Tegyük fel, hogy én egy homéroszi hős vagyok. Az a döbbenetes, hogy bár eltelt párezer év, a filmhősök alapvető tulajdonságaikban echte ugyanolyanok, mint anno a görögöknél. (Nem írom azt, hogy régi görögöknél, kevés kifejezést utálok annyira, mint a "régi görögök"). Már sokszor írtam róla, de az egyik jellemzője, hogy el kell őt távolítani a védelmet nyújtó közegből. Minél kevesebb olyan figura legyen mellette, aki számára védelmet biztosít, ez teszi őt majd különösképpen felelőssé azért, hogy egy adott probléma megoldódjon. Tehát Bruce Willis. Ő majdnem mindig homéroszi hős, az más dolog, hogy a felelőssége kissé el van túlozva, tehát rajta kívül senki nem oldhat meg semmit. De nem Brude Willisről beszélünk, hanem rólam. Én attól leszek homéroszi hős, hogy eljöttem az országból, ahol élek, a barátaimtól, a családomtól, abból a közegből, ami biztonságot nyújtott. És egyedül kell megküzdenem az elemekkel. De a trükkös forgatókönyvíró, aki ezt írja, lehet mondjuk a Jóisten, rájött, hogy nem vagyok teljesen elmozdítva a védelmet nyújtó közegből, ezért vette el a telefonomat. Az Iphone-t nem győzöm sajnálni. A telefonszámok nem annyira érdekelnek, azok nagy része megvan a Pinceszínház titkos telefonszámgyűjtő szürke füzetében, nem mintha nem tartana három óráig beleírkálni egy új telóba csak a legfontosabb neveket. Körülbelül négyen-öten élték túl a nagy vízbedobós akciót, azok, akiknek a száma az itteni telefonomba is be van írva. A Facebookon hárman küldték el, tehát összesen tízen maradtak, őket egyébként nem tudom hívni, mert a hülye rendszer csak matávszámot enged, vagy hogy hívják, vezetékes telefont. Üzenni tudok, de nem mindig kapják meg. De a számok csak egy dolog. (A számok egy dolgok?? Mi van, itt nem kell egyeztetni??) A zenéim végképp fájdalmasan érintenek. Megvannak ugyan a notebookban, de azzal mégse mehetek futni az edzőterembe. Nem hallgathatom a metrón, séta közben, és egyáltalán: nincsenek velem, amikor kellenének. Azt hiszem, ez az utolsó csepp a pohárban, most már végképp egyedül maradtam. Otthon vehetek egy másikat, mondjuk egyetlen előnye, hogy csomó új funkció lesz rajta, meg még facebook is.
Szombaton délután elkövettem azt a hibát, hogy bementem a Macy's-be. Ez ugye a legeslegnagyobb áruház a világon, ki is van rá írva, de ugye tudjuk, az amcsiknak mit jelent a világ: a Kanada és Mexikó közé eső területet. Tehát amerikai szemmel a világ legnagyobb áruháza. Nagy, ez tény. És a turisták mind ismerik, rádásul fel is keresik, és mivel jön a karácsony, három dologból sok New Yorkban: turistából, karácsonyi dekorációból és karácsonyi dalból. A Macy's-ben mindez ömlesztve persze. Életemben először sikerült magam átlagos New York-inak éreznem, mivel nem volt nálam fényképezőgép, nem tobzódtam a Times Square-en, és nem gondoltam, hogy a Macy's dekorációját mindenáron meg kell örökítenem. Már az ajtóban. Hogy bemenni persze ne tudjak. Tíz percig tartott átverekedni magam a fényképezkedő turistákon, amit azért nem értek, mert a világon mindenhol így néz ki egy karácsonykor feldíszített áruház: sok piros lóg a falról, a plafonról, minden sarokban van télapó meg karácsonyfa, színes gömbök, lehetőleg pirosak, és ennyi. A mozgólépcső alján a második legszomorúbb állást betöltő emberekkel találkoztam (az első a buffalói hotel parkolóőre, aki ül a mínusz tízben egy hotel előtt, ahol öt vendégkocsi áll egész nap), ők pedig a mozgólépcső veszélyességére figyelmeztető emberek. Azt hiszem, nem véletlenül kapta az Amerikából jöttem c. játék ezt a nevet. Áll a mozgólépcső alján a fiú avagy lány, és félpercenként elkiáltja magát, hogy mindenki vigyázzon, amikor leszáll a mozgólépcsőről, nehogy elessen. Na, ezek azok az amerikai hülyeségek, amiket nem bírok. Igaz, az ő hülyeségeiken inkább mosolygok, a magyarokén bosszankodok. Örültem, amikor újra kint voltam a levegőn. A Macy's-ből senki nem kap semmit.
