Először is, ha jól emlékszem, megjöttem az őszből a nyárba. Azt hiszem, otthon egész évben ősz volt (kábé minden értelemben), itt meg szeptember elsején tisztességes, normális nyár fogadott. És még az is maradt nagyon sokáig. Aztán laktam a kolumbiai nőnél sok papagájjal meg nagy kutyákkal a házban, mit sem sejtve még a jóval kisebb lakókról. Hosszas lakáskeresés árán megtaláltam ezt itt, a 83. utcában, közvetlenül a Szent Istvánról elnevezett 82. mellett. Ezt berendeztem 500 dollárból, ami azóta is csúcsteljesítménynek számít. Jó, a berendezés idővel kiegészült a Dirt Devil nevű porszívóval, ami egyébként a rózsaszínt port szívja fel az otthoni szürke helyett, amit máig nem értek. Már eltört pár bögrém, pár tányérom, ami mindenképp az idő múlását jelzi, idővel az ágy kartondobozai helyett sikerült a függönyt is felraknom az ablak elé, a kis piros szemetesvödör pedig a New York-i ittlétem szimbóluma lett. Hát még az egerek, akiktől hosszas és kitartó harc árán sikerült megszabadulnom, és mióta visszajöttem (avagy haza), már a Dirt Devillel sem ijesztgetem őket minden egyes megérkezéskor, mert úgy döntöttem, hogy a purhab és az ultrahangos egérriasztók együttesen legyőzték a kis dögöket. Az önműködő sütőm is visszafogta magát, és idő közben leesett a hó, amit itt egész tavaly még nem láttam, bezzeg Amszterdamban. Megírtam két forgatókönyvet, ebből eggyel elégedett vagyok, eggyel nem annyira, bár ahogy telnek a napok, tulajdonképpen azt sem tartom olyan rossznak. Elkészült életem első filmje is, négy perces, és ahhoz képest, hogy amatőr producerek forgatták egy kezdő író művét, nagyon jó lett. Anyukám kint volt, bebizonyította, hogy lehet gulyást főzni édeskrumpliból is, elmentünk a Niagarához, és mire visszajöttünk, tél lett. Hozzászoktam a napi rengeteg óra íráshoz, ahhoz, hogy nappal iskolába járok, este moziba, vagy az ágyamban nézek mozit, és nagyjából semmi másra nem jut időm, edzésre meg munkára, ennyi. Amikor még nem volt ideg és eljártam futni, megismerkedtem a Central Park élővilágával, úgy is mint patkányok, mosómedvék, mókusok, éjszakai flottában masírozó kacsák, és mindeddig minden találkozót megúsztam.
Ami a sulit illeti, 25 forgatókönyvíróból egyelőre maradtunk 19-en, kibukott a csoportunkból a két valamire való fiú, és maradtam a két lánnyal, akiket kizárólag az hoz lázba, hogy Keanu Reeves helyes vagy sem. Vannak közepes bár nagytudású tanáraim, de van három, akiket nagyon szeretek, Ben természetesen, aztán Mary, akinél a színészetet tanultam, már sajnos csak múlt időben, mert szerdán lesz az utolsó óránk, amikor megnézzünk mindannyiunk felvett jelenetét. Azt csak remélem, hogy a negyedik negyedben, vagyis a félév végén visszakapjuk Kate-et, minden idők legjobb tanárnőjét, aki máris annyi mindent vert a fejembe, amit az összes többi tanárom együttvéve sem, aki koffein helyett működött reggel kilenckor, és az nem is jó szó, hogy élveztem az óráit. Nem tudom elégszer leírni, hogy minden, amit fél év elteltével a forgatókönyvírásról tudok, azt tőle tudom, és amit a legtöbben csak elmagyaráznak, azt ő segít megélni, pusztán azzal, hogy a mi fejünkkel gondolkodik a mindentudó tanár helyett. Hogy azért nézünk filmeket, mert ott két órában lezajlik minden, amivel az ember tíz éveket küzd, hogy az ember úgy megy moziba, mint a mészárszékre, és azt akarja, hogy levágják, hogy a forgatókönyvünk olyan, mint amikor eltervezzük az életünket a kiszemelt áldozatunkkal, de még el se mentünk vele randira, hogy a film egy jól működő gépezet, aminek egy részének köze nincs a tehetséghez, pusztán alkatrészekből áll, amit tudni kell jól összerakni, hogy az ember életútja ráhúzható a hős útjára, és hogy a legtöbben azért szeretjük a filmeket, mert azonosulunk a neurotikus hősökkel, akikről kiderül, hogy ugyanolyan elcseszett az életük, mint a miénk, és mégis minden így van jól...És most hirtelen csak ennyi jutott eszembe abból a rengeteg mindenből, amit tőle megtanultam, és annyira sajnálom, hogy nem lesz többé, hogy pszichiáterhez akarok járni, legalábbis ezt döntöttük el az egyik barátommal, mert milyen világ az, ahol a New York Film Academy szerencsétlen forgatókönyvíró diákja Kate útmutatása nélkül kénytelen tovább botladozni az útvesztőben? Rémes. Legalább Ben megmarad, az a szerencse.
