Az édeskrumplis gulyás

Anyuka megérkezett. Plusz Hálaadás volt, ami itt nagyobb ünnepnek számít, mint a karácsony, a rokonokkal összeveszős, családlátogatós időszak inkább ez. Volt három nap szünetem az iskolában, amit rendkívül nagyra értékeltem, mert a hétvégével együtt összesen öt napot pihenhettem, már ha pihenésnek számítjuk azt a több kilométeres túrát, amit anyukával együtt megtettem.

Ha az ember édesanyja is blogolvasó, akkor elég nehéz úgy írni, hogy ez előbb-utóbb ne üssön vissza rám. Tehát igyekszem nem leírni azokat a dolgokat, amiket anyuka feltehetően nem szívesen olvasna majd otthon. El kell mondanom, hogy a mamám először is egy hős, aki többszörösét gyalogolta annak, amit bírna, ráadásul első este jól kiszúrtam vele, gondoltam, inkább sétáljunk az Upper East Side-on, ismerjük meg a környéket, mintsem buszra szálljunk, igaz, hogy a mamának hajnali négykor kellett kelnie, és addigra már utazott vagy 18 órát, átszállással együtt, de én rendes gyerek vagyok, a környéket meg kell nézni, ahol lakom. Másnap rájött, hogy busz is van. Most csak a leglényegesebbeket írom le.

Először is életemben (tünkben) elsőször elmentünk Hálaadási Vacsorára (Köszönjük, Verám!!!!), volt pulyka mindenféle csuda áfonyalekvárral, édeskrumpli pürével (ez visszatérő elem lesz még), fagyival, töltelékkel, igazi amerikai minden. Ez nagyon hangulatos volt, szerencsére nekem nem kell, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen az indiánok miatt, én hálát adtam minden másért, az indiánok gyötörjék csak az amcsik lelkiismeretét.

A születésnapom hajnala gyakorlatilag egy merő rohanás volt a reptérre, mentünk a Niagarához. Én nem vagyok jó tájleíró, ezért nem mentem regényírónak. Ha két ember beszélgetne a Niagaránál, azt le tudnám írni, de olyat, hogy a víz milyen jelzővel zubogott alá, ezekre képtelen vagyok - már a zubogott alá is kész kínszenvedés. Ilyeneket tudnék írni: A Niagara szép. A víz sok. A víz gyorsan folyik. Kanadába mentünk. A Niagara két vízesésből áll. Mit tudom én, a napnak milyen árnyalat csillan meg a tükörsima vízfelszínen, ami persze nem tükörsima, hanem ilyen hullámzó, de szókincsem az nulla, jön a víz, oszt lemegy, ennyit tudok. leesik. Lezuhog. Akárhogy erőlködöm, nem tudok ennél jobban írni. Azt le tudom írni, hogy Buffalo, ahová a repülő érkezett, mérhetetlenül ronda város. Gyakorlatilag külváros az egész, végig a niagaráig. És nagyon hideg volt, elvégre mi a még mindig 20 fokos New Yorkhoz voltunk szokva. És akkor egyszer csak tél lett, téli kabát, sapka, sál, kesztyű. A szállodai szoba egy tetőre és Kanadára nézett. Kiderült, hogy minden szuper dolog Kanadában van, például a forgó étterem, amiben többek között a Lost két szereplője is ült valamelyik szezonban, még a jobbak közül. A nagy hideg miatt már csak kinéztünk a folyóhoz, hogy mégse legyen az, hogy eljöttünk szállodázni. Másnap aztán átmentünk Kanadába, gyalog, egy hídon. Valóban onnan érdemes megnézni a vízesést (zubog alá), onnan szép, hajó ugyan nem volt, a holtszezon miatt. Végigsétáltunk a parton, anyuka-tempóban. Ő hősiesen jött, én hősiesen tűrtem, ahogy jön. mivel torta idén nem volt a születésnapomon, a kanadai kávézóban kértem magamnak egyet. 

A kanadiak tök hülyék, de ez benne van a South Parkban is. Nem, amúgy aranyosak, de az ajándékbolt rendkívül körülményes. Amit megveszünk, azt nem adják a kezünkbe. A zacskót mint a mcdrive-ban, egy külön ablaknál kell átvenni, majd átjön velünk a határig egy nő, aki megvárja, míg bedobjuk a Kanadából kilépő 50 centet. Ne, ez több szempontból is beteges. 50 cent a kilépés. A belépés ingyenes. Nem értettük, miért követ minket a nő - nehogy eladjuk a három hűtőmágnest jópénzért?? Amit amúgy elfelejtettek belerakni a zacskóba, de ez csak New Yorkban derült ki??? Az amerikai oldalon megint ugyanolyan barátságtalan és gyanakodó ellenőrzés, mint ha a JFK-ről jönnénk. Kérdezi, hol lakunk. Hülyének tettetem magam, mondom, a hotelban. Megkérdezi, a hotelban laknak? Ja, mondom, igen, mára. Egyébként New York Cityben. Szeretem hülyének nézni a vámosokat. És persze rést ütöttem az amerikai biztonsági előírásokon, nem volt nálam ugyanis az iskolai igazolásom, hogy én tényleg ide járok. Pedig azt minden körülmények között vinnem kell, a vízum nem elég. Erre figyelmeztet is a kedves tiszt, a határőr. Mondom neki, nem felejtem el. De ugye nem gondolja, hogy anyukával meg egy fotósgéppel szökünk Kanadából az Usába, hogy aztán elfoglaljuk ezt az irgalmatlanul ronda Buffalót. Szerencsére a mamának van az az arca, amivel nem vitatkoznak az amerikai vámosok sem. Szerintem a pasas érezte, hogy ha most anyámat kiteszi annak, hogy menjen el a szállodáig, hozza el a papíromat és jöjjön vissza, akkor nem megy haza élve. Elnézte nekem ezt a kihágásomat. Mondtam én, semmi túlzás nincs abban, hogy az öregasszony a filmemben kötőtűvel száll fel majd a repülőre.

Mire megérkeztünk Manhattanbe, mindketten fáradtak voltunk, főleg, hogy a 34. évemet megfázással kezdtem, ami életemben nem fordult velem elő: megfázott a derekam, ettől úgy jártam, mint egy kripli. A mama este gulyáslevest akart nekem főzni, mert az itt ugye nincs, én meg nem szóltam, hogy édeskrumplit vett rendes helyett, mert amit én vettem, azt visszatette. De ugye anyákkal nem vitatkozunk, majd édeskrumpliból lesz a gulyás. És lett. Amikor anyám felvágta a krumplit (burgonyát), ugyebár narancssárga volt belülről. Mondtam neki, akármilyen is, a gulyásban van fehérrépa, azt pedig utálom, az édeskrumpli annál rosszabb nem lehet. Hát megfőzte. Tulajdonképpen nem lett rossz, inkább sütőtökre emlékeztet, mint krumplira, a bors valamennyire elnyomta az édességét, így a hálaadási gulyás gyakorlatilag borsos-édeskrumplis-megnempuhulthúsos lett, de összességében finom. Szegény anyuska azt hitte, ki fogom köpni, de mondom, ami nem fehérrépa és kömény, az nem lehet rossz, tehát különösebb erőfeszítés nélkül megettem.

Másnap megint túra, kívülről (vagyis messziről) a Szabadságszobor, a Brooklyn-híd, a World Trade Center építkezése, a Broadway, a sulim (hogy anyuka tudja, hol tanul a gyermek), gyerekruhát üldöztünk az unokahúgomnak, ebből is volt előző nap a vita, mert ugye látni még nem láttunk semmit, de a gyereknek ruha az kell, ha a hálaadási tömegen kell is átverekedni magunkat. Hömpölgött a sok ember, mint Niagara. Ez hasonlat, azt hiszem. Az ember-Niagara az meg metafora vagy ilyesmi. Vagy megszemélyesítés? A Fifth Avenue niagaraként hömpölygő emberáradata. Elmosta New York utcáit. Allegória. Vagy mi a bánat. Sok ember volt. Ez a tisztességes helyzetjelentés. A Brooklyn-hídnál értük el a holtpontot, ott már tolnom kellett anyukát az utcán, hidegebb is lett. Este meg már leckét írtam. Hosszú nap volt nagyon. Rémes, hogy az ember öt nap alatt mennyire el tud szokni a munkától, amikor leültem a filmem elé, nemhogy a "kik ezek az emberek és mit akarnak" érzése fogott el, hanem a "hagyjanak békén, születésnapom van, jön a karácsony, hideg van, fáj a hátam, és különben is inkább gesztenyét sütnék itthon" érzés is. Úgy írtam meg, hogy este tizenegy órakor már nem érdekelt, kivel mi lesz, már nem tudtam követni, kik a szereplők, mi van velük, minek vannak ott, ahol.

Ma volt az első olyan órám, amikor a tanárom, Randy először mutatta ki, hogy tetszik neki, amit csinálok. Elolvastunk mindannyiunk művét, a felállás megint a szokásos: a lányok írják a maguk elég érdektelen sztoriját (ez nem rosszindulat a részemről vagy nagyképűség, képtelen vagyok rájönni, miről szól a történetük), igazi forgatókönyvíró diákok: most mindent belepakolnak, amit tanultunk az elmúlt hetekben. Ide rakok két jelenetnyi másodszintű dialógust. Ide egy monológot majd. Ide egy jelenetnyi konfliktust. Az amerikai fiúval a helyzet a szokásos: amit ír, az jó (lenne, ha nem drogdílerek üldöznének két öregembert, akik 25 éve nem beszélnek egymással, mert az egyik ellopta a másik feleségét anno, vajon hol olvastam ezt a sztorit? Ja, tudom, az öregasszonyos filmemben.), kb ebben a stílusban: itt majd valaki elmegy valahová, hogy csináljon valamit. Na, meg is kapta a leszúrását, aminek a csajok felettébb örültek: végre megbüntetik a rosszfiút. Csakhogy nem az általánosban vagyunk, ezért a leszúrás nem volt igazi leszúrás, inkább olyan "de legközelebb majd csináld meg így" típusú. Megint fiúk a lányok ellen a felállás. Pontosabban én vagyok Svájc, nem veszek össze senkivel, az amerikai csávó ügyes, mit érdekel engem, hogy csinálja-e azt, amit kérnek tőle. A lányok csinálják, de buták. Mindegy, nekünk ez a csoport jutott és kész, kár is ezen gondolkozni. Másik csoportok talán jobbak. Vagy mindenhol vannak hülyék és kevésbé hülyék - inkább ez a valószínű. Szóval a tanár végre megértette, hogy nem vagyok ostoba, tudom, mit kell írnom, illetve a fenét. Most megint feldobtam magamnak a labdát, ha ezek után nem tudok jót írni, akkor tényleg béna vagyok. De csütörtökig nincs leckém, ami egészen kivételes állapot, lassan utazom haza, és nincs dolgom. Kivéve a pénzkeresést, a sportot és a folyamatos filmnézést.

Holnap a mama elmegy haza. Szomorú vagyok. Megint egyedül maradok a fiktív egerekkel, akik most már nem tették tiszteletüket vagy három hete. Nemsokára karácsony. Anyukának indítványoztam, idén a karácsonyi krumplisalátát is csináljuk édeskrumplival. Ideje, hogy a nagymamám is új recepteket próbáljon ki. Rájöttem, elkezdtem várni, hogy menjek haza, pedig hallom, otthon kitört a diktatúra. meg olvasom. De a zemberek hiányoznak. Az emberek. Bocsánat. Még két hét. Kicsit több. Addig ki kell húznom a gulyással. 

A negatív energia

Komolyan nem hiszem el, hogy lehet egy hét leforgása alatt ennyi elektromos tárgyat tönkretenni. Épp csak pénteken beszélt Kate arról, hogy az ember mennyi negatív energiát halmoz fel írás közben és után (neki pedig magától értetődően mindent elhiszek), ami kábé abból fakad, hogy az írás rémesen feszült dolog. Egyrészt feszültség maga az agyalás, meg hogy nem lesz jó, meg hogy kutyát nem fogja érdekelni, meg különben is meg kell felelni a tanár elvárásainak, plusz kiadjuk a legféltetebb titkainkat minimum a csoporttársanink előtt, akik aztán kritizálják a munkánkat, arról nem beszélve, hogy az írás olyasmi, amiben az ember az igazat mondja a világról, mármint azt, amit ő igaznak gondol, holott életünk jelentős részében nem szabad megmondanunk az igazat, ergo viselkedünk, kivéve, amikor a karaktereink csinálnak valamit, de nekik szabad, mert az ugye egy sztori - kivéve, hogy a sztorit mi írjuk, tehát a mi legbelsőbb világunk lepleződik le, ezt már írtam, kiderül, hogy mi mit tudunk a világról...Pluszban a film befejeztével (izé, könyv) az ember érzi ezt a hatalmas ürességet, hogy és akkor most mi is van? Ennyi? Kész, befejeztük, és aztán? És még meg sem emésztjük, hogy vége, már ott találjuk magunkat, hogy harmadik hete foglalkozunk egy tök más sztori tök más karaktereivel, és egy újabb oldalról leplezzük le magunkat? Amúgy semmi baj nincs a lelepleződéssel, ezért csinálja az ember. Tudja csak meg mindenki, hogy én mit gondolok a világról, a kapcsolatokról, az emberekről, ha odamennék az utcán az emberekhez, hogy "te, figyejjé, tudod, hogy a célod elérése után szart sem kapsz az élettől, mert elvesztesz minden mást, ami fontos volt?", meg hogy "ha bosszút akarsz állni valakin, tegyed, lehet, hogy meg tudod büntetni az illetőt, de az nem jó semmire" - szóval ha ezzel letámadnék embereket, elküldenének a fenébe, a moziban viszont ők maguk jönnek rá arra az igazságra, amit én tartok igaznak (levágódnak a mészárszéken, miután), és tulajdonképpen manipuláltam őket, hogy a saját igazságomat tartsák az övékének??? - Ez a tuti az egészben, de a negatív energia ettől még egyelőr van.

