A mű

Másodszorra már nem volt annyira rémes. Talán mert már tudtam, hogy mire számíthatok. Talán mert már hozzászoktam, hogy az ellenszenves svájci fiú játssza a szimpatikus egyetemistát. Meglepődtem, hogy én magam, aki írni úgy-ahogy, de rendezni nem, tulajdonképpen mennyire pontosabb rendezői utasítást tudtam volna adni néhány helyen. Most nem fogok belemenni. Mindenesetre A filmnek van egy óriási előnye a valósághoz képest: a vágószoba. Ha a főszereplőm nem tud kosarazni, de kell neki, hát akkor összevágom azt, hogy dob, meg azt, hogy bemegy. Ugye, ez olyan, mint megölni valakit. Lövök, összeesek, de a másik nem igaziból hal meg. Trükk. Dolgoznak vele a filmek. Ezek csak apróságok, de sok múlik rajtuk. Most, hogy az Ember Gyereke c. filmet óráról-órára szinte kockáról-kockára nézzük, felfedeztük a vágás nagy trükkjeit. Julianne Moore egy pingponglabdát fúj a Clive Owen szájába. Sikerült úgy megállítanunk a képet, hogy a két szereplő szája nyitva, a labda pedig nincs sehol. A következő pillanatban meg hopp, a Clive Owen szájában van. Neki is van színészarca, mint Leónak. Középen összevont ránc a két szemöldöke között. Beszélgettünk órán a különböző színészek színészarcáról, Reneé Zellweger szájcsücsörítéséről, Meryl Streep virágbabrálásáról, de nekem Leó a kedvencem a szigorú arcával. Na nem akarom a producereket csesztetni, elvégre nem rendezőnek tanulnak. És különben is, a feka szereplő megmentett mindent, a film vége nagyon európai lett, bár nem annyira, mint szerettem volna.

Itt a link, noha a fészbukra óránként feltettem, hátha valaki lemaradt róla:

http://www.youtube.com/watch?v=At8wvkfyR4g

A filmben látható statiszták amúgy a producer barátaim.

A megvilágosodás az olyan, hogy egyszer csak jön, bár ezt már írtam. Néha a metrón, néha este. Ja, a metróról jut eszembe. Én szeretem a New York-i metrót. De nem reggel fél kilenckor. Az expressz metró ilyenkor ugyanis nem expressz. Kicsit sem. Olyan lassú, mint a rendes metró, csak többször annyi ember préselődik fel rá, abban a reményben, hogy az expressz metró gyors. Óriási tévedés. Ezért reggel, amikor 2000 emberrel állok egy négyzetméteren, és szentségelek, hogy a lassú metrón legalább tudnék olvasni, még érzékenyebb vagyok a hangokra. Reggel nem bírom a bemondót, aki mindig a Grand Central és a Union Square között érzi szükségét, hogy a napi összes fenyegetést a csomagok átvizsgálásának eshetőségéről, a nem kívánt szexuális érintkezésről satöbbi előadja. Esküszöm, senkinek nem jutna eszébe, ha a metrós bemondó nem hívná fel a figyelmet erre a lehetőségre. Kíváncsi vagyok, hányan kezdtek tapizni valakit azért, mert ez az idióta szóvát tette, hogy nem szabad. Továbbá utálom azokat az embereket, akik mindenáron fel akarnak szállni az amúgy tömött metróra, és ezért elveszik a lehetőségét, hogy megvegyem a kávémat még az óra előtt. Na nem mintha én nem csináltam volna meg, de csak olyankor, amikor úgy érzem, hogy az előttem menő lassúsága miatt késem le a metrót. Azt hiszem, ekkor sikerült tönkretennem a laptopom csatlakozóját. Mintha a dobozban lévő kajámat csukta volna össze a metróajtó, ergo kifolyt a táskámban a cucc, ergo moshattam ki a baseball sapkámat, ergo nedvesség érhette a csatlakozót, ergo este hétkor ott álltam egy lemerülőfélben lévő laptoppal, csatlakozó nélkül.

