Ha ma utaztam volna először a New York-i metrón, komolyan azt hinném, hogy ez egy félelmetes város, ahol rettegni kell mindenkitől. Én nem tudom, hogy az utasfenyegető pasi automatán kapcsol-e be, vagy a metróvezető dönt úgy, hogy kicsit ráijeszt az utasokra, esetleg trekkek vannak, hogy mikor melyiket játssza be, mindenesetre ma a Union Square-ig sikerült az összes fenyegetést lenyomni, kezdve azzal, hogy ha gyanús csomagot látok, szóljak, odáig, hogy adjam át a helyem mindenkinek, és eszembe se jusson fogdosódni, de a sor ma még kiegészült még egy valamivel, most eszembe se jut, hogy mire kellett volna még odafigyelnem. Mire leérek a Bleeker Streetre, gyanakszom az összes körülöttem lévő utasra, figyelem őket, hogy melyik lopja el a telefonomat vagy a notebookot, melyik nyanyának nem adtam át a helyemet, melyik akarja fogdosni a seggem, és mikor jön egy rendőr, hogy átkutassa a hátizsákomat. Leszálláskor persze figyelek, bele ne essek a metró és a platform (ezt így hívják?? vagy minek??) közti résbe, mert a fenyegető erre is felhívja a figyelmemet. Tiszta para az egész. Este annyival rosszabb, hogy amikor hullafáradtan leülök, nagyon nehezen viselem az ordító koldusokat, főleg, hogy ennek a legutóbbinak kalóz szeme volt és az orrom előtt állt meg, hogy az úton kapott sütijét elmajszolgassa, na hogyan máshogyan, minthogy a lábam elé potyogtatva a darabkákat. A toleranciaküszöböm meredeken zuhan lefelé ilyenkor, és persze, hogy hazafelé is szép napot kíván az a barom, és állítom, hogy a rendőrség még soha senki hátizsákját nem vizsgálta át, ráadásul nem is értem a hátizsákosok elleni diszkriminációt, mintha legalábbis retikülbe nem lehetne bombát elrejteni...
Ezek az utolsó napok valamiért nagyon fárasztóak, holnap például reggel 9.30-tól este fél nyolcig leszek bent, de már mondtam, Eredetet fogunk nézni. Tegnap este viszont végeztem a Losttal. Én még semmiben nem csalódtam ekkorát, gyakorlatilag a legesleghülyébb vége van ennek a sorozatnak, bár tulajdonképpen a felétől kezdve nem is volt olyan jó. Addig még igen, amíg ment ez a "nem tudjuk, mi ez a sziget, mindenesetre újrajátsszuk a Legyek urát", az egész akkor kezdett elviselhetetlen lenni, amikor jött a Füstszörny, meg az, hogy a szigetet el kell forgatni egy kerékkel, és akkor ide-oda ugrál az időben, és akkor párhuzamosan ment először két, aztán meg három történet minimum, és akkor egyre kevésbé értettem, de szerintem az alkotók se, végül meg meg kellett ölni azt a valakit, aki mindig képes volt füstszörnnyé válni, és hirtelen tele lett a sziget halhatatlan meg méghalhatatlanabb lakókkal, meg fénylő forrással, meg atyaúristennel, közben a legeslegjobb karaktert, a szemétláda Bent egyszerűen szerep nélkül hagyták, és akkor az utolsó epizódban kiderül, hogy az egész nem is volt igaz, mert mindenki kezdettől fogva halott volt???? MI VAN???? Komolyan kiakadtam. És akkor egy templomban volt vége a sorozatnak, ahol mindenki összetartozik, és egyek vagyunk mindenkivel??? Na jól van.