És tönkreteszem vele a tárgyakat. Először a fülhallgató. Aztán a mac zsinórja. Most meg az Iphone. A) Variáció: Bill Gates áll a dolog mögött és le akar beszélni róla, hogy hülye Apple termékeket használjak. B) variáció: rontást küldött rám valaki, de az meg elég hosszú idő óta elég sikeres, abbahagyhatná már. C) Béna vagyok. De ezt meg tudtuk. D) A tárgyak random mennek tönkre, nyilván olyankor, amikor napi egy ebédre meg kávéra van pénzem. E) Mélyebb, filozófiai értelme van ennek az egésznek, ne legyünk a tárgyak rabjai, a tárgy az csak tárgy, pótolható, az emberi értékek igazán fontosak, satöbbi.

Baromság, imádtam az Ipone-t. Na nem azért, mert különleges, ma már mindenkinek Iphone-ja van, a közértes pénztárosnak is, de akkor is. Tanítják nálunk ezt a bizonyos Objective Correlative nevű fogalmat. Nem tudom, magyarul hogy hívják, de nem azért mert 85 napja elszakadtam kis hazánktól, hanem mert otthon nem jártam filmes iskolába. (Teszem hozzá halkan, az otthoni filmeket elnézve kevesen ismerik ezt a fogalmat. Is.). Szóval ez egy olyan tárgy a filmben, ami valami érzelmi állapot fizikai kivetülése, legyen ez bármilyen amerikai is. Szóval amikor Rose a Titanicban bedobja azt a ronda nyaklácot a tengerbe, na az a tárgy fejezei ki, hogy végleg elszakadt a múlttól. Az amcsik szeretik az ilyet. Persze a titanikban giccses, de ha az ember ügyesen használja, akkor jó is tud lenni. Hát az én érzelmi állapotomat az Iphone fejezte ki, azzal a rengeteg telefonszámmal, ami benne volt, a zenéimmel, satöbbi. De nem ez a lényeg. Ez a teló volt minden, amit otthonról elhoztam. Jó, a ruhák persze. És bár soha senki nem hívott fel rajta, kivéve valami ismeretlen szám, ez a telefon jelentette azt, hogy elvileg bármikor bárki megtalál, aki írni akar nekem valamit, hogy benne vannak a telefonszámok, és én is felhívhatom, akit szeretnék. És akkor jön ez a hülye baleset, amit most nem részletezek, mert elveszíteném a nehezen felépített khm, mimet is? Azt a képzetet, hogy ezeket a sorokat egy felnőtt ember írja - szóval a telefon nincs többé. Nincs többé, amikor futok a parkban, amikor edzésre megyek, amikor utálom a metrón a terroristákra figyelmeztető kis agresszív mini Huntert, nem tudok fotózni, elvesztek az eddigi képeim, amik nem is mind magamról készültek, és egyáltalán: ezt a hülye Iphone-t persze csak azzal a kampóval lehet kinyitni, amit otthon hagytam, és ha itt vennék egy másikat, elő kéne fizetnem itt is, ráadásul még egy hónapig nem megyek haza, tehát otthonra is fizethetem a számlát, ha meg zene nem lesz, megőrülök, de ha mégis vehetnék kártyafüggetlen Iphone-t, akkor is egy vagyonba kerülne, de úgy megszerettem, hogy mindenképp kell.

Órán tovább néztük a filmet, megállapítottunk, hogy vannak a mozigyerekek, akik egy perc alatt születnek meg, és a filmben is csak akkor bőgnek, amikor kell nekik, mert dramaturgiai szerepük van. A film 2027-ben játszódik. Volt benne egy kb 85 éves bácsi. Azt akartuk kiszámolni, hogy hányban volt 30 éves. Ez ugyebár elvileg egy egyszerű matematikai művelet. Na, nem véletlenül ment az ember gyereke forgatókönyvírónak (ja, az Ember gyermeke mellesleg a film címe is.) és nem mittudomén, hídépítőnek. Ültünk ugyanis 15-en a teremben, plusz egy fő tanár, és meredten bámultuk a táblát. Beletelt vagy öt percbe, mire kiszámoltuk, együttes erővel, hogy az illető mikor is volt harmincéves. És nem mindenkinek ugyanaz jött ki. Végül megállapodtunk, hogy 1967 körül. Vagy ilyesmi. Óra után meg kitört a Hálaadási szünet.

Anyuka megérkezett. Tizenhat óra ébrenlét után nem engedtem neki, hogy elaludjon. Természetesen elhangottak a "kisfiam, mi ez a disznóól" kezdetű mondatnak variációi, ezeket nem értettem. Takarítottam elvégre. Dirt devil megmutatta, hogy tényleg Devil. Felszívta a rózsaszín port. Nem, nem kábítószer, a por itt tényleg rózsaszín. Ja, meg kolbászból van a kerítés is. Persze anyuka talált kivetnivalót a tisztaságban. Elmentünk vacsorázni. Egy német étterembe, hova máshova...Wiener Schnitzelt ettem, az monjuk jó volt. De belegondolni, hogy New Yorkban német kocsmadalokat hallgatni egy szintetizátoros bajuszos előadásában?? Ráadásul a Trink, trink, Brüderlájn, trink címűt (vagy kezdetűt, vagy refrénűt, vagy tartalmút) is, amit annak idején németórán tanultunk egy nem kevéssé náci tanártól?? Na, ez több volt a soknál. De a rántotthús jó volt, tulajdonképpen hiányzott. Anyuka hősiesen kibírta a 24 órát, most alszik. Persze valahányszor leírom, hogy anyuka, megmozdul.

Ma a változatosság kedvéért a Damages c. sorozatot kezdtem el nézni. Elég izgi. Fura, hogy Glenn Close a legegyszerűbb sorozat-mondatokat is ("tudom, min mész keresztül. Tudom, milyen nehéz ez neked" - vagy ez nem egyszerű, hanem gagyi?) hitelesen tudja elmondani. Nem mintha sok lenne ebben a sorozatban. Na de Glenn Close színésznő, nem sorozatsztár. Ezt is nézni fogom. Most lemaradtam a Prison Break-kel. Na, annak a főszereplője pl. sorozatsztár. De azért kedvelem. Csak levágták a lábujját, de két jelenet múlva ez már nem is volt fontos. Jó, de aki szökni készül egy börtönből, az ne is nyafogjon. Elvégre nem az Ipone-ját vesztette el. Csak a lábujját.

Ha ez igaz, még mi?

Ma először is a húsz fok lepett meg. Az egy dolog, hogy a tél lassan jön, de hogy a tavasz meg gyorsan, azt eddig nem tudtam. Tulajdonképpen amióta itt vagyok, nagyon szép az idő, életemben először szeretem az őszt. Hogy november közepén túl a Central Parkban még mindig egy szál pulóverben lehessen sétálni (de legalábbis futni), az több mint jó.

Pedig ha akarnám, se tudnám elfelejteni a Karácsonyt. Ugyanis mától kezdve rendületlenül karácsonyi dalok szólnak a kávézókban, az üzletekben. Öt perc múlva fogok megőrülni. Biztos vagyok benne, hogy a pincébe lekerültek a Halloween-dekorációk, most kerülnek majd elő a rénszarvasok, télapók, csizmák, karácsonyfák. A Union Square-en megnyílt a karácsonyi vásár. Még nem néztem meg. Amikor suliból jövök, hullafáradt vagyok ahhoz, hogy bemenjek a térre mézeskalácsnézőbe. Pénzem úgy sincs ajándékot venni, minek idegesítsem magam? De még mielőtt jönne a karácsony, jön a Hálaadás. Tudom, hogy hálát adunk az indiánoknak, amiért önként lemondtak a területekről az európaiak javára (ez legalábbis Luke elmélete, aki nem ünnepli a hálaadást épp ezért), de nekem ez most elsősorban öt nap szünetet jelent. Holnap bemegyek órára, és már majdnem örülök annak, hogy fél háromkor szabad vagyok, amikor kiderült, hogy azért pótlólag csak beraktak egy plusz órát még estig. Nem vagyok benne biztos, hogy erre elmegyek. Bár igazság szerint ha bemegyek és megcsinálom a leckét, akkor nem lesz dolgom öt napra, ráadásul Kate-tel lesz óránk egész nap, végül is miért ne. Azt tervezem, hogy elolvastatom vele a jelenetsort, és kikérem a véleményét. Ma ugyan az enyémet olvastuk, és jobban sikerült, mint vártam, de valahogy az ő véleményére jobban adok, mint a tanároméra. Most van az az állapot, amikor elkezdem megszeretni a történetet, másodszor.

Mert ez körülbelül így megy: van egy ötletem, hű de jó. Csodálatos karakterek, érdekes történet, konfliktus, cselekmény, izgalom, minden. Ráadásul ez - a harmadik - könyv már úgy születik, hogy kenem-vágom a konfliktusszinteket, a karaktereket, a homéroszi hőst, minden jóistent. Ez az állapot tart két napig. A film felénél jutok el oda, hogy: Mi van? Kik ezek az emberek? Miért vannak ennyien? Miért nem hagytok békén? Mit csináljak veletek? Ez ezzel, az azzal, ennek ez a sztorija, annak az, ez inkább legyen rossz csávó, ez inkább legyen házas, sőt, legyen gyereke, megint gyűlnek az állatok a bárkán. Amikor a film eléri a csúcspontját, én akkor vagyok mélyponton. Most jön a "hogyan tovább", kétpercenként if this is true what else is true (ami tulajdonképpen nem más mint a sztoridominó, ha ez a bábu dől, akkor még melyik??) elkezdem utálni az egészet, mentem volna jogásznak, ahogy anyám akarta (erről most megkérdezem a Katát, a Gábort, a Marcit meg még a Gergőt is, pillanatnyilag csak ti jutottatok eszembe, bocsi mindenkitől, akik kihagytam, ja persze, Barnát), ahelyett, hogy fiktív szereplők fiktív történeteiről próbálom kideríteni, hogy miért igazak. Aztán kitalálom a végét, összeállt valamelyest. Először nézem meg kívülről. Gyorsan elmegyek futni és a kezembe se veszem többet.

Amikor eltelik két nap, és a sztori még mindig nem dőlt össze, akkor valahogy megnyugszom és elkezdem szereteni. Most vagyok ebben az állapotban. Még nem a karaktereket szeretem, azok még nem csináltak semmit, persze előre tudom, mikor fog bőgni a közönség, mert ez most bőgős. Azt még nem tudom, hogy hogyan. Furák az amerikaiak az ő kis szabályaikkal. A kedvencem az, hogy  szerintük az érzelmi állapotot egy fizikai kivetülés jeleníti meg. Olyan nincs, hogy csak érzek valamit. Ha van, azt valahogy ki kell fejezni. Mondok egy példát. A legelső forgatókönyvemben a nőnek el kell adnia a házát. A tengerparton van, szerette. A férje meghalt (persze nem), adóssága volt, pénzt kell szerezni, eladjuk a házat. A jelenetben ül a teraszon és szomorkodik a háza miatt. Az amerikai film szerint ilyenkor csinálni kell valamit. Megérinteni a kerítést pl. Vagy a falat. Ezen a ponton az általam mégoly tisztelt tanáraimmal se értek egyet. Nem azért van a néző, hogy majd ő kitalálja? Arra jöttem rá, hogy ebben a lakásban lakom nem egész három hónapja. És egyszer el fog jönni az a pillanat, amikor innen eljövök. Három hónap nem hosszú idő, és máris mennyi minden van, amit szeretek itt: kiraktam végre Audrey-t a falra. Van egy festményem, a bútorok, amiket 500 dolcsiért vettem, az egérellenes fűtőtest, a macsósarok, ahol a fúrót meg a szerszámosládát tartom, a karnisom plusz négy lukkal a falban, a kukázott bundasapkám Halloweenra, a 260 dolláros lakatom, stb. Ezeket már most szeretem, májusig háromszor ennyi lesz. És amikor majd innen ki kell költöznöm, fix, hogy nem fogom megtapogatni a falat még utoljára. Se az ajtót. Rory Gilmore, miután összepakolt 5 év egyetem után, egy fél másodperces pillantást vetett a szobájára, miközben az anyjával arról diskurált, hogy fán terem-e az avokádó. Mégis ugyanaz az érzelem volt benne. megnyugodtam, hogy azért Amerikában sem mindenki teljesen hülye.

