A japán csodapulóver

Az írókat rendszerint őrülteknek képzeljük, akik ülnek egy íróasztalnál, előttük (most már) notebook, hamutartó, egyik cigi a másik után, szemüvegesek, a hajuk nincs levágva, ugyanazt a cuccot hordják utcára, mint amit otthon, és egész nap verik a billentyűzetet. Ja, megisznak egy vödör kávét naponta. Közben fel-felugrálnak, magukban beszélnek, jegyzetek mindenfelé, kis füzetkével járnak mindenhova, hátha eszükbe jut valami. Szerintem ezzel leírtam minden bölcsészt. Pedig rám a nagy része nem igaz, nem cigizem, nem vagyok szemüveges, levágták múltkor a hajam, és nem hordom ugyanazt a cuccot SOHA. Már nem úgy értve, hogy az év minden napjára van egy MÁSIK szerkóm. De azért az ember adjon magára, még ha ilyen hülyeséggel foglalkozik is. Füzetkém az van. Sose hordom. Itt van valahol a szobában, sose nézek bele, mert elfelejtem, hogy van. Sok kávét iszom. Igyekszem kevesebbet. Magamban beszélek. Igen, de ez nem öregkori szenilitás, vagy nem azért, mert nincs jobb társaságom (sőt, egyáltalán semmilyen), hanem mert ha kimondom az ötleteket hangosan, akkor valahogy kiderül, jók-e vagy sem. Néha persze órán vadul hátralapozok a füzetemben, amikor ÉPPEN jön az ötlet, ezeket aztán nagy nehezen találom csak meg újra, amikor oda jutok, hogy valamit felírtam, de hova is? Ezzel kapcsolatban volt egy ötletem, de mi? Annak, hogy az íróasztalom (a svéd) rendetlen, semmi köze ahhoz, hogy mit csinálok, az ilyen és kész. Mindig utáltam, ha valakinek a szobáján ezt láttam: "csak a buta ember rak rendet, a zseni átlátja a káoszt." Szerintem ez egy hülyeség, szívesen idehívnék egy zsenit, lássa át ezt. Majd elgondolkodik, hogy kerül a matracpumpa a jegyzeteim közé, közvetlenül a Woody Allen-könyv és a kukázott Halloween-maszkom mellé, oda, ahol a fúró is van amúgy, meg a villanyszámla, meg az altató, amiről mér leszoktam, valamelyik telefontöltő és a fényképezőgép, plusz az új Mac tornazsák, amiben már nem tudom, melyik cuccot adták. És most nem mozdultam el a székről, csak jobbra néztem. (Jut eszembe, örökre lemaradtam a "Nézz balra, ott egy svéd" című filmről, mert a Cirkó már levette végleg...)

De nem ez a lényeg. Az a szomorú hírem van (főleg a magam számára), hogy az írás a legkevésbé sem egy őrült elmeállapot közben létrejövő valami, amikor az ember megfeledkezik a külvilágról, és csak ontja és ontja magából a brilliánsabbnál brilliánsabb ötleteket. Nem, ez egy nagyon is megtervezett és kiszámított folyamat, nem mondom, hogy hídépítés, de egy részének semmi köze nincs ahhoz, hogy az ember tehetséges-e vagy sem. Ahhoz van köze, hogy tud-e seggelni vagy sem. Tud-e naponta legalább három órára leülni, hogy kidolgozza azt, amit előtte nagyon aprólékosan eltervezett. Rájöttem, miért van erre szükség. Ha az embernek van egy terve arról, hogy mit szeretne írni, mikor kivel mi történik, akkor sokkal kevésbé kavarnak be a menet közben alakuló dolgok. Ha nem lenne tervem, tényleg káosz lenne az egész. Így is az lesz a végére. A sztori majd megmondja, hogy mi akar lenni. Ez nem én vagyok, ez Kate. Ez így is van. Mondok egy példát. A történetben szó nem volt arról, hogy a mamának van két madara. De lett. Még nem tudom, mire lesz jó. De az biztos, hogy később valahogy visszakerülnek a történetbe, én nem akartam madarakat, a madarak akartak jönni, mint a kecske az előző filmben. Ez csak egy ötlet. Ilyenből lesz még nyolcvan. Ha nem lenne tervem, akkor MINDEN ötlet ilyen lenne, és nyolcvan helyett nyolcszáznyolcvannal találnám szembe magam. Ezzel megmagyarázható az if this is true what else is true elve is, vagyis ha madarak vannak, akkor mi van még. Akkor minek vannak, ki mit csinál velük, és mi lesz később a szerepük a filmben. Lehet, hogy semmi. Ezt szeretem a legjobban, hogy én se tudom. Majd kiderül. Mintha tőlem független lenne.

