Zárás előtt két perccel

Vannak azok a filmek, amik moziba készülnek, vannak azok, amik DVD-re vagy tévébe, és vannak azok, amik a repülőre. Ha a reptéren árulják a "reptéri szemét" könyveket, akkor a repülőn a "repülőgépi gagyi" megy. Én még soha nem láttam jó filmet gépen, erre biztos valami szabály van, ha a film szar, akkor a 8-9 órás út már nem is annyira. A KLM megengedte, hogy legalább válasszunk a sok rossz közül, persze az Eredet is egy lehetőség volt, de legalább nem kötelező. Én például sokkal jobban szeretem nézni, hogy merre jár a repülő, milyen magasan és mennyivel megy, és mindig megpróbálom kiszámolni, hogy a 35000 láb az mennyi lehet, de aztán kiírják kilométerben is. Most már újabb térképeket is raktak ki, a földgolyón is megmutatják, épp merre vagyunk, sőt, volt egy félgömb is, azt nem igazán értettem, mire jó. Amikor kiderült, hogy Amszterdam csak hat és fél órára van, egészen megnyugodtam, az azért mégsem kilenc. Kiválasztottam a két lehető legkevésbé rossz filmet, bevettem az egérirtás idején vett altatót, ittam rá vörösbort, hátha az kiüt, aztán vártam a hatást. Szerintem sikerült is elaludnom egy kicsit, ami kész csoda. Amszterdamban láttam először havat idén, Amszterdam konkrétan egy hómezőre emlékeztetett, meg is értettem, miért nem küldtek tovább gépeket pár nappal korábban. A reptéren nézegettem a fura számokat a budapesti beszállókártyámon, nem értettem, mi az, hogy 950, fura volt, a 13.30 sehol nem szerepelt a jegyen. Ötször megnéztem, mire rájöttem, hogy 9.50-kor indulok. A korábbi gépre raktak fel. Szép. Telóm nincs, az amerikai nem működik, hogy a fenébe szólok haza, hogy jöjjön ki valaki korábban elém, mert már délben otthon leszek. Az volt a mázli, hogy volt wifi az amszterdami reptéren, a JFK-n pl. nincs, csak fizetős, és természetesen reggel nyolckor alig volt online barátom, de azért tudtam üzenni, hogy előbb jövök, tessék a Ferihegyen lenni (most hallom, hogy át fogják nevezni Liszt Ferenc reptérre?? Ez komoly??? mert benne van az, hogy "Feri?" Beteges.).
Három és fél hónap után Budapest nagyon kicsinek tűnt, pontosabban alacsonynak. Emberek nélkül. Ez volt a legijesztőbb, hogy nincs forgalom és nincs ember az utcán. Délután háromkor a Rádayban zárnak be a boltok, szürkeség van, és alig lézengenek páran. A Lurdy ház, ahová csak a telefonom miatt mentem, volt a mélypont. Jó, de a Lurdy ház normális körülmények között is egy külvárosi pláza, hát még New York után. Mondom, bajom van a leírásokkal, ezért nem tudom leírni. De mondjuk a külföldi vevőt zárás előtt két perccel már kirúgták az üzletből, a "no raktáron" felkiáltással, és mivel ezt hangosan mondták, biztos meg is értette. Ha New Yorkban zárás után öt perccel megyek be valahova, és még utánam hárman, kedvesen mosolyognak rám. A világnak azon a felén már megértették, hogy összefüggés van az üzlet fennmaradása és az oda látogató vásárlók száma között. Itt nem. Vettem karácsonyfát is másnap, anyukámnak, az árából persze nem engedtek, mert még úgyis elmegy drágábban. Helyes. Kereskedjéé, karácsonyfaárus, úgyis most kell összeszedni az egész évre való pénzt. (Egyébként a karácsonyfaárusok árulnak nyáron lángost a strandon? És foszforeszkáló karkötőt augusztus 20-án a Lánchídon?)
Elmentem futni. A már félig elkészült Margit hídon a szigetre. Itt döbbentem meg először azon, hogy milyen állapotban van minden. Az egy dolog, hogy köd volt és rossz idő, az egy másik dolog, hogy másfél év alatt nem lehet befejezni egy építkezést, de hogy úgy nézzen ki az egész, mintha jött volna egy csomó szemeteskocsi, és a híd lábához borított volna ki mindent, aztán szépen elment volna - ez elég gáz volt. És én tudom, hogy a Margitsziget nem a Central Park, de leginkább elhanyagolva van az egész, és a hídon visszafelé ezen gondolkoztam, hogy minden elhanyagoltnak tűnik, ez a legjobb szó. New Yorkban legalább süt a nap. Az sokat számít télen, semmi sem annyira rosszkedvű.
A karácsonyt nem bírom, hideg van, valami folyton esik az égből, folyton szatytrok vannak a kezemben tele kajával, és folyton vezetek. Szerintem karácsonykor üvegbe és dobozba csomagolt kaják cserélnek háztartásokat. Mindenki mindenből rengeteget főz ("halászléből nem lehet keveset, fiam."), süt, és ezeket az ételeket nem otthon eszi meg, hanem elviszi máshová. Ha annyi pénzem lenne (mondjuk százas), ahány lakásban most van egy befőttesüveg halászlé, nem lenne gondom a hátralevő pár hónapomban, már a suliban. A karácsony az olyan, hogy folyton menni kell. És enni. És aztán megint. Ami persze jó, de a végére úgy érzem, hogy ha még egy bejglit meglátok, belehalok. Ha nem a karácsonyi cédékbe, akkor a sütikbe. De az embereknek nagyon örülök, már nem a magyaroknak úgy általában, hanem azoknak, akiket nem láttam régen. Ők hiányoztak. És jó érzés, hogy nincs dolgom pár napig (á, nem, dolgoznom kéne, de képtelen vagyok rá, és ezért január harmadikán ki fognak nyírni, de majd kitalálok valamit), és elmentem a Macskajátékra is megint, ami nagyon jó volt, talán még jobb, mint tavaly, az jutott eszembe, egy amcsinak milyen nehezen nyomnék le a torkán egy sztorit, ahol két öregasszony telefonálgat egymásnak, meg leveleznek, és nem nagyon történik semmi, és az egész cirkusz egy hájas, gusztustalanul zabáló kiöregedett operaénekes körül folyik, és ezt tutira nem értenék, mert a jelenetek arról szólnak, hogy festheti-e egy öregasszony a haját, vagy sem. De megint sikerült beleborzonganom abba, amikor a Pogány Judit (akivel amúgy végigturnéztam az országot a Pedig én jó anya voltammal, és amit ezalatt kívülről meg is tanultam) elmeséli, hogyan ment el az éjszakába a nagybábonyi cukorgyárba a dagadt csávó után, és hogyan aludtak ki az utolsó fények is, és ment, ment a sötétben, és már azt se tudta, hol van, ez annyira szép volt, pedig tizenöt perce ő beszélt egyetlen helyszínen, és persze ezt egy filmen nem lehet, igaz, a színház nem film, de elképesztő volt megint végighallgatni ezt. És kivételesen a magyar közönség nem tapsolt, amikor a Kerekes Éva elmesélte a világ legszomorúbb történetét, de egy éve tapsoltak, mert elhangzott a monológban a vécé szó, sőt nevettek is, csak azért, mert ha valamiben klotyó van, azon nevetni kell. Most ezt szerencsére megúsztuk. A színház alatt a várost belepte a hó, naná, hogy nem lehetett közlekedni, vagy alig. Úgy mentem haza, mint Orbánné a cukorgyárba, de én a közlekedés miatt. Ez rémes, hogy ami jó, azt szeretem nagyon sokszor megnézni, többször, mint normális, egészen addig, amíg nem tudom kívülről, ami persze az újabb kedvencemmel, a Hattyúk tavával elég nehéz lesz, mert a balett nem az erősségem. Most mindenesetre azt nézegetem, amióta két napja megkaptam ajándékba.
A héten fogom bebizonyítani, hogyan lehet az időt a munkán kívül minden mással eltölteni, itt lesz például az edzés, amitől előre félek, de csak azért, mert New Yorkban elszoktam attól, hogy a teremben nyögnek, sziszegnek és ordítanak, és mindenkinek a fél teste egy merő nonfiguratív tetkó. Nem baj, New Yorkban megtanultam kedvesnek lenni, majd most kiderül, megy-e. Az utcán egyelőre bocsánatot kérek, ha belebotlok valakibe, de ez hamar el fog múlni, mondjuk egy nap múlva, már érzem. Ha küldetéstudatom lenne, rászoktatnám az embereket, de nincs. És akkor azt is megmondtam volna a T-mobil árusoknak, hogy zárás előtt két perccel az azt jelenti, hogy még két percig bárki bejöhet, de aztán belegondoltam, hogy fölösleges, ez úgysem fog megváltozni, a vevő az a valaki, akit utálunk, mert nem enged minket hazamenni. Nem fogok a maradék néhány napomban összehasonlítgatni. Budapest nem New York. A Lurdy ház meg nem Budapest. A Macskajáték viszont jó.

LET IT SNOW

Az egész a Let it snow miatt van. Mert ugye kiröhögtem. Ja, meg még valamit kiröhögtem, a Kis Jézus (vagy KisJézus? vagy Kijézus?) születését, amikor Mária emailben írja meg, hogy terhes lesz, és akkor ennek a klipnek a teljes változatás még csak nem is láttam. Szóval Hollandiában esik a hó, ezért Amsterdam nem indít gépeket sehová, ami miatt itt ragadtam New Yorkban. Az egész önmagában nem lenne tragikus. Ha nem lenne egy csomó másik tényező mellette, például, hogy két hetet töltetek a családommal meg a barátaimmal, akiket nem láttam három hónapja. És amikor összecsomagoltam, illetve kezdjük onnan, hogy felkeltem (megmosakodtam, megfésülködtem, és egyszerre ráébredtem, hogy minden olyan csudálatos ezen a világon, és rájöttem, hogy én dolgozni szeretnék), és kiszámoltam, hogy mostantól 24 órán át ébren leszek, ha nem tudok aludni a gépen, ami sanszos. És ugye az ember egy ilyen út előtt felkészíti magát arra, hogy 9 órán kereszül ülök majd ugyanabban a székben, hülye filmeket nézek, ha ugyan nézem őket, és mire elálmosodnék, hajnal lesz és leszállunk Amsterdamban, ahol okosan meg kell találnom a csatlakozást, várni újabb öt órát, majd repülni még kettőt, immár hullafáradtan, éhesen, mert ugye a reptéri minikaja meg a minimogyoró nem sokat segít. És persze a gépen megy a légkondi, amit utálok, és egyáltalán, a repülés a világ egyik legunalmasabb dolga, főleg, amióta nincs Iphone-om, hogy zenét hallgassak. De végig az jár az ember fejében, hogy elnyeri a jutalmát, miszerint meglátja a barátait, hazamegy a gyorsforgalmi úton, megnézi, milyen plakátok lettek azóta, hogy elment, felhívja az anyukáját, a testvérét, és alig várja, hogy lássa az unokahúgát, aki állítólag már beszél, amikor utoljára láttam, még nem beszélt. És mindezeket elképzeli, és örül, hogy van hova hazajönnie, vannak, akik szeretik, ami hihetetlen fontos lett azóta, hogy egyedül töltöm a mindennapjaimat itt, amúgy a világ legjobb városában, de mégiscsak egyedül. Amikor fél nyolckor végzek, nincs kit felhívnom, hogy elmeséljem, mi volt az órán, vagy csak hogy fázom és jó lenne már hazaérni, szerintem az emberek nagy dolgokat csak a filmeken mondanak egymásnak ("nem tudtalak elengedni, annyira szerettelek"), normális esetben azt mondják, "fázom, ugye van otthon tea?" De ezt nincs kinek mondani. És ez oké. Elvégre felnőni jöttem ide vagy mi a szösz, ami persze nem jelenti azt, hogy az ember folyton tök egyedül harcoljon az elemekkel, de nem baj, ha én vagyok a hős, akkor ez a "rules of the world" állapot, ami az amerikai film része.

És akkor kiértem a reptérre. Azzal az izgalommal, hogy most becsekkolok, jön az idegesítő cipőlevevés, meg hogy megnézik, a laptopom nem bomba-e, az old spice dezodorral nem akarok-e megmérgezni valakit. Nem véletlenül lett a filmem legjobb jelenete az, amikor a vak öregasszony kötőtűt akar felvinni a gépre, és nem engedik neki. Végül engedik. És akkor a reptéren hatalmas sor fogad, plusz a kiírás, hogy Amsterdam Cancelled, a mi járatunkra meg az, hogy Delayed. Hamar kiderül, hogy a hóvihar miatt Amsterdamból nem fog indulni egyetlen járat sem, így mindenkinek át kell foglaltatnia a jegyét, aki nem végállomásként megy Amsterdamba. Azt persze nem értem, hogy ha Amsterdamba leszállhat gép, akkor onnan miért nem indulhat tovább. Pláne, hogy állítólag vége a hóviharnak. Az emberek türelmetlenek, és mind egyet akarnak: feljutni a gépre. A sor hihetetlen lassan megy, összesen négy órát álltam sorban, mire újrafoglaltattam a jegyet. Előttem a legidegesítőbb házaspár állt: Szingapúri nő és férfi. Esküvőre mentek haza, rengeteg csomaggal. Ha jó kedvem lett volna, valójában simán jegyzetelhettem volna, milyen figurák gyűltek össze és hogyan reagálnak a megváltoztathatatlanra. A nő és a férje folyamatosan veszekedtek mindenkivel. A férfi rendszeresen eltűnt, ezért, amikor a sor tíz centit ment előre, a nő tolta az összes csomagot, a kocsit més minden cuccot, persze egyesével. A férfi telefonált. Mi meg csak tűrtük, hogy a sor félóránként megmozdul, és hiába magyarázták el, hogy nem fogunk feljutni a gépre, mindenki valami isteni csodában bízva ment tovább. A filmben ezt "ember Isten ellen" konfliktusnak hívják, vagyis amikor a hős olyan elemekkel hadakozik, amik rajta kívülállóak és gyakorlatilag megváltoztathatatlanok.