A hétvégém végre nyugis volt, visszaálltam a rendszeres futásra és edzésre, kell is az, ha az ember fejét jungi karakterekkel és archetípusokkal tömik tele. Az adapterem után természetesen az Iphone füldugója is elromlott, majd miután elromlott, még bele is törtem a telefonba. Persze itt még mindig olcsóbb, mint otthon. Vennem kell azt is. A hálaadási szünetnek úgy örülök, mint egy nyolcórában dolgozó ember, nem mintha nem lenne dolgom. Viszont érkezik anyuka és elmegyünk a Niagarához. Szerdán jön a gép. Csütörtökön hálaadás. Pénteken születésnap. Mozgalmas egy hét lesz.

A mű

Másodszorra már nem volt annyira rémes. Talán mert már tudtam, hogy mire számíthatok. Talán mert már hozzászoktam, hogy az ellenszenves svájci fiú játssza a szimpatikus egyetemistát. Meglepődtem, hogy én magam, aki írni úgy-ahogy, de rendezni nem, tulajdonképpen mennyire pontosabb rendezői utasítást tudtam volna adni néhány helyen. Most nem fogok belemenni. Mindenesetre A filmnek van egy óriási előnye a valósághoz képest: a vágószoba. Ha a főszereplőm nem tud kosarazni, de kell neki, hát akkor összevágom azt, hogy dob, meg azt, hogy bemegy. Ugye, ez olyan, mint megölni valakit. Lövök, összeesek, de a másik nem igaziból hal meg. Trükk. Dolgoznak vele a filmek. Ezek csak apróságok, de sok múlik rajtuk. Most, hogy az Ember Gyereke c. filmet óráról-órára szinte kockáról-kockára nézzük, felfedeztük a vágás nagy trükkjeit. Julianne Moore egy pingponglabdát fúj a Clive Owen szájába. Sikerült úgy megállítanunk a képet, hogy a két szereplő szája nyitva, a labda pedig nincs sehol. A következő pillanatban meg hopp, a Clive Owen szájában van. Neki is van színészarca, mint Leónak. Középen összevont ránc a két szemöldöke között. Beszélgettünk órán a különböző színészek színészarcáról, Reneé Zellweger szájcsücsörítéséről, Meryl Streep virágbabrálásáról, de nekem Leó a kedvencem a szigorú arcával. Na nem akarom a producereket csesztetni, elvégre nem rendezőnek tanulnak. És különben is, a feka szereplő megmentett mindent, a film vége nagyon európai lett, bár nem annyira, mint szerettem volna.

Itt a link, noha a fészbukra óránként feltettem, hátha valaki lemaradt róla:

http://www.youtube.com/watch?v=At8wvkfyR4g

A filmben látható statiszták amúgy a producer barátaim.

A megvilágosodás az olyan, hogy egyszer csak jön, bár ezt már írtam. Néha a metrón, néha este. Ja, a metróról jut eszembe. Én szeretem a New York-i metrót. De nem reggel fél kilenckor. Az expressz metró ilyenkor ugyanis nem expressz. Kicsit sem. Olyan lassú, mint a rendes metró, csak többször annyi ember préselődik fel rá, abban a reményben, hogy az expressz metró gyors. Óriási tévedés. Ezért reggel, amikor 2000 emberrel állok egy négyzetméteren, és szentségelek, hogy a lassú metrón legalább tudnék olvasni, még érzékenyebb vagyok a hangokra. Reggel nem bírom a bemondót, aki mindig a Grand Central és a Union Square között érzi szükségét, hogy a napi összes fenyegetést a csomagok átvizsgálásának eshetőségéről, a nem kívánt szexuális érintkezésről satöbbi előadja. Esküszöm, senkinek nem jutna eszébe, ha a metrós bemondó nem hívná fel a figyelmet erre a lehetőségre. Kíváncsi vagyok, hányan kezdtek tapizni valakit azért, mert ez az idióta szóvát tette, hogy nem szabad. Továbbá utálom azokat az embereket, akik mindenáron fel akarnak szállni az amúgy tömött metróra, és ezért elveszik a lehetőségét, hogy megvegyem a kávémat még az óra előtt. Na nem mintha én nem csináltam volna meg, de csak olyankor, amikor úgy érzem, hogy az előttem menő lassúsága miatt késem le a metrót. Azt hiszem, ekkor sikerült tönkretennem a laptopom csatlakozóját. Mintha a dobozban lévő kajámat csukta volna össze a metróajtó, ergo kifolyt a táskámban a cucc, ergo moshattam ki a baseball sapkámat, ergo nedvesség érhette a csatlakozót, ergo este hétkor ott álltam egy lemerülőfélben lévő laptoppal, csatlakozó nélkül.

Még az a szerencse, hogy New Yorkban mindig minden nyitva van, és semmi sincs messze. Így megvettem az újabb csatlakozómat. Majdnem kilencven dolcsiért. Amikor otthon váratlan kiadásom lesz, akkor ugyan bosszankodok, mert a pénzt nyilván másra szántam, de ha az embernek van rendszeres keresete, hát istenem, elmegy a boltba és megveszi. De ha nincs. Akkor a 90 dolcsi az kb háromnapi élelem, nem beszélve arról, hogy egérelleni eszközökre is jelentős pénzt költöttem el mindeddig. Na de számítógép nélkül ugye meghalt a művészet is meg főleg a fészbuk és a cset, tehát nem kérdés, költeni kell csatlakozóra.

De a metrónál kezdtem, hogy ott is jönnek néha gondolatok, csak nem reggel. Viszont este rendszeresen. És amikor összeállítottam a következő filmet, aminek a végével elégedetlen vagyok, egyszer csak beugrott egy lehetséges jobb vég, azt nem mondom, hogy jobbik vég, mert az elég áthallásos. Ilyenkor értem meg, miért mondja Kate, hogy az ember ne csak írjon, hanem rajzolgasson is, modellezzen, satöbbi. Kis emberkéket kezdtem rajzolni, hogy a fejemben jobban összeálljon, hogy ki kicsoda és hol van a filmben. Tényleg az lenne a jó, ha lennének kis bábuim, akiket mozgathatnék ide-oda, halkan teszem hozzá, hogy ez talán valamiféle Isten-szindróma lenne??? Ezúton közlöm, hogy a születésnapomra vagy karácsonyra kicsi bábukat kérek, akikkel eljátszhatom a filmet. Van ez az állapot, amihez az kell, hogy az embernek ne legyen szobatársa, egymaga járkálhasson a szobájában és magában beszélhessen. "Igen, akkor törjön ki lázadás! Hogy erre miért nem gondoltam???" Vagy: "akkor ne is ez lopja el az ékszereket, hanem a másik. Na de miért?" If this is true, what else is true? Ezt azért írom angolul, mert Kate napjában harmincszor elmondja, és úgy tetszik. Állítom, hogy aki írással foglalkozik, az kötelezően magában beszél. Mármint hangosan. Csöndben nem lehet gondolkodni. Ki kell mondani ahhoz, hogy kiderüljön, jó-e. Én szeretek járkálni és hangosan pofázni a történetről. Magamnak.

Végre láttam egy jó filmet. Fair Game a címe, bármit jelentsen is ez. A Sean Penn van benne, aki mindig jó. Neki nincs színészarca, ő színész. Úgy ülök a filmen, mint egy titkosügynök. Mint a tehén, aki tudja, hogy ő ugyan nem megy levágódni a mészárszékre. Mert ismerem már a trükköket. Érdekes így nézni egy filmet. Amikor sokat fordítottam, mindig a szájakat néztem, főleg szinkronizált filmnél. Jó tíz évembe telt, hogy ne nézzem a szájakat. Most nem azokat nézem. Most homéroszi hőst nézek, meg hős útját, meg konfliktusszintet meg azt a rengeteg eszközt, amit belénk vertek. Tulajdonképpen jó dolog, hogy az ember a világban legalább egy nagyon pici részben eligazodik. Nagyon sok helyet utálok. A bankot, mert egyrészt hivatalos, és az emberről alapvetően feltételezik, hogy hamisít vagy adót csal. Az orvosi rendelőt, mert nem tudom, mi a bajom. A postát, mert bunkó postásnők néznek hülyének, mert nem tudom, hogy a lottót nem ennél az ablaknál kell feladni. (Pestről beszélek) A színházat nézőként nem szeretem, mert viselkedni kell, de minek viselkedjek, ha közben ezekkel az emberekkel dolgozom? Mondjuk a színház nem volt jó példa. A repülőteret gyűlölöm. Ott minimum bűnöző vagyok, ha más nem, csempész. A mozi az egyetlen hely, ahol nyugodtan ücsörgök, várom a filmet, és utána normális gondolataim támadnak. Többnyire. Most meg aztán végképp.

A hétvégén majdnem semmi dolgom nem lesz. Igyekszem kimenni a parkba fotózni, lehetőleg ezúttal az akkumlátorral együtt. Nem törlök senkit a fészbukról, aki nem nézte meg a kisfilmet. A művészet szabadon választható. A hozzáértő emberek véleménye azért fontos, mert értenek hozzá, a hozzá nem értőké meg azért, mert őket kihívás lenyűgözni. Nincs vagy-vagy, mindekettőnek örülök. És nem törlök senkit. Max nem leszünk jóban...

A színészarcom. Ami hasznos.

Kiderült, hogy az ember életében vannak visszatérő dolgok, amik valamiért megtalálják akkor is, ha azt hiszi, hogy ennek már régen leáldozott. Most azt hagyjuk, amikor művészeti titkárként olyan színészekkel dolgoztam, akiket addig csak távolról csodáltam, neveket nem mondok. És ilyen Jerry Seinfeld is. Mármint a sorozat. Először azt hiszem, 1996 környékén láthattam, amikor egyrészt még nem tudtam angolul, másrészt még nem voltam fordító. 2001-ben került hozzám a sorozat, amikor is 5 szezont fordítottam be belőle. A Gilmore Girls után (bizony, után, pedig imádtam) a Seinfeld volt a legeslegjobb munkám, de már írtam, magyarul nem lett jó. Ez ugyebár az ellen-jóbarátok, vagy hogy ne legyünk igazságtalanok, a felnőtt-jóbarátok. A világ három részre osztható: akik nem ismerik a sorozatot, vélhetőleg azért, mert Magyarországra elég bénán jutott el, az Rtl Klub adta, na, mikor, ha nem éjjel. A másik rész, aki ismeri, de utálja - velük nem foglalkozunk, ők nem emberek. Azt hiszem, a többi viszont imádja. A Seinfeldhez nem lehet semlegesen viszonyulni, amolyan "jó-jó, de azért van jobb is" stílusban. Nem ez egy sorozat, aminek majdnem minden epizódja klasszikus, ha meg nem, akkor klasszikus mondatokkal van tele, mint mondjuk az Annie Hall vagy az Elnöknők. A nem klasszikus epizódok meg szimplán csak nagyon viccesek.

Szóval Zoli fordítgatja a Seinfeldet, nem gondolván, hogy 9 évvel később a New York Film Academy-n fog színészetet tanulni, amikor is jelenetet kell választani bármilyen filmből vagy sorozatból. Mivel fiú partnert kaptam, sajnos egy Emily-Luke jelenet nem jöhetett szóba. Se Kirk. Szerencsére nem kellett győzködnom a csoporttársamat, hogy Seinfeld jelenetet válasszunk, sőt, ő ajánlotta. Persze tudta, hogy szeretem. Noha mindenáron szerettem volna a "these pretzels are making me thirsty" vagy a "you wanna be my latex salesman" vagy a "not that there's anything wrong with that" mondatok valamelyikét elmondani, végül a "show about nothing" jelenet mellett döntöttünk, amikor a két szereplő eldönti, hogy a Seinfeld c. sitcom a semmiről fog szólni. És én vagyok George. George-ról annyit kell tudni, hogy ő az isten. Jason Alexander játssza, a Pretty Womanből mindenki ismeri. De most Zoli fogja játszani. Ez olyan, mintha valaki megkeresne, és azt mondaná, holnaptól legyek én a köztársasági elnök. Ja nem, az nem jó példa. Tudok írni-olvasni. Na mindegy, nem jut eszembe hasonlat, de George-ot játszani olyan, mintha azt mondanák, legyek Erna az Elnöknőkből. Ha semmi másra nem lesz jó az egész filmiskola, ezt a fél órát élvezni fogom. Az már csak bónusz trekk, hogy én két jelenetet csinálok, mint hogy mit ad isten, a partnerem nem jött az órára, így egy másik sráccal is én gyakoroltam az ő jelenetét. Kezdek visszatérni a régi gyökereimhez, csak már nem vagyok 16 éves, hogy elhiggyem, hogy szar vagyok.

Egyébként nem igaz, hogy a suli semmi másra nem lesz jó. A forgatókönyvírás ugyanis, mint kiderült, tényleg csak részben tehetség meg ötlet kérdése. Van egy nagyon nagy része is, ami tanulható, egyszerű "kraft". Mint egy recept. Kell bele ez, meg ez, meg ez, hoppá, kész a mű. Elég döbbenetes, hogy amikor a néző a szereplő belső lelkiállapotát mutató pillanatot látja, akkor fogalma nincs, hogy ezt az író csak úgy belerakta, mert kell. Mint amikor a szakács fűszerez, mi meg eszünk és ízlik. Hát azért ízlik, mert a szakács tudta, hogy az kell. Jesszusom. Ilyen egyszerű az egész. És az a vicces, hogy Amerikában tudják ezt, mégsem csinálják. Arra gondoltam, ha minden amcsi film olyan lenne, ahogy a filmiskolában tanítják, akkor gyönyörű, értelmes és jó filmekkel lennének tele a mozik. Itt is valami hiba lehet a gépezetben, ha ennek ellenére rossz filmek készülnek. Még el sem kezdtem írni az új könyvet, de már tudom, milyen eszközöket fogok hol használni, ja és a legfontosabb: életem első olyan könyvét próbálom megírni, ahol a képek lesznek túlsúlyban, nem a szöveg. Nekem az nagyon nehéz (a tévés múlt ugyebár. Múlt a lószart. A mosodában is azt írtam.), mondtam már, dől belőlem a szöveg. Éppen azt kell megtanulni, hogy ne dőljön. A sztorit amúgy összeraktam, de még javítani kell rajta. Sőt, lehet, az egész végét megváltoztatom...Még nem tudom.

