Szokás szerint nem vettem időben jegyet a Lebowski Fesztiválra. Pénteken még volt, gondoltam, biztos marad hétfőre is, hát nem maradt. Nagyon nem izgultam, az utolsó pillanatban szerzett jegyek mestere vagyok, eddig még mindig sikerült olyasmire jegyet kapnom, amire elvileg már nincs. Nagyon egyszerű a titka: oda kell menni a helyszínre. Így mentem hét órára a nyolckor kezdődő fesztivál helyszínére, amiben nem is maga a filmvetítés volt a lényeg, hanem a közönségtalálkozó. Egy perc alatt lett jegyem, egy építész házaspár ismerőse nem tudott eljönni. Onnan tudom, hogy meghívtak magukhoz a sorba, aminek csak azért van jelentősége, mert a rendezvény a 34. utcában volt, de a 33-ig állt a sor, mindkét irányba (vagyis az avenue két oldalán is). Tehát rendes volt tőlük, hogy miattuk nem kellett visszagyalogolnom nyolcszáz métert, de nem csak az volt a szerencsém, hogy kaptam jegyet. Ugyanis a sztárok limuzinja épp abban az időben érkezett, amikor odamentem, Julianne Moore pedig az orrom előtt szállt ki a kocsiból, fotó a fészbukon. Tőle egész konkrétan mintegy fél méterre mentem el, amikor jegyeladóimat követve átvágtunk a biztonsági kordonon (a New York-i építész úgy látszik, bátor), a biztonsági őrök még csak nagyon ránk se szóltak. Ha lett volna nálam a forgatókönyvből, aminek főszerepére éppen Julianne Moore-t gondolnám, oda is adhattam volna neki. De nagyon sietett. Nyolc órakor beengedtek, fél kilenckor felvonultak a színpadra a sztárok: Jeff Bridges (maga a DUDE, magyar fordításban a FÓSZER), Steve Buscemi (akit buséminek ejtenek, nem buszkeminek), a már említett Julianne, John Goodman, John Turturro és a zenei vezető. ez a fél óra volt a legjobb az egészben. Először is: a közönség egy része konkrétan a Nagy Lebowski karaktereinek öltözött, az eredeti John Goodman nem hasonlított annyira magára, mint néhányan a rajongók közül. Itt volt még az "eredeti" Dude is, vagyis a pasas, akiről a Coen testvérek a karaktert mintázták. Nagyon jól megszervezett kis show volt, leszámítva a szokásos amerikai tizenöt fokot, amire a légkondit állítják. Megállapítottam, hogy Julianne Moore-nak van a legnehezebb dolga. A férfiak ugyanis úgy ülnek, ahogy akarnak, John Goodmannek direkt jól áll, ha szétfolyik a székben, Jeff Bridgesnek dettó, egy pasi úgy döglik a fotelban, ahogy nem szégyell, úgyis imádja őket mindenki. De Julianne szigorúan keresztbe tett lábakkal volt kénytelen végigmosolyogni azt a háromnegyed órát, amíg az újságíró őket kérdezte. Figyeltem, egyszer váltott pozíciót, de inkább csak szöget a lába. A csávók úgy fészkelődtek a fotelban, mint otthon a tévé előtt, Julianne-nek viszont muszáj volt színésznőnek maradnia mindvégig, mosolygott is bőséggel. Mégsem volt mű az egész, inkább csak odafigyelt saját magára.
