Én még emlékszem valamire a számtani sorozatokból, azt hiszem, az valami olyasmi, hogy egymást követő számok között felfedezünk valami összefüggést, aztán vagy van, vagy nincs (szerintem legtöbbször nincs. A mértani sorozatra egyáltalán nem emlékszem, az mi? Kocka, gúla, gömb, mi lesz a következő? Na mindegy). Mindenestre az idei blogbejegyzéseket tekintve megállapítom, hogy májusban mindössze kettő lesz, júniusban pedig 1. Na viszont nagy nehezen befejeztem ezt az olasz filmet, éljen-éljen, három hetem maradt az újraírására. Viszont ma hivatalosan is regisztrálták a Writer's Guild of America szervezetnél, az amolyan szakszervezet-szerű. Az elmúlt három napban nem kerültem ágyba hajnali kettő előtt, rendszerint lecke miatt, bár az első nap inkább azért, mert bementem az egyik üzletbe vitaminért, mert úgy gondoltam, az nem normális, hogy délutánonként elfáradok. Kértem a fiútól valami tablettát, adott is, legális meg minden, na, de fel is pörgetett kellőképpen. Szóval lehet, mégis volt benne valami... Azért három nap után, "multivitamin" ide vagy oda, most nemsokára beájulok az ágyamba.
Egy hét van még az iskolából. Kezdek rájönni, hogy ez volt a könnyebbik része, a munkakeresés és főleg, ami utána jön, az lesz a húzós. A business órák az általános depresszióban telnek, bár tulajdonképpen csak azzal szembesítenek, hogy dolgozni kell, oszt kész. Na jó, nem ilyen egyszerű, mert bárki, aki eddig az iskolában már befutott íróként, tévés producerként beszélt arról, hogy jutott ő el oda, ahova, az rendszerint így kezdi: "és akkor éveken át olvastam mások forgatókönyvét napi 30 dolláért, amíg egyszer..." vagy: "én voltam az, aki írtam évi három filmet, amiket soha sem adtam el, amíg..."
Egészen meglepődtem. Ugyanis az ágyba beájulás valóban megtörtént, de nem ez volt a meglepő, hanem az, hogy az elmentett blog mégsem veszett el. Blogbejegyzés. Ma például egy nagyobb fokozatú szívrohamon estem át, amikor a Final Draft program több órás írás után közölte velem, hogy váratlanul leáll. Kívánom-e újraindítani. Kívántam. Megnyílik egy üres dokumentum. Már előjöttem különböző kifogásokkal, mit mondok majd a tanároknak holnap, miért nem készültem (nem is kifogás lett volna, csak annak tűnt volna), amikor az elmentett szöveg mégis csak előkerült. Én ezért nem bízom abban, amikor (a közeli jövőben) majd állítólag már megszűnnek a külső drive-ok és csak a neten tárolunk majd mindent. Én az ilyesmiben nem igazán haladok a korral, legyen meg a kezemben. Írtam már át negyvenoldalnyi szöveget azért, mert tutifux helyre elmentette a gépem. De ez most mindegy.
Végre, most, hogy az olasz film elkészült, az életem visszatért a normális kerékvágába, tehát például volt már, hogy kitettem a lábam a lakásból. Eljutottam megint a gymig, meg a Central Parkig. A Central Parkban elviselhetetlen lett a turisták és a baseballozók mennyisége, a futás az tulajdonképpen akadályfutás, szerintem legalább ezerötszáz fotón vagyok rajta piros rövidnadrágban és ujjatlan pólóban. A hétvégén ezt megint nem sikerült megvalósítanom, mert rájöttem, hogy elnéztem az órarendemet, és hétfőre kellett befejeznem azt, amit keddre terveztem, na, ágyban megint egész nap. A tévésorozatom jó lett, szerintem egész eladható formában van, ráadásul a múltkori business órán ez az ember meggyőzött, hogy tévénél kell elhelyezkednem, onnan meg majd a filmnél. Tévésorozatból ugyanis sokat vesznek, filmből meg semennyit, sőt, az a tendencia, hogy ha el is adok valamit, annak van a legnagyobb esélye, hogy az utolsó pillanatban lecserélnek valaki másra, a nevem meg sohasem szerepel az elkészült filmnél, őrültek bele itt ebbe egy páran, például a Kapj el, ha tudsz írója. Is. Meg a Forrest Gumppé. Szóval megyek a filmfesztiválokra meg a tévébe. Nagyon halkan jegyzem meg, nehogy a sajátfészkemig eljusson, itten egy írónak, aki tíz éve dolgozik valahol, többet szoktak fizetni, mint annak, aki holnap kezdi. És erről most nem is írok többet.
