Ma először is a húsz fok lepett meg. Az egy dolog, hogy a tél lassan jön, de hogy a tavasz meg gyorsan, azt eddig nem tudtam. Tulajdonképpen amióta itt vagyok, nagyon szép az idő, életemben először szeretem az őszt. Hogy november közepén túl a Central Parkban még mindig egy szál pulóverben lehessen sétálni (de legalábbis futni), az több mint jó.
Pedig ha akarnám, se tudnám elfelejteni a Karácsonyt. Ugyanis mától kezdve rendületlenül karácsonyi dalok szólnak a kávézókban, az üzletekben. Öt perc múlva fogok megőrülni. Biztos vagyok benne, hogy a pincébe lekerültek a Halloween-dekorációk, most kerülnek majd elő a rénszarvasok, télapók, csizmák, karácsonyfák. A Union Square-en megnyílt a karácsonyi vásár. Még nem néztem meg. Amikor suliból jövök, hullafáradt vagyok ahhoz, hogy bemenjek a térre mézeskalácsnézőbe. Pénzem úgy sincs ajándékot venni, minek idegesítsem magam? De még mielőtt jönne a karácsony, jön a Hálaadás. Tudom, hogy hálát adunk az indiánoknak, amiért önként lemondtak a területekről az európaiak javára (ez legalábbis Luke elmélete, aki nem ünnepli a hálaadást épp ezért), de nekem ez most elsősorban öt nap szünetet jelent. Holnap bemegyek órára, és már majdnem örülök annak, hogy fél háromkor szabad vagyok, amikor kiderült, hogy azért pótlólag csak beraktak egy plusz órát még estig. Nem vagyok benne biztos, hogy erre elmegyek. Bár igazság szerint ha bemegyek és megcsinálom a leckét, akkor nem lesz dolgom öt napra, ráadásul Kate-tel lesz óránk egész nap, végül is miért ne. Azt tervezem, hogy elolvastatom vele a jelenetsort, és kikérem a véleményét. Ma ugyan az enyémet olvastuk, és jobban sikerült, mint vártam, de valahogy az ő véleményére jobban adok, mint a tanároméra. Most van az az állapot, amikor elkezdem megszeretni a történetet, másodszor.
Mert ez körülbelül így megy: van egy ötletem, hű de jó. Csodálatos karakterek, érdekes történet, konfliktus, cselekmény, izgalom, minden. Ráadásul ez - a harmadik - könyv már úgy születik, hogy kenem-vágom a konfliktusszinteket, a karaktereket, a homéroszi hőst, minden jóistent. Ez az állapot tart két napig. A film felénél jutok el oda, hogy: Mi van? Kik ezek az emberek? Miért vannak ennyien? Miért nem hagytok békén? Mit csináljak veletek? Ez ezzel, az azzal, ennek ez a sztorija, annak az, ez inkább legyen rossz csávó, ez inkább legyen házas, sőt, legyen gyereke, megint gyűlnek az állatok a bárkán. Amikor a film eléri a csúcspontját, én akkor vagyok mélyponton. Most jön a "hogyan tovább", kétpercenként if this is true what else is true (ami tulajdonképpen nem más mint a sztoridominó, ha ez a bábu dől, akkor még melyik??) elkezdem utálni az egészet, mentem volna jogásznak, ahogy anyám akarta (erről most megkérdezem a Katát, a Gábort, a Marcit meg még a Gergőt is, pillanatnyilag csak ti jutottatok eszembe, bocsi mindenkitől, akik kihagytam, ja persze, Barnát), ahelyett, hogy fiktív szereplők fiktív történeteiről próbálom kideríteni, hogy miért igazak. Aztán kitalálom a végét, összeállt valamelyest. Először nézem meg kívülről. Gyorsan elmegyek futni és a kezembe se veszem többet.
Amikor eltelik két nap, és a sztori még mindig nem dőlt össze, akkor valahogy megnyugszom és elkezdem szereteni. Most vagyok ebben az állapotban. Még nem a karaktereket szeretem, azok még nem csináltak semmit, persze előre tudom, mikor fog bőgni a közönség, mert ez most bőgős. Azt még nem tudom, hogy hogyan. Furák az amerikaiak az ő kis szabályaikkal. A kedvencem az, hogy szerintük az érzelmi állapotot egy fizikai kivetülés jeleníti meg. Olyan nincs, hogy csak érzek valamit. Ha van, azt valahogy ki kell fejezni. Mondok egy példát. A legelső forgatókönyvemben a nőnek el kell adnia a házát. A tengerparton van, szerette. A férje meghalt (persze nem), adóssága volt, pénzt kell szerezni, eladjuk a házat. A jelenetben ül a teraszon és szomorkodik a háza miatt. Az amerikai film szerint ilyenkor csinálni kell valamit. Megérinteni a kerítést pl. Vagy a falat. Ezen a ponton az általam mégoly tisztelt tanáraimmal se értek egyet. Nem azért van a néző, hogy majd ő kitalálja? Arra jöttem rá, hogy ebben a lakásban lakom nem egész három hónapja. És egyszer el fog jönni az a pillanat, amikor innen eljövök. Három hónap nem hosszú idő, és máris mennyi minden van, amit szeretek itt: kiraktam végre Audrey-t a falra. Van egy festményem, a bútorok, amiket 500 dolcsiért vettem, az egérellenes fűtőtest, a macsósarok, ahol a fúrót meg a szerszámosládát tartom, a karnisom plusz négy lukkal a falban, a kukázott bundasapkám Halloweenra, a 260 dolláros lakatom, stb. Ezeket már most szeretem, májusig háromszor ennyi lesz. És amikor majd innen ki kell költöznöm, fix, hogy nem fogom megtapogatni a falat még utoljára. Se az ajtót. Rory Gilmore, miután összepakolt 5 év egyetem után, egy fél másodperces pillantást vetett a szobájára, miközben az anyjával arról diskurált, hogy fán terem-e az avokádó. Mégis ugyanaz az érzelem volt benne. megnyugodtam, hogy azért Amerikában sem mindenki teljesen hülye.
A hétvégém végre nyugis volt, visszaálltam a rendszeres futásra és edzésre, kell is az, ha az ember fejét jungi karakterekkel és archetípusokkal tömik tele. Az adapterem után természetesen az Iphone füldugója is elromlott, majd miután elromlott, még bele is törtem a telefonba. Persze itt még mindig olcsóbb, mint otthon. Vennem kell azt is. A hálaadási szünetnek úgy örülök, mint egy nyolcórában dolgozó ember, nem mintha nem lenne dolgom. Viszont érkezik anyuka és elmegyünk a Niagarához. Szerdán jön a gép. Csütörtökön hálaadás. Pénteken születésnap. Mozgalmas egy hét lesz.
No comments:
Post a Comment