Aztán jött a filmvetítés, amit a vége felé nehezen viseltem, épp elég nekem a tél télen, minek még nyáron is azzal küszködni, hogy hogyan nem fagyok halálra? Nagyon jó film a Nagy Lebowski, habár most eszembe jutott, mennyire hasonlít a Fargóra tulajdonképpen. És hát mi tagadás, a vígjátékom urnás jelenetét is innen loptam. Nem másoltam, csak loptam, ami nem ugyanaz. A csoporttársammal találkoztam egyébként a fesztiválon, aki a pénteki bulimra is eljött (istenien kötök át témákat, nem?) Pénteken ugyanis bulit rendeztem a csoporttársaimnak. Hogy aztán egyszer csak a ház megtelt számomra ismeretlen ázsiaiakkal, az már nem rajtam múlt. A bulira egyébként elhatároztam, hogy pitét fogok sütni. Elvileg minden meg is volt egy fincsi kis áfonyás-mazsolás-túrós süteményhez, de nekem mindig az adagokkal van a bajom. Utálok tésztát gyúrni, az a legnehezebb szerintem az egészben. Sokan szokták kifogásolni, hogy az amerikai film olyan, mint a matematika, mindent ki lehet benne számolni, percre pontosan a film felénél következik be a mélypont, satöbbi (ez olyannyira igaz, hogy amikor a moziteremben megnéztem a Thelma és Louise-t, direkt ránéztem a telómra, amikor a film mélypontja következik, vagyis amikor Brad Pitt ellopja a pénzt - hát nem a mértani közepére esik a filmnek?) szóval tényleg van benne valami, amire azt hisszük, ellentmond a művészi szabadságnak. Hát én én a főzéshez hasonlítom a forgatókönyvírást. Az ember tudja, hogy miből mennyi kell, alapanyag, mennyiség, sütési idő, hőfok, satöbbi, de ha ugyanazokat a hozzávalókat és mennyiségeket két embernek adnám oda, az egyik mégis jobbat főzne belőle, mint a másik. Na, a sütim az kábé olyan lett, mint mondjuk a Majmok Bolyójának ez a most bemutatott, második része. Egész tűrhető, de azért nem nézném meg még egyszer. Vettem a süti mellé egy csomó tortilla chipset, dipet meg mindent, ezek bezzeg sikert arattak, és persze a sör. Meg főleg a lakás. Meg a tető. Meg a hall, ahol tiltott biliárdjáték folyt hajnali kettőkor, amíg az éjszakai portás ki nem oktatott minket, hogy ez nem járja. Nem kellett volna elöl hagyni a golyókat, ugyebár. Az egyik csoporttársam hívta egy ázsiai barátnőjét, akik újabb és újabb "csak feljön egy pár barátom egy percre, ugye nem baj?" kérdéssel fordultak hozzám, én meg mondtam, nem baj. Így fordult elő, hogy amikor már sokadszorra nyitottam ki az ajtót a különböző félig vagy teljesen ázsiai "csak pár barátnak", már meg se lepődtem. Eszembe jutott a példaképem, Larry David, aki ilyen helyzetben tutira előrukkolna valami rasszista megjegyzéssel, például el kellett volna olvastatnom "velük" a kínai feliratot a falamon, ami persze csak pár sör után tűnt viccesnek, józan állapotban isten őrizz, liberálisak vagyunk, vagy mi. Egyébként meg mindenki nagyon kedves volt, lelkendeztek, hogy milyen rendes házigazda vagyok, hogy befogadom őket, persze a sütim megkóstolásánál húzták meg a határt. Figyeltem őket, milyen kifogásokkal utasították vissza. Volt, aki hősiesen lenyomott egy pár falatot, aztán udvariasan félretett a tányért azzal a felkiáltással, hogy "nem úgy volt, hogy kimegyünk a tetőre?" De, úgy volt.
Még azt akarom elmesélni, hogyan fogok magával Kate-tel osztrigázni. Ez azzal kezdődött, hogy a figyelmébe ajánltottam a Little White Lies c. francia filmet, ami abba a típusba tartozik, amit vele is alaposan tanultunk, azaz hogy az ember hogyan is bánik egy sokszereplős filmmel. Kiderült, hogy találkozni akar velem, meggyőződésem, hogy ő volt az a forgatókönyv doktor, aki az olaszoknak írt filmemre a kritikát megírta, és erről akar beszélgetni. Aztán javasolt egy osztrigás helyet, ahová el akart vinni, gondoltam, mi más járt volna fél évvel ezelőtt az eszemben, mint a tanárnővel osztrigát eszegetni délután. Joseph Campbell mitológiatörténész ír a "Találkozás az Istennővel" c. fázisról, ami egy filmnek kábé az eleje-közepe, na ez lett volna az. De aztán lemondta, és ez a találkozó a mai napig még nem jött össze. Összejött viszont a másik, a Julianne, aki fotón valóságos, NEM PEDIG A MADAME TUSSAUDS igen élethű alakja. Ahhoz ugyanis elég bénának kéne lennem, hogy egy mozdulatlan, mi több, élettelen nőről ilyen rossz fotót készítsek. Az elmúlt hét elég jól sikerült: volt mozi, múzeum, most meg a Nagy Lebowski Fesztivál. Szinte eszembe se jut, hogy lassan munka se ártana...
No comments:
Post a Comment