4 nap van még (eddig nem bírtam aztán hozzányúlni a bloghoz. Közben láttam egy haldokló egeret. Nem döglött volt, haldoklott. Az utcán. Na, őt sajnáltam.) Beadtam a jelentkezésemet szakmai gyakorlatra, tehát most már vállalhatok állást. Legálisan, meg minden, bár közben megtudtam, (rosszul mondom, eddig is tudtam, csak megerősítettek), hogy New Yorkban a város az illegális munkára épül, lehúzhatná a rolót, ha nem lennének taxisofőrök, pincérek és Starbucks dolgozók, pizzafutárok és mosodások, akiknek mind nem kell minimálbért fizetni, vagy csak pont annyit. Mondjuk az előbb utánaszámoltam:) Annyit otthon is fizet egy menő tévésorozat:). Na de ilyesmit elvileg legálisan nem csinálhatok, szóval rendes állást kell találnom.
Ja, közben meg még Oszama Bin Laden is meghalt (valami hozzáértő okos ember elmagyarázhatná, miért a Magyar Narancs a világon az egyetlen, ami következetesen Uszáma bin Ládinnak hívja, vagy ők olvastak félre valamit, vagy van egy arab ismerősük, mint itt a suliban egy fiú, aki ránk ordított a liftben nemrég, hogy a Mubarakot azt úgy kell ejteni, hogy Műberek), az itteni Blikk le is hozta a "Rohadj el a Pokolban!" című valami 13 oldalas írását, állítólag nagy buli volt valahol, aztán persze másnap ment itt a nagy fejtegetés, hogy szabad-e örülni egy ember halálának, ami persze szerintem álszentség, mér ne lehetne? Na mondjuk azért egy tárgyalást megért volna a dolog, Szaddamnak is volt, el is ment a Pokolba a South Parkban, hogy együtt éljen a Sátánnal. Mibe, hogy egy újabb epizódban majd feltűnik Oszama, hogy elszeresse tőle, én legalábbis ezt írnám. Na mondjuk hogy mennek a Facebookon körbe ezek a kilőtt szemű Oszamás képek, ezen kivagyok. Mintha mindenki úgy érezné, egyedül neki van bizonyítéka arra, hogy tényleg meghalt, és ha kirakja, attól majd mindenki tudni fogja, hogy nem kamu, ki van lőve a szeme. Hát szerintem ez gáz.
De egyelőre annak örülök, hogy már csak mintegy hetven oldalt kell csütörtökig megírnom (hétfőig, de az három perc múlva lesz, szóval buktam), és éppen semennyire se találom viccesnek a történetet, bár talán azért, mert 8 és fél hónap alatt a kétszázadik változatban készítem el. Egy itteni producer srác el is kérte tőlem. Ő megy Los Angelesbe elvégezni a második évet, legyen csak nála a filmem.
Le fogom fényképezni a New York Film Academy épületét. Hogy itt meglegyen. Ez csak egy emelet egy toronyházban (a második, mint tudjuk régebbről, amiért a tizediken lévők gyűlölnek minket, mert minek nekünk lift két emeletre, pedig a tizediken valami jóga szalon vagy ilyesmi van, szóval igazán nem kéne stresszelniük amiatt magukat, hogy megáll a lift), mert a forgatókönyvírók és a színészek külön vannak a filmszakosoktól. Tehát nincs tégla épület sem, nincs murvás udvar, meg nagy tölgyfák, aminek az árnyékában tanulni lehet, ellenben legalább kétszer láttam már bilincsben elvezetni valakit, szóval azért nem olyan unalmas környék. A Broadway-t ellepték a turisták, nem tudok úgy eljutni az iskoláig, hogy valakinek a reklámzacskója térden ne vágjon, a Hollister megint kinyitott, tízméteres körzetben tehát megint létezhetetlen parfümszag van (nem, ez nem illat szerintem). A kedvenc kávézómban új lány van, akivel minden áldott reggel a következő párbeszédet folytatjuk le: -Egy kis café lattét kérek. - Kis café lattét? - Igen. Ez mondjuk hasonlít az itteni pizzériára. - Elvitelre kérek szépen két szelet pizzát. -Elvitelre. Igen. Öt perc múlva a párbeszéd megismétlődik. Múltkor megzavartam a lányt, nagy café lattét kértem, visszakérdezett: - Nagy café lattét? - Igen. Adott kicsit. Mondtam neki, nagyot. Tett még hozzá tejet. Nem baj, a tudat fontos, hogy valami forró van a kezemben.
Tehát nem tudom egyelőre, hogy lesz-e fekete vagy sötétkék talárom (és már alig várom, hogy a Lorelai Gilmore dilemmát megoszthassam valakivel, miszerint hogy öltözik az ember a talár alá, lehet-e alá rövidnadrágot venni, vagy farmert inkább, vagy szép nadrágot, de azt minek?) És akkor ugye még ott a négyzet alakú sapka, amit majd fel kell dobálnom, miután a bojtját átfordítottam egyik oldalról a másikra. Na, az a fotó sem lesz kevésbé kínos, mint az Oszama...
No comments:
Post a Comment