Az édeskrumplis gulyás

Anyuka megérkezett. Plusz Hálaadás volt, ami itt nagyobb ünnepnek számít, mint a karácsony, a rokonokkal összeveszős, családlátogatós időszak inkább ez. Volt három nap szünetem az iskolában, amit rendkívül nagyra értékeltem, mert a hétvégével együtt összesen öt napot pihenhettem, már ha pihenésnek számítjuk azt a több kilométeres túrát, amit anyukával együtt megtettem.

Ha az ember édesanyja is blogolvasó, akkor elég nehéz úgy írni, hogy ez előbb-utóbb ne üssön vissza rám. Tehát igyekszem nem leírni azokat a dolgokat, amiket anyuka feltehetően nem szívesen olvasna majd otthon. El kell mondanom, hogy a mamám először is egy hős, aki többszörösét gyalogolta annak, amit bírna, ráadásul első este jól kiszúrtam vele, gondoltam, inkább sétáljunk az Upper East Side-on, ismerjük meg a környéket, mintsem buszra szálljunk, igaz, hogy a mamának hajnali négykor kellett kelnie, és addigra már utazott vagy 18 órát, átszállással együtt, de én rendes gyerek vagyok, a környéket meg kell nézni, ahol lakom. Másnap rájött, hogy busz is van. Most csak a leglényegesebbeket írom le.

Először is életemben (tünkben) elsőször elmentünk Hálaadási Vacsorára (Köszönjük, Verám!!!!), volt pulyka mindenféle csuda áfonyalekvárral, édeskrumpli pürével (ez visszatérő elem lesz még), fagyival, töltelékkel, igazi amerikai minden. Ez nagyon hangulatos volt, szerencsére nekem nem kell, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen az indiánok miatt, én hálát adtam minden másért, az indiánok gyötörjék csak az amcsik lelkiismeretét.

A születésnapom hajnala gyakorlatilag egy merő rohanás volt a reptérre, mentünk a Niagarához. Én nem vagyok jó tájleíró, ezért nem mentem regényírónak. Ha két ember beszélgetne a Niagaránál, azt le tudnám írni, de olyat, hogy a víz milyen jelzővel zubogott alá, ezekre képtelen vagyok - már a zubogott alá is kész kínszenvedés. Ilyeneket tudnék írni: A Niagara szép. A víz sok. A víz gyorsan folyik. Kanadába mentünk. A Niagara két vízesésből áll. Mit tudom én, a napnak milyen árnyalat csillan meg a tükörsima vízfelszínen, ami persze nem tükörsima, hanem ilyen hullámzó, de szókincsem az nulla, jön a víz, oszt lemegy, ennyit tudok. leesik. Lezuhog. Akárhogy erőlködöm, nem tudok ennél jobban írni. Azt le tudom írni, hogy Buffalo, ahová a repülő érkezett, mérhetetlenül ronda város. Gyakorlatilag külváros az egész, végig a niagaráig. És nagyon hideg volt, elvégre mi a még mindig 20 fokos New Yorkhoz voltunk szokva. És akkor egyszer csak tél lett, téli kabát, sapka, sál, kesztyű. A szállodai szoba egy tetőre és Kanadára nézett. Kiderült, hogy minden szuper dolog Kanadában van, például a forgó étterem, amiben többek között a Lost két szereplője is ült valamelyik szezonban, még a jobbak közül. A nagy hideg miatt már csak kinéztünk a folyóhoz, hogy mégse legyen az, hogy eljöttünk szállodázni. Másnap aztán átmentünk Kanadába, gyalog, egy hídon. Valóban onnan érdemes megnézni a vízesést (zubog alá), onnan szép, hajó ugyan nem volt, a holtszezon miatt. Végigsétáltunk a parton, anyuka-tempóban. Ő hősiesen jött, én hősiesen tűrtem, ahogy jön. mivel torta idén nem volt a születésnapomon, a kanadai kávézóban kértem magamnak egyet. 