Még az a szerencse, hogy New Yorkban mindig minden nyitva van, és semmi sincs messze. Így megvettem az újabb csatlakozómat. Majdnem kilencven dolcsiért. Amikor otthon váratlan kiadásom lesz, akkor ugyan bosszankodok, mert a pénzt nyilván másra szántam, de ha az embernek van rendszeres keresete, hát istenem, elmegy a boltba és megveszi. De ha nincs. Akkor a 90 dolcsi az kb háromnapi élelem, nem beszélve arról, hogy egérelleni eszközökre is jelentős pénzt költöttem el mindeddig. Na de számítógép nélkül ugye meghalt a művészet is meg főleg a fészbuk és a cset, tehát nem kérdés, költeni kell csatlakozóra.

De a metrónál kezdtem, hogy ott is jönnek néha gondolatok, csak nem reggel. Viszont este rendszeresen. És amikor összeállítottam a következő filmet, aminek a végével elégedetlen vagyok, egyszer csak beugrott egy lehetséges jobb vég, azt nem mondom, hogy jobbik vég, mert az elég áthallásos. Ilyenkor értem meg, miért mondja Kate, hogy az ember ne csak írjon, hanem rajzolgasson is, modellezzen, satöbbi. Kis emberkéket kezdtem rajzolni, hogy a fejemben jobban összeálljon, hogy ki kicsoda és hol van a filmben. Tényleg az lenne a jó, ha lennének kis bábuim, akiket mozgathatnék ide-oda, halkan teszem hozzá, hogy ez talán valamiféle Isten-szindróma lenne??? Ezúton közlöm, hogy a születésnapomra vagy karácsonyra kicsi bábukat kérek, akikkel eljátszhatom a filmet. Van ez az állapot, amihez az kell, hogy az embernek ne legyen szobatársa, egymaga járkálhasson a szobájában és magában beszélhessen. "Igen, akkor törjön ki lázadás! Hogy erre miért nem gondoltam???" Vagy: "akkor ne is ez lopja el az ékszereket, hanem a másik. Na de miért?" If this is true, what else is true? Ezt azért írom angolul, mert Kate napjában harmincszor elmondja, és úgy tetszik. Állítom, hogy aki írással foglalkozik, az kötelezően magában beszél. Mármint hangosan. Csöndben nem lehet gondolkodni. Ki kell mondani ahhoz, hogy kiderüljön, jó-e. Én szeretek járkálni és hangosan pofázni a történetről. Magamnak.

Végre láttam egy jó filmet. Fair Game a címe, bármit jelentsen is ez. A Sean Penn van benne, aki mindig jó. Neki nincs színészarca, ő színész. Úgy ülök a filmen, mint egy titkosügynök. Mint a tehén, aki tudja, hogy ő ugyan nem megy levágódni a mészárszékre. Mert ismerem már a trükköket. Érdekes így nézni egy filmet. Amikor sokat fordítottam, mindig a szájakat néztem, főleg szinkronizált filmnél. Jó tíz évembe telt, hogy ne nézzem a szájakat. Most nem azokat nézem. Most homéroszi hőst nézek, meg hős útját, meg konfliktusszintet meg azt a rengeteg eszközt, amit belénk vertek. Tulajdonképpen jó dolog, hogy az ember a világban legalább egy nagyon pici részben eligazodik. Nagyon sok helyet utálok. A bankot, mert egyrészt hivatalos, és az emberről alapvetően feltételezik, hogy hamisít vagy adót csal. Az orvosi rendelőt, mert nem tudom, mi a bajom. A postát, mert bunkó postásnők néznek hülyének, mert nem tudom, hogy a lottót nem ennél az ablaknál kell feladni. (Pestről beszélek) A színházat nézőként nem szeretem, mert viselkedni kell, de minek viselkedjek, ha közben ezekkel az emberekkel dolgozom? Mondjuk a színház nem volt jó példa. A repülőteret gyűlölöm. Ott minimum bűnöző vagyok, ha más nem, csempész. A mozi az egyetlen hely, ahol nyugodtan ücsörgök, várom a filmet, és utána normális gondolataim támadnak. Többnyire. Most meg aztán végképp.

A hétvégén majdnem semmi dolgom nem lesz. Igyekszem kimenni a parkba fotózni, lehetőleg ezúttal az akkumlátorral együtt. Nem törlök senkit a fészbukról, aki nem nézte meg a kisfilmet. A művészet szabadon választható. A hozzáértő emberek véleménye azért fontos, mert értenek hozzá, a hozzá nem értőké meg azért, mert őket kihívás lenyűgözni. Nincs vagy-vagy, mindekettőnek örülök. És nem törlök senkit. Max nem leszünk jóban...