LET IT SNOW

Az egész a Let it snow miatt van. Mert ugye kiröhögtem. Ja, meg még valamit kiröhögtem, a Kis Jézus (vagy KisJézus? vagy Kijézus?) születését, amikor Mária emailben írja meg, hogy terhes lesz, és akkor ennek a klipnek a teljes változatás még csak nem is láttam. Szóval Hollandiában esik a hó, ezért Amsterdam nem indít gépeket sehová, ami miatt itt ragadtam New Yorkban. Az egész önmagában nem lenne tragikus. Ha nem lenne egy csomó másik tényező mellette, például, hogy két hetet töltetek a családommal meg a barátaimmal, akiket nem láttam három hónapja. És amikor összecsomagoltam, illetve kezdjük onnan, hogy felkeltem (megmosakodtam, megfésülködtem, és egyszerre ráébredtem, hogy minden olyan csudálatos ezen a világon, és rájöttem, hogy én dolgozni szeretnék), és kiszámoltam, hogy mostantól 24 órán át ébren leszek, ha nem tudok aludni a gépen, ami sanszos. És ugye az ember egy ilyen út előtt felkészíti magát arra, hogy 9 órán kereszül ülök majd ugyanabban a székben, hülye filmeket nézek, ha ugyan nézem őket, és mire elálmosodnék, hajnal lesz és leszállunk Amsterdamban, ahol okosan meg kell találnom a csatlakozást, várni újabb öt órát, majd repülni még kettőt, immár hullafáradtan, éhesen, mert ugye a reptéri minikaja meg a minimogyoró nem sokat segít. És persze a gépen megy a légkondi, amit utálok, és egyáltalán, a repülés a világ egyik legunalmasabb dolga, főleg, amióta nincs Iphone-om, hogy zenét hallgassak. De végig az jár az ember fejében, hogy elnyeri a jutalmát, miszerint meglátja a barátait, hazamegy a gyorsforgalmi úton, megnézi, milyen plakátok lettek azóta, hogy elment, felhívja az anyukáját, a testvérét, és alig várja, hogy lássa az unokahúgát, aki állítólag már beszél, amikor utoljára láttam, még nem beszélt. És mindezeket elképzeli, és örül, hogy van hova hazajönnie, vannak, akik szeretik, ami hihetetlen fontos lett azóta, hogy egyedül töltöm a mindennapjaimat itt, amúgy a világ legjobb városában, de mégiscsak egyedül. Amikor fél nyolckor végzek, nincs kit felhívnom, hogy elmeséljem, mi volt az órán, vagy csak hogy fázom és jó lenne már hazaérni, szerintem az emberek nagy dolgokat csak a filmeken mondanak egymásnak ("nem tudtalak elengedni, annyira szerettelek"), normális esetben azt mondják, "fázom, ugye van otthon tea?" De ezt nincs kinek mondani. És ez oké. Elvégre felnőni jöttem ide vagy mi a szösz, ami persze nem jelenti azt, hogy az ember folyton tök egyedül harcoljon az elemekkel, de nem baj, ha én vagyok a hős, akkor ez a "rules of the world" állapot, ami az amerikai film része.

És akkor kiértem a reptérre. Azzal az izgalommal, hogy most becsekkolok, jön az idegesítő cipőlevevés, meg hogy megnézik, a laptopom nem bomba-e, az old spice dezodorral nem akarok-e megmérgezni valakit. Nem véletlenül lett a filmem legjobb jelenete az, amikor a vak öregasszony kötőtűt akar felvinni a gépre, és nem engedik neki. Végül engedik. És akkor a reptéren hatalmas sor fogad, plusz a kiírás, hogy Amsterdam Cancelled, a mi járatunkra meg az, hogy Delayed. Hamar kiderül, hogy a hóvihar miatt Amsterdamból nem fog indulni egyetlen járat sem, így mindenkinek át kell foglaltatnia a jegyét, aki nem végállomásként megy Amsterdamba. Azt persze nem értem, hogy ha Amsterdamba leszállhat gép, akkor onnan miért nem indulhat tovább. Pláne, hogy állítólag vége a hóviharnak. Az emberek türelmetlenek, és mind egyet akarnak: feljutni a gépre. A sor hihetetlen lassan megy, összesen négy órát álltam sorban, mire újrafoglaltattam a jegyet. Előttem a legidegesítőbb házaspár állt: Szingapúri nő és férfi. Esküvőre mentek haza, rengeteg csomaggal. Ha jó kedvem lett volna, valójában simán jegyzetelhettem volna, milyen figurák gyűltek össze és hogyan reagálnak a megváltoztathatatlanra. A nő és a férje folyamatosan veszekedtek mindenkivel. A férfi rendszeresen eltűnt, ezért, amikor a sor tíz centit ment előre, a nő tolta az összes csomagot, a kocsit més minden cuccot, persze egyesével. A férfi telefonált. Mi meg csak tűrtük, hogy a sor félóránként megmozdul, és hiába magyarázták el, hogy nem fogunk feljutni a gépre, mindenki valami isteni csodában bízva ment tovább. A filmben ezt "ember Isten ellen" konfliktusnak hívják, vagyis amikor a hős olyan elemekkel hadakozik, amik rajta kívülállóak és gyakorlatilag megváltoztathatatlanok.

Egy nő nagyon érdekesen reagált. Hétkor állt be a sorba, kilenckor indult a gép. Addigra már tudtam, hogy nagy gáz lesz, nem lesz ebből utazás. A nő úgy vette tudomásul, hogy a gép ma sajnos nem indul, mintha a közértben azt mondták volna, "hölgyem, sajnos elfogyott a karaj." Jó, mondta a nő és beállt a sorba. A négy óra sorbanállás és reménykedés persze kikészített, aztán felismertem, hogy fel kell hívnom a számot, amit a kezembe nyomtak, mert ha nem hívom fel időben, még a későbbi gépekre sem kapok jegyet. Így foglalták át a jegyemet keddre. Rémes érzés. Nem azért, mert nem szeretek Manhattanben lakni, vagy nem szeretem a lakásomat. Hanem azért, mert annyira készültem arra, hogy megszeretgetem a barátaimat, a testvéremet, az anyukámat, az unokahúgomat, és most ezzel még két napot várnom kell. Sosem mentem még ilyen szomorúan vissza a taxival a városba. Úgy éreztem, átvertek, a Jóisten megmutatta, hogy a Let it Snow az nem vicc, az egy szép, karácsonyi dal, ami emeli a lelket, és arra való, hogy ilyenkor mindannyian szeressük egymást. Hát szeretném én, ha hagyná. Most egyszerűen igazságtalannak érzem. Nincs mit csinálnom két napig. Nem akarok dolgozni. Nem akarok a forgatókönyvemre gondolni, pihenni akartam, élvezni, hogy kicsit azokkal lehetek, akiket szeretek, akik előtt semmiféle felnőtt Zolit nem kell játszanom, mert tudják, hogy milyen vagyok, és ENNEK ELLENÉRE bírnak, és már bent vannak az ajándékaim a bőröndben, de Amsterdam nem hisz a könnyeknek...

Mivel minden romlandó kaját kidobáltam, magamhoz képest rendet raktam, el kellett mennem vásárolni. Sörrel és Haagen Dazs fagyival vigasztalom magam. Dobozból eszem, mint a sorozatokban. Én nem is tudtam, hogy ennyire hiányoztok.