Egy nő nagyon érdekesen reagált. Hétkor állt be a sorba, kilenckor indult a gép. Addigra már tudtam, hogy nagy gáz lesz, nem lesz ebből utazás. A nő úgy vette tudomásul, hogy a gép ma sajnos nem indul, mintha a közértben azt mondták volna, "hölgyem, sajnos elfogyott a karaj." Jó, mondta a nő és beállt a sorba. A négy óra sorbanállás és reménykedés persze kikészített, aztán felismertem, hogy fel kell hívnom a számot, amit a kezembe nyomtak, mert ha nem hívom fel időben, még a későbbi gépekre sem kapok jegyet. Így foglalták át a jegyemet keddre. Rémes érzés. Nem azért, mert nem szeretek Manhattanben lakni, vagy nem szeretem a lakásomat. Hanem azért, mert annyira készültem arra, hogy megszeretgetem a barátaimat, a testvéremet, az anyukámat, az unokahúgomat, és most ezzel még két napot várnom kell. Sosem mentem még ilyen szomorúan vissza a taxival a városba. Úgy éreztem, átvertek, a Jóisten megmutatta, hogy a Let it Snow az nem vicc, az egy szép, karácsonyi dal, ami emeli a lelket, és arra való, hogy ilyenkor mindannyian szeressük egymást. Hát szeretném én, ha hagyná. Most egyszerűen igazságtalannak érzem. Nincs mit csinálnom két napig. Nem akarok dolgozni. Nem akarok a forgatókönyvemre gondolni, pihenni akartam, élvezni, hogy kicsit azokkal lehetek, akiket szeretek, akik előtt semmiféle felnőtt Zolit nem kell játszanom, mert tudják, hogy milyen vagyok, és ENNEK ELLENÉRE bírnak, és már bent vannak az ajándékaim a bőröndben, de Amsterdam nem hisz a könnyeknek...

Mivel minden romlandó kaját kidobáltam, magamhoz képest rendet raktam, el kellett mennem vásárolni. Sörrel és Haagen Dazs fagyival vigasztalom magam. Dobozból eszem, mint a sorozatokban. Én nem is tudtam, hogy ennyire hiányoztok.

Andy McDowell forradalmi kréme

Hát, nem úsztam meg az Eredetet. Bármennyire is kitaláltam, hogy közlöm Randyvel, sajnos lebetegedtem, inkább maradtam. Gondoltam, hátha mégis rájövök, hogy jó film, meg arra is, hogy Leó jó színész. Egyikre se jöttem rá. Akárhogy vesszük, ez a sztori tele van kamuval. És nem azért, mert maga az ötlet egy hülyeség, oké, azt még beveszem, tegyük fel, hogy lehet. De hogy egy filmben ennyire ne legyen tétje semminek, az már elég ciki. Egyes számú kamu: a hatalmas mammutvállalatot fel kell darabolni, különben atyaég, egy kézben marad, és az rossz. Őszintén, ez valakit is meghatott? Kit érdekel, hogy egy számunkra ismeretlen vállalat egyben marad-e vagy sem, nem mindegy? Mutassák meg nekünk, hogy az tényleg rossz, mittomén, árassza el mérges ideggáz az embereket, ha egyben marad, vagy dolgoztassanak benne filippínó gyerekeket, vagy tudom is én, de az, hogy azt mondják, az rossz, az komolyan meghat valakit??? Kettes számú kamu: a főszereplő csávókám a film végén nem jön rá, hogy azokkal álmodott, akik mind ott ültek vele a repülőn??? És ha ő védve van az álom-betolakodók ellen, akkor ebből miért nem következik semmi??? Azon túl, hogy a film utolsó másfél órájában folyamatosan lőnek, de persze még csak meg se lehet halni, mert álmában az ember nem hal meg. Oké. Tehát meghalni nem lehet, max nem visszajönni, és alva maradni, mint a gonosz feleség, akinek aztán a Leó a végén azt mondja (nagyon meggyőzően), hogy "nem tudtalak elengedni. Képtelen voltam rá." Ezek azok a sorok, amiket még soha senkitől sehol nem hallottunk. Sűrűn néz, de nagyon, a két ránc az orra felett már lassan külön életet él. Aztán itt van másik kedvencem, Mr. Szélforgó. A gazdag csávó. Aki ugye azt a céget örökli, mi egy cseppet sem érdekel minket. A gazdag csávó még ellenszenves is. Oké, tehát van egy tenyérbemászóan idegesítő yuppie, akinek 500 dolcsit ér csak a pénztárcája, és a sok hitelkártya mellett na mit őriz még ott? A szélforgós fotót az apjáról, akit egyébként utál. Mr. Szélforgó a következő tulajdonságokkal bír: iszonyú gazdag. Tányérképű. Nagyképű. Utálja apukát. Aki ráadásul a halálos ágyán azt mondja, hogy "csalódtam", amit a hősünk hogy máshogy értelmezne, mint hogy "benne". Ez kb akkora hülyeség, mint mikor a Szökevényben az a bizonyíték a Harrison Ford ellen, hogy "Richard meg akar ölni". Na mindegy. Szóval Mr. Szélforgó a végén megtalálja apa széfjében a szélforgót, itt már komolyan hánytam, mert már túl voltunk a halott feleséges jeleneten is, és ezért elkezd bőgni. Tegye fel a kezét, aki sajnálta. Vagy együttérzett vele. Könyörgöm, miért érezne együtt bárki is egy kőgazdag sutyerák bunkóval, aki az egész film alatt semmi jót nem csinál, de még csak nem is szimpatikus? És most még bőg is. Na ne.

A másik bajom az magával a Leonardo DiCaprióval van (tudom, ez nagyon nagyképű, a New York-i forgatókönyvírócska megint szakértőzik), de én neki nem hiszem el, hogy okos. Soha. Ahogy Keanu Reevesnek pl. azt nem hiszem el, hogy orvos. Se a Meg Ryannek, igaz, neki szinte semmit. (Nem is értem, hogy a Meg Ryan miért nem lép inkább az Andy McDowell nyomába, aki most már rég felhagyott a színészkedéssel, kizárólag a Loreal számára fedez fel krémeket, évente legalább egyet, amiről azt mondja, hogy forradalmian új, és jobb, mint bármi eddig, csak akkor azt nem értem, hogy ezek szerint korábban hazudott? És ha az, amit pár éve reklámozott, totálisan jó, akkor minek kísérletezett ki Andy egy újabbat, és egyáltalán. Miért nem adja át a helyét a Meg Ryannek, elvégre Andy nem volt rossz színésznő emlékeim szerint, még a pislogós Hugh Grant mellett sem.) Na szóval amikor Leó azt játssza, hogy ő egy okos, agyafúrt ember (vagy ne adj Isten, rendőr), az tök hihetetlen. Mintha Tom Cruise lenne agysebész. Tehát én másodszor sem vettem be ezt a filmet, és remélem, nem kell többet megnéznem soha.

Kiszámoltam: 110 napja jöttem el otthonról, és rettentő gyorsan ment el ez az idő. Persze örülük, hogy hazamegyek, bár főleg a barátaim meg a családom miatt, a többi eléggé elkeserítő, nyilván még a Margit híd is, amit még félkész állapotban láttam utoljára, amikor a Duna közepén egy hajós azt nézte, hogy mikor esik bele egy munkás a vízbe. (Azt hallottam, hogy a végére csak sikerült valakinek belezuhannia a vízbe, csak hogy az emberünk ne unja halálra magát). Ilyesmik jutnak eszembe, hogy idén még nem is láttam havat. Otthon meg állítólag sok van. És mi van, ha elfelejtettem vezetni? Mi van, ha nem felejtettem el, csak hóban nem tudok vezetni? Az is fura lesz, hogy az itteni embermennyiség töredéke vár majd otthon az utcán (mármint nem úgy várnak, csak lesznek), igaz, könnyebb lesz köztük közlekedni. Mert minden reggel ez a legnagyobb bajom: amikor amúgy is késésben vagyok, próbálom bemérni, hogy tudom a legjobban kikerülni az embereket, de ez itt lehetetlenség, mert akárhogy mérem be, ki mennyivel megy és merre, tuti, hogy valaki keresztülhúzza a terveimet, és átgyalogol az előre kitervelt útvonalamon. Azt már megszoktam, hogy New Yorkban bármikor számítani kell a következők (néha együttes) felbukkanására: ember, autó, taxi, babakocsis, mexikói vagy kínai biciklis, lehetőleg szemben a forgalommal, kutya, sok kutya, pizzafutár, mosodából jövő ember, egér. Ma megint láttam egeret hazafelé, megálltam jól megnézni. Megint megállapítottam, hogy valójában cukor állat, és nagyon pici, és igazából buta és döntésképtelen, elment a kuka mellett, látta, hogy látom, azt is tudta, hogy miatta álltam meg, de csak nézett rám bután, hogy most akkor mi lesz. Aztán persze inkább felém indult el a hülye ahelyett, hogy elmenekült voltna valamerre, és végül bebújt a betonban egy lukba. Simán elkaphattam volna egy kis erőfeszítéssel, de inkább nem.) Na tehát Budapest. Mindenki magyarul fog beszélni, a külföldiekhez is. Mindenkit érteni fogok és nem lesz akcentusom. Az kicsit nehezít a dolgon, hogy utoljára akkor láttam Budapestet, amikor megnéztem a Schmukk Andor-féle klipet, annak fülbemászó dallamával, és főleg az őszonte alapigazságával, miszerint "élünk és meghalunk, ez a mi városunk". Szeretem ezt az optimizmust. Nem értem, miért nem lett főpolgármester, azóta mindenre született volna egy dal, talán még cédét is adott volna ki a szimpatikus úriember. A jetlag azért lesz rémes, mert mire elmúlik, jövök vissza. Viszont az ilyeneket nagyon várom, hogy rántott hús, halálszlé, krumplisaláta, fejtettbab leves, füstölt hús meg ilyenek.

Ma megvolt az utolsó óránk. Előtte még az elmaradt adaptáció, amikor Ben felhívta a figyelmünket, hogy a szünetben nézzünk annyi sorozatot, amennyit bírunk, mert ugye a következő félévben azt kell majd írni. Azt hiszem, eldöntöttem, hogy Curb your Enthusiasm lesz az. Magyarul talán Félig üres címen ment. Az új sorozatok közül nem sokat ismerek egyelőre, és csak a Damages tetszik, a Prison Breaknek már vége, a Lostnak vége (megtudtam, a svéd csoporttársamnak nagyon tetszett a vége, mert minden szereplő olyan szépen együtt lett a végére egymással, gondoltam magamban, ha csak azért nem.), a Gilmore-nak vége és nem is vállalkoznék rá, a Sopranosnak vége, a Curb your Enthusiasm meg mégiscsak a Seinfeld írójáról való. Lehet, hogy Mad Mennel kéne próbálkoznom, az is tetszik, csak nem tudok semmit a reklámiparról. Meg valahogy a Mad Men olyan lassú volt újabban, de azért szerettem. Mindegy, otthon megnézek, amit csak tudok, végre lesz időm pihenni. (A fenét, dolgoznom kell, be kell fejezni a második könyvet, karácsonyfákat kell vennem, de legalább sosem kell fél nyolckor kelnem, kivéve majd ha a szomszéd náci felordít, hogy ki mindenki mocskos a tévében, merthogy otthon rendszerint erre kelek, csak ide nem szoktam csúnya szavakat írni, de ő rendszerint egymás után kimondja az összeset, ezzel is bizonyítva, hogy a magyar nyelv ápolása kizárólag annak az oldalnak az érdeme,  akikkel mi egyébként nem beszélünk). Kate utolsó órája az eddigiektől eltérően nem volt valami izgi, de szerintem azért, mert le kellett darálnia a Fellini filmelemzést (Bikaborjak a magyar címe, megnéztem), gondolom, még mást is akarunk csinálni, és óránként nagyjából öt percet vettünk eddig egy-egy filmből. Nem baj, elvégre a suli legeslegjobb tanárától, aki jobb mint egy vödör kávé reggel kilenckor, mindig felébredek az óráján, szóval neki ennyi elnézhető. A színészet órán kiválaszottuk a jeleneteket, amiket a saját filmemből nekem kell majd megrendeznem, amit még sosem csináltam, nagyon izgi, még akkor is, ha sem Kathy, sem Judi nem érnek rá velem dolgozni. De ezzel még ráérek foglalkozni.

