Azt hiszem, tegnap elhamarkodottan neveztem magam homéroszi hősnek, ez ma jól visszaütött. Pontosabban egészen véletlenül élő példája lettem a neurotikus hősnek, habár erről korábban már írtam. Órán ugyanis azokat a filmeket vettük, amiknek a magyar nevét nem tudom, az angol neve ensemble. Ezek azok a filmek, amiknek nem egy főszereplője van (vagy kettő), aki az egész film alatt a célját kergeti, hanem több főszereplő és több storyline lézetik egymás mellett, gyakorlatilag a legtöbb Robert Altman filmről beszélünk. Korábban meg sem próbálkoztam volna vele, de valójában ez az a műfaj, amit nagyon szeretnék egyszer kipróbálni. Több történet fut egymással párhuzamosan, vagy van egy fő karakter, vagy nincs, és bár én nagyon szeretem a Játékost vagy a Rövidre vágva c. filmet is, persze majdnem minden Tarantino-film is ebbe a kategóriába sorolható, Pulp Fiction, Kutyaszorítóban, satöbbi. Na én úgy jövök a képbe, hogy ezek a filmek rendszerint nem a világ megmentésére utaznak, a tét általában sokkal alacsonyabb, pl. Boldogságtól ordítani (halkan jegyzem meg, hogy az eredeti címe Happyness, de hát a magyar címadás a Szimatnak szemét, szemétnek szimat óta szerintem reménytelenül halódik) És a szereplőik többnyire közelítenek az átlagemberhez, átlagosabb problémákkal, életből ellesettek, ahogy a gimnáziumi matektanárom mondta. Ergo neurotikusak. Ami nem egyenlő az ideggyengével (csak néha). Ezek a karakterek nem szeretnek dönteni, mint ahogy az átlagember sem szeret olyan döntést hozni, ami megváltoztatja az életét, mert a változás rossz. Ezt persze sokan nem szeretik elismerni, mert magukat bátor és kihívásokat keresőnek tartják, gondoljunk csak minden állásinterjúra. (Nekem még sosem volt, egyet kivéve). "Szeretem a versenyszellemet. Szeretem a kihívásokat. Szeretek új embereket megismerni, új utakat felfedezni, rendkívül jók a kommunikációs képességeim, minden emberrel megtalálom a hangot. Mindig újító ötletekkel állok elő, segítem a tapasztalatlanabbakat". Mi az igazság? "Szeretek a gépemnél ülni, reggel egy óráig kávézom, pasziánszozok, fészbukozok, unom, hogy folyton ugyanabban a székben ülök és úgy teszek, mintha nagyon értenék a munkámhoz". Ez nem én vagyok, ez egy képzeletbeli Zoli (a harmadik Zoli, a valódi ugyanis utálja a pasziánszt). "Elmegyek a konditerembe. Lefogyok. Eljárok edzeni. Eljárok edzeni. Le kell fogynom 5 kilót. Edzenem kell. Edzeni fogok. Jó, most jön a karácsony, meg a szilveszter, akkor még eszem, jó, iszom is, de majd utána. Január elsejétől tényleg eljárok edzésre. De komolyan."
"Másik munkát akarok. Elkezdek valami saját vállalkozást. Majd. Most még jó ez is. Majd belefogok a sajátomba, most nem, most gazdasági válság van. Majd ha annak vége. Ki tudja, mi lesz. Majd ha kirúgnak. Mondjuk aztán nehéz lesz önálló vállalkozásba kezdeni. De majd. Addig összeszedem magam. Kell egy ötlet, különben is, egyedül nem lehet, de kivel? Majd megoldódik ez. Várunk". Kíváncsi vagyok, hányan folytattak le magukban hasonló párbeszédet. Nálam ez kábé két évig tartott. Kate az órán a csoporton mutatta meg, hogy tudunk olyan filmet csinálni, aminek több főszereplője van. Itt még csak érintőlegesen kerültem a képbe, én voltam Zoli, aki konfrontál a tanárnővel, és innentől az én történetemmel megy tovább a film. De később áttértünk a bizonyos neurotikusra, akinek elege van az életéből, nem változtat rajta, mert "jó az így". Zoli forgatókönyvet akar írni, de mielőtt rászánja magát a döntő lépésre, kismillió fázisa van a tagadásnak, hogy miért nem csinálja meg. Azt hiszem, azért én lettem a szenvedő alany, mert én vagyok harmincon túl, nekem már volt mit megunnom az eddigi munkahelyeimen. Először Zoli tagad. "Nincs pénzem a sulira. Nem hagyhatom itt anyámat. A húgom szül. Az nem lehet, hogy ne ismerjem meg az unokahúgomat. Különben is, jól keresek, van munkám, jó nekem ott." Ez a hazugság. Az igazság: "Unom, hogy nem csinálok semmit, ami a sajátom. Unom, hogy szerintem képes lennék rá, hogy írjak, de nem kíváncsi rá senki. Unok egy irodában ülni úgy, hogy abból nem élek meg, három másik munkát kell elvállalnom. Utálom a politikai helyzetet. Tudom, hogy negyvenévesen már nem lesz ilyen egyszerű elmenni. Utálom, hogy Magyarországon egyre nehezebb és nehezebb megélni. Utálom, hogy nevetséges pénzért fordítok filmet, amit egyébként szeretek. El kell mennem".