Akivel ma egyébként nagyon vicces óránk volt, ugyanis a tévésorozatokból készült filmekről tanultunk, a South Parkról egész konkrétan, sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy akadémián beszélhetek arról, mekkora görény Cartman, mi több, a tanárral együtt énekelhetem a film dalait, köztük a What Would Brian Boitano Do-t, ami annyira vicces, hogy még. (igen, ilyenek a kedvenc tanáraim, énekelnek). Ja és hogy Butters a legjobb karakter persze Cartmannel vállvetve, bár Butters aranyos ellentétben Cartmannel, aki egyébként meglepően hasonlít a gyerekkori legjobb barátomra. A norvég lány ma egészen felélénkült, mert filmekkel ellentétben tévét azt néz dögivel, mindent ismer, mármint ami Beverly Hills 90 akármennyi, már a számot se tudom, de mindent szeret, kivéve persze a jókat, mint Sopranos és Mad Men és Seinfeld, de még mindig jobb, mint a svéd, aki a Gilmore Girlst nem szereti, mert gyorsan beszélnek benne. Persze Ben, aki mindenféle sztorikat szokott mesélni sztárokról (ma például azzal sokkolta a lányokat, hogy az általuk imádott helyes fiúk közül ki mindenki meleg, nem győztek csodálkozni, igaz, az egyiken én is elámultam, mert ő a világ legrosszabb színészei közé tartozik, nem árulom el, kicsoda, de Luke szerint a színiiskolában a helye, és szép lassan kiderült, hogy amennyiben a lányok Hollywoodban akarnak férjhez menni, kénytelenek beérni Charlie Sheenel, aki viszont egy bunkó, veri a nőket és a kurvákat sem fizeti ki, ahogy azt illene, és szegények teljesen lelombozódtak, hogy nem elég, hogy Ricky Martin, Robbie Williams, de még x y z, Keanue Reeves pedig már öregszik, Matt LeBlanc-nak meg őszül a haja). Na szóval ő elmesélte, hogy találkozott egyszer egy partin Lauren Grahammel és Alexis Bledellel (Lorelai és Rory), aki nem sokat beszéltek, mi több, egymással sem nagyon, és olyan volt az egész, mint a világ legrosszabb Gilmore Girls epizódja, és valóban, nehéz elképzelni, hogy ez a két nő egy helyiségben legyen egymással, úgy, hogy nem hangzik el másodpercenként nyolcvan szó.
A héten elkezdtük a rendezést tanulni. Baromi furcsa volt. Mindeddig az iskolában olyan óráim voltak, ami írással kapcsolatos, amiről még a Kate előtti időkről is tudtam VALAMIT, noha nem sokat, de mindenesetre műveltem, 9 éve sorozatot írok, mit tudom én, hány éve fordítok mindenfélét, 2008-ban írtam már forgatókönyvet, szóval kicsike fogalmam (ezt nem gyúnyosan írom, tényleg kicsike) van arról, hogy kb mitől jó egy sztori, és mondjuk nem írok le ilyen mondatokat, hogy "én vagyok anyád, ismerlek 29 éve, mert én vagyok az anyád, és nem beszélhetsz velem tiszteletlenül, mert én vagyok az anyád". És kábé azt gondolom, hogy a fejemben lévő kicsit az iskola többé teheti. De a rendezés? Atyaisten. Az totál új dolog, leszámítva, hogy volt már kamera a kezemben, és kb tisztában vagyok a zoom fogalmával, valamint 16 éves koromban otthon forgattunk egy Vészhelyzet epizódot, de csak azért, mert volt műtősálarcunk (vagy mi ez, maszk), és a Mariann hasonlított a Carol Hathaway nővérre. Slussz. Ennyit tudok. Most meg belevetjük magunkat valamibe, ami egy teljesen másik szakma, amit mások évekig tanulnak, nekem meg nyolc hét alatt le kell forgatnom itt egy 4-6 perces kisfilmet, írni, castingolni, rendezni. És persze elvárom magamtól, hogy tökéletes legyen, pedig se Szabó István, se Koltai Lajos nem leszek nyolc hét alatt. Mindenesetre a sztori már megvan a fejemben, a zene is, már csak azt kell kitalálnom, mi a fene az a rendezés. Aztán még jön az is, hogy fiktív epizódot írok a Curb Your Enthusiasm c. sorozatból, aminek minél több epizódját nézem meg, annál viccesebb, és micsoda szerencse, hogy két éve kitiltottak a Six Flags vidámparkból (erről majd később), mert már történetem is van hozzá. Kemény nyolc hétnek nézünk elébe. New York ugyebár a város, amelyik sosem alszik. És most már én sem fogok...
No comments:
Post a Comment