Viszlát, te undorító szomszéd!

Mosással ünneplem egy nehéz hét végét. A jó hír az, hogy holnap elköltözöm, és így utoljára kell elviselnem, hogy a szomszéd koreai (szerintem koreai) lány haja rendre ott úszkál a kád lefolyójában. Ezzel már nem foglalkozom soha többé, pedig reggelete elég nehéz volt megtalálni a fürdőszobában azt a pár centit, ahová nem jutott a hajából.

Ma két órám volt, amin csak DVD-t néztünk. A második, a Vadászat a Vörös Októberre a felétől kiesett. Nem bírtam követni, hogy miről dumálnak, részben mert katonai zsargonban ordítoztak, részben mert majdnem elaludtam, mint körülöttem szinte az összes csoporttársam. Nem tudom, hogy írok majd róla tesztet. Mindenesetre, amit az Aliensről (akárhanyadik uzas neve a halál) írtam, abba nem javítottak bele. Ennyi hülyeséget utoljára a bölcsészkaron hordtam össze. Úgy látszik, azért ez itt is beválik.


Tegnap 4/5-öt kaptam a leckémre, amin kiakadtam, mert olyasmikben nem is kötöttek bele, hogy valami hiányzott, vagy nem jó helyen volt, maximum egy-két ötlettel kiegészítették. Mindegy. A lényeg, hogy lehet kokainból sütit sütni, újfent meglepődöm, hogy ez egy beteg filmötlet. És alapvetően tetszett a tanárnak. A hétvégén meg kell írnom minden egyes jelenetét, mármint felsorolásszerűen. OMG. Ez lesz aztán a hippi-szerű írás, lesz benne minden, előre szólok.

Ma, amikor úgy volt, hogy fél háromkor kilépek az ajtón, és kezdetét veszi az értékes hétvégém, felhívtak az én kedves producereim, hogy találkozzunk. Na ja, Zoli most a való világban él, ahol nem az számít, hogy végre leültem enni, hogy most hazamegyek és alszom egy kicsit, hogy megveszem az esti bulira a tokaji bort, nem. Zoli most eladja magát. Tehát készséggel találkozom az egyébként nagyon kedves új főnökeimmel. Kiderül, hogy a változtatásokat, amiket tegnap elküldtem nekik, egyikük sem olvasta. Ezért voltam fenn éjfélig. Illetve ezért nem csináltam semmi mást 8 és éjfél között. Sebaj. Szemem se rebben, elvégre ezek az emberek tartanak majd el a jövőben. Vagy ha nem is ők, de ez a fajta. Mentségükre legyen mondva, hogy minden nap annyit vannak bent, mint én a legdurvább napokon. És mivel ilyen kedves és előzékeny vagyok, az olasz lány meg is kérdezi, mit írtam még. Hoppá. Ben két évvel ezelőtti szavai visszhangoznak a fejemben a "mit írtál még?", producerek által leggyakrabban feltett kérdésre. Félvállról megemlítem, hogy van egy történet a nőről, akinek a férje megrendezi a saját halálát, aztán a nő utána megy Új Zélandra, satöbbi satöbbi. Nem nagyobb jelentőséggel, mintha csak azt mondanám: igen, van otthon még tejföl is, uborka, kenyér, vaj, ja meg túrórudi. Igen, hogyne írtam volna filmet, filmet mindenki írt, akarod, hogy megmutassam? Akarja. Szóval van pármillió dollárod, kedves olasz lány? Beszélgessünk, naná. Az is kiderül, hogy egy utcában fogunk lakni. Most persze felmerül a kérdés, hogy és ha elküldöm neki, nem-e fogja-e jól lenyúlni-e. Nem éppen az a fajta, ahogy elnézem, de persze producer, az rosszabb lehet, mint az ügyvéd, ráadásul az ügyvéd (egy bizonyos ügyvéd) tanácsára inkább nem kéne elküldenem. Most legyek okos. Elküldöm. Majd beperelem később, otthon megvan a borítékba lezárt példány.

Még csak egy hónap telt el, és mennyi minden történt. A rövidfilmemet megcsinálják. A hosszút elkérte egy leendő producer. Persze nem kéne neki odaadni, mert amióta egy csomó új dolgot tanultam, azóta a felét át kéne írni annak. Suffer, suffer, suffer. Szenvedjen az a nyomorult szereplő. Az enyémek nem szenvednek még eleget. Oké, nem lehet gyereke. Oké, a férje meghal. Oké, nem is hal meg, csak neki hazudott. Oké, van egy új nője messze. Oké, attól gyereke is van. Ha belegondolok, Joanna mégiscsak szenved. Joannát szeretem, ő az első igazi karakterem. Julianne Moore fogja játszani. Joanna még messze nem tökéletes, pláne a többiek, de szenvedni szenved.

Hazafelé elintézem a bankot, veszek Tokajit az esti bulira, mert egy arany ember vagyok, a tokaji 20 dolcsi, amire itt nincs azért pénzem. Október elseje van. Telefon, metrókártya, internet, holnap a lakatos, még el se kezdődött a hónap, de már tele vagyok kiadással. Minden reményem az olasz lányban van.

Este terroristának öltözök a bulin, de majd csak ott, a metrón még nem veszem fel a jelmezt, mert a New York-iak, akik az If you see something, say something jegyében rettegnek (de Orwellről nem hallottak), még feljelentenek rögtön. A metrón ezt az agresszív bemondópasit nem bírom. Itthon felhívom az itteni Elműt, hogy ugyan volnánk szívvesek áramot csinálni nekem, de a landlord, akinél a kulcsom van, nem veszi fel. Csak jussak be a lépcsőházba, az ajtómon úgysincs zár.

A szolgáltatók hangfelismeréssel kommunikálnak velem. Tegnap felhívtam a telefontársaságot, hogy miért nem tudok smst küldeni bizonyos számokra. Az automata nőn nem jutok túl. Most már nem az van, hogy nyomja meg x gombot, ha akar valamit, most már Igent vagy nemet kell mondani. Ha nem értem, mit hadar, akkor ezt mondja: Nem értettem a választ. Mondom, én meg a kérdésedet. "Nem értelek" - jön az újabb felszólítás. - Mondom neki: "Még egyszer tedd fel a kérdést, te liba!" Mire ő: Akarsz a kezelővel beszélni? Mire én: akarok, akarok! Mire ő: "Nem értem a válaszodat". Mire én: Igen, igen!!! Adjad azt a rohadt kezelőt. A nő: Számlakezelésről akarsz beszélni? Mondom, nem. És ez így megy még negyed órán át. Rat Racer Információ a Macskafogóból. Megnyomom a piros gombot, és nyugodok békében.