Holnap reggel felkelek, és ugyanaz a kínos dolog vár, ami várt otthon is, indulás előtt: a takarítás. Mindent kidobálni a hűtőből, ami romlandó, azt is, ami nem is, mert ugye Jerry is gond nélkül tudott anno tortákat kivenni a hűtúből, persze szigorúan miután megérezte a látható illatát. Össze kell pakolnom, nyilván az utolsó percre marad minden, száradnak a ruhák, amit még utoljára kimostam a Mexikói anyámnál, aki ezúttal kedves volt, minthogy nem záróra előtt két órával érkzetem, és persze a 40 perc alatt nem minden száradt meg a képen, majd reggelre. Itt ne hagyjam az ajándékokat. Hétfőn megveszem az új telómat, remélem, visszaadják a számomat. Szóval holnap felkelek, és mintegy huszonnégy óra múlva Budapesten leszek. Remélem, mindenkit látni fogok. Két hétig nem gondolok semmiféle filmstruktúrára, semmiféle adaptációra (bár őszintén kíváncsi vagyok a Csodálatos Júliára, el kéne olvasnom a Maugham Színházát, mert most már érdekel mi hogyan változott meg a filmben, főleg, amióta egyik reggel Annette Beningként ébredtem, de ezt most nem magyarázom meg), nem gondolok a teli metróra, nem gondolok a liftre, amiben minden nap legalább hatszor megyek két emeletet, nem gondolok az órarendemre és arra, hogy miért vagyok bent reggel kilenctől este fél nyolcig, nem gondolok a tanáraimra, és főleg nem gondolok arra, hogy a következő két hétben az egerek átrágják a purhabot, a többszörös steelwhool réteget és végül a vastag celluxot, és átveszik az uralmat a Manhattani lakás fölött, az önműködő sütő szíves közreműködésével...

Szakértő az nem volt

Ha ma utaztam volna először a New York-i metrón, komolyan azt hinném, hogy ez egy félelmetes város, ahol rettegni kell mindenkitől. Én nem tudom, hogy az utasfenyegető pasi automatán kapcsol-e be, vagy a metróvezető dönt úgy, hogy kicsit ráijeszt az utasokra, esetleg trekkek vannak, hogy mikor melyiket játssza be, mindenesetre ma a Union Square-ig sikerült az összes fenyegetést lenyomni, kezdve azzal, hogy ha gyanús csomagot látok, szóljak, odáig, hogy adjam át a helyem mindenkinek, és eszembe se jusson fogdosódni, de a sor ma még kiegészült még egy valamivel, most eszembe se jut, hogy mire kellett volna még odafigyelnem. Mire leérek a Bleeker Streetre, gyanakszom az összes körülöttem lévő utasra, figyelem őket, hogy melyik lopja el a telefonomat vagy a notebookot, melyik nyanyának nem adtam át a helyemet, melyik akarja fogdosni a seggem, és mikor jön egy rendőr, hogy átkutassa a hátizsákomat. Leszálláskor persze figyelek, bele ne essek a metró és a platform (ezt így hívják?? vagy minek??) közti résbe, mert a fenyegető erre is felhívja a figyelmemet. Tiszta para az egész. Este annyival rosszabb, hogy amikor hullafáradtan leülök, nagyon nehezen viselem az ordító koldusokat, főleg, hogy ennek a legutóbbinak kalóz szeme volt és az orrom előtt állt meg, hogy az úton kapott sütijét elmajszolgassa, na hogyan máshogyan, minthogy a lábam elé potyogtatva a darabkákat. A toleranciaküszöböm meredeken zuhan lefelé ilyenkor, és persze, hogy hazafelé is szép napot kíván az a barom, és állítom, hogy a rendőrség még soha senki hátizsákját nem vizsgálta át, ráadásul nem is értem a hátizsákosok elleni diszkriminációt, mintha legalábbis retikülbe nem lehetne bombát elrejteni...

Ezek az utolsó napok valamiért nagyon fárasztóak, holnap például reggel 9.30-tól este fél nyolcig leszek bent, de már mondtam, Eredetet fogunk nézni. Tegnap este viszont végeztem a Losttal. Én még semmiben nem csalódtam ekkorát, gyakorlatilag a legesleghülyébb vége van ennek a sorozatnak, bár tulajdonképpen a felétől kezdve nem is volt olyan jó. Addig még igen, amíg ment ez a "nem tudjuk, mi ez a sziget, mindenesetre újrajátsszuk a Legyek urát", az egész akkor kezdett elviselhetetlen lenni, amikor jött a Füstszörny, meg az, hogy a szigetet el kell forgatni egy kerékkel, és akkor ide-oda ugrál az időben, és akkor párhuzamosan ment először két, aztán meg három történet minimum, és akkor egyre kevésbé értettem, de szerintem az alkotók se, végül meg meg kellett ölni azt a valakit, aki mindig képes volt füstszörnnyé válni, és hirtelen tele lett a sziget halhatatlan meg méghalhatatlanabb lakókkal, meg fénylő forrással, meg atyaúristennel, közben a legeslegjobb karaktert, a szemétláda Bent egyszerűen szerep nélkül hagyták, és akkor az utolsó epizódban kiderül, hogy az egész nem is volt igaz, mert mindenki kezdettől fogva halott volt???? MI VAN???? Komolyan kiakadtam. És akkor egy templomban volt vége a sorozatnak, ahol mindenki összetartozik, és egyek vagyunk mindenkivel??? Na jól van.

Most már nagyon hideg van. Japán csodapulóver ide vagy oda, szétfagyok. Az utóbbi napokat megúsztam Let it Snow nélkül, igaz, nem is vásároltam sűrűn. Azért ma kijutott valami új dalból, amit még nem hallottam, Jézus szerepelt benne és csinált valamit, de hogy pontosan mit, azt nem fejtettem meg, mondjuk nála mit lehet azt tudni...Amikor az ember este fél tízkor jön ki az órájáról, kevéssé érdekli Jézus, de tegyük hozzá, hogy semmi más nem hatja meg túlzottan. Tegnap pótoltuk be ugyanis a kimaradt Hálaadási órát. Olvastunk egész este, én alakítottam az összes arab férfit, aki nem akarja, hogy az iráni származású svéd lány fülbevalót hordhasson és kedvére fiúzhasson (bizony, ez a dráma, esküszöm), meg a perverz nagybácsit, aki szerelmes az unokahúgába, ezért rágyújtja a házat annak szüleire. Nem hazudok, ezekkel a történetekkel szembesülök nap mint nap, de ne legyek rosszindulatú persze. Az enyémen legalább röhögnek, amit ök jó, mert olyankor mindig megszeretem a saját sztorimat, ami nem hátrány, ha az ember azt gondolja, hogy fontos és érdekes forgatókönyvet ír. Kate-nél a Fellini filmet kezdtük szétszedni apró darabokra, ami arról szól, hogy emberek nem csinálnak semmit, pedig akár csinálhatnának is. Nem azért mondom, de Fellini felfedezte a teljes Kelet-Európai irodalmat. Az én összes kedvencemet, azokról az emberekről, akik csinálhatnának akármit, de mégse, mert minek. És ekkor jöttem rá, hogy ezért nem bírom a magyar filmeket, mert a nagy többségükben a semmit nem csinálás olyan alapállapot, ami nem változik semmit a film végére se. Csak nem értem, hogy a Trainspotting miért működik mégis, a magyar filmek nagyrésze pedig miért nem, legalábbis számomra. Talán mert a magyar filmeken mindig érezni, hogy színészek vannak benne, meg rossz az utószinkron, ami nagyon gáz, csak mi vagyunk képesek ennyire hamis utószinkront csinálni. Én nem értem, hogy a sokkal régebbi magyar filmek miért működtek jól. És arra is rájöttem, hogy habár minisorozat, de az Abigél a legtökéletesebb amerikai típusú magyar film. Mármint a Szabó Istvánokon kívül persze, mostanában újra és újra megnézem a Csodálatos Júliát, és egészen elképesztő dolgokat fedezek fel benne, amellett, hogy a végén az Alison Jiear énekel, aki rúdtáncosnő a Jerry Springer Operában, csak ebben a filmben van rajta ruha, és nem beszél csúnyán. De hogy az Annette Bening arcán hogy lehet háromféle érzés egyszerre, az egészen döbbenetes. Ő lesz az új szerelmem.

A rosszcsávónk végleg lelépett a csoportból, na mit mondtam. Nem fog hiányozni, mindent összevetve rájöttem, hogy nem egy észlény a gyerek, mert az iskola lényegét nem sikerült felfognia, hogy vannak tanárok meg diákok, és az egyik a másiktól számonkérheti a feladatokat, amiket a mi okulásunkra adnak fel. Jut eszembe, el kellett olvasni az Amadeust, mert megnéztük a drámából készült filmet is. (Naná, a svéd lánynak nem tetszett, túl hosszú volt szerinte, fennhangon hirdette, hogy két és fél órát elvettek az életéből. Hű. Ez kábé olyan, mintha az ember azt mondaná, hogy a Mona Lisa tíz percet elvett az életéből, amíg megnézte). Én szeretem az Amadeust, mert arról szól, ami minden normális alkotó embert izgat, hogy vajon tehetégesek vagyunk-e. Eltekintve attól a kevés kivételtől, aki a saját tehetségéről olyan fokon meg van győződve, hogy sosem kérdőjelezi meg, szerintem az a normális, amikor az ember a szar vagyok-isten vagyok állapot között mozog folyamatosan, és megkockáztatom, a "szar vagyok" állapotban van többször. Aki az "isten vagyok"-ban érzi magát többnyire, azt vagy Judi Denchnek hívják, vagy idióta. Mert ha elfogadjuk, hogy iszonyatosan jó, amit csinálunk, akkor mitől akarnánk tovább fejlődni? Szerintem akár filmes az ember, akár festő, akármi más, normális esetben kapásból tíz hibát tud felsorolni a munkáján attól a pillanattól kezdve, hogy kiadta a kezéből és már nem tud változtatni rajta. Persze az, hogy a többieknek tetszik, az egy dolog, olyankor az ember megnyugszik, hogy mégsem teljesen alkalmatlan arra, amit csinál, de én személy szerint még olyankor is hajlamos vagyok azt mondani, hogy "jó, mert nem értenek hozzá." Szóval visszatérve az Amadeushoz, azért szeretem, mert felismerni azt, hogy nem vagyunk elég jók, és hogy van egy másik, aki sokkal jobb, és mi olyanok sosem leszünk, az egy elég kegyetlen dolog lehet. Olvastam a drámát a metrón, már amikor képes voltam figyelni, és hirtelen észrevettem, hogy az a hüye bölcsész vagyok, akiket mindig kiröhögtem az egyetemen. Jegyzeteket írtam a margóra. Persze, mert fel akartam írni, hogy mi volt másképp a filmben, mi nem volt a filmben, mi került bele a filmbe, ami nem volt a könyben. Hogy holnapra tudjam. Kívülről meg ez a szakértő barom voltam, aki ül a metrón, és nem egyszerűen olvas, hanem hozzáért, hadd lássa rajta mindenki, hogy neki ez nem egyszerű könyv, hanem feladat, ő olyasmiket is tud, amit az egyszerű (és fenyegetett) metróutazó nem. A különleges, jegyzetegető fiú a metróról. Otthon nagyon utálom ezt a típust, bár nem járok metróval, itt meg játszom az eszemet, nem mintha bárkit is érdekelne. Mit tudják ők, hogy azért csinálom a metrón, mert másnap az életemet is a második emeleten fogom tölteni, és az a kretén szélforgós film vár rám a nap végén. Ne törődjenek velem. Törődjenek azzal, hogy kinek van gyanús csomagja, és ki fogta meg kinek a micsodáját...

Az önjáró lakás

Azt már írtam, hogy a sztori világa mellett létezik a világ világa is, legalábbis Kate elmélete szerint. Nekem ez nagy kedvencem lett. Kábé arról van szó, hogy van a történetmesélés, és az azon kívül létező dolgok. A történetmesélés teljesen világos: Zoli elmegy Amerikába, megismerkedik mindenféle emberekkel, tanárokkal, kalandjai lesznek, a történet az ő története. A világ világa ezzel szemben minden olyasmi, ami Zoli történetén kívül létezik, a nyugdíjasok a dinerben, a metrón lévő (ordító) koldusok, a futók, akik naponta egyszer minimum fellöknek, mindenki, aki nem tartozik a történetemhez, de része a világnak. Ha az ember ezekkel ügyesen bánik, akkor teledobálja a filmjét olyan karakterekkel, akik abszolút a sztorin kívül léteznek, élik az életüket, és én, mint a szereplő bármilyen döntést hozzak is, az őket teljességgel hidegen hagyja, léteznek tovább, nélkülem. Ettől lesz az embernek az az érzése, hogy nem mozit lát, hanem a valóságot.