Ha az ember kedveli a csoporttársait, mindig meglepődik, hogy miket tudnak kiagyalni. Van egy alapszabály: az ember a saját életéről nem ír. Az ugyanis a kutyát nem érdekli. Mindenki szereti azt mondani, hogy "filmet kéne írni az életemről,  mert ami velem megtörtént, hát az..." A fenét. Az csak nekünk érdekes. Mert mi vagyunk benne a főhős, számunkra az érzelmek nagyon magas fokon vannak jelen, és azt hisszük, a mi szenvedésünk vagy sorsunk vagy örömünk mindenkiből ugyanilyen érzelmeket vált ki. (Ez nem Kate, ez kivételesen én vagyok). Dehogy. Az más kérdés, hogy minden film valamilyen aspektusból mégis rólunk szól, még ha elsőre nem is tudjuk, mi ez az aspektus. Nekem pl. soha nem jutna eszembe magamról írni. Írnék a Greta Garbóról. Mit csinált? Otthagyta a családját, a szülőföldjét, elment Amerikába, mert ott jobb volt neki. Haha. Gretáról szól? Persze. Rólam szól? Persze. Hogy a vígjátékom milyen szempontból szól rólam? Nem tudom. Abból a szempontból, hogy én beszélek így. És élveztem a vígjátékot, mert az ember elengedheti magát, dőlhet belőle a hülyeség, és nem baj, ha túlzásokba esik. Na, így jutunk el a lényeghez. Adott két nyanya, öregek, utálják egymást, de mégis együtt kell működjenek, mert drog dílerek vannak a nyomukban. Hol vagyok ebben én? Sehol. Ott, hogy látni akarom a két színésznőt, amint ezt megcsinálja. Jutalomjáték, nekem. Na, bezzeg a csoporttársam. A filmje arról szól, hogy színészmesterség órán beleszeret egy lányba, miközben van menyasszonya. És a tanár szembekötősdi feladatot ad a diákoknak (tessék visszakeresni a pár nappal ezelőtti bejegyzést, múlt héten volt ez), és a főhős összekerül a kedves, helyes lánnyal. Ja, a főhös író. Ja, de nem forgatókönyvíró, hanem színdarabíró, EGÉSZ MÁS. Persze, jonatán alma, starking alma. És akkor az van, hogy az író az beleszeret a szembekötős lányba, de végül a menyasszonyával kibékül, pedig a lány helyes és kedves, de az író az ugye minden nőt akar. OMÁJGÁD. Ez a sztori. De amikor azt kérdeztem a csoporttársamtól, hogy ugye az író az te vagy, akkor azt mondta, dehogy, az író negyven éves. Aha. Negyven éves és színészmesterség órára jár, mert azt javasolta a tanára, könyörgöm, akkor ez egy lúzer!!! De Zoli felveszi a színészábrázatát, erős másodszintű dialógusban közli, hogy ez valami rendkívül érdekes, mindenképp kíváncsi vagyok rá, remélem, bekerül a mozikba is. Hozzáteszem, a srác előző forgatókönyve 5 fiúról szólt, akik egy albérletben éltek. Ja, véletlenül ő is négy fiúval élt együtt egy albérletben régen. Hogy honnan jött az ötlet? És ő az a fajta, aki a létező összes mindenkinek megmutatta a készülő művet. Hasznos dolog a színészarc. Főleg miután az adaptált jelenetéről is értesóltem, amiből annyit sikerült megtartania, hogy ketten ülnek egy padon. Az isten is írónak teremtette.

De nem akarok gonosz lenni, mert kedvelem. És ő az okosak közül való egyébként. Van azért előnye annak, hogy az ember nem 25 éves. Már tudja, hogy mi az, amit nem kéne. Hogy mi az, amit kéne, azt nem tudja. Azt csak próbálja. Szerintem akkor lesz gáz, amikor majd azt hiszi, hogy tudja, és megy csuklóból is. Akkor kell abbahagyni.

A szendvicsem

Amikor az ember egyszer elhalasztja a kötelező teendőit, akkor elég hamar ott találja magát, hogy azt se tudja, melyik fontos dologba kezdjen bele előbb. Olvasnom kell egy angol nyelvű könyvet. Írnom kell egy vázlatot. Írom a fizetős munkámat. Adaptálnom kell egy jelenetet. Véglegesíteni kell az egérűzést. És nem ártana mondjuk a lakásból is kimennem néha. Elég, ha csak eggyel el vagyok maradva a sok közül, az lesz az eredmény, hogy az egész hétvégét itthon töltöm, de persze akkor tudok csetelni, skype-olni, satöbbi, tehát megint mi marad el? A munka...

A baloney sandwich Melanie hasonlata volt a főszereplő céljára. Kábá párizsis szendvicsnek nevezném. Neki az az elmélete, hogy a gyerekek azt az egy szendvicset szeretnék, amit kinéznek maguknak. Nem kérnek mellé salátát, uborkát, sajtot, kukoricát, semmit, csak a párizsis szendvicset. Ezt kell szem előtt tartani, ha a karakter céljáról beszélünk. Vagyis a karakter az egész film alatt egyetlen dolgot akar elérni, és ezen semmi szín alatt nem változtat. Az egy dolog, hogy közben a környezet megváltozik, vagy ő maga ráébred, hogy a szendvics nem is olyan jó, de amíg az ember kezdő író, addig törődjön csak ugyanezzel a szendviccsel. Márpedig az én baloney sandwichem most az egérlyuk volt. Ugyebár addig nem nyugszom, amíg az a luk el nem tűnik. A szombat estémet masszív purhabozással töltöttem, persze nem tudtam a rácsot a fűtőtest elől kibontani, ezért bepurhaboztam az egész rácsot úgy, ahogy van. (A rend kedvéért ez egy purhab-szerűség, valami, ami kijön a tubusból és megkeményedik, de szerintem nem purhab...) Gyakorlatilag mániákus egérlktömővé váltam, és olyan eszközöket kezdtem használni, amiket eddig sose. Ráébredtem, hogy a Jóisten célja az egérrel a rendre szoktatás volt. Nem vagyok az a mosogatós fajta. Se a szemétlevivős fajta. Se az elpakolós fajta. Se az asztalletörlős fajta. Hát most egyszerre lettem mindegyik...

Este a Prison Break-et néztem. Azon gondolkoztam, mitől jobb mint a Dexter meg a Weeds. Például azért, mert kapásból nincs benne voice over. Nem néznek hülyének, rám bízzák, hogy megértsem a cselekményt. De kell, hogy legyen még valami más is. A főszereplő fiú színészete pl. nem tetszik. Ő is azok közé tartozik, akinél az a színjátszáz, hogy egyféleképpen néz, lehetőleg sötéten, biztos, ami biztos. Egy sűrű nézésbe olyan sok mindent bele lehet magyarázni. És elhisszük, hogy ez azért színészi játék, mert hiszen olyan komoly a helyzet. Hát ja, egy börtön nem játszótér, ott mindenki kemény, különben is a fekák utálják a fehéreket, a rabok utálják az őröket, kivéve a helyes doktornőt persze, és egyáltalán, ember legyen a talpán, aki a börtönt túléli. Ugye vannak ezek a börtönös alaptípusok, a keménycsávó, a régóta ottlévő sorsába beletörődött és bölcs csávó, a mindent beszerző csávó, és börtönös filmekben sosem számít, hogy honnan szerez be mindent, aztán van a vezér, akivel jóban kell lenni, satöbbi. És valahogy ezek a karakterek olyan sokfélék és olyan sokféle helyzetet teremtenek, hogy leveszik a főhős válláról a színészi terhet: neki mindig csak néznie kell. De mindennek ellenére a Prison Break-et beveszem, érdekel, hogy mi lesz, hogy hogyan jön ki, mit jelentenek a papírkacsák és a bedobált újság a csatornába. Az ember pl. ezt szereti: összerakni a történetet a fejében, hogy aztán meglepődjön, mekkorát tévedett. Na, ez nincs a Weedsben. A Weedsen egyelőre érezni, hogy írták. A Dexteren is érezni, hogy írták, bár az minőségileg azért sokkal jobb. És nyilván azok a jó filmek, amikor az ember nem érzi, hogy okos emberek írták meg neki, hogy legyen mivel eltöltenie az estéjét.

A jelenetem adaptálása meglepően sokkal jobban sikerült, mint vártam. Egy könyv első fejezetének első jelenetét olvastuk el, ebből kellett filmjelenetet írni. El kellett dönteni, mit hagyunk ki, mit tartunk meg, mit változtatunk meg. Nem állt össze az egész. Volt benne egy misszionárius idősebb nő, egy fiatalabb férfi, beszélgettek egy padon, a pasas levelet olvasott a feleségétől. Aztán kiderült, hogy ráhajt a misszionárius nőre, aki a sátánról beszél, meg a világvégéről, meg a Bibliából idézgetnek, és végül a férfi meghívja a nőt egy italra, de az nemet mond. Oké. Nekem valahogy nem tetszett az egész, pontosabban nem igazán tudtam érdekessé tenni. Túl akartam lenni az egészen. Oké, megírom, megtartom a mondatokat, csókolom. De van az írásban egy nagyon jó dolog. Amikor az embernek nem megy, nem megy, nem megy, nem érzi, nem érzi, és akkor egyszer csak bekattan valami, egyszer csak rájön, hogy hol kell a dolgot megfogni. Nem mintha ki tudnék rakni egy Rubik-kockát, de ez az a pillanat, amikor az ember rájön, hogy ha a pirosat tologatja ide, a zöldet meg oda, akkor meglesz a kocka. És mivel szabadon lehetett változtatni a jelenetet, rájöttem, hogy adjunk a sátáni mondatoknak egészen más értelmet, ugye minden mondat kizárólag egy adott szituációban jelent valamit, egy másikban egész mást jelent. A két okos lány csoporttársam csak arra tudott gondolni, hogy legyen a csaj fiatalabb, mondjuk 24 az 58 helyett, persze szexi. Mer ugye olyan nincs, hogy egy fiatalabb pasi az idősebbre gerjed. Persze, tessék Sunset Boulevard-t nézni. Nem mintha mást vártam volna a lányoktól, akik abban az egy megközelítésben látják a világot, hogy a szép emberek szép embereket szeretnek. Erre mondta Ben, hogy van a csúnya, meg van a tévé-csúnya. Ami azért annyira nem csúnya. Van a kövér, meg a tévé-kövér. Ami azért annyira nem kövér. Az én verzióm szerint végül nem a pasi akarta a nőt, hanem a nő a pasit, a Sátánról elmondott mondatok pedig gyakorlatilag saját magára vonatkoztak. Egész vicces lett. Mondta Ben, hogy még soha senki nem írta így ezt a jelenetet. Valamelyik Zoli a kettőnk közül persze elmosolyodott. Sejtettem.

Délután már nem volt ekkora sikerem, a másik filmötlet vázlatába már többször belekötöttek, ami persze jogos volt, kivéve, hogy dettó ugyanazt csináltam, mint nyolc héttel ezelőtt, és ami akkor jó volt, az most nem. Na, hát ebből áll az iskola. Most megint bizonyíthatom be egy tanárnak, hogy nem vagyok én olyan buta fiú. Ez mondjuk túlzás. Butának nem nevezett, mindössze hiányzik a cselekményből még ez-az. Persze, hogy hiányzik. Most pedig meg kell írnom a teljes jelenetsort csütörtökre. Kilencven jelenet. Egy olyan filmről, ami még épp csak formálódik a fejemben. De persze tartani kell a tempót, mert nem megcsinálni az egyenlő azzal, hogy nem vagyok rá alkalmas. A maximalizmus néha rémes dolog. Mondjuk azzal szerencsém van, hogy jó vizsgázó vagyok, és ha azt látom, hogy egy tanár nem bízik bennem maradéktalanul, akkor nem begörcsölök, hanem a sarkamra állok, rohadjon meg, azért is jót fogok írni. Kár, hogy nem Maryhez kerültem. Nem baj, úgysem az én döntésem volt. Alig vártam, hogy hazaérjek. Megint éhesen vásároltam, nem kellett volna. Vettem egy csomó mindent. Kell az esti filmnézéshez. De csak miután levittem a szemetet, elmosogattam, letöröltem az asztalt, elpakoltam a maradékot, elolvastam a tíz oldalamat az érthetetlen könyvemből. Este tizenegykor kezdődik a szórakozás...