Jön a következő fázis, Zoli fogyaszt. Zoli a pénzéért benzint vesz az autójába, vesz új mosogatógépet (amit aztán elad, mert sosem szerelteti be), vesz ruhát, vesz lazacot, elutazik. Elmegy Londoba, Párizsba, nagyszerű. Vesz új szőnyeget, asztalt, széket, ugye, mi mindenre jó az állásom? Aztán ugyanott tartunk. Oké, mindez megvan, a munka ugyanaz. A többi nem változik, nem lettem forgatókönyvíró. Nem vagyok az. Nem írok egy sort se. Miért? Minek írjak, magamnak? Otthonra? Ingyen? Dehogy. A harmadik fázis a panaszkodás. Iszunk. Találkozom a barátaimmal. Nekik sem könnyebb. Nekik is szar. Ők is küszködnek, jobb munkát szeretnének, jobb főnököt, jobb fizetést, ők sem tudnak autót cserélni, őnekik sem könnyebb, ők sem tudják, ott dolgoznak-e majd jövőre is, ahol most. Ez a legjobb fázis. Inni. Rájönni, hogy nem csak mi csesztük el. Nem csak mi nem tudjuk, mit kezdjünk az életünkkel, amiben elvileg már elértünk valamit, de mit? És ekkor, sok-sok tagadás után jön a döntés: el kell menni. Persze a döntés csak az én esetemben volt ez, valakinél ez inkább olyasmi, hogy megcsinálom a saját céget, elkészítem a saját filmet, lesz, ami lesz, belevágok valamibe, amit akartam. És ez egy izgalmas állapot, persze egészen addig, amíg az ember rá nem jön, hogy nem változott ő maga semmit, de azért mégis. Na, így lettem én mintája a neurotikus hősnek, és azt hiszem, Kate közben egészen meg is kedvelt. Óra után a csoporttársammal ebédeltem, aki elmondta, milyen bátor dolog volt tőlem, amit csináltam. Szerintem nem az volt bátor, az órán elmesélni, az volt bátor. Mármint nem is én akartam. De tulajdonképpen vicces volt, és miért? Mert a többiek szemében is hős lettem, még ha neurotikus, akkor is. Persze tudom, számukra ez azt jelentette, hogy harminc fölött is van élet, de akkor is. Ez egy jó óra volt.
Bennél Los Angelesről beszélgettünk. Ugye azt tudni kell, hogy Los Angeles minden filmes álma. Ott van minden és mindenki, aki fontos. Los Angeles elkerülhetetlen állomása annak, aki Amerikáig vergődik el, hogy filmes legyen. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekel, milyen Los Angeles. Persze, hogy érdekel, elvégre ilyen közel még sosem voltam hozzá, fizikailag. Meg másképp se. És persze, hogy az ember eljátszik a gondolattal, hogy a forgatókönyve annyira jó, hogy valami erre kószáló producer majd felfedezi, megveregeti a válunkat, és azt mondja, "hol bújkáltál eddig, édes komám?". Haha. A Móricka, ugye. Na de az ember azt hiszem, teljesen indokoltm gondol arra, hogy ennyi pénzt és energiát befektetve csak kell valaminek történnie, csak nem kell olyan filmet csinálnom otthon, mint a Lányok, ami szerintem az utóbbi évek legrosszabb magyar filmje volt, de asszem, már ezt is leírtam. És ugye Los Angelesben meleg van, ami nem egy utolsó szempont. Kiderült, hogy feleannyi a lakbér, mint itt. Viszont kocsit kell venni, mert kocsi nélkül ott nem lehet közlekedni, a kocsit meg fenn kell tartani. És amit sosem hittem volna: állítólag Los Angeles dögunalmas város (egy amerikai mondja ezt, nem valami irigykedő európai), ahol nincs mit csinálni, mert nincs semmi sehol. Mindenhez órákat kell autózni, és unalmas emberek unalmas dolgokat csinálnak. Ha egy New York-i Los Angelesbe érkezik, okosnak érzi magát, mert képes másról beszélni, mint a filmről. És egy hónap elteltével azon kapja magát, hogy minden másról megfeledkezve kizárólag filmről beszél olyan emberekkel, akiket semmi más nem érdekel, mint ez. És bármilyen meglepő, de menekül vissza New Yorkba, ahol emberek vannak az utcán, akikről bármivel lehet beszélni, étterembe vagy kávézóba lehet anélkül beülni, hogy másfél órát autózzunk, és az ember itt újra rájön, hogy van agya. Meg tudom érteni. Én magam három hónap agymosás után hősnek képzelem magam, filmes zsargonban beszélek a csoporttársaimmal, a filmeket nem mozinézőként élvezem, hanem orvosként figyelem a beteget, és én csak egy mezei diák vagyok. Azt hiszem, nem véletlenül nem láttam magam sosem Los Angelesben, még most sem. Látom magam a Woody Allen mellett rohangáló harmadasszisztensként, látom magam Spanyolországban az Almodovar mellett, vagy valami spanyol városban őrült forgatókönyvíróként, látom magam Londonban, látom magam itt is, Kanadában azóta nem, amióta lenyúlták a hűtőmágneseimet, de egy filmes állásért megbocsátom nekik. De valamiért nem hiszem, hogy Los Angeles az én világom lenne. Nem tudom. Igaz, ott van Jack Bauer. Ő mondjuk nem neurotikus hős, mert ő a heroinból is két epizód alatt kigyógyult. Majd meglátjuk. Addig maradok a kis New York-i lakásomban, drágáért. De legalább a metróval mindenhova eljutok fél óra alatt, és még az sem idegesít, hogy a fülembe trombitálják a Keresztapa zenéjét. Mondjuk az idegesít. Nem jobban, mint a fenyegető metrós figyelmeztető ember. Azt hiszem, ő is olyan neurotikus hősként kezdhette, mint én...
No comments:
Post a Comment