De hogy a saját lakásom kívül létezzen a saját történetemen, az kissé abszurd. Tökéletesen önálló életet él, tőlem függetlenül létezik, indifferens számára, hogy én éppen mit csinálok. Egerek jönnek-mennek mindenfelé, amikor nekik jól esik (nem, most már kiirtottam őket, remélem, beletört a kis hülyéknek a foga a purhabba), ők hozzá tartoznak a lakáshoz. Azt hittem, az egerek elűzésével tulajdonképpen átvettem az uralmat a lakás felett, egészen a tegnapi vacsoráig, amikor horrorfilmbe vagy Vaillant reklámba illő dolog történt. Minden átmenet nélkül tűz kezdett égni a sütőben. Ültem háttal a sütőnek, majd mint a Vaillant reklámban, egyszer csak meghallom a gáz hangját, odanézek, hát mit ad Isten, ég bent a láng. Mondtam én, hogy a halálfejes lufi csak a kezdet. Természetesen mivel a sütő gombja régen letörött (ugye ennek volt köszönhető az első tűzeset, amit itt New Yorkban produkáltam), most azt se tudtam, mit csináljak, nem mintha a logikus gondolkodás használt volna, hiszen világosan természetfeletti dolog történt, sütők nem szoktak maguktól bekapcsolni. Rájöttem, hogy már nem egyszer éreztem korábban melegnek a sütőt, de próbáltam mindenféle fizikai magyarázatot találni erre, úgy mint "tegnap este biztosan annyira felmelegítettem, hogy még két nap múlva is meleg volt", vagy "átvette a fűtőtest melegét, ami nincs is olyan messze tőle", persze azért valahol sejtettem én, hogy ezek a magyarázatok sántítanak. Na de miért is jutna az embernek kapásból egy ilyen sátáni dolog az eszébe? Ez több szempontból sem megnyugtató. Egész kiskoromtól megszoktam, hogy mielőtt elmegyünk otthonról, megnézzük, elzártuk-e a gázt (anyukám rendszerint háromszor ment még vissza, a hajsütővas, a mosógép és a vasaló miatt), és ha elzártuk, akkor minden rendben volt. Ezt nagyjából a mai napig megtartottam, igaz, Pesten villanyos a sütőm (ott is válogatott sztorikat szoktam napközben kiagyalni arra, hogy vajon hogyan hagytam égve a villanysütőt úgy, hogy mellette van a konyharuha, tehát mire hazaérek, fix, hogy nem lesz hova hazaérnem, mert leégett a lakás, de mindezidáig ez még nem történt meg), de amióta itt lakom, tudom, hogy mindig el van zárva a gáz. Már ha a lakás is úgy dönt. De mivel rajtam kívülállóan létezik, ki tudja, hányszor kapcsolt már be napközben egy-két órára, melegítette elő magát 400 fokra, mielőtt kikapcsolt. Itt jön a második szempont. A gázszámlám ezek szerint nem az én takarékosságom függvénye, hanem arról is a lakás dönt nélkülem??? Rengetegszer olvasom a metrón a "hogyan spóroljunk a télen?" típusú reklámokat, amikben megtanítják a New York-iakat (akik amúgy az égegyadta világon mindent dupla nejlonzacskóba csomagolnak a közértben), hogyan kíméljék a környezetüket, az áramot, a gázt, a fákat, a vizet, stb. Arról persze hallgatnak a reklámok, hogy mindez a spórolás teljesen fölösleges, majd a lakás eldönti. Ezek után kész abszurd, hogy a plakátokon álszent, beszélő házak figyelmeztetnek arra, hogy "megkímélsz engem télen, ha lehúzod az ablakot, mielőtt elmész otthonról", vagy "szegény téli ház vagyok, aminek éjjel-nappal megy a fűtése, kérlek, szabályozd a fűtést". Az egyetlen plakáton sincs rajta, hogy "amint kiteszed a lábad, bekapcsolom a sütőt, mert olyan kedvem van, szarok a gázszámládra, te kis buta" - mert ezt nem merik bevallani. Egyre frusztráltabban fogok lefeküdni, eddig csak az egerek neszét hallgattam, hogy vajon jönnek-e, most majd azt is figyelni fogom, meg akar-e gyilkolni a saját lakásom, vagy se.

Mivel a sütővel korábban is hadilábon álltam, inkább főzök. Szakácskönyv nélkül persze, puszta nagyképűségből. Tejberizst akartam főzni. Ami ugye gyerekjáték. Nekem ne menne, aki immár a harmadik forgatókönyvemet írom? Ne vicceljünk. Ha egy sztorit össze tudok rakni rengeteg szereplővel, akkor a tejberizsről is el tudom dönteni, hogy szerintem hogy kell. Nem vízben kell megfőzni, döntök. Elvégre tejberizs, nem vízberizs. Arra később jöttem rá, hogy másfél liter tej elhasználódik, mire a rizs megfő, az alja leég, a teteje folyton kifut, nem tudom, mennyi cukor kell bele, a fahéjat mindig elfelejtem, a többi fűszer meg eleve nincs a fejemben. Azt a teljesen egyszerű dolgot, hogy tejes ételt nem hagyunk éjszakára elöl, pláne az önkényes sütő óta, mert ugye megsavanyodik. Röviden összefoglalva: két adag tejberizs fele megsavanyodott, odakozmált, a lábosba beleragadt, szegény lábos még kis sem heverte az elrontott túrógombócot (ha író lennék, azt írnám, túrógombóc-fiaskót:)), máris itt a tejberizs, amit most egy napig pucolhatok kifele.

Ja, de iskolába is járok, nem csak a konyhába. A sztorit hol szeretem, hol nem. Ma éppen szerettem, mert felolvastuk, és kiderült, hogy vicces. Ami dráma, az nem lehet vicces. Hát de már hogyne lehetne, szerintem pont az a jó, amikor dráma is van meg vicces is, akármilyen műfajról legyen szó. Persze sajnos a csoportban a csajok azt hiszem, mindenen nevetnek, ezért továbbra sem tudom, hogy jó-e, vagy csak a skandináv-szinten jó, de nem a Picasso kalandjai szinten, mert azt a svéd lány nem látta. Most új pozícióból veszek részt az óránkon, eldöntöttem, hogy Randy a svéd csajra hajt, jópofáskodnak, ennek megfelelően tök mindegy, hogy én mit csinálok, mindig az a két mondat összegzés lesz a vége. Én nem tudom, számomra iszonyatosan érdektelen a lány története, akkor már inkább a norvég, az most, így sokadik nekifutásra egész jónak ígérkezik. Az utolsó hetemet jól elcseszték, ugyanis kiderült, hogy az adaptáció csak kimaradt az órarendből, véletlenül. Ezért csütörtökig el kell olvasnom az Amadeus drámát, írnom kell a könyvemet, amit még holnap felolvasunk, aztán idénre ennyi, mert utolsó órán filmet nézünk, és na mit? Hát persze, az Eredetet. Uramatyám. Két és fél óra "belemegyek az álmodba, oszt elérem, hogy megszeresd apádat, mert apád anno eltette a szélforgódat, tehát rendes ember mégis." Ebbe én bele fogok dögleni. Randynek tetszik ez a parasztvakítás, persze a kedvenc filmje a Star Wars, ami jó-jó, de hát mégiscsak technika a fele. Mint annak a hülye Avatarnak, ami annyiról szólt, hogy az erős legyőzi a gyengét, de mégse (kedvencem volt a helikopterben kávézó főgonosz, akinek az arca olyan gonosz volt, hogy na), csak nagyon jól nézett ki. Az Avatar lényege, hogy mit tud ma a technika. Az Eredeté még ennyi se, az még vizuálisan se a legjobb, de velem van a baj, szerintem a filmtörténet legjobb jelente az Annie Hall ráküldözőse, Randy rögtön megkérdezné, "hol van benne a konfliktus?" Sehol. Csak mindent elmond két emberről, akik annyira összevalók, hogy órákig röhögnek azon a baromságon, hogy rákok lepték el a padlót, akiket be kell tuszkolni a lábasba. És ugye a legszebb, amikor a Woody Allennek a következő nővel nem megy, mert az hülyének nézi, amiért férfi létére nem birkózik meg ezzel a piti dologgal (az már külön tök jó, hogy a következő nőt már teszteli, vajon hogy reagál ugyanarra), és szerintem ez az egész úgy tökéletes, ahogy van. És én nem akarom leszólni a sci-fiket, már írtam, hogy az Ötödik Elemet mennyire bírom, de hogy a csütörtök estémet a Leonardóval töltsem, amint mereven néz, hát ezt nem. Megkérdezem Huntert, hány hiányzásom van, és ha kevés, akkor nincs az az Isten, hogy bemenjek. Különben is, még ajándékokat kell vennem, haza akarok jönni, egyetlen estére nem gondolni arra, hogy mi a leckém másnapra. Egy dolgom marad csak, becsomagolni péntekre. Örülhet a sütő, hazamegyek.

A kacsák partraszállnak

Az egyik útikönyv szerint van tíz dolog, amit semmiképp ne csináljunk New Yorkban. Ezek közé tartozik, hogy ne merészkedjünk éjszaka a Central Parkba, amit persze azért nem értek, mert ilyenkor mosómedve jelentősen nagyobb mennyiségben fordul elő a parkban, mint ember, azok pedig saját tapasztalataim alapján ugye nem bántanak. De azért ma egészen sajátságos dolgokat fedeztem fel este a parkban. Mert ugye mikor is mennék, ha nem tízkor, amikor már futók sincsenek, tehát ha egyszer valami vadállattal találnám szembe magam, tényleg nem véde meg tőlük senki. Ma biztos voltam benne, hogy valami rossz fog történni. A kerítés mögött megláttam valamit, elsőre azt hittem, ember. Utána észrevettem, hogy ingadozik ide-oda, azt hittem, részeg. Amikor közelebb értem, láttam, hogy csak egy lufi. Amikor még közelebb értem, láttam, hogy fekete lufi. Elgondolkoztam, ugyan miért hagyott itt valaki egy fekete lufit, amikor megláttam, hogy a lufi halálfejet ábrázol. Na, ezt nem tudtam nem jelnek venni, én itt ma meghalok, ez tuti, a nádas susog a tó fölött, a Péntek 13 halott kisgyereke mindjárt feljön a tóból, vagy ilyesmi, a Blairwitch Projectben is valami hasonló volt, erdő tele jelekkel, hogy a Lostról már ne is beszéljek - szóval biztos voltam benne, hogy a parkból már nem jutok ki.

Hát még amikor megláttam a kacsákat. Én még ilyet soha nem tapasztaltam, na nem mintha sűrűn jártam volna tóközelben éjszaka, de ez...Biztosan mindenki látott már filmet a Normandiai Partraszállásról, hát az amerikaiak azt az ötletet a kacsáktól lopták. Konkrétan az egész tavat ellepték a halkan úszó kacsák, akiknek nem volt feje. Legalábbis én úgy láttam, mintha bedugva tartották volna a vízben. Először azt hittem, hódok vagy mosómedvék, ugye megelőlegezhető a bizalom ennyi tapasztalattal a hátam mögött. Hosszú, egyenes vonalakban haladtak előre, mint a kis hajók. És tömött oszlopokban. Amikor az egyik közelebb jött, megláttam, hogy egyrészt kacsa, másrészt van feje, csak behúzza a nyakát, percekig bámultam tátott szájjal. Három csávó jött arra, hangosan köszöntek, asszem, parkőrnek nézhettek. Pedig New York Film Academy-s kabátban voltam, amit a suliba nem hordok, mert azt azért mégsem. Gyorsan visszaköszöntem nekik, ők nem lepődtek meg azon, hogy a kacsák éppen partraszállást hajtanak végre. Még sokáig néztem őket, én leszek Tony Soprano, aki valamelyik első epizódban azzal ült be a pszichológusához, hogy "elmentek a kacsák". Épségben hazaértem, már testileg.

Valamelyik este a japán csodapulóvert is leteszteltem, úgy mentem el itthonról. Elgondolkodtam azon, hogyan működik az önmelegítős japán pulóver, arra jöttem rá, hogy szimplán beleizzadok, aztán ez az izzadság tart melegen, de ez a magyarázat azért nem eléggé tudományos. Egyébként a pulóver bevált, de csak félig. Egyrészt nem volt annyira hideg, másrészt teljesen mindegy, hogy az ember felsőteste nem fázik, ha egyszer fázik a feje, a keze, a lába, a metróüléshez odafagy a segge... Annak lenne értelme, ha télen be lehetne tekeredni egy egész köteg japán csodaanyagba, vágni két lukat a szemnek, és ebben közlekedni, akkor nem fagynék szét. Úgyhogy még egy próbát kell majd tennem, lehetőleg mínusz tízben, mert még nem száz szálalékosan győződtem meg róla, hogy ez nem csak valami tamagocsihoz hasonló gagyi.

