A tizenöt dolláros művésznév

A nevemmel világ életemben bajom volt. Szegény anyukámat gyötröm immár sok éve, hogy "de miért nem inkább Ádám?", mert ugye az is lehettem volna, ha éppen az utolsó pillanatban nem pattan ki a fejéből a Zoltán. Emellé a vezetéknév mellé. Bravó. Ennek eredményeképpen az általam egyik leggyakrabban elmondott mondat (azután, hogy "igen, anyám, nincs kosz a lakásban"), ez: nem, nem vagyok a rokona, csak névrokona. Ehhez évek során kifejlesztettem egy kedves, elnéző mosolyt, hiszen az illető egyrészt honnan is tudhatná, hogy nem vagyunk rokonok, másrészt honnan is tudhatná, hogy ő a huszonháromezredik, aki ezt megkérdezi. A Hunyadi Matyi barátom szerintem érti, hogy miről beszélek. A Nehéz-Posony Kata biztos ugyanígy van azzal, amikor elmagyarázza, hogyan kell írni a nevét. Na szóval, egyrészt ezen a néven már létezett valaki, aki szintén nem kohómérnök lett, és én ugye csak a második vagyok, ergo én mindig azt kapom meg, hogy "változtassak nevet, ha ebben a szakmában akarok dolgozni", de hát könyörgöm, nem Usztics Mátyásnak hívnak, miért ne maradhatnék az, aki, így, ahogy, másrészt, ez az amerikaiak (és egyáltalán, a világon mindenki más) számára kimondhatatlan név, de még csak nem is olyan, mint az Antal, hogy legalább azt mondhatnám, ez a magyar Tony. (Inkább nem gondolok bele, hogy Tony Soprano valójában Szoprán Antal). Azt már megszoktam, hogy Zoltön vagy Zolten vagyok, ettől függetlenül régóta eszembe jutott, hogy ha valmilyen véletlen folytán neadjisten itt tudnám eladni az egyik művemet, akkor nem-e kellene-e kicsit megváltoztatni-e a nevemet-e.

Álmomban nem gondoltam volna, hogy a kanadaiak adják majd a művésznevemet. Ugyanis ma megérkezett a 15 dollár, ami ugye azért jár, mert a hülyék (egyszerre megértettem a South Park alkotóit, akik folyton a kanadaiakat gúnyolják, akiknek tojás fejük van és a szájuk végigér az arcukon, tehát a fejük mindkét irányba nyílik, aki nem érti, miről beszélek, az nézze meg) nem adták oda a hűtőmágnest, amit több mint tíz napja megvettünk. Nem vagyok közelebb ahhoz, hogy a pénzt átvegyem, mert erre a névre jött: ZOLPAN VAR KONYR. Elég egzotikusan hangzik, nem? Mint valami Hollandiába szakadt szláv származású osztrák. Lehet, hogy az én kiejtésemmel van a baj, de az itteni lakatos, a kábeltévés, a gázórás és villanyórás, mi több, a kolumbiai házinéni jól le tudta írni. A tojásfejű kanadaiak nem. Márpedig ennek a pénznek a visszaszerzése elvi kérdés, abban bízom, hogy az amerikai bankár ránéz a nevemre, ránéz az igazolványomra, a kettő név kábé hasonlít,  mit lehet azt tudni ezeknél a hülye kelet-európaiaknál, hogy hogyan írják az idióta nevüket - és odaadja a lóvét. De ez a Zolpan kifejezetten tetszik, olyan, mint egy lengyel légitársaság neve. Vagy valami teflonserpenyőjé. Nem tudom.

