A negatív energia

Komolyan nem hiszem el, hogy lehet egy hét leforgása alatt ennyi elektromos tárgyat tönkretenni. Épp csak pénteken beszélt Kate arról, hogy az ember mennyi negatív energiát halmoz fel írás közben és után (neki pedig magától értetődően mindent elhiszek), ami kábé abból fakad, hogy az írás rémesen feszült dolog. Egyrészt feszültség maga az agyalás, meg hogy nem lesz jó, meg hogy kutyát nem fogja érdekelni, meg különben is meg kell felelni a tanár elvárásainak, plusz kiadjuk a legféltetebb titkainkat minimum a csoporttársanink előtt, akik aztán kritizálják a munkánkat, arról nem beszélve, hogy az írás olyasmi, amiben az ember az igazat mondja a világról, mármint azt, amit ő igaznak gondol, holott életünk jelentős részében nem szabad megmondanunk az igazat, ergo viselkedünk, kivéve, amikor a karaktereink csinálnak valamit, de nekik szabad, mert az ugye egy sztori - kivéve, hogy a sztorit mi írjuk, tehát a mi legbelsőbb világunk lepleződik le, ezt már írtam, kiderül, hogy mi mit tudunk a világról...Pluszban a film befejeztével (izé, könyv) az ember érzi ezt a hatalmas ürességet, hogy és akkor most mi is van? Ennyi? Kész, befejeztük, és aztán? És még meg sem emésztjük, hogy vége, már ott találjuk magunkat, hogy harmadik hete foglalkozunk egy tök más sztori tök más karaktereivel, és egy újabb oldalról leplezzük le magunkat? Amúgy semmi baj nincs a lelepleződéssel, ezért csinálja az ember. Tudja csak meg mindenki, hogy én mit gondolok a világról, a kapcsolatokról, az emberekről, ha odamennék az utcán az emberekhez, hogy "te, figyejjé, tudod, hogy a célod elérése után szart sem kapsz az élettől, mert elvesztesz minden mást, ami fontos volt?", meg hogy "ha bosszút akarsz állni valakin, tegyed, lehet, hogy meg tudod büntetni az illetőt, de az nem jó semmire" - szóval ha ezzel letámadnék embereket, elküldenének a fenébe, a moziban viszont ők maguk jönnek rá arra az igazságra, amit én tartok igaznak (levágódnak a mészárszéken, miután), és tulajdonképpen manipuláltam őket, hogy a saját igazságomat tartsák az övékének??? - Ez a tuti az egészben, de a negatív energia ettől még egyelőr van.

És tönkreteszem vele a tárgyakat. Először a fülhallgató. Aztán a mac zsinórja. Most meg az Iphone. A) Variáció: Bill Gates áll a dolog mögött és le akar beszélni róla, hogy hülye Apple termékeket használjak. B) variáció: rontást küldött rám valaki, de az meg elég hosszú idő óta elég sikeres, abbahagyhatná már. C) Béna vagyok. De ezt meg tudtuk. D) A tárgyak random mennek tönkre, nyilván olyankor, amikor napi egy ebédre meg kávéra van pénzem. E) Mélyebb, filozófiai értelme van ennek az egésznek, ne legyünk a tárgyak rabjai, a tárgy az csak tárgy, pótolható, az emberi értékek igazán fontosak, satöbbi.