Vasárnap munka. Pénzkereső. Este munka. Nem pénzkereső. Lecke. Kész lettem az első felvonás első felével. Igazán érdekes úgy írni, hogy már tudom, miket kell írnom, de ezt már mondtam. Azért ez elég stresszes dolog. Jó, írok harmadszintűú dialógust, közben meg ne feledkezzek a konfliktusokról, a hős állapotáról, a privát pillanatokról, a két állapot közti átmenetekről, a világ világáról (ez Kate titkos fegyvere), az ismétlődő kérdésről, satöbbi satöbbi satöbbi, komolyan, mintha valami nagyon nehéz ételt kellene megfőznöm úgy, hogy ki ne hagyjam a hozzávalókat, és még finom is legyen. A mű máris tele van állatokkal. Még csak 22 oldalnál járok, de már volt benne macska, madár, kutya. A Discoverynek kéne dolgoznom. Ma felolvastuk. Nem vagyok elégedett. Nem azért, mert nem lett jó. A norvég lány teljesen átírta a saját sztoriját, ma az újabb gyöngyszemet olvastuk el tőle, két óra alatt. Aztán a svéd lány valamivel kerekebb, de szerintem semennyire se érdekes története jön, fél óra alatt. Az enyémre maradt tíz perc úgy, hogy akkorra már húsz perccel tovább tartottuk az órát. És mint már mondtam, a mű az gyerek, arra nem mondjuk a végén azt, hogy "Pistike szépen megtanulta a verset az óvodában, pirospont". Köszönjük a részvételt. Pedig kábé ennyi volt a reakció. Két mondat. Jó volt, csak ez meg ez. Elég csalódott lettem. Azt jobban szeretem, ha szétszedik, mert akkor tudom, mik a hibáim, mikre kell odafigyelni. Hát ez most nem volt. Most kábé sejtem, hogy mi az, ami rossz, de csak úgy magamtól. Akkor inkább vettük volna a következő órán, nem is értem, hova rohanunk. Hárman vagyunk, a mi rosszgyerekünk úgy látszik, végleg megsértődött, de most már inkább ostobának tartom, mint okosnak, ugyanis feltételezni, hogy a tanárok puszta jófejségből majd kapcsolatokhoz juttatnak valakit, csak mert írt már életében forgatókönyvet, az elég naívság. Nyilván a tanárok akkor segítenek szívesen, ha érzik az igyekezetet, és látják, hogy a segítségüket is igénybe vesszük, nem csak a kapcsolataikat. Nem is értem, hogy feltételezheti valaki azt, hogy egy tanár előnyökhöz fogja juttatni pusztán a zsenialitása okán, noha ő maga a legkisebb erőfeszítést sem teszi azért, hogy megfeleljen bármiféle elvárásnak. Na, ennyit róla.
A maradék tíz napot valahogy ki kell bírnom, attól félek, hogy ha rohamtempóban írjuk a forgatókönyvet, nem lesz jó, viszont el fogok fáradni, ráadásul valamikor karácsonyi ajándékokat is kell vennem. A homéroszi hősök nem vesznek karácsonyi ajándékot. És főleg mit. És főleg miből. Egy biztos, nem a Macy's-ben. Senkinek a fotóján nem szeretnék rajta lenni, mint valami idióta a karácsonyi zacskókkal. Amúgy sem szeretem a tömeget, a karácsonyi tömeget meg végképp nem. Nem véletlenül válaszottam olyan foglalkozást, amit az ember otthon művel a kis, egérmentes lakásában...
No comments:
Post a Comment