Az A és a B sztori

Tudok ám róla, hogy az A sztorim lett a B sztori. Ehhez el kell mondanom, mi az A sztori meg a B sztori, nem mintha nem lehetne józan paraszti ésszel kitalálni. A sztori a fő cselekményszál, a B sztori a kevésbé fontos, mondjuk úgy, mellékszál, C sztori, ha ugyan van, a még kevésbé fontos történet a történeten belül. Elvileg a "Zoli a forgatókönyvíró iskolába ment" lenne az A sztori, és a "Zolinak egerei vannak" a B. És persze az utóbbi időben, vagyis az elmúlt egy héten többet foglalkoztam az egerekkel, mint az iskolával. Na de mit csináljak, ezek elég erősen meghatározták a mindennapjaimat. Amúgy ezt elkövettem a forgatókönyvben is, volt, hogy a mellékszálból lett a főszál, sőt, effektív a mellékszereplővel történtek az érdekesebb és viccesebb dolgok. Erre mondta Kata, hogy nem szabad demokratikusnak lenni a szereplőkkel, igenis a főszereplővel kell többet foglalkozni, ami persze nem is olyan egyszerű, mint az ember gondolná. Ugyanis annyi érdekes dolgot lehet kitalálni a mellékszereplőknek (ugye, az állatok a bárkán), és az ember annyira nehezen válik meg az ötleteitől. Ez az a bizonyos randi. Azért időzök a mellékszereplővel, mert érdekel, hogy vele mi történik. Néha van egy olyan érzésem, hogy az írás azért jó, mert az ember mindenkivel azt csinál, amit akar, ellentétben a való élettel, amikor az emberek még csak véletlenül se úgy viselkednek, ahogy én szeretném. Na de tényleg. Olyan jó ellenni a mellékszereplőkkel, az embernek addig sem a fő történeten kell agyalnia, mert ugye a főszereplőknek minden mondata, minden lépése számít, a mellékszereplőkkel meg lehet egy kicsit lazulni.

Most tehát mindenki az egérkével lazul ahelyett, hogy az izgalmas kalandjaimról olvasna. Pedig azok is vannak, most el kellett határozni, mi a második forgatókönyvem témája. Csak hárman voltunk az órán. A lányok nagyot alkottak. Anélkül, hogy részletesen belemennék, az egyikük azért nem fejezte még be az ötlete kidolgozását, mert a való életből vette a figurát, és a való életben még nem ért véget a fiú története, addig tehát ő sem tud semmit megírni. Az Isten is erre a pályára teremtette. A másik egy fokkal jobb volt, de ő sem fejezte be a törénetet, és miért? Ja, mert ő is a való életből vette a sztorit, és még halvány fogalma sincs arról, hogyan is kéne befejezni. Én nem mondom, hogy az ember könnyen eldönti, hogyan is fejezzen be valamit, de azért az nem árt, ha ebben az esetben legalább felvázolja a lehetséges végeket. A lány ezt mondta: valakinek meg kell halnia. (Ja, majdnem mint a Valakinek le kell mondani hivataláról). De miért? Hát mert ez egy dráma. Értem, tehát az a dráma, ha valaki meghal. Na, természetesen az enyémben mindösszesen azt kritizálták a lányok, hogy a szerelmeseknek a végén össze kell jönniük. Mondtam én, nem, mert nem arról szól a film. Suffer, suffer, suffer. Minek jártok ti iskolába, ha nem tanultok? Adjál a karakternek két lehetséges választást, lehetőleg egyik rosszabb legyen neki, mint a másik. Ezt rágják a szánkba. Azért nem fogja megkapni a csajt, mert akkor olyan egyszerű lenne minden. Az enyémre azt a kritikát kaptam: az első jobban tetszik. (mármint két sztori közül az első) . Akkor már csak ki kell dolgoznod részletesen. Ezt annak tudtam be, hogy a tanárom fáradt volt és nem volt kedve kötözködni, elvégre este hat óra volt, de valahogy azt éreztem, hogy inkább kedve nincs hozzá. Na tessék, megint bizonyíthatom be valakinek, hogy ügyes gyerek vagyok.

Esténként élvezem a Netflix örömeit, és mivel túl későn érek haza ahhoz, hogy megnézzek egy kétórás filmet, sorozatot nézek. A Dexter tetszik. Pedig a showtime produkciókban van valami, amit alapvetően nem bírok, a voice overtől meg kiver a víz. Voice overt legtöbbször akkor használnak, amikor nincs kedvük vagy idejük vagy ötletük megmutatni, mit érez egy karakter, mi történik vele, vagy csak nem bízzák a nézőre, hogy gondolkodjon. Én ezt nem bírom. Az a hülye Carrie Bradshaw magyarázta el nekünk mindig, hogy most éppen mit kell látnunk, gondolnunk, éreznünk, mondjuk én rendkívül unalmasnak találtam, hogy a fene nagy éljen a szingliség jegyében gyakorlatilag a nők folyton azon vinnyogtak, hogy nincs egy rendes pasijuk. Egyébként meg soha senki nem felelt meg nekik, ráaádsul egy idő után elképesztően hülye indokok miatt nem. De nem csak a Sex and the City esetében utálom a voice overt, a Dexternél is idegesít. Köszi, értem, mit akarsz mondani. Miért van az, hogy Tony Soprano nem használt voice overt sose? Tony végénézett egy lovas képen, ami őt ábrázolta, percekig bámulta, végül kidobta a kukába, és tudtuk, mi játszódik le benne, jelesül, hogy meg kell ölnie az unokaöccsét, akit pedig szeret. Ez is lehetett volna: "akkor már tudtam, hogy meg kell tennem, pedig gyerekkorunk óta kötődtünk egymáshoz. De a család érdeke így kívánta. Tony B. elárult. Nem volt más választásom, mint megtenni azt, amitől a legjobban féltem. Megölni őt." De nem ez volt, és miért? Mert az alkotók a színészre bízták az egészet. És jé, milyen jól tudtuk mégis, hogy mi a pálya. Van egy-két dolog, amit megfogadtam, amihez még akkor is ragaszkodni szeretnék, ha maradok new yorki egérirtó. Sosem írok voice overt. Veronica Mars. ő is hülyének néz. Nem szeretem és kész. Nem írok sportfilmet. Soha. Nem írok High School filmet. Az összes többit nem zárom ki, még a horrort se, sőt, van is egész jó horrorszerű ötletem. Még valamit: a Szuperhőst. Azt soha. Nem bírom őket. Ben egyszer megmondta, aki köpenyt hord, az remélhetőleg a főnök, mert különben nem normális. Ezt Dart Vader kapcsán. Hát igaza van, és szerintem az összes szuperhős hord valami nevetséges cuccot, tehát logikus, hogy bolondok.

Ettől függetlenül a Dexter tetszik. A Weeds már kevésbé, igaz, még csak egy epizódot láttam. A "cool" mama a tetőn ül a fia csajával és a szexről beszélgetnek, az első epizódban. Oké. A mama laza. A mama füvet árul, de gyerekeknek soha. Mert az ugye rossz. A cool mama szereti a gyerekeit, minden mondata rendkívül laza, ja és a gyerekek? Utálok gyereknek írni, mert kicsik, mit tudom én, hogy beszélnek. De úgy biztos nem, mint a Weedsben. Amikor érezni, hogy negyvenéves férfiak próbálnak úgy tenni, mintha gyerekek lennének. Nem, attól mert fagyit adsz a gyerek kezébe, még nem fogsz neki jó mondatokat írni. És van egy probléma a cool mamasággal. Sajnálom, de a cool mama az Lorelai. Ő tényleg az. És annyira tökéletesen csinálta, hogy nehéz utána jobbat írni. Pontosabban: az ő karaktere annyira jól volt megírva, hogy elhittük, hogy ő tényleg laza, még akkor is, ha a szuperintelligenciája kissé túlzás volt. A Weeds-zel kapcsolatban egyelőre az az érzésem, hogy fogtak egy mamát, vettek köré szereplőket, pasikat, akik nem a feleségükkel szexelnek, háhá, és ez miért nem érdekel? Mert nem ismerjük a feleségeket, nem tudjuk, milyenek, kell-e szeretni őket vagy sem, ezért aztán mit érdekel minket, hogy apu kivel izél. Aput magát se szeretjük. Nekem az az érzésem, hogy ezek makettek. Nézem a sorozatot, mert apa füvezik benne, és ez olyan kúúúl. A mama füvet árul és az is. Miközben valahogy nem igaz az egész. De adok a sorozatnak azért még egy kis esélyt, hátha jobb lesz. Csak amíg az ember az első epizód után imádja Tonyékat, Lorelai-ékat, Don Draperéket, addog ezeket a Showtime-produkciókat kissé vállvonogatva nézi. Oké. értem, mit akarnak. Nem vagyok benne a sztoriban. A Gilmore Girls első epizódjában Lorelai elmegy a szülőkhöz pénzt kérni a gyereke iskolájára, és két jelenetből azonnal megértük, hogy ez mit jelent neki és mit jelent a szülőknek. Azonnal benne is vagyunk a történetben, Lorelai-t szeretjük, de az lesz a kihívás, hogy Emilyt is megszeressük. És egy ugyanúgy egy első epizód, és nincs benne semmi lazáskodás. Csak jól van megírva.

A B szálról annyit, hogy tegnap éjjel az atombiztos bunkeremben megint megjelent a kis rohadék, igaz, nem jutott át a védelmen. Magyarul a lakásba nem tette be a lábát, de kívülről benézett, csak a kis hülye nem tudta, hogy leragasztottam a védelmet, és annak bizony hangja van. Mindig arra gondolok, ha nappal találkoznék vele, aranyosnak tartanám. Szegény egér annyira megrémült attól, hogy felfedezték, hogy megállt. Ugyebár nem tudta eldönteni, most mit kéne tennie, úgy viselkedni, mintha ott se lenne, vagy menekülni. Ezért másodpercekig csak bámultuk egymást. Aztán leütöttem, és eltűnt a steelwhool mögött. Ez persze felvet egy kérdést: ez köddé válik a gondosan odaapplikált végelmi rendszerem mögött? Na ne. Többet nem jött az éjjel, tanul. ide nem jövünk. nehezen aludtam vissza, ismételgettem magamban az órán tanultakat, ha álmomból felkeltenek is tudom, mik a homéroszi hős jellemzői, hátha megy fordítva is - elaludni is tudok a homéroszi hősre. Végül sikerült. A cement lesz a következő, de nem ma, csak holnap. Az utolsó állomás lesz a macska. Aztán a B sztori ezzel lezárul...

A Többiek

Ugyebár a Többiek a Lost c. sorozatban vannak. Ők azok, akikről majdnem két teljes évadon át nem tudjuk, hogy kicsodák, csak annyit tudunk, hogy VALAKIK laknak még a szigeten, és hogy nem jó emberek. Aztán később megtudjuk, hogy kicsodák, azt is, hogy miért vannak ott, és azon is gondolkodom, hogy a hatodik szezonban tulajdonképpen hogyan mellőzik a sorozat legeslegjobb karakterét, Bent, akit valamiért meg akartak tartani, de igazán nem tudtak neki szerepet írni, amit én rendkívül sajnálok. Most viszont mi is találkoztunk a Többiekkel, azaz a többi csoporttal, akikkel eddig nem volt közös óránk. A lányok a csoportomban helyből utálták őket, pusztán azért, mert már szerették az eddigi csoportot. De ezt már írtam. A héten viszont mindannyian azzal szembesülünk, hogy bizony-bizony új arcokkal ülünk egy teremben, akikről nem tudunk semmit, a nevüket is csak néhánynak. Nem értem, miért kell őket helyből utálni, nekem pl. helyből szimpatikusabbak, mint az eddigiek, bár köztük is van néhány nagyon jófej gyerek, sőt, mondhatnám majdnem mindenkit kedvelek. Akit nem, azt csak azért nem, mert rendkívül sokat beszél, mindenhez hozzászól, mindenkinek minden megjegyzéséhez van egy szava, de legalább jóindulatú. Beszélgettünk is a következő filmötletünkről, és a másodszintű dialógus legékesebb példáját adtam elő, amikor a szemébe nézve neveztem rendkívül érdekesnek a vámpíros sztoriját.

Én biztos rossz helyen nőttem fel, vagy nem tudom, talán mert a Shakespeare arcképétől is féltem otthon, de nekem egész gyerekkoromból kimaradtak a vámpíros élmények, a vámpíros filmek pedig teljesen hidegen hagytak, talán mert nem veszem be ezt az egész harapós dolgot, vagy inkább hülyeségnek tartom. Mindenestre amikor valaki vámpíros sztorit kezd mesélni 28 évesen, azt valahogy nem tudom komolyan venni. Szóval hevesen bólogattam. Annak idején a kolumbiai csoporttársam írt szuperhős történetet, mondanom se kell, katasztrofálisat.