Megnéztem a Börleszk c. filmet. (Ezt hogy írják? Burleszk? Burlesque?) Az ilyen filmekkel van egy csomó probléma. Az első, hogy minek készülnek. Christina Aguileráról akarják bemutatni, hogy jó énekesnő? Azt már tudjuk. Christina Aguileráról akarják bemutatni, hogy jó színésznő? Az ebből a filmből nem derül ki. Christina Aguileráról akarják bemutatni, hogy jól néz ki egy filmben Cherrel? Akkor adjanak egy közös koncertet. Attól, hogy Christina Aguilerát másképp hívják a filmben, még Christina Aguilera marad, és nem is nagyon tesz úgy, mintha más karaktert játszana. Na de ott van Cher. A filmben Tessnek hívják. Énszerintem ez a leghülyébb amerikai név, ami létezik. Engem attól a perctől nem érdekel egy film, amikortól megtudom, hogy Cher Tess. Kész, veszem a kabátomat, ott se vagyok, Cher bármi más legyen, csak ne Tess. A kiscsaj, a Christina elindul a vidékről fel a nagy Los Angelesbe sztárnak lenni. Az első jelenetben feláll az asztalra egymaga, és énekel. Ezen ki lepődik meg? Hát tudjuk, hogy így énekel. Oké, megérkezik Los Angelesbe (a hülye, azt se tudja, hogy ott kocsit kell bérleni, és különben is mindenki a sóbizniszről beszél, és unalmas város), hamar pincérnő lesz belőle a Cher (Tess) klubjában. Na, emelnek egy kicsit a téten, a klubot a gonosz mágnás meg akarja venni Chertől, aki néha úgy tesz, mintha színésznő lenne, és sír. Félreértés ne legyen, szerintem Cher nagyon jó színésznő, a Tea Mussolinivelben neki volt a legszebb jelenete, amikor elhajózott a csónakon, sírós, szép. Hogy mit keres ebben a filmben, azt nem értem. A mi hősnőnk, a Christina kénytelen egy fiúnál megszállni éjszaka. Ez a legviccesebb jelenet. Christina reggel bugyi nélkül kávét főz a konyhába. Bejön a srác, zavarban, mert ugye Christina bugyi nélküli. Christina a következővel vágja ki magát: "Jaj, ne haragudj, azt hittem, te meleg vagy. Akkor felveszek egy bugyit, mert zavarba jöttem". Ez számomra két dolgot mond el a nőkről. Egyrészt bugyit csak olyankor vesznek fel, amikor esélyes, hogy valaki meg akarja őket izélni, egy férfi, hopsz, gyorsan felrántják hát a bugyit, hogy ez ne történjen meg. Kettő: a lányok egymás között mindig bugyi nélkül vannak, ha nincs férfi a közelben. És a konyhában amúgy mindig bugyi nélkül főzik a kávét, ha valaki meleg, akkor mindegy, nem azért hordunk ruhát, mert úgy szokás, csak elővigyázatosságból.

Hömpölyög a dráma a filmben, van Christinának egy ellenlábasa, aki iszik. Ehhez rendkívül szúrós szemmel is néz Christinára, neki is van színészarca. Chrstina megment egy helyzetet, megmutatja, hogy ő tud énekelni is, ettől kezdve ő a klub sztárja. De minthogy a filmben Cher is benne van, neki is kell énekelnie, kettőt. Az előst se értem, de a második még értelmetlenebb: bemegy a színpadra, a világosító berakja a zenéjét, Cher eldalol egy nótát, jelezve nekünk, hogy na azért ez nem csak a Christina filmje, ez az övé is. Egész halkan jegyzem meg, hogy a film egyszerűen lenyúlta a Kabarét, csak anélkül, hogy bármi értelme is lenne magának a börleszknek. Sőt, konkrét képsorokat nyúltak a Kabaréból. Ja, a főszereplő fiúnak (akinek a kedvéért a Christina mostantól mindig hordott bugyit) persze volt menyasszonya, aki New Yorkban volt színésznő, és neki az volt a nagy bűne, hogy meghosszabbították a szerződését. Elég nehéz volt átéreznünk a konfliktust, minekutána a lányt, a másikat sose mutatták. A végére csak azért kapott egy jelenetet, hogy lássuk, tessék, ő az. Berohant, felpofozta a fiút, majd kirohant. Erre persze a Christina is besértődött, hogy "mégsem szakítottál vele, ahogy ígérted. Szemét." És Christina is elment. És akkor Cher még sírt egy kicsit a klubja miatt, de közben Christina elkezdett eljárogatni a mágnás pasihoz, aki persze le akarta rombolni a kicsi, helyes klubot, hogy felhőkarcolót építsen a helyére. És akkor a Christina ezt elmondta a Chernek, aki nem akarta elhinni, majd végül Deus Ex Machina ott termett egy ember, akit korábban sosem láttunk, aki megvette a Cher klubját, hogy ne épülhessen meg a felhőkarcoló. Szerintem mindenki jobban járt volna, ha kiadnak egy DVD-t, amin a Christina hatot, a Cher kettőt énekel, de legalább nem nevezik Tessnek.

A filmem nem áll valami jól. Most éppen a "szar vagyok" állapot uralkodik megint, ez egy hülye, érdektelen történet, nem tudom, mit csináljak vele, különben is, hogy jussak el a feléig hétfőre, meg minek is, úgyis tíz percet töltünk az enyémmel, két órát a lányokéval, és Randy közben sokszor fog röhögni a fiatalos szlengen, amit a lányoktól tanult. Szóval valahogy nem érdekel, olyan, mintha magamnak írnám, ráadásul rájöttem, hogy elég nehéz. Meg nem mindegyik jelenetben van konfliktus. Ez a Randy mániája, aki persze már sokat esett a szememben, amióta az Eredetre közölte, hogy milyen jó film, holott nem az, minden annyira egyszerűen oldódik meg benne, hogy rémes, de erről is írtam már, meg a Leó orra fölötti két vonalról, ami a sűrű színészkedés közben került neki oda. Szóval nincs kedvem írni, de az is lehet, hogy szimplán csak tehetségtelen vagyok, nincs több ötletem, túl sok a jelenet, nem is biztos, hogy ezt a sztorit kellett volna választanom. Kate szerint ilyenkor tíz oldallal előbb rontottam el valamit. Megnézem, mi van tíz oldallal előbb. Az eleje olyan jól ment. És most megint egyszer csak vígjáték kezd lenni ebből a jó kis drámából, ami persze nem jó. Bár elvileg a műfajokat keverni kellene. Mindegy, úgysem kapok rá reakciókat, nem jut rám idő.

Most már lassan mindent megvettem karácsonyra, ma még a dalokat is megúsztam, igaz, a Walking in the Winter Wonderland azért valahonnan kiszűrődött. Egyébként meg tizenhárom fok van, semmi Winter Wonderland. Legalábbis a fej nélkül suhanó, hadioszlopba fejlődött kacsákat meg a halálfejes lufit nem nevezném annak...

A tizenöt dolláros művésznév

A nevemmel világ életemben bajom volt. Szegény anyukámat gyötröm immár sok éve, hogy "de miért nem inkább Ádám?", mert ugye az is lehettem volna, ha éppen az utolsó pillanatban nem pattan ki a fejéből a Zoltán. Emellé a vezetéknév mellé. Bravó. Ennek eredményeképpen az általam egyik leggyakrabban elmondott mondat (azután, hogy "igen, anyám, nincs kosz a lakásban"), ez: nem, nem vagyok a rokona, csak névrokona. Ehhez évek során kifejlesztettem egy kedves, elnéző mosolyt, hiszen az illető egyrészt honnan is tudhatná, hogy nem vagyunk rokonok, másrészt honnan is tudhatná, hogy ő a huszonháromezredik, aki ezt megkérdezi. A Hunyadi Matyi barátom szerintem érti, hogy miről beszélek. A Nehéz-Posony Kata biztos ugyanígy van azzal, amikor elmagyarázza, hogyan kell írni a nevét. Na szóval, egyrészt ezen a néven már létezett valaki, aki szintén nem kohómérnök lett, és én ugye csak a második vagyok, ergo én mindig azt kapom meg, hogy "változtassak nevet, ha ebben a szakmában akarok dolgozni", de hát könyörgöm, nem Usztics Mátyásnak hívnak, miért ne maradhatnék az, aki, így, ahogy, másrészt, ez az amerikaiak (és egyáltalán, a világon mindenki más) számára kimondhatatlan név, de még csak nem is olyan, mint az Antal, hogy legalább azt mondhatnám, ez a magyar Tony. (Inkább nem gondolok bele, hogy Tony Soprano valójában Szoprán Antal). Azt már megszoktam, hogy Zoltön vagy Zolten vagyok, ettől függetlenül régóta eszembe jutott, hogy ha valmilyen véletlen folytán neadjisten itt tudnám eladni az egyik művemet, akkor nem-e kellene-e kicsit megváltoztatni-e a nevemet-e.

Álmomban nem gondoltam volna, hogy a kanadaiak adják majd a művésznevemet. Ugyanis ma megérkezett a 15 dollár, ami ugye azért jár, mert a hülyék (egyszerre megértettem a South Park alkotóit, akik folyton a kanadaiakat gúnyolják, akiknek tojás fejük van és a szájuk végigér az arcukon, tehát a fejük mindkét irányba nyílik, aki nem érti, miről beszélek, az nézze meg) nem adták oda a hűtőmágnest, amit több mint tíz napja megvettünk. Nem vagyok közelebb ahhoz, hogy a pénzt átvegyem, mert erre a névre jött: ZOLPAN VAR KONYR. Elég egzotikusan hangzik, nem? Mint valami Hollandiába szakadt szláv származású osztrák. Lehet, hogy az én kiejtésemmel van a baj, de az itteni lakatos, a kábeltévés, a gázórás és villanyórás, mi több, a kolumbiai házinéni jól le tudta írni. A tojásfejű kanadaiak nem. Márpedig ennek a pénznek a visszaszerzése elvi kérdés, abban bízom, hogy az amerikai bankár ránéz a nevemre, ránéz az igazolványomra, a kettő név kábé hasonlít,  mit lehet azt tudni ezeknél a hülye kelet-európaiaknál, hogy hogyan írják az idióta nevüket - és odaadja a lóvét. De ez a Zolpan kifejezetten tetszik, olyan, mint egy lengyel légitársaság neve. Vagy valami teflonserpenyőjé. Nem tudom.

Egyébként ha még egyszer meghallom valahol a "Let it snow" című (vagy refrénű) dalt, komolyan meg fogok ütni valakit. Egész New York egyetlen nagy Let it Snow, de legalábbis most már biztos, hogy minden üzlet össze van kötve egyetlen nagy rádiólejátszóval, és a végtelenített Mariah Carey mellett a végtelenített Let it Snow megy, és a legrémesebb, hogy hazafelé már ezt dúdolgatom magamban. Rájöttem, hogy az Andrew Lloyd Webber It's My Time című csuklógyakorlata (amit a lófejű angol lány énekelt az Eurovíziós Dalfesztiválon pár éve, és a mester szerintem karácsony reggelén írta pisilés közben, kábé annyi szellem és értelem van benne, "én vagyok Andrew Lloyd Webber, nekem mindent szabad, variálok két sort, oszt kész van a dal") maga is egy karácsonyi dalocskára hasonlít, úgy is néz ki a lány, mint valami angyalka abban a fehér ruhában, amiben elüvöltötte anno. A Let it Snow-t nem fogja kiütni a nyeregből, de én mondom, a Mennyből az Angyal helyett simán le lehetne játszani.

A forgatókönyvvel kapcsolatban az ember mindig eljut abba a fázisba, amikor előbb-utóbb meg akarja mutatni valakinek, még mielőtt a Steven Spielberg is a kezébe venné. Na de ki legyen ez? Ki tudja meg először, hogy idióták vagyunk, akik hülyeségeket gondolnak a világról? Természetesen a barátaink. Nekik már mindegy, sokkal rosszabb képet nem alakíthatunk ki magunkról, mint amit már úgyis tudnak, ők megnézhetik a gyereket. A véleményük fontos, pláne, ha hasonló dologgal foglalkoznak, mert ugye ők azok, akik értenek hozzá, és nem akarnak bántani. Nyilván mindenkinek lesz olyan véleménye, amivel nem értünk egyet, azt szimplán nem kell megfogadni, de mindenki rá szokott mutatni olyan pontra, ami eszünkbe se jutott. A második kör a riválisoké. Olyan embereké, akik okosak, elismerjük a tehetségüket és a tudásukat, de nem feltétlenül barátok. Viszont fontos a véleményük, mert nem olyan elnézőek velünk, mint a barátaink. Ez egy hasznos tanács (na, kié, ha nem Kate-é?), meg is fogadom. A harmadik körben megnézhetik a "civilek" is. Akik nem barátok és nem is ezzel foglalkoznak, vagyis nem szakértenek. Ők a leendő mozinézők. Ők azok, akik azt nem fogják érteni, amit majd nem ért a mozinéző se, ők azok, akiknek nem kell ismerniük szabályokat, nem tudnak semmit a konfliktusokról, egészen addig, amíg nem találkoznak vele. Ez olyasmi lehet, mint amikor én azt mondom a hídépítő barátomnak, hogy nagyon tetszik, amit csináltál, de miért nincs rajta biciklisáv? Nem mintha mondtam volna már ilyet. De egész biztos, hogy a "civil" olvasó tud olyasmit mondani, ami rendkívül pontos, és ennél fogva hasznos. Én eddig csupa olyan embernek mutattam meg az elsőt, akit tisztelek meg becsülök meg szeretek, naná, majd hülye leszek az általános iskolás matektanáromat megkeresni vele. Alig várom, hogy az újakat is elolvassák páran, mert őszintén szólva a csoportoből nem sok segítséget kapok. Ma megint tizenöt perc jutott rám, kettő darab értékelhető kommentel (és ez nem az én nagyképűségem, ez az időhiány). Szeretném, ha már valaki végre elmondaná róla a véleményét. Mert az egy dolog, hogy én szeretem, de jó lenne, ha valaki ránézne, és rábökne kapásból öt dologra (na, azért nem többre...), ami nem működik benne, vagy ami működik, vagy ami másképp lehetne. Na, majd egyszer.