Egyébként órán kiszámoltuk, hogy egy évben kb 2600 órát kell tölteni írással. Ez ugyanolyan, mint a balettosoknál meg az operaénekeseknél, meg szerintem minden más művészetnél, amiről azt szokás hinni, hogy "csak" tehetség kérdése. A fenét. Ülés. Írás, újraírás. Pár jelenttel vagyok csak kész, de már most tudom, mit kell máris kihúzni, átírni, mert nem elég jó. És még nem lesz elég jó vagy 19 átírásig. Ráadásul elég feszített tempóban kell majd karácsonyig elkészülni, gyakorlatilag két hetem van arra, hogy a film háromnegyedét megírjam. És ez hogy lehetséges? Hogy kész a jelenetsorom. Hogy a fejemben nagyjából összeállt valami, amiről most azt hiszem, hogy valami. Két nap múlva persze kiderül majd, hogy korántsem, de addig nyugodt vagyok.

A csoportból érzésem szerint ki fog bukni a "rosszcsávó". Csütörtökön történt, hogy Randy is kiakadt rá, mert nem jött órára. Az a nagy titok, hogy járjunk órára, mondta. A siker része. Naná. Én azt számoltam, hogy hamarosan lesz annyi hiányzása, hogy közölni fogják vele, menjen haza. Nem tudom, hogy bánom-e vagy sem. Elvégre okos és sok filmet látott, és ha elmegy, az azt jelenti, hogy két lánnyal maradok a csoportban, akik viszont semmit, és hát nem agysebészek. Viszont megbízhatók. Ami bizonyos szempontból fontosabb. Filmekről meg okos dolgokról majd beszélgetek másokkal. Amellett nem biztos, hogy kibukik, de szerintem igen. Az lesz a mondás, hogy a suli nem elég jó, a tanárok nem csináltak még soha semmi értékelhetőt, a csoportmunka egy baromság, az íráshoz nem kell más, mint tehetség. És tessék, visszatértünk az elméletemhez. Hát nem. Az önmagában édeskevés.

Megjött a tél. Na, nincs hóesés meg mínusz sok fok, csak plusz tíz van, de esétre azért kevesebb. Az a jó, hogy van japán csodapulóverem. Nyílt egy bolt, ahol a japán csodapulóvert árulják, ami egy rétegű, és állítólag magam melegítem magamat. Hát nem tudom, felvenném-e, amikor majd TÉNYLEG beállít a tél, de egyelőre jó. Szerintem sima polár. Vagy ilyesmi. Mindenesetre beszereztem a csodapulóvert, ezek a japánok tudhatnak valamit, képzelem a kísérleteket, amiket egereken végeztek, amíg kifejlesztették az önmelegítős pulóvert. Látom magam előtt a kalitkában kis pulóverkében rohangáló egereket, meg a jappánokat, akik nézik, hogy melegítik fel saját magukat. Majd jelentek a pulóverről mínusz tízből is.

Még egy epizódot megnéztem a Weedsből, és még mindig nem tetszik. Nem veszem be. Nem bírom, ahogy a tizenéves gyereknek írnak olyan szöveget, amiről ordít, hogy negyvenesek írták (ezért utáltam a Harry Pottert például, azt a hülye Hermionét fel tudtam volna rúgni a szövegek miatt, amiket a szájába adtak), nem bírom, ahogy a Mary-Louise Parker játssza ezt a szerencsétlenbe hajló de azért jófej anyukát, és főleg nem értem, hogy ha füvet árul, méghozzá láthatóan sokat és jól megy a biznisz, akkor mitől lettek anyagi gondjai. A lakásban kikapcsolták a villanyt. Azért annyira nem, hogy ne lehessen bevilágítani a díszletet, NÉHÁNY lámpára való áram maradt. Aztán a főszereplő fiú csaja egyszer csak elköltözik Mexikóba minden átmenet nélkül, és akkor a lány anyja levág egy nagyon gáz monológot a 15 éves csávesznek, na ne. Még egy rossz epizód és kiszálltam. A Dexternek adok még esélyt, mert a csoporttársaim azt mondták, csak néhány rész múlva találja meg az igazi hangját. Tudom, ahhoz tényleg idő kell. Megjegyzem, a Sopranos elsőre megtalálta, de ők kivételek.

Utolsó hétvégém, mielőtt elkezdhetek nagyon sokat dolgozni. Egy napom lesz arra, hogy megvegyem a karácsonyi ajándékokat, a jövő péntek. Szerintem bemegyek a japán boltba, és mindenki kap egy japán csodapulóvert, nem olyan drága. Otthon úgyis durva idők jönnek...