Zárás előtt két perccel

Vannak azok a filmek, amik moziba készülnek, vannak azok, amik DVD-re vagy tévébe, és vannak azok, amik a repülőre. Ha a reptéren árulják a "reptéri szemét" könyveket, akkor a repülőn a "repülőgépi gagyi" megy. Én még soha nem láttam jó filmet gépen, erre biztos valami szabály van, ha a film szar, akkor a 8-9 órás út már nem is annyira. A KLM megengedte, hogy legalább válasszunk a sok rossz közül, persze az Eredet is egy lehetőség volt, de legalább nem kötelező. Én például sokkal jobban szeretem nézni, hogy merre jár a repülő, milyen magasan és mennyivel megy, és mindig megpróbálom kiszámolni, hogy a 35000 láb az mennyi lehet, de aztán kiírják kilométerben is. Most már újabb térképeket is raktak ki, a földgolyón is megmutatják, épp merre vagyunk, sőt, volt egy félgömb is, azt nem igazán értettem, mire jó. Amikor kiderült, hogy Amszterdam csak hat és fél órára van, egészen megnyugodtam, az azért mégsem kilenc. Kiválasztottam a két lehető legkevésbé rossz filmet, bevettem az egérirtás idején vett altatót, ittam rá vörösbort, hátha az kiüt, aztán vártam a hatást. Szerintem sikerült is elaludnom egy kicsit, ami kész csoda. Amszterdamban láttam először havat idén, Amszterdam konkrétan egy hómezőre emlékeztetett, meg is értettem, miért nem küldtek tovább gépeket pár nappal korábban. A reptéren nézegettem a fura számokat a budapesti beszállókártyámon, nem értettem, mi az, hogy 950, fura volt, a 13.30 sehol nem szerepelt a jegyen. Ötször megnéztem, mire rájöttem, hogy 9.50-kor indulok. A korábbi gépre raktak fel. Szép. Telóm nincs, az amerikai nem működik, hogy a fenébe szólok haza, hogy jöjjön ki valaki korábban elém, mert már délben otthon leszek. Az volt a mázli, hogy volt wifi az amszterdami reptéren, a JFK-n pl. nincs, csak fizetős, és természetesen reggel nyolckor alig volt online barátom, de azért tudtam üzenni, hogy előbb jövök, tessék a Ferihegyen lenni (most hallom, hogy át fogják nevezni Liszt Ferenc reptérre?? Ez komoly??? mert benne van az, hogy "Feri?" Beteges.).
Három és fél hónap után Budapest nagyon kicsinek tűnt, pontosabban alacsonynak. Emberek nélkül. Ez volt a legijesztőbb, hogy nincs forgalom és nincs ember az utcán. Délután háromkor a Rádayban zárnak be a boltok, szürkeség van, és alig lézengenek páran. A Lurdy ház, ahová csak a telefonom miatt mentem, volt a mélypont. Jó, de a Lurdy ház normális körülmények között is egy külvárosi pláza, hát még New York után. Mondom, bajom van a leírásokkal, ezért nem tudom leírni. De mondjuk a külföldi vevőt zárás előtt két perccel már kirúgták az üzletből, a "no raktáron" felkiáltással, és mivel ezt hangosan mondták, biztos meg is értette. Ha New Yorkban zárás után öt perccel megyek be valahova, és még utánam hárman, kedvesen mosolyognak rám. A világnak azon a felén már megértették, hogy összefüggés van az üzlet fennmaradása és az oda látogató vásárlók száma között. Itt nem. Vettem karácsonyfát is másnap, anyukámnak, az árából persze nem engedtek, mert még úgyis elmegy drágábban. Helyes. Kereskedjéé, karácsonyfaárus, úgyis most kell összeszedni az egész évre való pénzt. (Egyébként a karácsonyfaárusok árulnak nyáron lángost a strandon? És foszforeszkáló karkötőt augusztus 20-án a Lánchídon?)
Elmentem futni. A már félig elkészült Margit hídon a szigetre. Itt döbbentem meg először azon, hogy milyen állapotban van minden. Az egy dolog, hogy köd volt és rossz idő, az egy másik dolog, hogy másfél év alatt nem lehet befejezni egy építkezést, de hogy úgy nézzen ki az egész, mintha jött volna egy csomó szemeteskocsi, és a híd lábához borított volna ki mindent, aztán szépen elment volna - ez elég gáz volt. És én tudom, hogy a Margitsziget nem a Central Park, de leginkább elhanyagolva van az egész, és a hídon visszafelé ezen gondolkoztam, hogy minden elhanyagoltnak tűnik, ez a legjobb szó. New Yorkban legalább süt a nap. Az sokat számít télen, semmi sem annyira rosszkedvű.