Egyébként ha még egyszer meghallom valahol a "Let it snow" című (vagy refrénű) dalt, komolyan meg fogok ütni valakit. Egész New York egyetlen nagy Let it Snow, de legalábbis most már biztos, hogy minden üzlet össze van kötve egyetlen nagy rádiólejátszóval, és a végtelenített Mariah Carey mellett a végtelenített Let it Snow megy, és a legrémesebb, hogy hazafelé már ezt dúdolgatom magamban. Rájöttem, hogy az Andrew Lloyd Webber It's My Time című csuklógyakorlata (amit a lófejű angol lány énekelt az Eurovíziós Dalfesztiválon pár éve, és a mester szerintem karácsony reggelén írta pisilés közben, kábé annyi szellem és értelem van benne, "én vagyok Andrew Lloyd Webber, nekem mindent szabad, variálok két sort, oszt kész van a dal") maga is egy karácsonyi dalocskára hasonlít, úgy is néz ki a lány, mint valami angyalka abban a fehér ruhában, amiben elüvöltötte anno. A Let it Snow-t nem fogja kiütni a nyeregből, de én mondom, a Mennyből az Angyal helyett simán le lehetne játszani.

A forgatókönyvvel kapcsolatban az ember mindig eljut abba a fázisba, amikor előbb-utóbb meg akarja mutatni valakinek, még mielőtt a Steven Spielberg is a kezébe venné. Na de ki legyen ez? Ki tudja meg először, hogy idióták vagyunk, akik hülyeségeket gondolnak a világról? Természetesen a barátaink. Nekik már mindegy, sokkal rosszabb képet nem alakíthatunk ki magunkról, mint amit már úgyis tudnak, ők megnézhetik a gyereket. A véleményük fontos, pláne, ha hasonló dologgal foglalkoznak, mert ugye ők azok, akik értenek hozzá, és nem akarnak bántani. Nyilván mindenkinek lesz olyan véleménye, amivel nem értünk egyet, azt szimplán nem kell megfogadni, de mindenki rá szokott mutatni olyan pontra, ami eszünkbe se jutott. A második kör a riválisoké. Olyan embereké, akik okosak, elismerjük a tehetségüket és a tudásukat, de nem feltétlenül barátok. Viszont fontos a véleményük, mert nem olyan elnézőek velünk, mint a barátaink. Ez egy hasznos tanács (na, kié, ha nem Kate-é?), meg is fogadom. A harmadik körben megnézhetik a "civilek" is. Akik nem barátok és nem is ezzel foglalkoznak, vagyis nem szakértenek. Ők a leendő mozinézők. Ők azok, akik azt nem fogják érteni, amit majd nem ért a mozinéző se, ők azok, akiknek nem kell ismerniük szabályokat, nem tudnak semmit a konfliktusokról, egészen addig, amíg nem találkoznak vele. Ez olyasmi lehet, mint amikor én azt mondom a hídépítő barátomnak, hogy nagyon tetszik, amit csináltál, de miért nincs rajta biciklisáv? Nem mintha mondtam volna már ilyet. De egész biztos, hogy a "civil" olvasó tud olyasmit mondani, ami rendkívül pontos, és ennél fogva hasznos. Én eddig csupa olyan embernek mutattam meg az elsőt, akit tisztelek meg becsülök meg szeretek, naná, majd hülye leszek az általános iskolás matektanáromat megkeresni vele. Alig várom, hogy az újakat is elolvassák páran, mert őszintén szólva a csoportoből nem sok segítséget kapok. Ma megint tizenöt perc jutott rám, kettő darab értékelhető kommentel (és ez nem az én nagyképűségem, ez az időhiány). Szeretném, ha már valaki végre elmondaná róla a véleményét. Mert az egy dolog, hogy én szeretem, de jó lenne, ha valaki ránézne, és rábökne kapásból öt dologra (na, azért nem többre...), ami nem működik benne, vagy ami működik, vagy ami másképp lehetne. Na, majd egyszer.


Holnap megejtem a karácsonyi shoppingot, mindenki kap valami 15 dolláros szappant, fagyöngyöt, gyertyát vagy képkeretet, mert felteszem, a karácsonyi vásár itt sem másmilyen, mint otthon. Aztán ki tudja, lehet, hogy hazamenekülök, mert egyrészt most nagyon hideg van, másrészt csak így tudom megvédeni a jóhíremet, mert még ugyan nem láttam a Union Square-i vásárt, de egy biztos: gigaherzeken üvölt a Let it Snow minden standról. Azt pedig vagy én nem élem túl, vagy az árus. Egyinkünk a temetőben köt ki, ahogy Kathy Bates mondja a Dolores Claiborne-ban...