Az első

Nem tudom, az ember miért ír. Ezt dobta a gép. Sose tudtam rajzolni, vagyis de, mint Réber László, csak azt hiszem, ő tudott volna másképp is, én meg nem. Nem igazán tudok énekelni, nem tanultam zenélni, a reál tárgyakat meg végképp felejtsük el. Gyerekkoromban azt hittem, színész leszek, de csak 33 évesen derült ki, hogy tehetségesen állok. Aztán valahogy rájöttem, hogy amit nem tudok magamból megmutatni (ez persze felveti az örök kérdést: minek? kit érdekel?) azt le tudom írni. És persze az tévedés, hogy mondjuk csak egy színész vagy egy énekes sebezhető, vagyis valaki, aki kiáll a színpadra, és megmutatja, hogy ki ő. Mert amikor az ember megír valamit, az olyan, mint az édes gyereke. És akkor jönnek a producerek, a dramaturgok, a jobb írók, a rendezők, és ezt a gyereket szétszedik, és az ember nem bírja nézni, de el kell fogadnia, mert ugye az a deal, hogy én megírom, te meg megcsinálod. És mindenképp ezt akarjuk. Hogy valaki, akinek van pénze, megcsinálja azt, amire nekünk nincs. És ha a színésznek jó érzés, hogy felkérik egy szerepre, aztán jobbik esetben megtapsolják, akkor az írónak is hasonló az, amikor azt mondják neki: ez jó, ezt megcsinálom.

De nem rohanunk előre.

Hétfő. Egy rövid sztorit kell elmondani két percben az órán. Dialógus nem lehet a rövidfilmben, max. 3 szereplő, max. két helyszín, négyperces sztori. Négy és fél perc alatt sikerül elmesélnem azt, amit kettőben kellett volna. A tanárnak ugyan tetszik a történet, de a többiek jóval folyékonyabban adják elő a sajátjukat, és több sztori is elég jóra sikerül. Hogy mire jó ez? Mert másnap a producereknek kell elmesélnünk ezeket a történeteket, akik kiválasztanak közülük párat, amit aztán le is forgatnak majd. Nem mondom, hogy az esélytelenek nyugalmával dőltem hátra hétfőn, de éreztem, hogy a többieknek valahogy jobban összeállt a fejükben, amit írtak.

Érdekes módon az óra végére, amikor újra elő kellett adni ezeket, leredukáltam 2 és fél percre. Aztán bent maradtunk a csoporttársaimmal óra után egy páran, és elmondtuk egymásnak a történeteket, lemértük. Közben bíztattuk egymást, hogy "ugyan már, ezek 18 éves gazdag szülők gyerekei, csak nem ijedünk meg tőlük?" "szar kis producer, gyere ide, szétverem a pofádat, ha nem tetszik a sztorim!" "Hol lennél nélkülem, te? Sztorid se lenne, amit megcsinálj, baszki!". Szóval kellően próbáltuk egymást nyugtatni, hogy ki nem szarja le, úgyse értenek hozzá. De a két és fél percről nem tudtam elmozdulni.

Másnap reggel (miután ilyeneket álmodtam, hogy kihullott a hajam, meg egész más órára készültem, mint kellett volna) két perc nyolc másodpercre sikerült a rövidítés, bár tudtam, hogy a producerek nem mérnek majd stopperral. Ekkor kezdtem megszeretni a sztorit, ekkor kezdtem úgy érezni, hogy a rohadt életbe, azért csak jó lenne, ha engem választanának. Latolgattam az esélyeimet. A fejemben a két csaj kiesett, az övék nem jó. A fiúk közül biztos befutóra tippeltem kettőt, egyet esélyesnek gondoltam, magamat 50-50 százalékra saccoltam. A metrón igyekeztem nem arra gondolni, hogy egy óra múlva 20 producer előtt adom elő, amit tizenötször elpróbáltam addig. Inkább arra koncentráltam, hogy milyen idegesítően orwell-i a New York-i metró. "Hölgyeim és uraim, ha gyanús csomagot észlelnek, azonnal jelentsék". "Hölgyeim és uraim, az udvariasság fertőző. Legyen ön az első, aki átadja a helyét a terhes nőknek" "Hölgyeim és uraim, a táskájuk bármikor véletlenszerű átvizsgálásnak vethető alá. Legyen szép napjuk." Legalább ne mondja, hogy legyen szép napom, miután megfenyeget.

Hát először is: a producerek nem 18 éves gazdag szülők gyerekei voltak. Ugyan kedvesek, de kiderült, hogy sokuk már dolgozik a szakmában, a legtöbbjük abszolút tudja, hogy mit csinál. Kezdetnek jó. Aztán a vezető tanáruk kezd beszélni. Egyvalamit megállapítok erről a furcsa állatfajról: amíg a mi tanáraink érzékeny kis művésznek tekintenek bennünket, nem baj, kisfiam, szuperhősökről akarsz írni? Írjál. Zombikról? Írjál. Drogdílerekről, szétment házasságokról, öregasszonyokról, akik utálják egymást? Írjál - addig a producereket legfőképp az érdekli: ők mit nyernek az egészen. Hol a pénzük? Nincs ezzel semmi bajom, a filmek milliókba kerülnek, és nyilván nem én fogom kifizetni, aki 500 dollárból rendezek be egy lakást. Az meg világos, hogy vissza akarja kapni a pénzét. Ettől függetlenül beszartam.