Most már nagyon hideg van. Japán csodapulóver ide vagy oda, szétfagyok. Az utóbbi napokat megúsztam Let it Snow nélkül, igaz, nem is vásároltam sűrűn. Azért ma kijutott valami új dalból, amit még nem hallottam, Jézus szerepelt benne és csinált valamit, de hogy pontosan mit, azt nem fejtettem meg, mondjuk nála mit lehet azt tudni...Amikor az ember este fél tízkor jön ki az órájáról, kevéssé érdekli Jézus, de tegyük hozzá, hogy semmi más nem hatja meg túlzottan. Tegnap pótoltuk be ugyanis a kimaradt Hálaadási órát. Olvastunk egész este, én alakítottam az összes arab férfit, aki nem akarja, hogy az iráni származású svéd lány fülbevalót hordhasson és kedvére fiúzhasson (bizony, ez a dráma, esküszöm), meg a perverz nagybácsit, aki szerelmes az unokahúgába, ezért rágyújtja a házat annak szüleire. Nem hazudok, ezekkel a történetekkel szembesülök nap mint nap, de ne legyek rosszindulatú persze. Az enyémen legalább röhögnek, amit ök jó, mert olyankor mindig megszeretem a saját sztorimat, ami nem hátrány, ha az ember azt gondolja, hogy fontos és érdekes forgatókönyvet ír. Kate-nél a Fellini filmet kezdtük szétszedni apró darabokra, ami arról szól, hogy emberek nem csinálnak semmit, pedig akár csinálhatnának is. Nem azért mondom, de Fellini felfedezte a teljes Kelet-Európai irodalmat. Az én összes kedvencemet, azokról az emberekről, akik csinálhatnának akármit, de mégse, mert minek. És ekkor jöttem rá, hogy ezért nem bírom a magyar filmeket, mert a nagy többségükben a semmit nem csinálás olyan alapállapot, ami nem változik semmit a film végére se. Csak nem értem, hogy a Trainspotting miért működik mégis, a magyar filmek nagyrésze pedig miért nem, legalábbis számomra. Talán mert a magyar filmeken mindig érezni, hogy színészek vannak benne, meg rossz az utószinkron, ami nagyon gáz, csak mi vagyunk képesek ennyire hamis utószinkront csinálni. Én nem értem, hogy a sokkal régebbi magyar filmek miért működtek jól. És arra is rájöttem, hogy habár minisorozat, de az Abigél a legtökéletesebb amerikai típusú magyar film. Mármint a Szabó Istvánokon kívül persze, mostanában újra és újra megnézem a Csodálatos Júliát, és egészen elképesztő dolgokat fedezek fel benne, amellett, hogy a végén az Alison Jiear énekel, aki rúdtáncosnő a Jerry Springer Operában, csak ebben a filmben van rajta ruha, és nem beszél csúnyán. De hogy az Annette Bening arcán hogy lehet háromféle érzés egyszerre, az egészen döbbenetes. Ő lesz az új szerelmem.
A rosszcsávónk végleg lelépett a csoportból, na mit mondtam. Nem fog hiányozni, mindent összevetve rájöttem, hogy nem egy észlény a gyerek, mert az iskola lényegét nem sikerült felfognia, hogy vannak tanárok meg diákok, és az egyik a másiktól számonkérheti a feladatokat, amiket a mi okulásunkra adnak fel. Jut eszembe, el kellett olvasni az Amadeust, mert megnéztük a drámából készült filmet is. (Naná, a svéd lánynak nem tetszett, túl hosszú volt szerinte, fennhangon hirdette, hogy két és fél órát elvettek az életéből. Hű. Ez kábé olyan, mintha az ember azt mondaná, hogy a Mona Lisa tíz percet elvett az életéből, amíg megnézte). Én szeretem az Amadeust, mert arról szól, ami minden normális alkotó embert izgat, hogy vajon tehetégesek vagyunk-e. Eltekintve attól a kevés kivételtől, aki a saját tehetségéről olyan fokon meg van győződve, hogy sosem kérdőjelezi meg, szerintem az a normális, amikor az ember a szar vagyok-isten vagyok állapot között mozog folyamatosan, és megkockáztatom, a "szar vagyok" állapotban van többször. Aki az "isten vagyok"-ban érzi magát többnyire, azt vagy Judi Denchnek hívják, vagy idióta. Mert ha elfogadjuk, hogy iszonyatosan jó, amit csinálunk, akkor mitől akarnánk tovább fejlődni? Szerintem akár filmes az ember, akár festő, akármi más, normális esetben kapásból tíz hibát tud felsorolni a munkáján attól a pillanattól kezdve, hogy kiadta a kezéből és már nem tud változtatni rajta. Persze az, hogy a többieknek tetszik, az egy dolog, olyankor az ember megnyugszik, hogy mégsem teljesen alkalmatlan arra, amit csinál, de én személy szerint még olyankor is hajlamos vagyok azt mondani, hogy "jó, mert nem értenek hozzá." Szóval visszatérve az Amadeushoz, azért szeretem, mert felismerni azt, hogy nem vagyunk elég jók, és hogy van egy másik, aki sokkal jobb, és mi olyanok sosem leszünk, az egy elég kegyetlen dolog lehet. Olvastam a drámát a metrón, már amikor képes voltam figyelni, és hirtelen észrevettem, hogy az a hüye bölcsész vagyok, akiket mindig kiröhögtem az egyetemen. Jegyzeteket írtam a margóra. Persze, mert fel akartam írni, hogy mi volt másképp a filmben, mi nem volt a filmben, mi került bele a filmbe, ami nem volt a könyben. Hogy holnapra tudjam. Kívülről meg ez a szakértő barom voltam, aki ül a metrón, és nem egyszerűen olvas, hanem hozzáért, hadd lássa rajta mindenki, hogy neki ez nem egyszerű könyv, hanem feladat, ő olyasmiket is tud, amit az egyszerű (és fenyegetett) metróutazó nem. A különleges, jegyzetegető fiú a metróról. Otthon nagyon utálom ezt a típust, bár nem járok metróval, itt meg játszom az eszemet, nem mintha bárkit is érdekelne. Mit tudják ők, hogy azért csinálom a metrón, mert másnap az életemet is a második emeleten fogom tölteni, és az a kretén szélforgós film vár rám a nap végén. Ne törődjenek velem. Törődjenek azzal, hogy kinek van gyanús csomagja, és ki fogta meg kinek a micsodáját...
No comments:
Post a Comment