Ma viszont a színészet óra volt az első, amikor a Többiekkel konkrét interakciót kellett létesíteni. Nem is akármilyet. Kaptunk ugyanis szembekötőket, és párokat kellett alkotni. Majd lemenni az utcára, és az egyiknek vezetni a másikat mintegy negyed órán keresztül. Boltokba bemenni, megfogdosni tárgyakat, kitalálni róluk, hogy micsoda. Én egy puerto ricói lánnyal kerültem össze, aki kétszer elfelejtett szólni, hogy járda jön, de ettől eltekintve jól elvoltunk. Először ketten mentünk egy másik Többiekkel, a szembekötött lányok előttünk, akik mindenáron a Hollister üzletbe szerettek volna menni. Bevittük őket. A lány engem valami ruhaboltba vitt, én meg megtapogattam vele a jeget, amivel a vizes palackokat hűtik. Jól elvoltunk. A következő órára jelenetet kell választani egy filmből vagy sorozatból, amit majd jól elő is kell adni. Még nem tudom, mit válasszak és főleg miből. Mindenesetre a Többiek egyelőre teljesen normálisnak néznek ki, reméljük, nem fog kiderülni, hogy kísérletet végeznek rajtunk.

Amikor hazaértem, itthon várt az ultrahangos egérűzőm. Az történt ugyanis, hogy tegnap nem voltam itthon, amikor a UPS kihozta, ezért kiírtam nekik a postaládára, hogy dobják már az ajtóm elé. És mikor hazaértem, csodák-csodája itt várt a doboz. Egy: a UPS nem cseszetet azzal, hogy másszak be érte, csak mert nem voltam itthon. Ugyebár otthon egyszer be kellett mennem a csomagomért a postára, amit a postás ugyan kihozott, de nem tudott a pénzből visszaadni. Kettő: a csomag megvárt az ajtóm előtt. Senki nem vitte el, mert nem az övék. Felfelé gyalogolva azon gondolkoztam, ha nincs ott a csomag, majd hogyan fogok a UPS-szel balhézni, hogy mi lett vele, ki vitte el, hova lett, de erre ugyebár nincs szükség, mert az egérölő izé szépen várt az ajtó előtt. Három: a csomagban az volt, amit rendeltem. Már be is üzemeltem, igaz, lehet, hogy nem is lesz rá szükség, mert az atombiztos, steelwhoollal többszörösen kibélelt és szigszalaggal lezárt rendszerem tényleg egy életre kizárta az egereket. Most be is kapcsoltam a gépet, kicsit zúg. Arra jöttem rá, ha minden kötél szakad, és kiderül, hogy forgatókönyvírónak szar vagyok, egér elleni védekezéssel is kereshetem a kenyeremet, vagy nyitok itthon egy magánrendelőt, és az ultrahangos gépemmel kismamákat fogok vizsgálni. Állítólag vannak karmikus szakmák, ebben mondjuk nem hiszek, de az az elmélet, hogy bizonyos családok bizonyos szakmákkal foglalkoznak eleve elrendeltetve. És mivel a Mamám ultrahangos, lehet, hogy engem is addig lökdös a Jóisten, amíg rá nem jövök, hogy fel kell hagyni ezzel a hülye művészkedéssel meg írogatással, tessék a családi pályát választani, tessék egérirtani ultrahangosan. Punktum. Jó, de akkor ki lesz a családomban a Többiek?

A legdrágább színésznők

Az egerekkel több egyességem van. Az első az, hogy nincsenek. A második az, hogy ha mégis vannak, eltűnnek, mire hazaérek és nem is kerülnek elő soha többé. Az egérirtás egyébként konkrétan mániám lett, tegnap atombiztosan lezártam az egész lakást. Vettem ezen kívül ragasztót, amivel betömtem a réseket, amin szerintem bemászhattak. Ma délután azért találtam egy kis lukat a saját magam által épített steelwhool hálózaton, de remélem, csak képzelődöm, mindenesetre megerősítettem azt a bástyát. A rituálé a következő: kétszer-háromszor megforgatom a zárban a kulcsot, hogy ha minden tilalmam és óvintézkedésem ellenére MÉGIS lenne bent egér, ideje legyen elmenekülni. Amennyiben ezt balga módon a szekrénybe tenné, jön a következő szakasz: bekapcsolom a porszívót vagy a matrac fújóját, ezek mindketten jó hangosak, és kiijesztem az egeret a szekrényből. Amíg cipőben meg sok ruhában vagyok, valahogy terminátornak érzem magam az egyébként ötcentis kis dögökkel szemben. A biztonság kedvéért este lejátszottam nekik egy részletet a Macskákból, csak a mihez tartás végett. Egyelőre úgy tűnik, én nyertem.

A második negyed egyelőre érdekesen indul. Durva tempóban haladunk, jövő csütörtökre össze kell állítani a teljes jelenetsort, ehhez nem ártana tudnom, miről szól majd a forgatókönyvem. Ma a dialógusokról beszéltünk, ez számomra a legkényesebb része a dolognak. Ugyanis annyira tévéhez szoktam, hogy filmen is tévédialógust írok, ezt már múltkor mondtam. Nem mintha nem érteném a koncepciót, csak tizensokévnyi gyakorlat után fura filmnyelven írni. Meg tulajdonképpen a dialógusírás teszi lényegében az embert jóvá. Ez mondjuk nem teljesen így van, mert minél többet járok iskolába, annál inkább megértem, hogy mennyire komplex dolog ez az egész, mennyire nem elég csak mondatokat írni egymás alá. Ezt mondjuk sosem gondoltam. Azt hiszem, ez lesz a következő csodaország.

A másik az adaptáció, ahol kiváltságos vagyok, mert én ugye Bennél végeztem anno, most meg megint ő a tanár, így villoghatok olyasmikkel, amiket tőle tudok, de azért beválik. De nem is ez az érdekes, hanem az adaptáció mint műfaj. Állítólag nagy a valószínűsége, hogy valaki olyan könyv megírására kér fel minket, amit egy stúdió meg akar csinálni, mert pénzt lát benne, viszont nincs írója, és ez valószínűbb, mint hogy a kezdő író Hollywoodban kopogtat a filmjével. Arra is rájöttem, hogy az eddig két filmem tulajdonképpen kis költségvetésűnek számít, és a legdrágábbak benne a színészek. Azt is megtudtuk, hogy még mindig Julia Roberts a legjobban fizetett színésznő, a maga 30 millió dollárjával, és ennyit kap Tom Hanks is, a többiek alattuk. Na hát az Eat, Pray, Love után én visszavennék a művésznő gázsijából. Szóval az adaptáció nagyon érdekes, mert ott az ember meglévő műből kell, hogy dolgozzon, de mégis van egy csomó szabadsága. Egyszer biztos kipróbálnám, úgyis régi vágyam a Száz év magányból filmet írni. Most egyelőre egy regényfejezetet kell dramatizált formában megírni, ez nagyon tetszik.

Minden rendben lenne, ha a csoportom nem hullott volna ma visszavonhatatlanul két részre. Fiúkra-lányokra mégpedig. Kiderült ugyanis, hogy a csoportunkban a két lány egyszerűen buta, és ami rosszabb, rossz ízlésű. Én amúgy is hajlamos vagyok az ízlésterrorra, tehát ami szerintem jó, az a barátaimnak is kell, hogy tetsszen, vagy ha nem, nem barátkozunk. Vitatkozni lehet, de nem szeretni valamit, amit én igen - azt sajnos nem. Elég széles a skála, de mondjuk a szent dolgok az Annie Hall, a Tortúra (és Kathy Bates), a Seinfeld, a Gilmore Girls, a Sopranos, maga Fullajtár Andi, Csákányi Eszter és az Elnöknők, valamit Susan Sarandon és persze a Thelma és Louise, a South Park - ezeket nem lehet bántani. Az egyik lány persze utálja a Seinfeldet és a Gilmore Girls-t. Az egy dolog, hogy elvágta magát, de még harcosan védte is, hogy rossz. Viszont dicsérte, ami rossz. A "szakítás" egyébként nem ebből fakadt, hanem abból, hogy a "rosszfiúnkat" a két lány minden átmenet nélkül elkezdte szidni. Hogy minek jár ide, ha ilyen okos. Namármost, tényleg okos, rengeteg filmet látott, emlékszik is rájuk (én például nem, ez elég rémes), és írt egy elég jó forgatókönyvet. Személy szerint a könyvet nehezen követhetőnek tartom és abszolút nem hibátlannak, de minőségileg összehasonlíthatatlanul jobb, mint a lányoké. De nem is a csajok butasága idegesítő, hanem hogy - mivel buták - nem tudják, mikor kell abbahagyni, és még minden megbocsátható lenne nekik, ha jó lett volna, amit írnak. Fura heteknek nézünk elébe, ugyanis ebben a vitában márpedig a rosszfiú mellé álltam, és ez most már így is fog maradni, mégiscsak létezik szolidaritás vagy mi a fene. Csak persze nem tesz majd jót a közös munkának. A régi tízes csoportom helyett mostantól újak lesznek, ez a másik. A két lány máris utálja az új csoporttársakat, pedig nem is ismerik őket. Fel se fogják, hogy ez az ötös csoport éppolyan eséllyel lehetett volna a mi első ötös csoportunk, és ahogy az első csoporttal is összebarátkoztunk, ugyan miért ne barátkoznánk a következővel? Nem is értem őket. Néha olyan jó felnőttnek lenni. Ha másért nem, azért, mert az ember már tud egy csomó mindent: például, hogy azok, akik elsőre nem szimpatikusak, még simán lehetnek jófejek, és fordítva. A legjobb viszonyban épp azzal vagyok, aki a legkevésbé volt szimpatikus az elején. Nem beszélve Maryről, aki a gimnáziumi matektanáromra emlékeztet, már abból a szempontból, hogy először döbbenetesen furcsa volt, aztán kiderült, hogy a legjobb fej. Ma pl. Maryt egy pillanatra láttam csak, joghurttal a zsebében fénymásolt. Akkora arc, hogy döbbenet.

A hétvégére el kell olvasnom egy könyvet, össze kell raknom a forgatókönyvemet, jelenetet kell írnom és szerintem tanulnom is. Unatkozni nem fogok. Csak várom a Hálaadási szünetet. Az iskolában felnőtt vagyok (már amikor nem borítom magamra a kávémat megint, meg Kate óráján, amikor rájövök, hogy a a tanárnő se felnőtt, akkor én minek legyek), itthon meg porszívóval üldözöm a nyomoronc kis rágcsálóimat. Méghogy nincs egyensúly a világban...

Az abszurd Disney-film

Otthon a Dincey-filmek nagy részét nyugodtan tarthatnánk giccsnek, bár talán nem is Disney-t kellett volna írnom, hanem Milka reklámot, mert azoknál undorítóbbat nem nagyon tudok elképzelni, ugyebár hörcsögök, csokiolvasztó mókusok, nyuszik, akik felteszem, kolibriknek adják a frissen elkészült Milka csokit, satöbbi, satöbbi, de azért a Disney-filmek sem kutyák. Mindazonáltal nem csodálkozom, hogy az amerikaiak meg vannak győződve róla, hogy az a valóság. Eltekintve a megszámlálhatatlan egereimtől, akik vagy eltűntek, vagy nem (én mindenesetre azt gondolom, hogy igen, bár a biztonság kedvvéért ma még veszek ellenük purhabot), mindenesetre az utcán még láttam őket (érdekes, az arcuk ott kifejezetten cukor, és nem is lenne olyan nehéz széttaposni őket), szóval rajtuk kívül ebben a nyolcmilliós nagyvárosban él még egy csomó minden. Például különböző színű patkányok. Egyik este végigsétáltam a Central parkban, patkány nem egy futott át előttem. A mókusok mindennaposak, egyszer azért menekültem ki a parkból, mert alkonyatkor elszaporodtak a szentjánosbogarak, a szitakötők, mókusok gyűltek a lábam elé kaját kérni, és miközben egy vérdrámát írtam épp, úgy éreztem magam, mint egy Disneyfilm szereplője, és vártam, mikor szólal meg mellettem valamelyik mókus, hogy elvesztettem a mamámat, vigyél haza. De ezekhez már hozzászoktam.

A mosómedvékhez nem. Ahogy békésen sétálgatok a tóparton, nézem az éjszakai New Yorkot, elgondolodom, hogy vajon mindig más emeleten hagyják-e égve a villanyt az irodaházakban, de nyilván igen, viszont biztos, hogy kötelező egy-két emeletnyit égve hagyni, különben a városkép elég ijesztő lenne, ilyenek járnak a fejemben, amikor a pici kerítésen túl meglátom a mosómedvét közeledni. Ugyebár az egerek, patkányok, kacsák félnek tőlem, de a mosómedvében nem vagyok biztos. Először is nagyobb, mint utoljára láttam, ez pedig a Természet képekben nevű könyv volt. Jó kövér, és meg is állt. Az jutott eszembe, hogy tudom, ez mi, de nem tudom, hogy bánt-e. Ugyebár a Mosó Masa Mosodájában frankón mos, de hát a mesékben az egerek is kedves állatok, sőt, a farkason kívül kábé minden. Felmérem a helyzetet, és úgy ítéltem meg, hogy a mosómedve túl kövér ahhoz, hogy átugrojon a kerítésen, de aztán az is beugrott, hogy a malacról se gondolná senki, milyen gyorsan fut, hát még a medvéről, és ha a medve gyorsan fut, akkor miért ne ugrana nagyot, még ha mosó és történetesen kövér is. "Mosómedve tépte szét a forgatókönyvírót", na ez szép szalagcím lenne, gondoltam, hát gyorsan tovább mentem. Alig pár méter múlva egy másik mosómedvét pillantottam meg, az épp egy fára mászott. Na tessék, fára is másznak. Néztük egymást, jó hosszan. Nem tudom, mi lett volna, ha közelebb megyek, le akartam fotózni, hogy legalább képem legyen a bátorságomról, mit nekem Bronxi állatkert, én vagyok a helyi David Attenborough, simán megvizsgálok közelről egy mosómedvét. Csak telefonnal nem lehet sötétben fotózni. Pech. Tovább mentem, arra gondolva, hogy a tó körüli út felét megtettem minden gond nélkül, és most meg mennyi izgalom egyszerre, csak innen jussak ki élve. Kijutottam.