Először is filmcímet kérdeztek tőlünk. Az enyémnek nem volt. Ki kellett találnom valamit, mire én jövök. Aztán az egyik bátor jelentkező közülünk beleugrott a mélyvízbe. Jól sikerült neki. A másodiknak, a harmadiknak is. Itt én már nem rúgok labdába, gondoltam. Mindegy. Úgysem úszom meg. Kiállok, elmondom. Nem tudom, hogy telt el ez a két perc. "Nézz a szemükbe, nézz a szemükbe", gondoltam. "Kedves, helyes fiú vagy, jó a sztorid, totál amerikai, meg fogják venni." Meglepő módon kedves arcokat látok, már amennyire egyáltalán észlelem, hogy engem hallgatnak. Tudom, hogy az esetlen kelet-európaisággal ebben a világban nem megyek semmire, de hát ez van. Amikor letelik a két percem, meg kell kérdeznem a csoporttársaimtól, hogy egyáltalán világos volt-e. Az volt, nyugtatnak.

Tizenöt perc szünet. A producerek ezalatt eldöntik, melyik négy sztorit csinálják meg. Most már határozottan tudom, hogy akarom, hogy kiválasszanak, a lelkem mélyén az együttérző pillantásra gondolok, amivel a nem kiválaszott csoporttársaimat fogom majd vigasztalni. De ez csak a lelkem mélye, valójában kiszámolom, hogy valószínűleg lecsúsztam a dologról. Visszamegyünk.

És a lelkem mélyének volt igaza. A négyből két csoport a sztorimat válaszotta. Mivel ezt nem lehetett, az egyik csoport végül egy másik mellett döntött. Meglepő módon két esélyes csoporttársam nem került be, ketten viszont, akikre nem számítottam, igen. Még nem igazán fogom fel, hogy mi van. Odatámolygok legújabb barátaimhoz, két svédhez, egy amerikaihoz és egy olaszhoz. Miközben arról beszélnek, hogy milyen jó a sztori, és milyen jót fognak belőle csinálni, lassan esik le, hogy ez tényleg el fog készülni, megvették, amit írtam. Meghívnak a forgatásra, persze csak ha van kedvem. Hogyne lenne? Odajön a vezető producertanár, és az író, aki engem fog segíteni. Neki külön örülök, ő majd biztos emberként bánik velem. Kedves nő, megtudom, hogy hányszáz produkcióban dolgozott. Közli, hogy a sztori gyönyörű. Csak itt meg itt át kell írni. Simán. Egyelőre abban az állapotban vagyok, hogy ha első betűtől az utolsóig átíratná, abba is belemennék. Valójában nem íratja át, csak a közepébe nyúl bele picit, jogosan.

Belegondolok, hogy valójában nem először látni majd a képernyőn, amit írok. A fenét nem. Először. Eddig megírtam, amit valaki más kitalált. Most kitaláltam valamit, amit megvettek. Egészen más. Október közepén forgatunk. A tunk-on van a hangsúly. Őszintén kedvelem a csoporttársaimat és őszintén sajnálom azokat, akik nagyon szerettek volna lehetőséget kapni, de nem kaptak. Tényleg. Ugyanolyan jó emberek, mint én. Ugyanúgy megérdemelték volna. És a kis szemét érzés legbelül: de nem akarok azon az oldalon lenni.

Este nagy buli van a suliban. Afféle ismerkedési estnek indul, állítólag lesz kaja meg pia, nagyon készülünk rá mindannyian. Elég nagy csalódás: páran ugyan eljöttek, de a kaja az amcsiknál nyilvánvalóan pizzát jelent, tehát néha érkezik egy-egy doboz pizza, a pia meg elfogy az első percben. És azt sem igazán döntötték el, hogy a buli lényege a "mindenki kapcsolódjon ki, felejtse el a hülye filmjeit pár órára", vagy a "kössünk kapcsolatokat, mert azok még jól jönnek a jövőben". Ez utóbbi inkább. Le is támad egy kínai fiú, lehet vagy 21 éves, azzal, hogy producer, ismerkedjünk meg és meséljem el, mit írtam. Mielőtt alapból kiröhögném, eszembe jutnak Kate figyelmeztető szavai, miszerint lézeng itt egy csomó producer, "apukámnak van a legnagyobb gyógyszergyára Kínában" felkiáltással, tehát nem árt velük jóba lenni. Úgy is kezelem. Elmondom neki a sztorimat, ezúttal nyugodtan és összefogottan. Odaadja a névjegyét, hogy hívjam fel, ha van valami sztorim. Apám, hülyéskedsz? Hogyne hívnálak. Kezdem megszokni, hogy van ez a felnőtt Zoli is. Nem csak az, amelyik a piros szemetesvödrét viszi haza a metrón. Hanem az, aki producerekkel tárgyal, érdeklődik, beszél arról, hogy miket csinált eddig. És komolyan veszik az új Zolit. A bulin összefutok új svéd barátaimmal, beszélünk a "nagy mű"-ről. Nagyon tetszik, hogy lelkesek és igazán jól akarják megcsinálni. Pláne, hogy a csoporttársaim panaszkodnak a saját csapatukra, a többiekkel újraíratják a nagy részét. Először érzem magam odavalónak. Az jó. Hogy a saját órámra írandó filmemet mikor fogom összerakni, gőzöm sincs. Mosni mikor fogok? Passz. Most örülök ennek a jó napnak. Holnap írok is a kínainak. Hátha tényleg az ő apukájának van a legnagyobb gyógyszergyára Kínában.