A kanadiak tök hülyék, de ez benne van a South Parkban is. Nem, amúgy aranyosak, de az ajándékbolt rendkívül körülményes. Amit megveszünk, azt nem adják a kezünkbe. A zacskót mint a mcdrive-ban, egy külön ablaknál kell átvenni, majd átjön velünk a határig egy nő, aki megvárja, míg bedobjuk a Kanadából kilépő 50 centet. Ne, ez több szempontból is beteges. 50 cent a kilépés. A belépés ingyenes. Nem értettük, miért követ minket a nő - nehogy eladjuk a három hűtőmágnest jópénzért?? Amit amúgy elfelejtettek belerakni a zacskóba, de ez csak New Yorkban derült ki??? Az amerikai oldalon megint ugyanolyan barátságtalan és gyanakodó ellenőrzés, mint ha a JFK-ről jönnénk. Kérdezi, hol lakunk. Hülyének tettetem magam, mondom, a hotelban. Megkérdezi, a hotelban laknak? Ja, mondom, igen, mára. Egyébként New York Cityben. Szeretem hülyének nézni a vámosokat. És persze rést ütöttem az amerikai biztonsági előírásokon, nem volt nálam ugyanis az iskolai igazolásom, hogy én tényleg ide járok. Pedig azt minden körülmények között vinnem kell, a vízum nem elég. Erre figyelmeztet is a kedves tiszt, a határőr. Mondom neki, nem felejtem el. De ugye nem gondolja, hogy anyukával meg egy fotósgéppel szökünk Kanadából az Usába, hogy aztán elfoglaljuk ezt az irgalmatlanul ronda Buffalót. Szerencsére a mamának van az az arca, amivel nem vitatkoznak az amerikai vámosok sem. Szerintem a pasas érezte, hogy ha most anyámat kiteszi annak, hogy menjen el a szállodáig, hozza el a papíromat és jöjjön vissza, akkor nem megy haza élve. Elnézte nekem ezt a kihágásomat. Mondtam én, semmi túlzás nincs abban, hogy az öregasszony a filmemben kötőtűvel száll fel majd a repülőre.

Mire megérkeztünk Manhattanbe, mindketten fáradtak voltunk, főleg, hogy a 34. évemet megfázással kezdtem, ami életemben nem fordult velem elő: megfázott a derekam, ettől úgy jártam, mint egy kripli. A mama este gulyáslevest akart nekem főzni, mert az itt ugye nincs, én meg nem szóltam, hogy édeskrumplit vett rendes helyett, mert amit én vettem, azt visszatette. De ugye anyákkal nem vitatkozunk, majd édeskrumpliból lesz a gulyás. És lett. Amikor anyám felvágta a krumplit (burgonyát), ugyebár narancssárga volt belülről. Mondtam neki, akármilyen is, a gulyásban van fehérrépa, azt pedig utálom, az édeskrumpli annál rosszabb nem lehet. Hát megfőzte. Tulajdonképpen nem lett rossz, inkább sütőtökre emlékeztet, mint krumplira, a bors valamennyire elnyomta az édességét, így a hálaadási gulyás gyakorlatilag borsos-édeskrumplis-megnempuhulthúsos lett, de összességében finom. Szegény anyuska azt hitte, ki fogom köpni, de mondom, ami nem fehérrépa és kömény, az nem lehet rossz, tehát különösebb erőfeszítés nélkül megettem.