Holnap megejtem a karácsonyi shoppingot, mindenki kap valami 15 dolláros szappant, fagyöngyöt, gyertyát vagy képkeretet, mert felteszem, a karácsonyi vásár itt sem másmilyen, mint otthon. Aztán ki tudja, lehet, hogy hazamenekülök, mert egyrészt most nagyon hideg van, másrészt csak így tudom megvédeni a jóhíremet, mert még ugyan nem láttam a Union Square-i vásárt, de egy biztos: gigaherzeken üvölt a Let it Snow minden standról. Azt pedig vagy én nem élem túl, vagy az árus. Egyinkünk a temetőben köt ki, ahogy Kathy Bates mondja a Dolores Claiborne-ban...

A tananyag Zoli

Azt hiszem, tegnap elhamarkodottan neveztem magam homéroszi hősnek, ez ma jól visszaütött. Pontosabban egészen véletlenül élő példája lettem a neurotikus hősnek, habár erről korábban már írtam. Órán ugyanis azokat a filmeket vettük, amiknek a magyar nevét nem tudom, az angol neve ensemble. Ezek azok a filmek, amiknek nem egy főszereplője van (vagy kettő), aki az egész film alatt a célját kergeti, hanem több főszereplő és több storyline lézetik egymás mellett, gyakorlatilag a legtöbb Robert Altman filmről beszélünk. Korábban meg sem próbálkoztam volna vele, de valójában ez az a műfaj, amit nagyon szeretnék egyszer kipróbálni. Több történet fut egymással párhuzamosan, vagy van egy fő karakter, vagy nincs, és bár én nagyon szeretem a Játékost vagy a Rövidre vágva c. filmet is, persze majdnem minden Tarantino-film is ebbe a kategóriába sorolható, Pulp Fiction, Kutyaszorítóban, satöbbi. Na én úgy jövök a képbe, hogy ezek a filmek rendszerint nem a világ megmentésére utaznak, a tét általában sokkal alacsonyabb, pl. Boldogságtól ordítani (halkan jegyzem meg, hogy az eredeti címe Happyness, de hát a magyar címadás a Szimatnak szemét, szemétnek szimat óta szerintem reménytelenül halódik) És a szereplőik többnyire közelítenek az átlagemberhez, átlagosabb problémákkal, életből ellesettek, ahogy a gimnáziumi matektanárom mondta. Ergo neurotikusak. Ami nem egyenlő az ideggyengével (csak néha). Ezek a karakterek nem szeretnek dönteni, mint ahogy az átlagember sem szeret olyan döntést hozni, ami megváltoztatja az életét, mert a változás rossz. Ezt persze sokan nem szeretik elismerni, mert magukat bátor és kihívásokat keresőnek tartják, gondoljunk csak minden állásinterjúra. (Nekem még sosem volt, egyet kivéve). "Szeretem a versenyszellemet. Szeretem a kihívásokat. Szeretek új embereket megismerni, új utakat felfedezni, rendkívül jók a kommunikációs képességeim, minden emberrel megtalálom a hangot. Mindig újító ötletekkel állok elő, segítem a tapasztalatlanabbakat". Mi az igazság? "Szeretek a gépemnél ülni, reggel egy óráig kávézom, pasziánszozok, fészbukozok, unom, hogy folyton ugyanabban a székben ülök és úgy teszek, mintha nagyon értenék a munkámhoz". Ez nem én vagyok, ez egy képzeletbeli Zoli (a harmadik Zoli, a valódi ugyanis utálja a pasziánszt). "Elmegyek a konditerembe. Lefogyok. Eljárok edzeni. Eljárok edzeni. Le kell fogynom 5 kilót. Edzenem kell. Edzeni fogok. Jó, most jön a karácsony, meg a szilveszter, akkor még eszem, jó, iszom is, de majd utána. Január elsejétől tényleg eljárok edzésre. De komolyan."

"Másik munkát akarok. Elkezdek valami saját vállalkozást. Majd. Most még jó ez is. Majd belefogok a sajátomba, most nem, most gazdasági válság van. Majd ha annak vége. Ki tudja, mi lesz. Majd ha kirúgnak. Mondjuk aztán nehéz lesz önálló vállalkozásba kezdeni. De majd. Addig összeszedem magam. Kell egy ötlet, különben is, egyedül nem lehet, de kivel? Majd megoldódik ez. Várunk". Kíváncsi vagyok, hányan folytattak le magukban hasonló párbeszédet. Nálam ez kábé két évig tartott. Kate az órán a csoporton mutatta meg, hogy tudunk olyan filmet csinálni, aminek több főszereplője van. Itt még csak érintőlegesen kerültem a képbe, én voltam Zoli, aki konfrontál a tanárnővel, és innentől az én történetemmel megy tovább a film. De később áttértünk a bizonyos neurotikusra, akinek elege van az életéből, nem változtat rajta, mert "jó az így". Zoli forgatókönyvet akar írni, de mielőtt rászánja magát a döntő lépésre, kismillió fázisa van a tagadásnak, hogy miért nem csinálja meg. Azt hiszem, azért én lettem a szenvedő alany, mert én vagyok harmincon túl, nekem már volt mit megunnom az eddigi munkahelyeimen. Először Zoli tagad. "Nincs pénzem a sulira. Nem hagyhatom itt anyámat. A húgom szül. Az nem lehet, hogy ne ismerjem meg az unokahúgomat. Különben is, jól keresek, van munkám, jó nekem ott." Ez a hazugság. Az igazság: "Unom, hogy nem csinálok semmit, ami a sajátom. Unom, hogy szerintem képes lennék rá, hogy írjak, de nem kíváncsi rá senki. Unok egy irodában ülni úgy, hogy abból nem élek meg, három másik munkát kell elvállalnom. Utálom a politikai helyzetet. Tudom, hogy negyvenévesen már nem lesz ilyen egyszerű elmenni. Utálom, hogy Magyarországon egyre nehezebb és nehezebb megélni. Utálom, hogy nevetséges pénzért fordítok filmet, amit egyébként szeretek. El kell mennem".

Jön a következő fázis, Zoli fogyaszt. Zoli a pénzéért benzint vesz az autójába, vesz új mosogatógépet (amit aztán elad, mert sosem szerelteti be), vesz ruhát, vesz lazacot, elutazik. Elmegy Londoba, Párizsba, nagyszerű. Vesz új szőnyeget, asztalt, széket, ugye, mi mindenre jó az állásom? Aztán ugyanott tartunk. Oké, mindez megvan, a munka ugyanaz. A többi nem változik, nem lettem forgatókönyvíró. Nem vagyok az. Nem írok egy sort se. Miért? Minek írjak, magamnak? Otthonra? Ingyen? Dehogy. A harmadik fázis a panaszkodás. Iszunk. Találkozom a barátaimmal. Nekik sem könnyebb. Nekik is szar. Ők is küszködnek, jobb munkát szeretnének, jobb főnököt, jobb fizetést, ők sem tudnak autót cserélni, őnekik sem könnyebb, ők sem tudják, ott dolgoznak-e majd jövőre is, ahol most. Ez a legjobb fázis. Inni. Rájönni, hogy nem csak mi csesztük el. Nem csak mi nem tudjuk, mit kezdjünk az életünkkel, amiben elvileg már elértünk valamit, de mit? És ekkor, sok-sok tagadás után jön a döntés: el kell menni. Persze a döntés csak az én esetemben volt ez, valakinél ez inkább olyasmi, hogy megcsinálom a saját céget, elkészítem a saját filmet, lesz, ami lesz, belevágok valamibe, amit akartam. És ez egy izgalmas állapot, persze egészen addig, amíg az ember rá nem jön, hogy nem változott ő maga semmit, de azért mégis. Na, így lettem én mintája a neurotikus hősnek, és azt hiszem, Kate közben egészen meg is kedvelt. Óra után a csoporttársammal ebédeltem, aki elmondta, milyen bátor dolog volt tőlem, amit csináltam. Szerintem nem az volt bátor, az órán elmesélni, az volt bátor. Mármint nem is én akartam. De tulajdonképpen vicces volt, és miért? Mert a többiek szemében is hős lettem, még ha neurotikus, akkor is. Persze tudom, számukra ez azt jelentette, hogy harminc fölött is van élet, de akkor is. Ez egy jó óra volt.

Bennél Los Angelesről beszélgettünk. Ugye azt tudni kell, hogy Los Angeles minden filmes álma. Ott van minden és mindenki, aki fontos. Los Angeles elkerülhetetlen állomása annak, aki Amerikáig vergődik el, hogy filmes legyen. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekel, milyen Los Angeles. Persze, hogy érdekel, elvégre ilyen közel még sosem voltam hozzá, fizikailag. Meg másképp se. És persze, hogy az ember eljátszik a gondolattal, hogy a forgatókönyve annyira jó, hogy valami erre kószáló producer majd felfedezi, megveregeti a válunkat, és azt mondja, "hol bújkáltál eddig, édes komám?". Haha. A Móricka, ugye. Na de az ember azt hiszem, teljesen indokoltm gondol arra, hogy ennyi pénzt és energiát befektetve csak kell valaminek történnie, csak nem kell olyan filmet csinálnom otthon, mint a Lányok, ami szerintem az utóbbi évek legrosszabb magyar filmje volt, de asszem, már ezt is leírtam. És ugye Los Angelesben meleg van, ami nem egy utolsó szempont. Kiderült, hogy feleannyi a lakbér, mint itt. Viszont kocsit kell venni, mert kocsi nélkül ott nem lehet közlekedni, a kocsit meg fenn kell tartani. És amit sosem hittem volna: állítólag Los Angeles dögunalmas város (egy amerikai mondja ezt, nem valami irigykedő európai), ahol nincs mit csinálni, mert nincs semmi sehol. Mindenhez órákat kell autózni, és unalmas emberek unalmas dolgokat csinálnak. Ha egy New York-i Los Angelesbe érkezik, okosnak érzi magát, mert képes másról beszélni, mint a filmről. És egy hónap elteltével azon kapja magát, hogy minden másról megfeledkezve kizárólag filmről beszél olyan emberekkel, akiket semmi más nem érdekel, mint ez. És bármilyen meglepő,  de menekül vissza New Yorkba, ahol emberek vannak az utcán, akikről bármivel lehet beszélni, étterembe vagy kávézóba lehet anélkül beülni, hogy másfél órát autózzunk, és az ember itt újra rájön, hogy van agya. Meg tudom érteni. Én magam három hónap agymosás után hősnek képzelem magam, filmes zsargonban beszélek a csoporttársaimmal, a filmeket nem mozinézőként élvezem, hanem orvosként figyelem a beteget, és én csak egy mezei diák vagyok. Azt hiszem, nem véletlenül nem láttam magam sosem Los Angelesben, még most sem. Látom magam a Woody Allen mellett rohangáló harmadasszisztensként, látom magam Spanyolországban az Almodovar mellett, vagy valami spanyol városban őrült forgatókönyvíróként, látom magam Londonban, látom magam itt is, Kanadában azóta nem, amióta lenyúlták a hűtőmágneseimet, de egy filmes állásért megbocsátom nekik. De valamiért nem hiszem, hogy Los Angeles az én világom lenne. Nem tudom. Igaz, ott van Jack Bauer. Ő mondjuk nem neurotikus hős, mert ő a heroinból is két epizód alatt kigyógyult. Majd meglátjuk. Addig maradok a kis New York-i lakásomban, drágáért. De legalább a metróval mindenhova eljutok fél óra alatt, és még az sem idegesít, hogy a fülembe trombitálják a Keresztapa zenéjét. Mondjuk az idegesít. Nem jobban, mint a fenyegető metrós figyelmeztető ember. Azt hiszem, ő is olyan neurotikus hősként kezdhette, mint én...

