A kokainos süti

Van a Garbóban az a jelenet, amikor Greta végigcsinálja élete első filmfelvételét, üvöltenek vele, láthatóan azt se tudja, hol van, kapodva követi a rendező utasításait (ez a kedvencem: csukd be a szemed! félig! ennyi!), aztán a végén azt mondja neki a rendező, "Rágyogó. Csodálatosnák lenni". És később Garbo ezt a mondatot szeretné hallani újra meg újra.

Ezzel nem azt mondom, hogy én is ezt akarom hallani minden nap. De végül is az ember azért csinálja az egészet, azért dolgozik este nyolctól éjfélig, miután végigülte a két és fél órás előadásokat, hogy megerősítsék benne, hogy nem hülye, és hogy jó helyen van. Ma a színészmesterség órán elgondolkoztam, hogy tulajdonképpen mennyire élvezem ezt. Három telefonbeszélgetést kellett előadni, ami három különböző arcunkat mutatja meg. Tudom, hogy most már egy idegesítő stréber tanulónak tűnök, de ez is jól sikerült, a napi egy beautifult megkaptam. Na majd bezzeg holnap, amikor leadom a westernfilm tájelemzését, amiről két oldalt kéne írni, de csak egy van meg, az is nevetséges hülyeség.

De ma összeraktam a leendő sztorim fő vonalait. Eddig valahogy totál skizofrénnek éreztem azt, amikor az ember azt mondja, nem én írom a művet, a szereplők alakítják a történetet, én csak leírom, amit ők akarnak. Ugyan már. Hát létező ember a szereplő? Dehogy. Az van, amit leírok. És ma egyszer csak azon kaptam magam, hogy olyasmiket művelnek az általam kitalált karakterek, amiket sose gondoltam volna. Ránézek a papíromra (izé: monitoromra), és ilyeneket látok: ahelyett, hogy megszabadulna a kokaintól, elhatározza, hogy süteményt süt belőle, és eladja a spanyol öregembereknek, akik a parkban petanque-ot játszanak. MI VAN??? A karakter, (akit majd Kathy Bates fog játszani a miheztartás végett) effektív drogdílernő lesz. Még ha ennek van egy kis Fűbenjáró bűn utánérzete is. Két öregasszony, kokain, egy öregember, kokainra elcserélt hamvak, egy elcseszett homokszobrász...biztos, hogy összeáll ebből egy épkézláb történet??? És mindenzt onnan eredeztetve, hogy a drága édesanyám nem kis túra elé állít majd engem meg a húgomat, ha egyszer ne adj isten, és remélem, addigra már öregek otthonába dugnak engem is, elhalálozik? Hogy jöttek ide a drogcsempész öregasszonyok? OMG. Sorra jönnek a Kate óráján felvetett kérdések: ki a szart érdekel ez? Nem hülyeség? Hogy legyen vicces? Mi legyen a karakterekkel? Ki kibe szeressen bele? Már előre látom, hogy amint átverekszem magam az elején, jön majd a szörnyű közepe, amikor ott állok két nyanyával, meg egy urna kokainnal, és nem tudom, mit csinálok.

És akkor megint Garbót fogom idézni, tehetségtelen vagyok, szürke, unalmas, csúnya, szürke, tehetségtelen, kövér. Mert ugye az ember nagyon nehezen szabadul a sztoritól, amit megszeretett, az édes gyerek, ugyebár. Most még ronda, mint a kisgyerekek azokon a félelmetes fotókon, amiket a terhes nőkön belül csináltak, nyilván vakuval. Nem baj, írok mint egy hippi, ahogy tanácsolták.

Hazafelé a metrón az olasz fiúval arról beszélünk, hogy az itteni pizza neki istenkáromlás, a spagetti egy vicc a két óriás gombóccal a közepén (bizonyára a daráló hiányzik a háztartásokból), a kávé ihatatlan, csak ott lehet meginni, ahol van presszógép.

Pénteken az egyik csoporttársamnál jelmezes buli lesz. Terroristának fogok öltözni, mert T-vel kell kezdődjön a jelmez. És ahhoz van itthon cuccom. Alig várom a pénteket. Mint egy normális ember...