Másnap megint túra, kívülről (vagyis messziről) a Szabadságszobor, a Brooklyn-híd, a World Trade Center építkezése, a Broadway, a sulim (hogy anyuka tudja, hol tanul a gyermek), gyerekruhát üldöztünk az unokahúgomnak, ebből is volt előző nap a vita, mert ugye látni még nem láttunk semmit, de a gyereknek ruha az kell, ha a hálaadási tömegen kell is átverekedni magunkat. Hömpölgött a sok ember, mint Niagara. Ez hasonlat, azt hiszem. Az ember-Niagara az meg metafora vagy ilyesmi. Vagy megszemélyesítés? A Fifth Avenue niagaraként hömpölygő emberáradata. Elmosta New York utcáit. Allegória. Vagy mi a bánat. Sok ember volt. Ez a tisztességes helyzetjelentés. A Brooklyn-hídnál értük el a holtpontot, ott már tolnom kellett anyukát az utcán, hidegebb is lett. Este meg már leckét írtam. Hosszú nap volt nagyon. Rémes, hogy az ember öt nap alatt mennyire el tud szokni a munkától, amikor leültem a filmem elé, nemhogy a "kik ezek az emberek és mit akarnak" érzése fogott el, hanem a "hagyjanak békén, születésnapom van, jön a karácsony, hideg van, fáj a hátam, és különben is inkább gesztenyét sütnék itthon" érzés is. Úgy írtam meg, hogy este tizenegy órakor már nem érdekelt, kivel mi lesz, már nem tudtam követni, kik a szereplők, mi van velük, minek vannak ott, ahol.

Ma volt az első olyan órám, amikor a tanárom, Randy először mutatta ki, hogy tetszik neki, amit csinálok. Elolvastunk mindannyiunk művét, a felállás megint a szokásos: a lányok írják a maguk elég érdektelen sztoriját (ez nem rosszindulat a részemről vagy nagyképűség, képtelen vagyok rájönni, miről szól a történetük), igazi forgatókönyvíró diákok: most mindent belepakolnak, amit tanultunk az elmúlt hetekben. Ide rakok két jelenetnyi másodszintű dialógust. Ide egy monológot majd. Ide egy jelenetnyi konfliktust. Az amerikai fiúval a helyzet a szokásos: amit ír, az jó (lenne, ha nem drogdílerek üldöznének két öregembert, akik 25 éve nem beszélnek egymással, mert az egyik ellopta a másik feleségét anno, vajon hol olvastam ezt a sztorit? Ja, tudom, az öregasszonyos filmemben.), kb ebben a stílusban: itt majd valaki elmegy valahová, hogy csináljon valamit. Na, meg is kapta a leszúrását, aminek a csajok felettébb örültek: végre megbüntetik a rosszfiút. Csakhogy nem az általánosban vagyunk, ezért a leszúrás nem volt igazi leszúrás, inkább olyan "de legközelebb majd csináld meg így" típusú. Megint fiúk a lányok ellen a felállás. Pontosabban én vagyok Svájc, nem veszek össze senkivel, az amerikai csávó ügyes, mit érdekel engem, hogy csinálja-e azt, amit kérnek tőle. A lányok csinálják, de buták. Mindegy, nekünk ez a csoport jutott és kész, kár is ezen gondolkozni. Másik csoportok talán jobbak. Vagy mindenhol vannak hülyék és kevésbé hülyék - inkább ez a valószínű. Szóval a tanár végre megértette, hogy nem vagyok ostoba, tudom, mit kell írnom, illetve a fenét. Most megint feldobtam magamnak a labdát, ha ezek után nem tudok jót írni, akkor tényleg béna vagyok. De csütörtökig nincs leckém, ami egészen kivételes állapot, lassan utazom haza, és nincs dolgom. Kivéve a pénzkeresést, a sportot és a folyamatos filmnézést.

Holnap a mama elmegy haza. Szomorú vagyok. Megint egyedül maradok a fiktív egerekkel, akik most már nem tették tiszteletüket vagy három hete. Nemsokára karácsony. Anyukának indítványoztam, idén a karácsonyi krumplisalátát is csináljuk édeskrumplival. Ideje, hogy a nagymamám is új recepteket próbáljon ki. Rájöttem, elkezdtem várni, hogy menjek haza, pedig hallom, otthon kitört a diktatúra. meg olvasom. De a zemberek hiányoznak. Az emberek. Bocsánat. Még két hét. Kicsit több. Addig ki kell húznom a gulyással.