Szombaton megnéztem a Due Date című filmet, ami az előzetes alapján akár jó is lehetett volna, de ilyet?? Nekem ugye már kötelező "szakértő" szemmel nézni, mivel robot vagyok, aki tudja, hogy mi micsoda a filmben és miért. Egy idő után (öt perc) erre képtelen voltam, annyira lenyűgözött a film förtelmessége. Nem kell ide szakértés meg filmes iskola, a hányás és egyéb undorítóságok józan paraszti ésszel is a kizárólag a gagyi filmekben számítanak viccnek, és egy idő után az ember feladja, hogy értelmet keressen az egészben. Vannak azok a filmek, amikről az ember az első perctől tudja, hogy rossz lesz. Rossz lesz, de azért végigülöm. Megy, megy, megy előre a történet egy közepesen unalmas szinten, és bumm, történik valami, és máris egy szinttel lejjebb kerültünk. Megyünk tovább ezen a szinten, majd ugrunk még egyet, szigorúan lefelé. Először megijedtem, mert apuka hamvainak elszórása az egyik szereplő célja, ergo lenyúlták a poénomat. Az elszórós jelenet közeledte felé már nem izgultam, tudtam, hogy el lesz cseszve - el is lett. Újfent elgondolkoztam, hogy tulajdonképpen mi az a marha nagy verseny, ami itt Amerikában folyik azért, hogy az ember elkészíthesse a filmjét? Az én két szereplőm legeslegelső változatukban is viccesebbek, mint Robert Downey Jr. meg a másik, akik egyszerűen csak alpáriak, és a rossz vicceket még rosszabbak követik. Persze a közönség vihog, a mellettem elű lány meg végig kommentál, értelmez, elemez, hogy mit, nem jövök rá. Megint két óra az életemből, plusz a bosszúság, hogy ha ez a film elkészülhetett, az enyim miért nem...

Ma volt a New York Maraton napja. Fotóztam rajta egy kicsit, itt volt egy utcára. Már kora reggel döbbenetes hangzavar jött az utca felől, pedig számításom szerint még ide se érhettek a futók. Kimentem megnézni. Komolyan nagyon szép volt, főleg azért, mert az amerikai szellemiség szerint ugyebár mindenki hős, aki elindul rajta, bíztatni kell és éljenezni, mert 42 kilométert lefutni nagy dolog. Tényleg az. És végignézve a futókon nem csodálkozom, hogy Amerika az, ami, mert itt számít, hogy az illető, öreg, fiatal, hetven feletti vagy éppen csak gyalogol, maraton futásért mindenkinek jár az elsimerés. Vadidegenek ordítják a futók nevét, mert a legtöbben persze kiírták a pólójukra. Jönnek kerekeszszékesek, akiket tolnak, és olyanok is, akik maguk hajtják magukat. Baleseti sérültek, rákból felgyógyult betegek, vannak, akik elvesztett családtagért futnak, vannak, akik a gyerekeikért, vannak gyerekek, akik a szüleikért futnak, összesen 45000 ember. Tényleg nem értem, mi Európában miért vetjük meg az amcsikat. Bőven lenne mit tanulni ebből az életfelfogásból, abból, hogy mindig van újrakezdés, és hogy semmilyen rossz nem végleges. Innentől kezdve persze érthető, hogy ők a filmem végét miért akarták mindenáron pozitívra változtatni. Azért, mert ők hisznek benne. Most először éreztem azt, hogy ők a heppi endet nem azért szeretik, mert az jobb mint a szomorú, hanem mert ők tényleg így látják a világot. Halkan jegyzem csak meg, hogy ha itt lerokkan vagy tönkremegy valaki, egészen más helyzetből kell újrakezdeni, mint otthon.

Persze nekem most sokkal kisebb problémáim vannak. Például hogy sikerült-e végleg elüldözni az egereket. Hogy meg tudom-e írni a következő forgatókönyvet. Először is, hogy mi lesz az. Az új órarend szerint a keddi napom egész jó, a pénteki napom nagyon jó, a többi pedig egész rossz. Pontosabban hosszú. De majdnem minden tanárom megmarad, csak Melanie cserélődik le Randyre. Jó lesz, már érzem. Most még el kéne mennem futni a vadállatokal teli Central Parkba. Bevetem magam a mókusok közé.

Poszt Mouse

Az egérűzés kicsit kizökkentett a rendes kerékvágásból. A rétegek, amikről Kate szokott beszélni, miszerint az embert egyszerre legalább öt dolog foglalkoztatja, miközben az órán ül és figyel, hatványozódnak annak függvényében, hogy hányan vannak egyszerre egy helyen, mert ugye ha mindenkit legalább öt dolog foglalkoztat párhuzamosan, akkor az öt ember esetében máris 25 réteg. Mindegy, anélkül, hogy ebbe mélyebben belemennék, nekem tegnap óta minden második réteg az egeremmel kapcsolatos volt. Egy: amíg nem vagyok otthon, elő fog-e jönni. Kettő: éjszaka elő fog-e jönni. Három: éjszaka tudok-e majd aludni. Négy: maga az átrohanás a piros szőnyegen, ez a jelenet újra és újra lejátszódik bennem. Öt: hogy fogom megoldani az egér megsemmisítését. Meg még hasonlók. Rákerestem az ultrahangos egérriasztóra, ötven dollár. Annyit megér. Nem volt egy boltban sem. Kezdtem kétségbe esni, mivel estig órám volt, a közös képviselő pedig hiába ígérte meg, hogy feljön, ha egyszer nem érek haza nyolc előtt. Eleve felébredtam hajnalban arra, hogy valami zörgeti a zacskókat, amivel betömtem a lukakat. Szerintem a hülye egér volt, aki persze nem tudott róla, hogy rajta lett kapva, ezért aztán ismét be akart jönni. Mivel későn feküdtem le és korán keltem, egész nap kómában voltam. Pedig reggeltől délig még be kellett fejeznem a könyvet, amit nem sokkal dél előtt sikerült is.

Leírni hogy FADE OUT (nem, elegánsan nem THE ENDET írunk, hanem FADE OUT-ot), ez a hét legszebb betű, amit mostanában el tudok képzelni. Elég nagyszerű érzés, még akkor is, hogyha ez csak a randi előtti pillanat, most van az, hogy az első mondattól az utolsóig le van írva minden, már csak meg kell ismerkedni a sztorival. A Noé Bárkája valójában csak most indul. Legnagyobb meglepetésemre a vége kifejezetten jó lett. Azért legnagyobb meglepetésemre, mert az ember fejében vannak jelenetek: ide akarok mindenkit. Legyenek mind együtt, aztán oldódjon meg minden. Kivitelezni az már egészen más. Rájöttem egy érdekes dologra, megint: a sztorik magukat írják, a sztori magától kiveti azt, ami nem is kell oda, és sokkal jobban oldja meg, mint én. Majdnem az összes szálat úgy zártam le, ahogy akartam, kettő poénról feledkeztem meg, ami kellett volna, de majd májusban. Annyi tévésorozatot fordítottam, annyit írtam is, hogy tévésorozat nyelven beszélek. Az jó is meg nem is. Nem jó, mert túl sok dialógust írok, viszont jó, mert van ritmusuk. Én sokat beszélek, ezért élvezem, ha a szereplők is sokat beszélnek, ami nem mindig kell. Most azt kell megtanulnom, hogy kevesebbet beszéljenek, mint én.

Megvolt egyébként az első adaptáció óránk Bennel. Ezt az órát nagyon fogom szeretni, mert engem mindig is érdekelt, hogyan adaptálnak egy könyvet vagy egy színdarabot filmre. Írnunk mondjuk nem kell, csak olvasnunk, első órán a Keresztapát. Pontosabban annak az első fejezetét. Ugyebár az alaptétel itt az, hogy egy "Airport trash" műből született egy klasszikus film. Két évvel ezelőtt pont én kérdeztem Bentől, hogy hogyan kell adaptálni, és már akkor is a Keresztapa volt a mániája, nem mintha nem lenne jó film. Megkérdezte a kedvenc filmünket és legjobban utált filmet. Még mindig az Annie Hall. és előre bocsánatot kértem a többiektől, de a Mamma Mia. Kiderült, hogy mindenki annyira utálta, mint én. Nyugodtan meg lehet kövezni, de Meryl Streep utóbbi öt filmje (Az Ördög Pradát visel, Mamma Mia, Kétely, Julia és Julia meg ez a legutóbbi borzalom az Alec Baldwinnal) kivétel nélkül fosok voltak, hosszúak, unalmasak, és egyiket sem lehetett volna eladni Meryl Streep nélkül, pedig ő sem volt bennük jó. A Mamma Mia egy nagyon-nagyon-nagyon rossz remake, Abba dalok történet nélkül összefűzve, énekleni nem tudó színészekkel, plusz Pierce Brosnannel, aki önmagában hordozza a tuti bukást. Tudom, a blog most elvesztett 24 olvasót. Annak is nagyon megörültem, hogy az Eredet nem csak nekem nem tetszett, hanem Benen kívül a legtöbb csoporttársamnak se. Engem nagyon felbosszantott az a film, mert mi már az, hogy egy terv minden akadály nélkül valósuljon meg, menjen mint kés a vajban, és a főszereplő a legvégén egy nyomorult szélforgó miatt hozzon milliárdos döntéseket. mert apuka mégiscsak szerette. Ómájgád. Nem beszélve Leóról, akinek a színjátszása leragadt a a szemöldök összevonásnál. Még tíz olvasó, tudom. Leót és Reneé Zellwegert kéne egy filmbe összehozni, lenne egy szájcsürörítő meg egy szemöldökösszevonó színész benne.

Az Acting óra jól sikerült, tegnap kellett a monológot előadni. Elsőre az enyém kicsit közepes lett, főleg értelmezési problémák miatt. És persze megint kiderült, hogy egy jó tanár, tudja, hogy mit kell csinálni, ha az ember nem érez rá egy figurára. A monlógban egy apa voltam, aki a fiát beszéli rá, hogy veszítsen el egy amerikai focimeccset. Ólrájt, gondoltam magamban. Sokat tudok az Amerikai fociról. Az első gyenguszka kísérlet után Mary elérte, hogy összevesszek a "fiammal", akit az egyik kedves csoporttársam játszott. Annyira felspannolt állapotba kerültünk, hogy egészen más hangnemben kezdtem el újra, és mind a ketten teljesen megdöbbentünk, hogy mennyivel jobb volt. Én lepődtem meg a legjobban.

Ma hazafelé a fejemben a rétegek lecsökkentek egyre, az egérre. Addig nem nyugszom, amíg meg nem veszem az egérűzőt. Három boltban nem volt. Az állatkereskedés (ahol az állatokért vannak, nem ellen) nem tart egérűzőt, a biztonság kedvéért megkérdeztem, van-e macskájuk. A csávó megkérdezte: mármint macskának való felszerelés? Mondom, nem, maga a macska. Az állat. Ha nincs egérölőjük, az is megteszi, de én addig haza nem megyek, amíg valami eszközöm nem lesz ellene. A negyedik boltban találtam meg ezt a hangkibocsátó izét (köszönet az Uhereczky Áginak), ami 2000 négyzetlábra távol tartja a kis rohadékokat. A biztonság kedvéért vettem kettőt. ("dobd be a vécébe és kétszer-háromszor húzd le). Kopogtam, mielőtt hazaértem. Hogy a kis rohadék időben kimenekülhessen a lakásból, ha bent van. Jó sokat trappoltam, úgy bonttam ki az egérűzőt, mintha kézigránát lenne, vagy legalábbis valami csodaszer, aminek a JELENLÉTE is megsemmisít mindent, amit én nem szeretnék a lakásba. Mindeneetre bedugtam a konnektorba mind a kettőt, most Texasig menekül a létező összes rágcsáló a városból. Megoldottam egy óriási Manhattani problémát.

Jövő hétre új órarendet kapunk és hozzálátok egy újabb film megírásához. Valami dráma lesz. Még nem tudom, mi. Kecske nem szerepel benne. Jaj de jó e-sre sikerült ez a mondat. Egerek sem lesznek benne. Mentem.