Baromság, imádtam az Ipone-t. Na nem azért, mert különleges, ma már mindenkinek Iphone-ja van, a közértes pénztárosnak is, de akkor is. Tanítják nálunk ezt a bizonyos Objective Correlative nevű fogalmat. Nem tudom, magyarul hogy hívják, de nem azért mert 85 napja elszakadtam kis hazánktól, hanem mert otthon nem jártam filmes iskolába. (Teszem hozzá halkan, az otthoni filmeket elnézve kevesen ismerik ezt a fogalmat. Is.). Szóval ez egy olyan tárgy a filmben, ami valami érzelmi állapot fizikai kivetülése, legyen ez bármilyen amerikai is. Szóval amikor Rose a Titanicban bedobja azt a ronda nyaklácot a tengerbe, na az a tárgy fejezei ki, hogy végleg elszakadt a múlttól. Az amcsik szeretik az ilyet. Persze a titanikban giccses, de ha az ember ügyesen használja, akkor jó is tud lenni. Hát az én érzelmi állapotomat az Iphone fejezte ki, azzal a rengeteg telefonszámmal, ami benne volt, a zenéimmel, satöbbi. De nem ez a lényeg. Ez a teló volt minden, amit otthonról elhoztam. Jó, a ruhák persze. És bár soha senki nem hívott fel rajta, kivéve valami ismeretlen szám, ez a telefon jelentette azt, hogy elvileg bármikor bárki megtalál, aki írni akar nekem valamit, hogy benne vannak a telefonszámok, és én is felhívhatom, akit szeretnék. És akkor jön ez a hülye baleset, amit most nem részletezek, mert elveszíteném a nehezen felépített khm, mimet is? Azt a képzetet, hogy ezeket a sorokat egy felnőtt ember írja - szóval a telefon nincs többé. Nincs többé, amikor futok a parkban, amikor edzésre megyek, amikor utálom a metrón a terroristákra figyelmeztető kis agresszív mini Huntert, nem tudok fotózni, elvesztek az eddigi képeim, amik nem is mind magamról készültek, és egyáltalán: ezt a hülye Iphone-t persze csak azzal a kampóval lehet kinyitni, amit otthon hagytam, és ha itt vennék egy másikat, elő kéne fizetnem itt is, ráadásul még egy hónapig nem megyek haza, tehát otthonra is fizethetem a számlát, ha meg zene nem lesz, megőrülök, de ha mégis vehetnék kártyafüggetlen Iphone-t, akkor is egy vagyonba kerülne, de úgy megszerettem, hogy mindenképp kell.

Órán tovább néztük a filmet, megállapítottunk, hogy vannak a mozigyerekek, akik egy perc alatt születnek meg, és a filmben is csak akkor bőgnek, amikor kell nekik, mert dramaturgiai szerepük van. A film 2027-ben játszódik. Volt benne egy kb 85 éves bácsi. Azt akartuk kiszámolni, hogy hányban volt 30 éves. Ez ugyebár elvileg egy egyszerű matematikai művelet. Na, nem véletlenül ment az ember gyereke forgatókönyvírónak (ja, az Ember gyermeke mellesleg a film címe is.) és nem mittudomén, hídépítőnek. Ültünk ugyanis 15-en a teremben, plusz egy fő tanár, és meredten bámultuk a táblát. Beletelt vagy öt percbe, mire kiszámoltuk, együttes erővel, hogy az illető mikor is volt harmincéves. És nem mindenkinek ugyanaz jött ki. Végül megállapodtunk, hogy 1967 körül. Vagy ilyesmi. Óra után meg kitört a Hálaadási szünet.

Anyuka megérkezett. Tizenhat óra ébrenlét után nem engedtem neki, hogy elaludjon. Természetesen elhangottak a "kisfiam, mi ez a disznóól" kezdetű mondatnak variációi, ezeket nem értettem. Takarítottam elvégre. Dirt devil megmutatta, hogy tényleg Devil. Felszívta a rózsaszín port. Nem, nem kábítószer, a por itt tényleg rózsaszín. Ja, meg kolbászból van a kerítés is. Persze anyuka talált kivetnivalót a tisztaságban. Elmentünk vacsorázni. Egy német étterembe, hova máshova...Wiener Schnitzelt ettem, az monjuk jó volt. De belegondolni, hogy New Yorkban német kocsmadalokat hallgatni egy szintetizátoros bajuszos előadásában?? Ráadásul a Trink, trink, Brüderlájn, trink címűt (vagy kezdetűt, vagy refrénűt, vagy tartalmút) is, amit annak idején németórán tanultunk egy nem kevéssé náci tanártól?? Na, ez több volt a soknál. De a rántotthús jó volt, tulajdonképpen hiányzott. Anyuka hősiesen kibírta a 24 órát, most alszik. Persze valahányszor leírom, hogy anyuka, megmozdul.

Ma a változatosság kedvéért a Damages c. sorozatot kezdtem el nézni. Elég izgi. Fura, hogy Glenn Close a legegyszerűbb sorozat-mondatokat is ("tudom, min mész keresztül. Tudom, milyen nehéz ez neked" - vagy ez nem egyszerű, hanem gagyi?) hitelesen tudja elmondani. Nem mintha sok lenne ebben a sorozatban. Na de Glenn Close színésznő, nem sorozatsztár. Ezt is nézni fogom. Most lemaradtam a Prison Break-kel. Na, annak a főszereplője pl. sorozatsztár. De azért kedvelem. Csak levágták a lábujját, de két jelenet múlva ez már nem is volt fontos. Jó, de aki szökni készül egy börtönből, az ne is nyafogjon. Elvégre nem az Ipone-ját vesztette el. Csak a lábujját.