A karácsonyt nem bírom, hideg van, valami folyton esik az égből, folyton szatytrok vannak a kezemben tele kajával, és folyton vezetek. Szerintem karácsonykor üvegbe és dobozba csomagolt kaják cserélnek háztartásokat. Mindenki mindenből rengeteget főz ("halászléből nem lehet keveset, fiam."), süt, és ezeket az ételeket nem otthon eszi meg, hanem elviszi máshová. Ha annyi pénzem lenne (mondjuk százas), ahány lakásban most van egy befőttesüveg halászlé, nem lenne gondom a hátralevő pár hónapomban, már a suliban. A karácsony az olyan, hogy folyton menni kell. És enni. És aztán megint. Ami persze jó, de a végére úgy érzem, hogy ha még egy bejglit meglátok, belehalok. Ha nem a karácsonyi cédékbe, akkor a sütikbe. De az embereknek nagyon örülök, már nem a magyaroknak úgy általában, hanem azoknak, akiket nem láttam régen. Ők hiányoztak. És jó érzés, hogy nincs dolgom pár napig (á, nem, dolgoznom kéne, de képtelen vagyok rá, és ezért január harmadikán ki fognak nyírni, de majd kitalálok valamit), és elmentem a Macskajátékra is megint, ami nagyon jó volt, talán még jobb, mint tavaly, az jutott eszembe, egy amcsinak milyen nehezen nyomnék le a torkán egy sztorit, ahol két öregasszony telefonálgat egymásnak, meg leveleznek, és nem nagyon történik semmi, és az egész cirkusz egy hájas, gusztustalanul zabáló kiöregedett operaénekes körül folyik, és ezt tutira nem értenék, mert a jelenetek arról szólnak, hogy festheti-e egy öregasszony a haját, vagy sem. De megint sikerült beleborzonganom abba, amikor a Pogány Judit (akivel amúgy végigturnéztam az országot a Pedig én jó anya voltammal, és amit ezalatt kívülről meg is tanultam) elmeséli, hogyan ment el az éjszakába a nagybábonyi cukorgyárba a dagadt csávó után, és hogyan aludtak ki az utolsó fények is, és ment, ment a sötétben, és már azt se tudta, hol van, ez annyira szép volt, pedig tizenöt perce ő beszélt egyetlen helyszínen, és persze ezt egy filmen nem lehet, igaz, a színház nem film, de elképesztő volt megint végighallgatni ezt. És kivételesen a magyar közönség nem tapsolt, amikor a Kerekes Éva elmesélte a világ legszomorúbb történetét, de egy éve tapsoltak, mert elhangzott a monológban a vécé szó, sőt nevettek is, csak azért, mert ha valamiben klotyó van, azon nevetni kell. Most ezt szerencsére megúsztuk. A színház alatt a várost belepte a hó, naná, hogy nem lehetett közlekedni, vagy alig. Úgy mentem haza, mint Orbánné a cukorgyárba, de én a közlekedés miatt. Ez rémes, hogy ami jó, azt szeretem nagyon sokszor megnézni, többször, mint normális, egészen addig, amíg nem tudom kívülről, ami persze az újabb kedvencemmel, a Hattyúk tavával elég nehéz lesz, mert a balett nem az erősségem. Most mindenesetre azt nézegetem, amióta két napja megkaptam ajándékba.
A héten fogom bebizonyítani, hogyan lehet az időt a munkán kívül minden mással eltölteni, itt lesz például az edzés, amitől előre félek, de csak azért, mert New Yorkban elszoktam attól, hogy a teremben nyögnek, sziszegnek és ordítanak, és mindenkinek a fél teste egy merő nonfiguratív tetkó. Nem baj, New Yorkban megtanultam kedvesnek lenni, majd most kiderül, megy-e. Az utcán egyelőre bocsánatot kérek, ha belebotlok valakibe, de ez hamar el fog múlni, mondjuk egy nap múlva, már érzem. Ha küldetéstudatom lenne, rászoktatnám az embereket, de nincs. És akkor azt is megmondtam volna a T-mobil árusoknak, hogy zárás előtt két perccel az azt jelenti, hogy még két percig bárki bejöhet, de aztán belegondoltam, hogy fölösleges, ez úgysem fog megváltozni, a vevő az a valaki, akit utálunk, mert nem enged minket hazamenni. Nem fogok a maradék néhány napomban összehasonlítgatni. Budapest nem New York. A Lurdy ház meg nem Budapest. A Macskajáték viszont jó.