Az egér

Amiről az ember nem tud, az nem fáj. De most már tudok az egérről, és most már fáj. Illetve nem fáj, hanem bosszant. Régóta, konkrétan az első nap óta sejtettem, hogy van itt egy egér. Hát tegnap meg is láttam. Az egyébként jó fárasztó nap után jöttem haza, békésen nekiláttam gombalevest főzni a konyhában, amikor gyanútlanul visszatérek a nappaliba: kis, szürke egérke fut át a szekrényből a fűtőtest felé és eltűnik. A fűtőtest itt nem látható, mint otthon, okosan a falba építették, így gyakorlatilag minden élőlény, ami a falban él, elvileg ki-be járkálhat a fűtőtest elé tett rácson keresztül. A szürke egérke is. Amikor első napp itt aludtam, reggelre az IKEÁs dobozok meg voltak rágva. Kicsit. Éjjel pedig valami nagyon halk neszt hallottam, de arra gondoltam, á, biztos nem. Úgy egy héttel ezelőtt egy egeret láttam befutni a falba az utcáról, akkor már biztos voltam benne, hogy a házban mindenesetre laknak. De tegnapig azzal vigasztaltam magam, hogy köztem és az egerek között van valami szerződés, a lakásba nem megyünk. Ugyanúgy, ahogy én is szerződést kötöttem a landlorddal (aki nő), hogy nem hozok ide kutyát. Azon gondolkoztam, persze miután felhívtam a közös képviselőt, hogy AZONNAL jöjjön ki (nem jön, már otthon van, majd holnap, jó, kilenckor hívtam), és miután műanyag zacskókat vagdaltam szét és tömködtem be a lehetséges lukakba (mert ugye a műanyag zacskót nem lehet szétrágni, atombiztos), szóval az járt a fejemben, hogy miért félünk egy kb öt centis állatkától. Nem bánt. Nem tud megharapni. Jobban fél tőlem mint én tőle. Az ételt nem eszi meg, ha nem hagyom elöl. Simán letaposnám, ha arról lenne szó. Tehát igazából nem értem, mitől olyan nagy ügy.

Mert ronda szőrös? Ugyan már, Miki Egeret nem utálja senki, a Minden egér szereti a sajtotban kifejezetten az egérnek drukkolunk, az Egér a Marson szintén mindenki kedvence volt, és az egér sosem negatív figura a mesefilmekben. Mellesleg az emberek tartanak egeret, hörcsögöt, patkányt, etetik őket satöbbi. Szőrös? A macska is szőrös, a kutya is, mégis simogatjuk őket. Aztán rájöttem, mi a bajom vele: az, hogy ÁTVER. Hogy tudja, hogy nem szabadna itt lennie, de mégis itt van, és hülyének néz. És amikor lebukik, hangtalanul suhan. Ez volt a legfurcsább. Az egér halkan rohan. És gyorsan. És igazából csak azért félek, mert a meglepetéssel nem szeretnék szembesülni, hogy egyszer közvetlen közelről buktassam le, és olyan helyről ugorjon ki, ahonnan nem számítok rá. Szóval a pofátlanság az, ami bosszant.

Az ember együtt él pókokkal, legyekkel, bogarakkal, a háziállatokról nem is beszélve. A pók ráadásul csíp. De a pókkal más az egyesség, tudomásul vesszük, hogy ott van, ahol van, nem piszkáljuk egymást (én személy szerint kísérletet szoktam velük végezni, bedobálok nekik hangyákat, mondjuk nem a lakásban, hanem a szabadban), felnézek a sarokba, éli a maga kis életét, rendben. A csótány az már más, de csótányt eddig csak egyszer láttam, és a csótány lassú, illetve konkrétan áll. Az egér viszont egyességet szeg, bújkál és menekül, szóval tudja, hogy rosszat tett, és ez nagyon-nagyon dühítő. Hajnali hétkor zacskózörgést hallottam a frissen állított csapdám körül. A hülye még szarik is rá, hogy kitiltottam, csak be akar jönni, mert persze nem tudja, hogy miatta raktam oda a zacskót, mert annyira azért ostoba, hogy erre rájöjjön. Innentől nem tudtam aludni. Az is eszembe jutott, hogy az egérre úgy gondolok, mint amikor az embernek van egy macskája. EGY macska. Úgy hívják, Cirmos. Az ember tudja, hogy egy macskája van (vagy mennyi, ugyebár olyat is ismerek, akinek 14), mindig ugyanaz a macska. De honnan tudjam hogy az egerem ugyanaz-e, vagy mindig másik? Én szeretnék rá úgy gondolni, hogy ugyanaz, egy kicsi egérke, neve még nincs, ha indián lenne, Hangtalanul Suhanónak hívnák. Mert ha csak egy egerem van, akkor úgy érzem, mintha tudnám kontrollálni. Meg ismerős. Ő AZ egér. Nem egy a több száz közül, a ház egere, majd megszokom. Több nincs. Csak ő. Igen, ez zavar még, a tőlem független jelenléte. Hogy nem tudok rajta uralkodni, és mostantól mindig fel kell rá készülnöm, hogy bent volt a lakásban.

Arra gondoltam, hogy szerzek egy macskát. Ugyan aláírtam egy szerződést, miszerint kutyát nem hozok a lakásba, de a macska nem kutya, plusz ők se mondták, hogy egér viszont van. Tehát ha a landlord (a nő) beperelne, amiért vettem egy cicát, majd megmondom neki, hogy előbb talán tájékoztatnia kellett volna róla, hogy nem én vagyok a lakásban az egyedüli bérlő. És különben is, ha a betörők ellen védekezhetek zárral, akkor a másféle illegális behatoló ellen is bevethetek bármilyen természetes ellenséget. Oké, ma kijön a közös képviselő. Egeret irt. De még egy egér, és jön a macska. Sosem hittem volna, hogy egyszer a Minden egér szereti a sajtotból a Macska Mágus oldalára fogok állni...

Sárgarépa Halloweenra

A szombat estére annyira készültem, hogy végül nem mentem sehova. Pénteken a felnőtt és sokat próbált csoporttársaimmal suli után egy jelmezboltba vettük az irányt, ahonnan rögtön ki is fordultam a tömeg miatt. Majd veszek jelmezt itt, az Upper East Side-on. Itt, az Upper East Side-on nem mentem be a jelmezboltba, majd bemegyek szombaton. Szombat délelőtt nem mentem be a jelmezboltba, korán van még, ráérek este bemenni, álarc akkor is lesz még. Rájöttem, ezzel azt csinálom, mint eddig mindennel az életemben, a belső kis patópál megint felelrősödött, bár kivételesen nem volt tétje a jelenlétének. Otthon simán megakadályozta, hogy egy év alatt beszereltessem a mosógépemet, négy év alatt felrakjam a függönyömet, itt csak a jelmezemet nem vettem meg miatta. Este meg rájöttem, hogy nincs kedvem bemenni kétmillió ember közé az utcára, és itt ez nem Kossuth-téri kétmilliót jelent, hanem tényleg sokat. Így inkább csak mászkáltam egy kicsit a környéken, megállapítottam, hogy nem ciki miniszoknyás katicának öltözni 15 fokban, sem zsebkendőtartó doboznak, sem semminek. De a gyerekek tényleg nagyon aranyosak a kis zacskóikkal. A Halloween-zacskókból szerintem milliókat kaszálnak a halloweenzacskó gyártó cégek, és minden nyitva tartó bolt felkészült a gyereközönre, akik percenként ordítják, hogy trick or treat!! A bolti eladó mindannyiszor csokit ad a zacskójukba, ők meg mennek a következő boltba csokiért. Persze én morbid vagyok és elkezdtem mindenben filmbe írható helyzetet látni, tehát nyilván kell egyszer írnom egy jelenetet, ahol a bolti eladó, aki épp magánéleti válságba került, majd egy szegény gyerekre jól ráborítja a cukorkás kosarat, de ez egyelőre csak az ötletes füzetbe kerül be.

Szóval a Halloween számomra elég eseménytelen lett, leszámítva, hogy találtam egy narancssárga, kivágott szemű-szájú sapkát, mondhatni kukáztam, de azt azért nem. Biztos ami biztos, ezt felvettem a fejemre, kerestem a tulajdonosát, persze. Vasárnap este bementem a boltba. Már a pénztárnál álltam, amikor a pénztáros megkérdezte, kérek-e ingyen répát. Nem akartam azt válaszolni, hogy "magyar vagyok, mindent kérek, ami ingyen van", de kértem. Elvégre magyar vagyok. És a répa még bármire jól jöhet, végül is főzök levest. A karfiolt visszautasítottam volna, de répa? Kell. Na, megérkezett az egyik eladó egy másfél kilónyi répával. Otthon vettem észre, hogy minizacskókba csomagolt minirépák voltak, az üzletben azt találták ki, hogy a trikortrítelő gyerekeknek csokika helyett répácskát adnak, na nem csoda, hogy rájuk rohadt. Én kisgyerekkoromban eléggé csokoládé-fasiszta voltam, a csokit mindennél többre értékeltem, és ha húsvétra egy eladó minirépával próbálkozott volna csokinyuszi helyett, hát nem lettem volna túl kedves. Az itteni gyerekek se hülyék, ők se kérték. Még akkor se, ha lemosható tetkókat mellékeltek a répák mellé dugdozva. De nekem legalább tele a fagyasztóm répával, jó lesz az még ínséges időkben.

Ma befejeztük két csoporttársam művét, egyikük hatvan oldalt írt a százhúsz helyett, szétizgultam magam. Titokban megállapítottam, hogy a nagy versenyben, ami itt zajlik, a "mindeki Hollywoodba vágyik" mezőnyben nem őket kell majd legyőznöm. Bár szerintem nem vágyom Hollywoodba. De mindegy, egyik sem volt rendkívül meggyőző. Egy csomó mindenről győzött meg viszont Kate filmje, amit este vetítettek le nekünk. Afféle Sundance-film, elég érdekes volt, majd holnap jól megbeszéljük vele, hogy mit is gondolunk róla, tehát van még fél napom kitalálni, hogy mit gondolok róla. Persze bölcsészkart végeztem, akor is tudnék beszélni a filmről, ha nem láttam volna. De rájöttem valamire: mivel Amerikában MINDENKI Hollywoodba akar menni, mindenki szuperprodukcióban gondolkodik, miért ne írhatnék egy olyasmi filmet legközelebb, egy hét múlva, amivel sokkal könnyebben eljutok a Sundance-re? Ugyanis a film utáni beszélgetésen egyértelművé vált, hogy a New Yorkban élő, itteni egyetemet végzett, anyanyelvi filmeseknek IS bazi nehéz dolguk van. És hurrá-hurrá, tele vagyok nagyjátékfilmes ötlettel, de előbb tán ki kéne próbálni, mit tudok írni kis költségvetésből, amire esélyem is van, hogy megcsinálják. Mindenképp ez lesz a következő lépés, írni valamit, amit le lehet forgatni két lakásban meg az utcán.

Persze. Amíg az ember össze nem fut a svéd producerével a metrón. Akivel hazáig lehet beszélgetni, és Zoli, a kezdő, bizonytalan író átalakul Zoli, a prostituálttá, és amikor a fiú megkérdezi tőlem, hogy na és mit írtál az órán, akkor nem azt mondom, amit normális esetben mondanék, hogy á, ugyan, szóra sem érdemes, egy ostoba történetet, ami tök szar és nem is érdekel senkit, és különben is, ez csak egy órai munka, de majd azért írok igazit is egyszer, nem. Kerek-perec közöltem vele, hogy fantasztikus vígjátékot írok, ami annyira vicces lett, hogy magam sem gondoltam volna, talán el kéne olvasnod. Megkérdezte, miről szól. Hűűű, anyám, segítség, ez az én liftes beszélgetésem. Van egy amerikai elmélet, miszerint ha egy stúdióban dolgozol asszisztensként, de egy percre összefutsz a liftben a producerrel, képesnek kell lenned rá, hogy két percben elmondd az ötletedet, amíg a producer felér az emeletére. Ha ez jól sikerül, elkéri. Hoppá, ez a pár megálló az én liftem, hogy alapvető szavak nem jutnak eszembe, kit érdekel? Ülök egy svéd fiúval, aki tapasztalatból már tudja (haha, hiszi), hogy öröm velem dolgozni, mit számít, hogy olyasmiket nem tudok kimondani, mint "cserélni", "kiderül", satöbbi, a fejemben az jár, hogy a világ leghülyébb történetét mesélem el, miközben a számmal azt mondom, isteni. Mikor oda jutok, hogy a nyanyák kokaint csempésznek, és nem is tudnak róla, arra gondolok, ekkora ökörséget ugyan ki venne meg, hát gyorsan rákérdezek, láttad a Szomszéd nője mindig zöldebbet? Nem látta. Oké, olyan, csak nőkkel. Gyógyszergyáros a papa, gyógyszergyáros a papa, ez jár a fejemben, a fiú filmes akar lenni, nekem meg itt ez az isteni sztorim. Megegyzetünk, hogy érdekli, és majd elküldöm neki. Itthon rájövök, hogy mennyire szerettem volna megírni a Garbo-történetet, nem pont a Greta Garbóval, de kábé. Uramatyám, és ezt nem mondom el egy SVÉDNEK?? Az első számú színésznőjük, akinek olyan élete volt, amilyen, itt élt Amerikában, satöbbi satöbbi, és ez még eszembe se jutott???  Ezért inspriáló itt minden. Otthon úgy jöttem el, hogy nemtok semmit, hülye vagyok, béna, tehetségtelen, minek vagyok én itt egyáltalán, és rá is fognak jönni, hogy nem értek ehhez az egészhez. Ehhez képest most 4-5 film van a fejemben, plusz a kettő, ami már úgy-ahogy kész, és minimum egy producer, aki el is hitte, hogy érdemes velem dolgozni. Szóval elküldöm neki a történeteket. Addig meg, amíg nem fedeznek fel, élek a sárgarépán. Hátha kihúzom a következő Halloweenig...