Hősünk a karácsonyi tömeg ellen

Tegyük fel, hogy én egy homéroszi hős vagyok. Az a döbbenetes, hogy bár eltelt párezer év, a filmhősök alapvető tulajdonságaikban echte ugyanolyanok, mint anno a görögöknél. (Nem írom azt, hogy régi görögöknél, kevés kifejezést utálok annyira, mint a "régi görögök"). Már sokszor írtam róla, de az egyik jellemzője, hogy el kell őt távolítani a védelmet nyújtó közegből. Minél kevesebb olyan figura legyen mellette, aki számára védelmet biztosít, ez teszi őt majd különösképpen felelőssé azért, hogy egy adott probléma megoldódjon. Tehát Bruce Willis. Ő majdnem mindig homéroszi hős, az más dolog, hogy a felelőssége kissé el van túlozva, tehát rajta kívül senki nem oldhat meg semmit. De nem Brude Willisről beszélünk, hanem rólam. Én attól leszek homéroszi hős, hogy eljöttem az országból, ahol élek, a barátaimtól, a családomtól, abból a közegből, ami biztonságot nyújtott. És egyedül kell megküzdenem az elemekkel. De a trükkös forgatókönyvíró, aki ezt írja, lehet mondjuk a Jóisten, rájött, hogy nem vagyok teljesen elmozdítva a védelmet nyújtó közegből, ezért vette el a telefonomat. Az Iphone-t nem győzöm sajnálni. A telefonszámok nem annyira érdekelnek, azok nagy része megvan a Pinceszínház titkos telefonszámgyűjtő szürke füzetében, nem mintha nem tartana három óráig beleírkálni egy új telóba csak a legfontosabb neveket. Körülbelül négyen-öten élték túl a nagy vízbedobós akciót, azok, akiknek a száma az itteni telefonomba is be van írva. A Facebookon hárman küldték el, tehát összesen tízen maradtak, őket egyébként nem tudom hívni, mert a hülye rendszer csak matávszámot enged, vagy hogy hívják, vezetékes telefont. Üzenni tudok, de nem mindig kapják meg. De a számok csak egy dolog. (A számok egy dolgok?? Mi van, itt nem kell egyeztetni??) A zenéim végképp fájdalmasan érintenek. Megvannak ugyan a notebookban, de azzal mégse mehetek futni az edzőterembe. Nem hallgathatom a metrón, séta közben, és egyáltalán: nincsenek velem, amikor kellenének. Azt hiszem, ez az utolsó csepp a pohárban, most már végképp egyedül maradtam. Otthon vehetek egy másikat, mondjuk egyetlen előnye, hogy csomó új funkció lesz rajta, meg még facebook is.

Szombaton délután elkövettem azt a hibát, hogy bementem a Macy's-be. Ez ugye a legeslegnagyobb áruház a világon, ki is van rá írva, de ugye tudjuk, az amcsiknak mit jelent a világ: a Kanada és Mexikó közé eső területet. Tehát amerikai szemmel a világ legnagyobb áruháza. Nagy, ez tény. És a turisták mind ismerik, rádásul fel is keresik, és mivel jön a karácsony, három dologból sok New Yorkban: turistából, karácsonyi dekorációból és karácsonyi dalból. A Macy's-ben mindez ömlesztve persze. Életemben először sikerült magam átlagos New York-inak éreznem, mivel nem volt nálam fényképezőgép, nem tobzódtam a Times Square-en, és nem gondoltam, hogy a Macy's dekorációját mindenáron meg kell örökítenem. Már az ajtóban. Hogy bemenni persze ne tudjak. Tíz percig tartott átverekedni magam a fényképezkedő turistákon, amit azért nem értek, mert a világon mindenhol így néz ki egy karácsonykor feldíszített áruház: sok piros lóg a falról, a plafonról, minden sarokban van télapó meg karácsonyfa, színes gömbök, lehetőleg pirosak, és ennyi. A mozgólépcső alján a második legszomorúbb állást betöltő emberekkel találkoztam (az első a buffalói hotel parkolóőre, aki ül a mínusz tízben egy hotel előtt, ahol öt vendégkocsi áll egész nap), ők pedig a mozgólépcső veszélyességére figyelmeztető emberek. Azt hiszem, nem véletlenül kapta az Amerikából jöttem c. játék ezt a nevet. Áll a mozgólépcső alján a fiú avagy lány, és félpercenként elkiáltja magát, hogy mindenki vigyázzon, amikor leszáll a mozgólépcsőről, nehogy elessen. Na, ezek azok az amerikai hülyeségek, amiket nem bírok. Igaz, az ő hülyeségeiken inkább mosolygok, a magyarokén bosszankodok. Örültem, amikor újra kint voltam a levegőn. A Macy's-ből senki nem kap semmit.

Vasárnap munka. Pénzkereső. Este munka. Nem pénzkereső. Lecke. Kész lettem az első felvonás első felével. Igazán érdekes úgy írni, hogy már tudom, miket kell írnom, de ezt már mondtam. Azért ez elég stresszes dolog. Jó, írok harmadszintűú dialógust, közben meg ne feledkezzek a konfliktusokról, a hős állapotáról, a privát pillanatokról, a két állapot közti átmenetekről, a világ világáról (ez Kate titkos fegyvere), az ismétlődő kérdésről, satöbbi satöbbi satöbbi, komolyan, mintha valami nagyon nehéz ételt kellene megfőznöm úgy, hogy ki ne hagyjam a hozzávalókat, és még finom is legyen. A mű máris tele van állatokkal. Még csak 22 oldalnál járok, de már volt benne macska, madár, kutya. A Discoverynek kéne dolgoznom. Ma felolvastuk. Nem vagyok elégedett. Nem azért, mert nem lett jó. A norvég lány teljesen átírta a saját sztoriját, ma az újabb gyöngyszemet olvastuk el tőle, két óra alatt. Aztán a svéd lány valamivel kerekebb, de szerintem semennyire se érdekes története jön, fél óra alatt. Az enyémre maradt tíz perc úgy, hogy akkorra már húsz perccel tovább tartottuk az órát. És mint már mondtam, a mű az gyerek, arra nem mondjuk a végén azt, hogy "Pistike szépen megtanulta a verset az óvodában, pirospont". Köszönjük a részvételt. Pedig kábé ennyi volt a reakció. Két mondat. Jó volt, csak ez meg ez. Elég csalódott lettem. Azt jobban szeretem, ha szétszedik, mert akkor tudom, mik a hibáim, mikre kell odafigyelni. Hát ez most nem volt. Most kábé sejtem, hogy mi az, ami rossz, de csak úgy magamtól. Akkor inkább vettük volna a következő órán, nem is értem, hova rohanunk. Hárman vagyunk, a mi rosszgyerekünk úgy látszik, végleg megsértődött, de most már inkább ostobának tartom, mint okosnak, ugyanis feltételezni, hogy a tanárok puszta jófejségből majd kapcsolatokhoz juttatnak valakit, csak mert írt már életében forgatókönyvet, az elég naívság. Nyilván a tanárok akkor segítenek szívesen, ha érzik az igyekezetet, és látják, hogy a segítségüket is igénybe vesszük, nem csak a kapcsolataikat. Nem is értem, hogy feltételezheti valaki azt, hogy egy tanár előnyökhöz fogja juttatni pusztán a zsenialitása okán, noha ő maga a legkisebb erőfeszítést sem teszi azért, hogy megfeleljen bármiféle elvárásnak. Na, ennyit róla.

A maradék tíz napot valahogy ki kell bírnom, attól félek, hogy ha rohamtempóban írjuk a forgatókönyvet, nem lesz jó, viszont el fogok fáradni, ráadásul valamikor karácsonyi ajándékokat is kell vennem. A homéroszi hősök nem vesznek karácsonyi ajándékot. És főleg mit. És főleg miből. Egy biztos, nem a Macy's-ben. Senkinek a fotóján nem szeretnék rajta lenni, mint valami idióta a karácsonyi zacskókkal. Amúgy sem szeretem a tömeget, a karácsonyi tömeget meg végképp nem. Nem véletlenül válaszottam olyan foglalkozást, amit az ember otthon művel a kis, egérmentes lakásában...

A japán csodapulóver

Az írókat rendszerint őrülteknek képzeljük, akik ülnek egy íróasztalnál, előttük (most már) notebook, hamutartó, egyik cigi a másik után, szemüvegesek, a hajuk nincs levágva, ugyanazt a cuccot hordják utcára, mint amit otthon, és egész nap verik a billentyűzetet. Ja, megisznak egy vödör kávét naponta. Közben fel-felugrálnak, magukban beszélnek, jegyzetek mindenfelé, kis füzetkével járnak mindenhova, hátha eszükbe jut valami. Szerintem ezzel leírtam minden bölcsészt. Pedig rám a nagy része nem igaz, nem cigizem, nem vagyok szemüveges, levágták múltkor a hajam, és nem hordom ugyanazt a cuccot SOHA. Már nem úgy értve, hogy az év minden napjára van egy MÁSIK szerkóm. De azért az ember adjon magára, még ha ilyen hülyeséggel foglalkozik is. Füzetkém az van. Sose hordom. Itt van valahol a szobában, sose nézek bele, mert elfelejtem, hogy van. Sok kávét iszom. Igyekszem kevesebbet. Magamban beszélek. Igen, de ez nem öregkori szenilitás, vagy nem azért, mert nincs jobb társaságom (sőt, egyáltalán semmilyen), hanem mert ha kimondom az ötleteket hangosan, akkor valahogy kiderül, jók-e vagy sem. Néha persze órán vadul hátralapozok a füzetemben, amikor ÉPPEN jön az ötlet, ezeket aztán nagy nehezen találom csak meg újra, amikor oda jutok, hogy valamit felírtam, de hova is? Ezzel kapcsolatban volt egy ötletem, de mi? Annak, hogy az íróasztalom (a svéd) rendetlen, semmi köze ahhoz, hogy mit csinálok, az ilyen és kész. Mindig utáltam, ha valakinek a szobáján ezt láttam: "csak a buta ember rak rendet, a zseni átlátja a káoszt." Szerintem ez egy hülyeség, szívesen idehívnék egy zsenit, lássa át ezt. Majd elgondolkodik, hogy kerül a matracpumpa a jegyzeteim közé, közvetlenül a Woody Allen-könyv és a kukázott Halloween-maszkom mellé, oda, ahol a fúró is van amúgy, meg a villanyszámla, meg az altató, amiről mér leszoktam, valamelyik telefontöltő és a fényképezőgép, plusz az új Mac tornazsák, amiben már nem tudom, melyik cuccot adták. És most nem mozdultam el a székről, csak jobbra néztem. (Jut eszembe, örökre lemaradtam a "Nézz balra, ott egy svéd" című filmről, mert a Cirkó már levette végleg...)

De nem ez a lényeg. Az a szomorú hírem van (főleg a magam számára), hogy az írás a legkevésbé sem egy őrült elmeállapot közben létrejövő valami, amikor az ember megfeledkezik a külvilágról, és csak ontja és ontja magából a brilliánsabbnál brilliánsabb ötleteket. Nem, ez egy nagyon is megtervezett és kiszámított folyamat, nem mondom, hogy hídépítés, de egy részének semmi köze nincs ahhoz, hogy az ember tehetséges-e vagy sem. Ahhoz van köze, hogy tud-e seggelni vagy sem. Tud-e naponta legalább három órára leülni, hogy kidolgozza azt, amit előtte nagyon aprólékosan eltervezett. Rájöttem, miért van erre szükség. Ha az embernek van egy terve arról, hogy mit szeretne írni, mikor kivel mi történik, akkor sokkal kevésbé kavarnak be a menet közben alakuló dolgok. Ha nem lenne tervem, tényleg káosz lenne az egész. Így is az lesz a végére. A sztori majd megmondja, hogy mi akar lenni. Ez nem én vagyok, ez Kate. Ez így is van. Mondok egy példát. A történetben szó nem volt arról, hogy a mamának van két madara. De lett. Még nem tudom, mire lesz jó. De az biztos, hogy később valahogy visszakerülnek a történetbe, én nem akartam madarakat, a madarak akartak jönni, mint a kecske az előző filmben. Ez csak egy ötlet. Ilyenből lesz még nyolcvan. Ha nem lenne tervem, akkor MINDEN ötlet ilyen lenne, és nyolcvan helyett nyolcszáznyolcvannal találnám szembe magam. Ezzel megmagyarázható az if this is true what else is true elve is, vagyis ha madarak vannak, akkor mi van még. Akkor minek vannak, ki mit csinál velük, és mi lesz később a szerepük a filmben. Lehet, hogy semmi. Ezt szeretem a legjobban, hogy én se tudom. Majd kiderül. Mintha tőlem független lenne.

Egyébként órán kiszámoltuk, hogy egy évben kb 2600 órát kell tölteni írással. Ez ugyanolyan, mint a balettosoknál meg az operaénekeseknél, meg szerintem minden más művészetnél, amiről azt szokás hinni, hogy "csak" tehetség kérdése. A fenét. Ülés. Írás, újraírás. Pár jelenttel vagyok csak kész, de már most tudom, mit kell máris kihúzni, átírni, mert nem elég jó. És még nem lesz elég jó vagy 19 átírásig. Ráadásul elég feszített tempóban kell majd karácsonyig elkészülni, gyakorlatilag két hetem van arra, hogy a film háromnegyedét megírjam. És ez hogy lehetséges? Hogy kész a jelenetsorom. Hogy a fejemben nagyjából összeállt valami, amiről most azt hiszem, hogy valami. Két nap múlva persze kiderül majd, hogy korántsem, de addig nyugodt vagyok.

