet mészárszékhez hasonlította, a nézőket pedig tehenekhez, akik azért mennek oda, hogy levágják őket. Mert ha jó a film, akkor ez történik.

Röhögtem a példán, miszerint az ember a filmen egész másképp látja, ha fejbelőnek egy cicát, mint a valóságban. Erre gonosznak nevezett. Nincs igazság.

Az oroszok már a lakásban vannak...

Julia Roberts után egy orosz nő, Isabella is elvett két órát az életemből. Hoppá. Jut eszembe, soha többé nem hiszek a Time Out kritikusainak, akik első helyen dicsérték az Eat, Pray, Love című dögunalmat. Én nem értem, ők miért nem akartak kimenekülni a moziból fél óra után. Na szóval. Keresem a lakást. Isabella visszahív, hogy fél ötkor jó neki. Fél öt előtt üzen, hogy legyen öt. Legyen. Addig bevásárolok. Ötkor üzen, hogy késik. Oké, megvárom. Odaérek. Üzen, hogy 25 perc. 25 (azaz 35) perc múlva felhív 3 utcával odébbról. Közben elkezd esni, előbb még nyár volt, a papírzacskó kezd elázni a kezemben. Találkozom Isabellával. Orosz, persze. A fotón egy szép, világos, berendezett lakás volt: ez itt egy szerkezetkész valami, de Isabella állítja, hogy két hét múlva kész lesz. Mondom, fény sehol, az ablak állítólag belső udvarra néz, de szerintem simán be van falazva. Hogy Isabella ne engedjen el olyan könnyen, mutat még 1000 dollárért egy másikat, amiben ugyan nincs fürdőszoba, de ennyi pénzért ugyan miért ne osztoznék egy felhőkarcolónyi emberrel a klotyón??? Bizos, ami biztos, megnézem a közös fürdőszobát. Leírhatatlan. Azt hiszem szívesebben fürödnék mondjuk a balmazújvárosi pályaudvar mosdójában. Vagy bármelyikében. Megköszönöm Isabellának a szíves lakástúrát, I call you back, mosolygok, majd végre ott hagyom. Persze egy másik megbeszélést miatta kellett lemondanom. Szuper.

Egyszer előadtam Írországban az útban hazafelé kiszakadó papírzacskó sztoriját, almák gurultak szét, és egyáltalán, az aznapi vacsi. Egy kedves ír megállt az autójával, adott nekem egy műanyag zacskót, így viszonylag kevesen röhögtek ki Galwayban, ami azért nem akkora mint New York. Na, ezt sikerült kompletten megismételnem a 5th Avenue-n, papírzacskó elázik, kiszakad, kigurul minden, kedves amerikai jön, felajánlja a műanyag zacskót, ez alkalommal kicsivel többen látták, mint anno. De a vacsi megmenekült. Mindjárt megeszem.

Ja, hogy a suliról is írjak. Melanie, aki sajnos engem nem fog tanítani, nagyon jófej, ma még csak 1 órám volt, persze éhes voltam a legelejétől, és szünetet csak két óra múlva tartottunk. Mivel a jegybe beleszámít az órai munka, rendszeresen belepofáztam az órába, és rögtön elébe is mentem az egyévnyi zoltönözésnek, I prefer Zoli, mondtam, és Melanie meglepően jól is ejtette. Luigi-t Gabrielnek kell hívni, egy másik fiút Zacknek, aki pedig nem Zack, szóval igazán nem kérek sokat a Zolival. Kaptam is leckét, csütörtökre három jelentet kell megírni, és itt komolyan osztályozni is fognak, úgy látszik, nem lesz lébecolás, mint a nyári kurzuson. Előbb-utóbb majd fotókat is csatolok ehhez a valamihez, és akkor sokkal szebb lesz...Holnap visszajön a tavasz, elvileg. Az jó.

11 nap

Azzal kezdem, hogy per pillanat egy guesthouse-ban lakom az Upper East Side-on. Egy kolumbia nő a tulajdonos, aki teremtett magának ide egy kis Dél-Amerikát. Azon kívül, hogy van hat óriási papagája, akik olyan hangot adnak, mintha öklendeznének, van két, szerintem vele egyidős kutyája. Nagyok és lassúak, nem is félek tőlük. Angolul kell hozzájuk beszélni, de szerintem értenek spanyolul is. Van egy teknős, kint úszkál egy medencében. A mosógép mellett jacuzzi van, nem csodálkoznék, ha abban is tartanának valami állatot. A néninek kapásból fogalma nem volt, hogy ki vagyok, hosszú időbe telt, mire egyáltalán megtalálta a kulcsot a szobámhoz. Csak egy hónapig fogok itt lakni, addig találnom kell valami más helyet, amit egyébként már el is keztem.

Felhívtam egy lányt, aki közölte, hogy a hangomon érzi a nyugalmat és hogy alkamas vagyok arra, hogy kivegyem az ő szerény hajlékát. Egyetlen infót felejtett el megosztani velem, hogy ő is a lakásban lakik. Jazz énekesnő egyébként, és a kandallója (I mean világító fahasábok egy műanyag kandalló előtt) felett még mindig két műkarácsonyfa világított. Most már kár leszedni, megint aktuális lesz lassan.

Ma még egy lakást elbuktam, ezt nem részletezem, nem is érdekes.

A sulit jövő héten kezdem. Már megint, mint két éve, be kellett ülnöm kb 150 ember közé, és bele kellett mondanom egy mikrofonba, hogy ki vagyok, mit akarok és minek vagyok ott. Megint egy év, amikor senki nem tudja majd kimondani a nevemet, hozzá kell szoknom a Zoltönhöz, ahogy ezek itten ejtik. Szóval a mikrofonba belebeszéltem, hogy zoltön vagyok Magyarországról, és forgatókönyvírónak jöttem. Azt már nem tettem hozzá, hogy szerencsére a diákigazolványomon a fotó is jobb lett idén, aminek külön örülök, és ezért jöttem igazából vissza. Lehet, kellett volna mondani.

A tanárom egy Melanie nevű nő lesz, aki nagyon szimpatikus, feka, jófej. A csoportomban rajtam kívül négyen leszünk, és ahogy így elnézem, az életemet a SoHóban fogom tölteni egy teremben. Minden nap tanítás (ezt a szót mikor mondtam ki utoljára??), 2 forgatókönyvet kell megírnom 16 hét alatt, aztán leforgatni egy 15 perces filmet, megírni egy létező tévésorozat nemlétező epizódját, ilyesmik. Van külön acting for writers, ami biztos nagyon tuti, bár nekem olyasminek tűnik, mint mondjuk az eating for waiters, de majd meglátjuk.

Ma végre elmentem futni a Central Parkba. Körbefutottam a tavat, gyakorlatilag egy inverz szigetkör, itt középen van a víz:) Meg ezt még nem unom annyira, mint a szigetet, egyelőre a házakat nézem, ahogy a west side mögött lemegy a nap. Szép.