A csoportból érzésem szerint ki fog bukni a "rosszcsávó". Csütörtökön történt, hogy Randy is kiakadt rá, mert nem jött órára. Az a nagy titok, hogy járjunk órára, mondta. A siker része. Naná. Én azt számoltam, hogy hamarosan lesz annyi hiányzása, hogy közölni fogják vele, menjen haza. Nem tudom, hogy bánom-e vagy sem. Elvégre okos és sok filmet látott, és ha elmegy, az azt jelenti, hogy két lánnyal maradok a csoportban, akik viszont semmit, és hát nem agysebészek. Viszont megbízhatók. Ami bizonyos szempontból fontosabb. Filmekről meg okos dolgokról majd beszélgetek másokkal. Amellett nem biztos, hogy kibukik, de szerintem igen. Az lesz a mondás, hogy a suli nem elég jó, a tanárok nem csináltak még soha semmi értékelhetőt, a csoportmunka egy baromság, az íráshoz nem kell más, mint tehetség. És tessék, visszatértünk az elméletemhez. Hát nem. Az önmagában édeskevés.

Megjött a tél. Na, nincs hóesés meg mínusz sok fok, csak plusz tíz van, de esétre azért kevesebb. Az a jó, hogy van japán csodapulóverem. Nyílt egy bolt, ahol a japán csodapulóvert árulják, ami egy rétegű, és állítólag magam melegítem magamat. Hát nem tudom, felvenném-e, amikor majd TÉNYLEG beállít a tél, de egyelőre jó. Szerintem sima polár. Vagy ilyesmi. Mindenesetre beszereztem a csodapulóvert, ezek a japánok tudhatnak valamit, képzelem a kísérleteket, amiket egereken végeztek, amíg kifejlesztették az önmelegítős pulóvert. Látom magam előtt a kalitkában kis pulóverkében rohangáló egereket, meg a jappánokat, akik nézik, hogy melegítik fel saját magukat. Majd jelentek a pulóverről mínusz tízből is.

Még egy epizódot megnéztem a Weedsből, és még mindig nem tetszik. Nem veszem be. Nem bírom, ahogy a tizenéves gyereknek írnak olyan szöveget, amiről ordít, hogy negyvenesek írták (ezért utáltam a Harry Pottert például, azt a hülye Hermionét fel tudtam volna rúgni a szövegek miatt, amiket a szájába adtak), nem bírom, ahogy a Mary-Louise Parker játssza ezt a szerencsétlenbe hajló de azért jófej anyukát, és főleg nem értem, hogy ha füvet árul, méghozzá láthatóan sokat és jól megy a biznisz, akkor mitől lettek anyagi gondjai. A lakásban kikapcsolták a villanyt. Azért annyira nem, hogy ne lehessen bevilágítani a díszletet, NÉHÁNY lámpára való áram maradt. Aztán a főszereplő fiú csaja egyszer csak elköltözik Mexikóba minden átmenet nélkül, és akkor a lány anyja levág egy nagyon gáz monológot a 15 éves csávesznek, na ne. Még egy rossz epizód és kiszálltam. A Dexternek adok még esélyt, mert a csoporttársaim azt mondták, csak néhány rész múlva találja meg az igazi hangját. Tudom, ahhoz tényleg idő kell. Megjegyzem, a Sopranos elsőre megtalálta, de ők kivételek.

Utolsó hétvégém, mielőtt elkezdhetek nagyon sokat dolgozni. Egy napom lesz arra, hogy megvegyem a karácsonyi ajándékokat, a jövő péntek. Szerintem bemegyek a japán boltba, és mindenki kap egy japán csodapulóvert, nem olyan drága. Otthon úgyis durva idők jönnek...

Pedofil papok

Új ételt sikerült felfedeznem, a tejben főtt túrógombócot. A túrógombóc eleve azért került a menüre, mert amíg anyuka itt volt, úgy gondolta, hogy a gulyásleveshez túrógombóc jár, amire otthon azt mondanánk, naná. Csakhogy a túró sem egészen olyan, mint otthon, a búzadara helyett kukoricadarát vettünk, ezért anyuka végül úgy döntött, hogy nem csinálja meg, majd én. Ma megcsináltam. Persze a recept az otthoni állagú ételekhez volt írva, nem az itteniekhez, lehet, hogy kicsit több lisztet meg kukoricadarát kellett volna raknom. Az volt a receptre írva: ha feljönnek a víz tetejére. Jelentem, kapásból fent voltak. Pontosabban képződött egy állandó réteg fent, túróból, amitől nem láttam, mi zajlik odalent, és úgy vettem észre, szép lassan darabokra hullik az össze gombóc. Akik fent voltak, azokat kihalásztam, sárgák és íztelenek. Jó, mondjuk édesbe hajlóak. Minél több hűl ki belőlük, annál biztosabban állíthatom, hogy nem jók. A maradék, szétesett túrót, biztos, ami biztos, tejjel felöntöttem és tovább forraltam, a megfontolás miértjét nem tudnám megmondani, csak. Hátha lesz belőle valami olyan, mint a tejberizs. Tejbetúró. Kukoricadarával. Azt hiszem, nem kerül be a Jamie Oliver szakácskönybe.

Ma elkezdtem írni az újabb művet, ezúttal előre akarok dolgozni, hogy hétvégén ne kelljen, mert szerintem hétfőre úgyis írnunk kell majd. Mondanom se kell, egész más úgy írni, hogy az ember agyát útközben átmosták, tudatosan kell használnom azokat az eszközöket, amiket elvileg tudnom kéne, mindezt úgy,  ne tűnjön fel. Kate újabb hasonlata a hullámvasút, miszerint a film olyan hullámvasút, amit mi építünk, és először mi is mászunk meg, és mi zuhanunk le a hullámokon. Persze. Csak sikerüljön. Másik kedvencem, hogy a mozinéző ember olyan, mint a mókusok, akik várják a nekik odadobott diókat, vagyis elvárásaik vannak a filmmel kapcsolatban, és ezeket szeretik megkapni. A néző mint mókuska várja az újabb és újabb jutalomdiócskát, amit élvezettel elfogyaszt, majd elégedetten távozik a moziból. Ezzel kicsit ellentétben áll a mészárszékes hasonlat, miszerint ugye levágódni ülünk be, most akkor mókus vagy marha, nem mindegy. (A mardék össze gombóctól megszabadultam időközben). Tehát elkezdtem írni, ez alkalommal minden szavamra odafigyelek, minden egyes képre, azt ugyanis el kell felejteni, hogy majd a rendező kitalálja, hogy legyen. Pontosabban a mi dolgunk olyan könyvet írni, amiből a rendező majd azt hiszi, hogy ő találta ki, azért a munkáját ne vegyük el, csak gondolkozzunk helyette. Bizonyos jelenetektől előre félek, mert ha én nem sírok, a néző se fog, ha nekem nem rossz, a nézőnek se. Tehát én szenvedek először, mert én építem a hullámvasútat. Néha elgondolkodom, tulajdonképpen ez most melyik szakma is...

Rájöttem, hogy a jelenetsor megírása valóban segít, pláne, ha az emberrel előtte át is íratták. Így gyakorlatilag megvan a fejemben az egész, papíron is, már csak az egyes jelenetek vannak hátra, csak ugye if this is true, what else is true, egy új ötlet szépen borítja majd az egészet. nem baj, elvégre ettől vagyunk nem traktorvezetők. Ja és arra is rádöbbentem, hogy minél többet gondolok a drogdíler öregasszonyokra, annál jobban szeretem őket, és tulajdonképpen az egy jó történet. Most szerencsére megint visszatérek kicsit hozzájuk. A színészet órán ugyanis az lesz a feladat, hogy mindenki megrendez egy jelenetet a saját filmjéből, amit megírt. Én a két lány csoporttársammal kerültem össze, akik amúgy is ismerik már a művet. Alig várom, hogy kiválasszak nekik egy jó kis jelenetet. Ezt majd filmre vesszük, és az utolsó órán, már januárban, megnézzük. Értelmeszerűen kettőben kell szerepelnem, egyet rendezni. Nagyon izgalmas, még sosem csináltam. Írta, rendezte. Mint Woody Allen, ugye.

A csoportban az ellentétek a tetőfokukra hágtak (vagy egy tetőfokára??), a rosszfiú smsben kérdezte a lányoktól, mi a bajuk vele, majd közölte, hogy soha többet nem mond kommenteket senki munkájára. Mármint az enyémre igen, mert én nem mondtam a tanér előtt, hogy nem értem, amit írt. Tehát együtt vagyok két lánnyal, akik nem túl okosak, ellenben filmeket nem néznek, ellenben hülye történeteket írnak, de azért kritizálnak egy csávót, aki ugyan jó, de link, szarik az egészre, viszont okos és minden filmet látott, de azért nem zseni, minthogy teljesen ugyanazt írja másodszorra, mint elsőre. Oké, nem pont, de hasonlót. Azt hiszem, a legbénább csoportot sikerült kifognom, még jó, hogy sok órám van a többiekkel is. Akiket viszont egyre jobban bírok, tehát gond egy szál se.

Ma adaptáción a Brokeback Mountaint néztük, ami élénk vidámságot váltott ki sokakból. Na, itt kezdődnek a problémák szerintem. Aki ezen a filmen röhög, az nagyon-nagyon nincs túl semmin, nagyon-nagyon fiatal, ennélfogva baromira nem ismeri a világot, és jé, írni se tud róla ezért. Én nem mondom, hogy minden ót tudok, sőt. 34 évesen még mindig fogalmam sincs, mi lesz velem ezután, mit fogok csinálni, jól csinálom-e, amit, és érdekel-e egyáltalán valakit. Megy majd a Katonában az Alibi c. darab, én még a Tháliában láttam anno. Mindenki nézze meg. Mármint mindenki, aki harmincas vagy akár negyvenes, és fogalma sincs, hogy az eddigi életében csinált-e egyáltalán valami hasznosat. Nagyon-nagyon megérintett az az előadás, mert harminc fölött az embernek már tudnia kell, hogy milyen hajók mentek el örökre, mi nem lesz már belőle, és mi lehet még. És akkor jön a kérdés, hogy "mit tettél le az asztalra?" És ha erre kéne válaszolnom? Fogalmam sincs. Egyetlen dolgot, a Gilmore Girls magyar szövegét. Ezt csináltam jól. Tele van hibával, de akkor is. És a többi? Sejtelmem sincs róla. Na, mielőtt elkalandozok oda, hogy "honnan jövünk, hová megyünk" (Talizmán), vissza a Brokebackhez. Amikor is rájöttem, hogy a csoporttársaim nagyrészének (egy részének) fogalma sincs még arról a töredékről se, amiről nekem már van. Az ember akkor menjen filmes suliba huszonévesen, ha zseni. Most nagyon nagyképűnek hangzottak, amiket leírtam, de hát nem is én vagyok az, aki a színészmesterség óráról ír, mert oda járt. Az olasz srác a harmadik ötletébe kezd bele, mert a tanár (és ami fura, a többiek is) hülyeségnek tartották a feltételezem, hülyeségét (ugye, amikor felvettem a színészarcot, és azt mondtam, rendkívül érdekes), és most aztán még képtelenebb baromságokat ír, elég ha annyit mondok, nácik vannak benne meg zombik. Meg azt hiszem, harcosok. Tette mindezt azok után, hogy Kate egyszer kifejtette, mennyire unja a nácis filmeket, mert ugye náluk egyszerűbb antihőst keresve sem lehet találni.

Én pontosan ezért nem nézek már egyetlen nácis és pedofil papos filmet sem. Unom őket. A nácik mindig rosszak (naná), de ezt tudjuk. És hiába a Sophie Scholl meg a Bukás (ami azért megmagyarázta, hogy ők is csak emberek, hahaha, és ez elég gáz volt), én ezeket nem szeretem, mert ugye történelmileg és lelkiismeretileg képtelenség olyan filmet csinálni, amiben a nácik nem maguk a megetestesült gonoszok, ettől pedig minden ilyen film kiszámítható lesz. Kivéve a Becstelen brigantik, na de az sem azért jó. A pedofil papos filmeket pont ugyanezért nem bírom. Már. Egy pedofil papos film előre megjósolható: lesz benne gyerekverés, Isten nevében büntetés, gyereket megrontó pap, aki ugye feddhetetlen, lesz benne valaki, aki erre rájön, síró gyerek, síró szülő, rossz pap, aki a pedofilt támogatja, jó, aki rájön a gonoszságra, végül a pap megbünhődik, a film pedig a gyerek visszaemlékezéseiről szól. Hurrá. A néző pedig megbotránkozik, hogy igen, ilyenek ezek. A pedofil papos filmeket is felveszem a listámra. Olyat se fogok írni soha. Tehát ennek ellenére a srác a náckikat választotta ellenségnek, biztos, ami biztos, a zombikat is, mert ugye még ők elég félelmetesek. Tényleg, javasolhatnám neki a papsokat is, a bandába még beleférnek. Meg az arab terroristák.

Nézem a Prison Break-et. Ha néhány rész alatt nem javul, abbahagyom. Pedig izgalmas, de kezdem nem bírni ezt a főszereplőt, annyira egy arca van szegénykémnek. Clive Owen nézése van, mered előre brutálisan, nagyon-nagyon agyafúrt. Valószínűleg ez lehetett a rendezői utasítás, te egy agyafúrt gyerek vagy, nézzél úgy. Mindig. Sajnos nem tudom megmutatni. Látni kell. Összehúzott szemöldök. Ez a titka. Ma inkább Glenn Close-t nézem, őt jobban szeretem. Majd csokit eszek közben, amit nem én gyártottam, hanem a piros mogyorósék. Ja meg marcipánt, most még van. Aztán edzés. Holnaptól.